Putyin emberei – lebilincselő könyv segít megérteni az ukrajnai háborúhoz vezető utat

·2022.05.31

Nem egy sokadik Putyin-életrajz, hanem egy egész elit felemelkedésének története Catherine Belton brit oknyomozó újságíró Putyin emberei című, magyarul most megjelent könyve. Mintha egy sorozat első epizódját néznénk: jobban értjük, mi vezetett a későbbi évadok eseményeihez, végül a „fináléhoz”, Ukrajna megtámadásához. Az orosz elnök legitimációjának mindmáig az az alapja, hogy lezárta a kilencvenes évek oroszországi káoszát. A könyvből azonban kiderül, Putyin és KGB-s köre azokkal az oligarchákkal számolt le, akiknek megteremtésében komoly szerepe volt a szovjet állambiztonságnak. Az így megszerzett felfoghatatlan vagyonok pedig nem pusztán a régi-új orosz elitet gazdagították, hanem a Nyugat korrumpálására használt alapok létrehozására is szolgáltak. Így már érthetőbb, miért szemlélte Ukrajna februári inváziójáig a világ szinte tétlenül az egykori szovjet befolyási övezet visszaállítását.

„Egyszer, amikor Pugacsov és Putyin együtt jelentek meg egy istentiszteleten a megbocsátás vasárnapján, az ortodox nagyböjt előtti utolsó vasárnapon, Pugacsov szólt Putyinnak, hogy a liturgia szerint le kell borulnia a pap előtt és a bocsánatát kell kérnie. „Erre [Putyin] teljesen megrökönyödött. Azt mondja nekem: »Már miért kéne? Én az Oroszországi Föderáció elnöke vagyok, miért kéne bármiért is bocsánatot kérnem?«”.

Catherine Belton brit újságíró (évekig a Financial Times moszkvai tudósítója) magyarul a Librinél most megjelent Putyin emberei. Hogyan szerezte vissza a KGB Oroszországot és gyűrte maga alá a Nyugatot? című könyvében meséli el Szergej Pugacsov volt bankár a történetet. A sokatmondó jelenet tökéletesen összefoglalja, mit gondol magáról az, aki elnökként-miniszterelnökként több mint két évtizede irányítja a világ legnagyobb területű országát. Minden politikai-stratégiai magyarázaton túl e mértéktelen gőg az egyik forrása a szomszédunkban pusztító, az orosz elnök által indított háborúnak.

Pugacsov egykor kulcsszerepet játszott Putyin hatalomra jutásában, majd összekülönbözött vele és tíz évvel ezelőtt menekülnie kellett. Ma is emigrációban él. Belton – Bujdosó István fordításában megjelent – vastag könyve többtucat, Pugacsovhoz hasonlóan egykor befolyásos szereplővel, illetve a Kreml falai között most is otthonosan mozgó üzletemberrel, hírszerzővel, politikussal és közgazdásszal készített interjún alapul, amely beszélgetéseket bírósági ítéletek, jegyzőkönyvek, újságcikkek egészítenek ki. A végeredmény lebilincselő, ugyanakkor az üzleti manipulációk és szövevényes bűncselekmények aprólékos leírása miatt néha nehezen olvasható munka.

A könyv ezzel együtt nagyban segít megválaszolni az ukrajnai háború óta oly’ sokakat foglalkoztató kérdést: mit és miért tesz az orosz vezetés?

Olyan, mint sorozat első epizódja, amely nélkül nagyon nehéz megérteni, hogy mi történik az egyes évadokban. A közel félezer oldalas, bőven lábjegyzetelt kötet végére érve immár sokkal érthetőbb, mi vezetett Ukrajna megtámadásához. Adott egy, az ország vélt vagy valós megaláztatásai miatt bosszúért lihegő, javarészt a rettegett szovjet titkosszolgálatból, a KGB-ből származó politikai elit, amely a kilencvenes évek Jelcin-korszakának káoszára hivatkozva Putyin 2000-es hatalomra jutásával nekiállt a „rendrakásnak.” Az új elnök vezette csapat a meggyötört, a hivalkodóan gazdag oligarchákat gyűlölő lakosság tapsától kísérve leszámolt az újgazdagokkal. Putyin a növekvő gáz- és olajbevételekre alapozva megnövekedett önbizalommal tárgyalt a Nyugattal, amelynek politikai intézményrendszerét korrumpálni igyekezett, s amellyel az ex-KGB-elit jó leninistaként üzletelt. („A kapitalisták azok, akik eladják nekünk azt a kötelet, amire majd felakasztjuk őket.”) A zsíros koncért lihegő nyugati cégek és az orosz befektetőket tárt karokkal váró kormányok pedig szívesen papoltak emberi jogokról, de a valóságban mindent megtettek a gyakran gyanús eredetű orosz tőke minél akadálytalanabb áramlásáért. Például: az orosz pénzek egyik fő európai célpontjának számító Nagy-Britanniában különböző orosz oligarchák fontszázezreket adományoztak, elsősorban a konzervatív pártnak. Az anyagi és politikai szempontból megerősödött Oroszország pedig a Nyugat gyengeségét kihasználva nekilátott egykori befolyási övezete visszaállításának; a sokéves folyamat – immár a könyv megjelenése után – Ukrajna megtámadásába torkollott.

Belton egyedi történeteken keresztül eközben érthetővé teszi a „rendcsinálás” és „Oroszország nagyságának visszaállítása” putyini tételeinek hamisságát is.

A haszonélvező ugyanis nem a sokat emlegetett orosz nép, hanem egy szűk elit: a könyv azt a folyamatot meséli el, amelynek révén az ország államformája és gazdasági rendszere „KGB-kapitalizmus” lett.

Belton szerencsére a nyugati sajtóban elterjedt ábrázolástól eltérően nem őrült, kiszámíthatatlan politikusnak ábrázolja az orosz elnököt. Aprólékos munkával azt érteti meg, milyen logika mentén építette ki a hatalmát Vlagyimir Putyin, hogyan vált egyeduralkodóvá és miként számolt fel minden olyan üzleti, politikai, hatalmi gócot, amely esetleg veszélyeztethetné hatalmon maradását. A könyv nem egy sokadik Putyin-életrajz, inkább a KGB-ből indult, javarészt szentpétervári csoport felemelkedését mutatja be. Putyin 2000-es elnökké választása után ez az elit valójában nem meg-, hanem visszaszerezte a hatalmat. Részint ők irányították ugyanis az átmenetet. Mihail Hodorkovszkijtól Borisz Berezovszkijig a kilencvenes évek minden meghatározó oligarchája titkosszolgálati kapcsolatainak is köszönhette, hogy a nyolcvanas években már üzletelhetett.

A KGB jövőre való készülése nemcsak abban nyilvánult meg, hogy gyümölcsöző kapcsolatot alakított ki az új vállalkozói réteggel. (Akik aztán a hatalomtól és a pénztől megszédülve azt hitték, lerázhatják az igát és önálló tényezők lehetnek.) Putyin egykori cége már bőven a berlini fal leomlása előtt készült a kommunizmus bukása utáni időszakra. A KGB már a nyolcvanas évek közepétől offshore vállalkozások, fedőcégek és feketepénzt tisztára mosó alapok hálózatát építette ki világszerte, amely rendszer azután az állambiztonság egykori embereinek meggazdagodását szolgálta. A KGB egyik leglelkesebb szolgájának számító keletnémet titkosszolgálat, a Stasi például 1986 és 1988 között több millió nyugatnémet márkát utalt a vele együttműködő osztrák üzletemberhez, Martin Schlaffhoz köthető svájci, liechtensteini és szingapúri cégek számláira. Belton könyvéből kiderül: ezek a cégek aztán évekkel később központi fogaskerekei lettek a Putyin-rezsim külföldi befolyásolási manővereinek.

A putyini rendszer megértéséhez tehát egészen a kilencvenes évek Szentpéterváráig kell visszamenni. Ez az időszak, amikor az összeroskadt kommunizmus romjain a lakosság éhezett, a Jelcin-családhoz bekötött Borisz Berezovszkij pedig azzal henceghetett, hogy egy hétfős bankárcsoport kezében van az ország hetven százaléka. Ekkoriban a KGB-től frissen leszerelt Vlagyimir Putyin a város külkapcsolatokért felelős alpolgármestere volt. Ebben a minőségében felügyelte azt az olajat élelmiszerért programot, amelynek célja elvben az éhező lakosok ellátása lett volna. Ehelyett Putyin és köre számára a hatalomhoz szükséges pénzek megszerzésének kiindulópontja lett.  Ahogy Belton írja: „a szentpétervári kikötő lett a KGB és a szervezett bűnözés közös bázisa. (…) Itt kezdődött a gyümölcsöző üzleti kapcsolat a kikötőt irányító maffiavezérrel szorosan együttműködő alpolgármester, Vlagyimir Putyin és azon olajkereskedők között, akik kizárólagos joggal rendelkeztek, hogy az itteni terminálon keresztül olajat exportáljanak.”

A Putyin által vezetett bizottság majd’ 100 millió dollár értékben adott ki exportengedélyeket fedőcégek felettébb gyanús hálózatának, amely exportok ellentételezéseként a másik oldalról szinte semmilyen élelmiszer nem érkezett be az országba.

A séma kísértetiesen hasonlított a KGB-vegyesvállalatok módszereihez, amelyek állami cégek készleteit szovjet belföldi áron vásárolták fel, majd értékesítették külföldön a jóval magasabb világpiaci áron, a profitot pedig külföldi bankszámlákra utalták.

Belton könyvének egyik legfontosabb állítása, hogy Oroszország 2003 októberében tette meg a legnagyobb lépést a „KGB-kapitalizmus” felé vezető úton. Ekkor tartóztatták le Mihail Hodorkovszkijt, az ország leggazdagabb emberét, a Jukosz energiaóriás vezetőjét. Hodorkovszkij még a koraorosz kapitalizmus mércéjével is ronda eszközökkel építette fel birodalmát, ám azt aztán hatékony és átlátható vállalatbirodalommá fejlesztette, sokat adakozott és befizette az adóját. Azonban nem átallott szembeszegülni a hatalommal, s nem akarta önként átadni cégét.

Hodorkovszkij, a Jukosz volt elnöke 2004 júniusában, koncepciós perének tárgyalásán (fotó: AFP)

Erősen irányított perben végül elítélték, s tíz évig egy szibériai munkatáborban raboskodott, mielőtt 2013-ban kiengedték volna Németországba. Az üzenetet mindenki megértette. Hodorkovszkij volt az utolsó, aki szembeszállt Putyinnal. Ezért volt illúzió azzal számolni, tehetjük hozzá Belton érveléséhez, hogy az ukrajnai háború kitörése után majd az orosz oligarchák-nagyvállalkozók megállítják az elnököt. Mindenki megtanulta ugyanis a leckét. Ahogy egy  korábbi magasrangú katonai hírszerzőtiszt megfogalmazta a Hodorkovszkij-per után: „Ez most a KGB bosszúja. Az oligarchákat a KGB hozta létre, de utána még nekik kellett őket szolgálni. Hát eljött a revans ideje.”

Az oligarcha elítélése után beállt a feudális rend Oroszországban. Az ország legnagyobb vállalatainak tulajdonosai, főleg a stratégiai nyersanyagszektorban, egyre inkább megbízott menedzserként kezdtek működni, akik az állam nevében és érdekében tevékenykedtek. Csak üzemeltetői lehettek a saját vállalataiknak, amelyeket addig tarthattak a kezükben, amíg a Kreml jónak látta. Ennek következtében 2012-ben már Oroszország GDP-jének több mint 50 százaléka közvetlenül az állam, illetve a Putyinhoz közeli emberek fennhatósága alatt volt. Ez pedig hihetetlenül gyors fordulatnak nevezhető ahhoz képest, hogy Hodorkovszkij tárgyalása idején (2003-2005) még a gazdaság 70 százaléka magánkézben volt.

Belton szerint az állam és a gazdaság tökéletes megszállásának nem pusztán az volt a célja, hogy megtömjék az elnök barátainak zsebét. A „KGB-kapitalizmus” kialakításának további fontos oka, hogy ezzel sokmilliárd dollárnyi készpénz került a Kremlhez lojális körhöz.

Ezeket a pénzeket a szovjet titkosszolgálatnál tanult módszerek szerint felforgatásra, politikai destabilizációra, politikusok korrumpálására, elitellenes pártok és mozgalmak finaszírozására fordíthatták a gyűlölt Nyugaton.

Beépültek például Donald Trump környezetébe is, aki körül már a kilencvenes évektől feltűntek az orosz titkosszolgálattal és maffiával egyaránt szoros viszonyban álló „üzletemberek.” Ilyen volt például Salva Csirginszkij, a Jevgenyij Primakov orosz kémfőnökkel, a Jelcin-éra egyik miniszterelnökével szoros viszonyt ápoló grúz műkincscsempész, és Felix Sater ingatlanfejlesztő-bűnöző. Vagy Dmitrij Ribolovljev, a szintén büntetett oligarcha, az AS Monaco tulajdonosa, aki 2008-ban majd’ 100 millió dollárért vásárolta meg Trump 2004-ben mindössze 41 millió dollárért megszerzett floridai házát.

hirdetés

Idővel ezek a manőverek egyre határozottabb politikai formát öltöttek. Vlagyimir Putyin legkésőbb a 2004-es ukrajnai narancsos forradalom óta meg volt győződve arról, hogy az ukránok kizárólag a CIA mesterkedése miatt választották meg elnöknek a Nyugat-párti Viktor Juscsenkót. Meggyőződésében később az sem ingatta meg, hogy ugyanezen ukránok 2010-ben aztán az oroszpárti Viktor Janukovicsot választották meg, akit aztán 2014-ben ismételten utcai tüntetések buktattak meg. A kommunizmus összeomlását Drezdában KGB tisztként megélő Vlagyimir Putyin számára traumatikus élmény volt az utcákon a hatalom ellen tüntetők látványa. Iskoláztatása és egész élete miatt felfoghatatlan számára, hogy felbujtás és pénzelés nélkül is utcára  mehetnek emberek, pusztán azért, hogy kifejezzék véleményüket. A mindenütt a rá és „KGB-kapitalizmusára” veszélyt szimatoló Putyin számára rémálomnak tűnt, hogy a nem is önálló országnak tekintett Ukrajna eltávolodik Oroszországtól. Úgy gondolta, ha másként nem megy, az ukránokat bajonettel kell szerelmi házasságra kényszeríteni. Ha az elmúlt húsz évben Oroszországot maga alá gyűrte, miért ne bánna el Ukrajnával is? Belton könyve megmagyarázza, hogyan jutott el idáig Vlagyimir Putyin.

Az orosz elnök, aki úgy gondolja: neki soha, semmiért nem kell bocsánatot kérnie.


Nyitókép: Putyin első kormányának tagjaival 2000-ben, az ülésen már jelen volt Nikolaj Patrusev FSZB igazgató (j1), aki ma is Putyin fő bizalmasai közé tartozik (fotó: STF / POOL / AFP)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Kategória: Világmagyarázat