Ott voltunk a bucsai áldozatok kihantolásánál – helyszíni riport Putyin háborús bűneiről

Tömegsír-kihantolás. Kihalt 3 milliós főváros, légiriadóval, rakétatalálattal. Felrobbantott hidak. Kiégett harckocsik az út mentén. Menekülés közben szétlőtt autók egymásra rakva egy temető mellett. A föld színéről letörölt falu. Rakéták által kettéhasított nyolcemeletes lakóház. A Válasz Online munkatársa Ukrajnába utazott és négy napig járta Kijevet meg a környék településeit – Irpinyt, Bucsát, Borogyankát, Makarivet és Andrijivkát –, hogy szembesüljön az oroszok minden képzeletet felülmúló pusztításával és megmutathassa azt olvasóinknak. Korhatáros riport.

Prológus

„Az Úr öl és elevenít, sírba visz és visszahoz” – hangzik a lekció Sámuel első könyvéből a debreceni Nagytemplomban húsvétvasárnap délelőttjén. Konfirmált református vagyok, de évek óta nem jártam istentiszteleten. Mostanáig. Éreztem: Kijev és Budapest között meg kell valahol állni pár napra, hogy enyhüljön a szorítás, amely az elmúlt napokban látottak miatt körülfogott. Legalább enyhüljön – elfelejteni a látottakat úgysem fogom.

I.

Az exhumálás reggel 9-kor kezdődik. Szkafanderbe öltözött munkások ásnak le a sírban, ahol méterenként bukkan elő egy újabb fekete hullazsák. A daruskocsi belógatott pallójára helyezik, a felszínen pedig a rendőrségi szakértők és a háborús bűnöket feltáró ügyészek vizsgálják meg őket. Innen egy kijevi halottasházba kerülnek, ahol további vizsgálatok kezdődnek. „Összesen több mint 250 embert öltek itt meg. Fegyverteleneket, csak azért, mert ukránok voltak. Mindenkit megtalálunk, akinek köze volt ehhez” – fogadkozik érdeklődésünkre a helyszínen a város ügyésze, Ruszlan Kravcsenko.

Az Irpinnyel egybeépült – s ugyancsak a gazdagabb kijevi kiköltözők kertvárosának számító – Bucsában az érkezésünk előtti napon takarították el a kilőtt harckocsikat a vasútállomás felé vezető Vokzalna útról. Az elvontatott haditechnika és a kiégett házak után a szél vasport és kormot hord a szemünkbe.

A Kijev környékén eddig megtalált több mint 900 civil halott nagyjából egyharmada volt bucsai. A családjával együtt elföldelt polgármester, a hátrakötözött kézzel vagy biciklizés közben lelőtt lakosok képe az egész világ retinájába beleégett. A miénkbe pedig a tömegsírok exhumálása. Egész pontosan a templomkertben ásott legnagyobbé, amelyből április 13-án 57 holttestet emeltek ki. Kravcsenko bucsai ügyész tájékoztatása szerint a sírt a helyi ukrán hatóságok és a lakosság ásta, hogy az utcán temetetlenül heverő halottaknak átmeneti nyughelyet találjanak. A helyi halottasház ugyanis az orosz megszállás után hamar megtelt, a tragédiát pedig tetézte, hogy egy idő után áram sem volt a városban. A halottasházban sem. Végül a pópa, Andrij Galavin áldásával az emberek többségét a a Szent András-templom mellé temették.

„Hogy nevezheti magát pravoszlávnak valaki, aki ilyesmit támogat?” – kérdezi Andrij atya

Az atyával is találkozunk. Arra vagyunk kíváncsiak, mennyire nehéz most hinni Istenben. „Az áldását érezzük azokon keresztül, akik életben maradtak és ide járnak imádkozni” – válaszolja. Az elmúlt hónapot látszólag szenvtelen arccal idézi fel, de az orosz ortodox egyház szerepére vonatkozó kérdésnél elfogja az indulat:

„Hogy nevezheti magát pravoszlávnak valaki, aki ilyesmit támogat és áldását adja a gyilkosságokra, erőszakolásra, rablásra?”

Húsvét van, erről is beszél: „Csak Isten tudja ezt megállítani, az embereken keresztül. Ha a kormányok nem tesznek semmit – mint 2014-ben a Krím és a Donbasz elfoglalásakor –, akkor a gonosz, mert ilyen a természete, tovább él. Mutassák meg az igazat! Mutassák meg a kormányaiknak, mi történik Ukrajnában! Ártatlan emberek szenvedtek itt és haltak meg, pedig semmi rosszat nem tettek. Imádkozunk értük, hogy Isten bocsássa meg a bűneiket. Közel a feltámadás!”

II.

Kedvenc kijevi éttermemet, a Katyusát tönkretette a covid. Ha nem tette volna, most akkor sem lenne nyitva. Szinte semmi nincs nyitva.

Kijev a háború lassan két hónapja alatt önmaga kísértetévé vált.

A békeidőben egy Los Angeles-i bevezetőút forgalmára emlékeztető Peremohi (Győzelem) sugárúton csak a katonai ellenőrzőpontok miatt nem lehet végig 120-szal rongyolni. Megszűntek a forgalmi dugók, amelyekhez képest a budapestiek a kanyarban nem voltak. A belvárosban még parkolni is lehet. A vidámságnak, a reménynek – ezek korábban Kijevben az embert minduntalan elfogták egy átlagos tavaszi napon – most nyoma sincs. Az egész világ tudja, hogy ennek nem a szemerkélő eső az oka.

Akik a városban maradtak, csak akkor mozdulnak ki otthonról, ha nagyon muszáj. A dombokra épített ősi városmagból csak áttekinteni lehet a lapályos balparti Kijevre, mivel a még üzemelő két Dnyeper-hídon is bajos az átjutás. A metró piros vonala, a fő tömegközlekedési kapcsolat a folyó két partja között, errefelé most nem jár.

Módszeresen végigjárom a központ nevezetességeit – a város méreteire jellemző, hogy ez minimum 10 kilométeres gyalogút –, de az egyedüllét szinte azonnal rám telepszik. A legfontosabb látnivalókról – Majdan, Szofijszka tér, Pecserszka Lavra, Anyaföld-emlékmű – különösebb gond nélkül tudok úgy képet készíteni, hogy egy teremtett lélek nincs rajtuk. A Szofijszka melletti Mihajlivszka téren a Szent Mihály-székesegyház messziről kéklő harangtornya a Csernovna Kalinát csilingeli, mielőtt elütné az egész órát – Sztepan Csarnyeckij 1914-ben írt hazafias műdala április 8-án szerzett világhírnevet, miután a Pink Floyd 28 év után ezt feldolgozva jött elő új szerzeménnyel, Ukrajna melletti szolidaritásként.

A Lavra viszont február vége óta elátkozott hely: a majd’ 1000 éve alapított barlangkolostor a Moszkvai Patriarchátus fennhatóságába tartozik, elöljáróinak a háborúról lényegi mondanivalójuk eddig nem volt, a szerzetesek szó szerint magukra zárták a kapukat. Tanulságos lesz, ha most hétvégén, az ortodox húsvétra kinyitják, akad-e bárki, aki például az ünnepi menüt odaviszi ételszentelésre.

Az üres Kijev: tankcsapdák a Majdanon
A Vokzalna metróállomás egyik utolsó lakója

A letaglózó hangulat még azzal együtt is erős, hogy jelentős ukrán hadisikerként a város körüli területekről április 6-ra kivonultak a megszálló oroszok, a lakosság pedig elkezdett visszaszállingózni. A városvezetés figyelmeztetett is: ne induljon el mindenki azonnal, mert a városban munka továbbra sincs. Az orosz elvonulás szembeötlő jele az is, hogy a háború kitörése után óvóhelyként szolgált metróállomásokon ma már csak azok húzzák meg magukat, akiknek korábban sem nagyon volt hová menniük. A posztszovjet földalattik állomásait kivétel nélkül körüllengő gépzsírszag ezekben a napokban a kannás bor gőzével keveredik.

Az oroszok elvonulása azonban nem jelenti azt, hogy Kijev felszabadult. Tudja ezt az ukrán hadsereg is, amely villámtempóban erődíti a várost:

a bevezető utak melletti erdőkben most gyakori látvány a markológép, a katonák a fontosabb útvonalakat összekötő árokrendszert ásnak, hogy ha Vlagyimir Putyinnak ismét úgy tartaná kedve, hogy Kijevre támad, azt még az február-márciusban tapasztaltnál is kisebb hatékonysággal tehesse. Árkokkal ugyanakkor csak gyalogságot lehet feltartóztatni, rakétát nem. A Moszkva cirkáló április 13-i elsüllyesztése után az orosz védelmi minisztérium több rakétatámadással fenyegette meg a fővárost, s ehhez tartják is magukat: múlt csütörtökön, utolsó kijevi éjjelünkön ismét hallatszottak a légvédelmi szirénák, nem sokkal később pedig a Zsuljani reptér melletti Vizar rakétajavító üzemet érte találat. Kijevben továbbra is él a kijárási tilalom, este 9 óra után senki nem tartózkodhat az utcákon. A hatás, ahogy egy 3 milliós város egy csapásra elnémul, egészen drámai: egy 23. emeleti garzonból csak vonatzakatolást és kutyaugatást hallani.

A kijárási tilalom csendje Suljavka kerületben

III.

Egy Szvjatosinszkij kerületi benzinkút parkolójában húzzuk magunkra a golyóálló mellényt és a sisakot. Másképp nem engednek tovább a következő ellenőrző pontnál. Utána kezdődik az, amivel kapcsolatban nem az a kérdés, hogy háborús bűn-e, hanem, hogy megáll-e a népirtás vádja. Alig lépjük át Kijev adminisztratív határát, máris Irpinyben vagyunk. Néhány száz méterrel arrébb már lejt az út, az Irpiny folyó fölé sebtiben odahordott földrakás felé. Ez ma az átkelő; a híd darabokban lévő vasbeton elemeivel kókad a folyóba. A romok közt egy fejtetőre állt kisbusz szabályozza a folyót. Bő egy hónapja ez még a halál hídja volt: a háború első napjaiban robbantották fel az ukrán erők, hogy elejét vegyék a Belarusz felől Ivankivon át Kijev felé tartó gyors előrenyomulásnak. Ha az oroszok kezére került volna a híd, azzal északnyugat felől megnyílt volna az út a főváros belseje felé.

Így viszont a 60 ezres Irpinyből menekülők életét tette pokollá a romok közti átjutás; március 6-án nyolc civil vesztette életét az átkelőt ért orosz ágyúzásban. Köztük volt egy édesanya két gyerekével, a róluk készült New York Times-fotó a háború első napjainak egyik kitörölhetetlen emléke. A kép bal felső sarkában látható háborús emlékművet szemügyre véve magunk is meghatározhattuk, hogy a halálos sebesülés már az átkelés után, Kijev felé tartva érte őket. Három nappal azután, hogy az utat zöld humanitárius folyosónak jelölték ki.

Az átkelő utáni első nagyobb elágazást elhagyva, erdős részen futó útszakasz mellett elképesztő látvány tárul elénk: az irpinyi temető parkolójában napok óta hordják egy rakásra a városért folytatott egyhónapos brutális csatában kiégett/szétlőtt katonai és civil járműveket. A roncsokon tucatnyi golyónyom. Egy autó kinyílt légzsákja csurom vér. A helyiek szerint a legtöbb autót menekülés közben lőtték szitává az oroszok.

Járműtemető Irpinyben – az igazi mellett

Pár kilométerrel arrébb, a városközpontban artikulálatlan üvöltésre leszünk figyelmesek. Egy megkötözött emberére. Ha van a létezésnek legalja, az a háborús fosztogatóké. A férfit szó szerint egy fához fóliázták, az ülepéről lehúzták a nadrágot, a hátára pedig a martalóc feliratot aggatták oroszul, két helyesírási hibával. A tetten ért tolvajra a rendőrség érkezéséig tartó átmeneti istenítéletet Kolja rótta ki. A közeli hruscsovkában (Hruscsov-korabeli, jellemzően ötemeletes lakóházban – a szerk.) lakó férfinak a dulakodástól véres a keze. És tökrészeg. Kedélyesen vezet fel lakásába, amely a szomszédot ért rakétatalálat miatt sérült meg. „Irpiny az én városom” – harsogja az ajtó előtt. Koljánál éktelen a bűz, víz-villany-gáz nincs, a konyhai tűzhelyen serpenyőben kövesedik valami ragu, az egykori szovjet területek lakásépítészetére oly’ jellemző zárt erkélyen pedig üvegszilánkok között botorkálunk. A szeretteiről nosztalgiázik. Tisztelettel végighallgatjuk, de nagyon mennénk már.

Lakótelep-maradvány Irpiny központjában

IV.

A Kijevtől 50 kilométerre fekvő Borogyankában vagyunk, tíz nappal az oroszok április 2-i kivonulása után. A pusztítás itt még látványosabb, mint Irpinyben. A világ leghíresebb konyhaszekrényét (a szétlőtt lakásban épen maradt szekrény tetején álló kakasból Boris Johnson kapott nemrég replikát) elhagyva a főtéren Tarasz Sevcsenko golyólyuggatta szobra áll. Szobrásza prófétai vonásokkal rendelkezhetett: a költő lehajtott feje allegorikusabb nem is lehetne. Az elé épített két lakóházat gyakorlatilag félbevágták az orosz rakéták. A tűzoltók a házak óvóhelyeinek megközelítéséért küzdenek. Túlélőkben reménykednek, de a lelkük mélyén alighanem tudják, mit fognak találni. „Hét ekkora épület van Borogyankában, öttel már végeztük, ez a kettő maradt. Tudjuk, hogy vannak lent emberek, de azt nem, hányan.

Kritikusan alacsony az esély, hogy túlélőket találjunk, mert több mint 40 napot kellett volna kibírniuk. Az épületek március 1-jén kaptak rakétatalálatot, de mivel a város megszállás alatt volt, nem tudtunk bejönni – kétszer megpróbáltuk, de ránk lőttek.

Még a közeli idősotthon lakóit sem menekíthettük ki március 14-ig, aznap egy alkalommal engedték az evakuálásukat. Pedig ha engedték volna végezni a munkánkat, többeket megmenthettünk volna” – mondja kérdésünkre a munkálatokat irányító Bohdan Daniljuk, a Kijevi terület helyettes tűzoltóparancsnoka. A feladat nem éri váratlanul, 2014 után, a Donyeck és Luhanszk megyékben találatot kapott lakóházak bontásakor szerzett efféle tapasztalatot. Daniljuk azt mondja, napokba telt, mire egyáltalán hozzáfértek a házakhoz, mert annyi volt a fel nem robbant lőszer az utcákon, hogy a tűzszerészek több napig hatástalanították őket. A bontás embert próbáló feladat, a tűzoltók a törmelékek közül személyes tárgyakat próbálnak menekíteni. Egyikük már nem bírja, a romok között megsemmisülten néz maga elé.

Borogyanka, főtér
Embert próbáló feladat

A környéken nem csak Borogyanka volt megszállás alatt. Sikerült felférnünk arra a buszra, amely április 14-én először vitte ki a nemzetközi sajtót a szomszédos, ugyancsak súlyos károkat szenvedett Makariv városába, de leginkább a közigazgatásilag hozzá tartozó Andrijivkába. Az egyutcás faluban szinte nincs épen maradt ház, a helyiek a rakéták maradványait meg az egyéb haditechnikából származó huzalokat seprik egyrakásra. Kollégáimmal a háza előtti padon faggatjuk a könnyeivel küzdő 83 éves Ljubát, aki végigélte az öthetes orosz pusztítást: „Idejöttek, és az üresen hagyott házakból mindent elvittek. Még a gáztűzhelyet és az ablakkeretet is. Az egyikük még az anyját is felhívta azzal, hogy »nem hiszed el, ezeknek mindenük van!«. A falu férfijait gyilkolták. Kis közösség vagyunk, amikor a hatóságok rájuk találtak, egyből tudtuk, kik azok. A jószágokat is lelőtték, hogy az embereknek ne legyen mit enniük, aztán a házaink elé álltak a katonai járműveikkel, hogy ne jöhessünk ki az utcára.

37 napig ültem a házamban, és közben semmit nem tudtam a rokonaimról. Ha egyszer meghalok, már nem kerülhetek pokolra. Abban éltem az oroszok alatt.

A pusztítás Makarivban is jelentős, de nem mérhető Andrijivkához. A hatóságok a városban azt mondták, gőzerővel zajlik a háborús bűnök bizonyítékainak begyűjtése – még most is találnak holttesteket a közeli erdőkben –, s a folyamat része az is, hogy gömbkamerákkal járják végig a felszabadult településeket: az előtte-utána kombóképek mindennél látványosabban mutatják majd be, mit hagyott maga után öt hét orosz megszállás Kijev környékén…

Epilógus

Szürreális epizód. Makarivban történt ez is. Április 10-én Anton Herascsenko ukrán belügyminiszteri tanácsadó, miután értesült arról, hogy április 6-i nemzetközi sajtótájékoztatóján Orbán Viktor – független vizsgálatot sürgetve – nem nevezte meg egyértelműen a bucsai mészárlás felelősét (noha a mészárlást április 9-én, Jarosław Kaczyński emlékezetes szemorvosos kritikája után elítélte – a szerk.), felhívást tett közzé magyar újságírók számára: tartsunk vele Bucsába és Borogyankába, hogy az általunk leírtakat a kormányfő is olvashassa. A felhívás egy nappal később ismét megjelent. Mindkétszer jelentkeztünk a megadott elérhetőségen, de válasz nem érkezett.

Kilőtt orosz BTR Bucsa és Hosztomel között

Négy nappal később, Makariv főterét fotóztam épp, amikor terepjárókonvoj állt meg mellettem. Herascsenko volt az. Egy amerikai szenátort kalauzolt. Bemutatkoztam, mire kitört belőle minden: „Azért kerestem magyar újságírókat, mert azt szeretném, ha Orbán Viktor abbahagyná a hazudozást a választóinak, és kimondaná az igazságot: Oroszország az agresszor, és népirtást hajt végre Ukrajnában. Azt üzenem, hogy hagyja abba Putyin támogatását! Hogy segít-e ez a hangnem? Itt nem a hangnemről van szó: a lelkem mélyéről beszélek, mert a saját barátaim halnak meg ebben a háborúban!”

*

Kép: Vörös Szabolcs

*

Köszönjük Ukrajna Magyarországi Nagykövetségének cikkünk elkészítéséhez nyújtott segítségét!

*

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Kategória: riport