Veled, nélküled – magyarul is olvasható Albert Camus titkos szerelmi levelezése

·2022.03.24

Magyarországra ért a francia irodalmi szenzáció, a Nobel-díjas Albert Camus és az ünnepelt színésznő, Maria Casarès titkos szerelmi levelezése. Az üzenetek közel négy évtizedig pihentek a kiadónál, mire Camus lánya végre készen állt arra, hogy szembenézzen apja másik arcával. Kizárólag ínyenceknek!

1944 végen Albert Camus-vel, a híres francia íróval olyan történt, amit elképzelni sem tudott volna: a társasági élet, a párizsi nők egyik kedvence viszonzatlan szerelembe esett.

A férfi régi ismerősünk: az 1957-ben Nobel-díjjal kitüntetett író azon kevés nyugati baloldali egyike, aki átlát a szovjet hazugságon, kiáll a magyar forradalom eltiprása és a kommunista diktatúra ellen. A színésznővel történt találkozásakor, 1944-ben már híres szerző, túl van a Közöny című regényén és a Sziszüphosz mítosza című esszéjén. Az algériai születésű férfi berobbant az irodalomba. Olyat tud, amit senki más: történeteken keresztül adni filozófiai értékű magyarázatot a hétköznapi rettenetre. 

A nő sem akárki. A francia film nagy korszakának filmcsillaga. Már egyik első szerepe híressé teszi Marcel Carné rendezésében, a Paradicsom gyermekeiben. Ő Sanseverina hercegné Stendhal Pármai kolostorában 1948-ban Gérard Philipe partnereként. Eljátssza Euridikét Jean Marais oldalán az Orfeuszban Jean Cocteau rendezésében. Legendás szépségű, nagy tehetségű színésznő, óriási sztár, utcai forgatásait sikítozó tömeg kíséri. A Jelenkor Kiadó Főleg szeress – Albert Camus és Maria Casarés levelezése 1944-1959 című kötete ezt a két embert mutatja meg úgy, ahogy sosem láttuk őket. Kettejük közel hétszáz szerelmes levelén keresztül.

A könyv borítója

Sablonos is lehetne a történet: a nagy író beleszeret a fiatal, szép színésznőbe. Csakhogy Maria Casarès nem akármilyen nő: az emigráns spanyol miniszterelnök lánya, a köztársaságpártiak aktív tagja. A spanyol emigráció meghatározó része a párizsi művészi életnek, ők ketten is Pablo Picasso, a híres festő egy színművének felolvasásán találkoznak. A rendező Albert Camus. 

Kettejük kapcsolatáról csak néhány ember tudott. Arról, hogy csaknem 80 évvel ezelőtti szerelmes üzenetváltásaik megmaradtak, még annyi sem. 

Nem túlzás tehát irodalmi szenzációról beszélni, és a hazai szellemi élet erejéről, mert a kötetet most már magyarul is olvashatjuk, rádásul rengeteg lábjegyzet segít eligazodni a franciák nagy kulturális korszakának társadalmi életében.

Mert a levelek odavisznek minket, miután átestünk azon a meglepetésen, hogy kettejük szenvedélyes soraiból az egzisztencialista Camus másik arcát ismerjük meg: korának legendás szívtipróját. Nem férfiszépség, de magas, magabiztos megjelenésű. A kortársai szerint hasonlít Humphrey Bogartra, a Casablanca sztárjára. A fotók alapján van ebben némi túlzás – lehet, hogy csak ő híresztelte ezt magáról –, de tény, hogy a legszebb nőket hódítja meg. Mellette senkinek, még az élete egyetlen szerelmének nevezett Maria Casarèsnek sem jut „egyetlenség”. Nagy szerelem, de távolról sem mindent elsöprő, és pláne nem cukorsziruppal leöntött érzelem.

Megismerkedésükkor a férfi nős, gyönyörű zongoraművész feleségét később sem hagyja el Maria Casarèsért. Nem is csak ketten vannak ebben a kapcsolatban, a 16 éven tartó viszony és szerelmi levelezés idején Camus-nek más szerelmei is feltűnnek, azután ott is maradnak a háttérben. Egyik oldalról a szerető mellett is szeretőt tart, másik oldalról hűséges hűtlen. Megmarad Maria Casarès mellett és fordítva.

Érthető hát, ha megismerkedésükkor a 30 éves Camus ellen a 21 éves színésznő érzelmi védfalat húz maga köré. Szeretők, de nem utazik a férfi után vidékre, és elhagyja, amikor Camus – háborút Algériában átvészelő – felesége visszatér Párizsba. Ez lesz kapcsolatuk „ősbűne”, négy külön töltött év után ugyanis újra összejönnek, ekkor már a nő is beleszeret, de addigra Camus-nek ikergyermekei születnek. Innentől olyan kötelék fűzi a családjához, amit a viszony újrakezdésekor nem tagadhat meg.

Ám nem ezek a kezdetben nyafogó, majd száz oldalakon át mindig a másik szerelmében bizonytalankodó, a saját érzelmeit, vágyakozását bizonygató levelek teszik igazán érdekessé a kötetet, hanem az a történelmi-eszmei háttér, amire a furcsa, titkolt szerelmen keresztül ráláthatunk. A megismerkedés napja egyben a partraszállásé is, Camus az ellenállás résztvevője, ekkor van a legnagyobb a veszélyben, kénytelen falun meghúzni magát. Nem pusztán a múlt század egyik legnagyobb írója, de egész életével azt igazolja, hogy az értelmiségi mocskos korszakban is megőrizheti a hitelességét. A szerelmes levelek jelentős része ugyanis nemcsak egymás utáni vágyakozásról szól, hanem beszámoló is a másiknak. Például arról, hogy Camus 1956-ban a magyar forradalom kitörése előtt éppen a Szovjetunióban járt. Vagy arról, hogy beszédre készül a letiport Magyarországot támogató nagygyűlésen.

A levelek természete, hogy távollét alatt íródnak, az együttlétekre csak következtethetünk belőlük, és ez a kapcsolat szinte csak elválásokból áll. A nyaralások, a tüdőbeteg író hegyekben töltött lábadozásának hónapjai, amerikai és mediterrán körutazásai, a színésznő skandináv turnéja, filmforgatások, esti előadások, felolvasások mind különválasztják őket.

Modern Odüsszeia zajlik kettejük között, amelyben Pénelopét és Odüsszeuszt nem házastársi kötelék, hanem a vágyakozás kapcsolja össze. Casarès nem alárendelt ebben a kapcsolatban, alkotótársa az írónak, művei színpadi főszereplője, a párizsi művészvilág sajátjogú alakja. 

A levelek témái annyit ismétlődnek, hogy egy szerkesztett változat könnyebben befogadható volna. (Nem véletlen, hogy a rövidített színházi változat olyan sikeres a franciáknál.) Ám a terjedelmes kötet igazi meglepetés, mert a regényeiben kínos alapossággal dolgozó, kötete előszaván hónapokig szöszölő, szikár stílusú író most gyorsan és szenvedéllyel ír. Hála kettejük megegyezésének, hogy olvasatlanul és mindent elküldenek egymásnak. A nő levelei sem törik meg a hatást, pedig Casarès nem az anyanyelvén fogalmaz. Kettejük közös vonása a magány, miközben nagy társasági életet élnek. Rengeteg barátjuk van, jelentős részük nekünk is ismerősünk: festők, színészek, filmrendezők, írók, költők és politikusok. Egy részüket belepte a por, kiestek a rostán, de sokuk műve ma is friss, modern, a múlt század nagy művészeti forradalmának alakjai a filmen, a festészeten, a regényen vagy a költészeten keresztül. 

Annak, aki nem ismeri Camus műveit, nem látta vagy nem hajlandó megnézni Maria Casarès filmjeit, a levelezés mégiscsak unalmas ismételgetése lesz egy feleségével a gyerekek miatt együtt maradó, de a szeretőjével szinte naponta levelet váltó férfi és nő érzelmeinek. Ha viszont az olvasó kedveli ezt a korszakot, akkor gyöngyhalászat az olvasás, mert még a kirándulások helyeit is ismerjük, láttuk már ezerszer napfényben és árnyékban is például Monet vízililiomos tavát. Szórakoztató, ahogy Camus a kortárs Hemingwayt „tehetségtelen trükkmesternek” nevezi. Együtt ebédel André Gide-del, és ez bepillantást enged abba, hogy a két régóta halott, a szovjet propagandán át a diktatúrát meglátó francia életkora között valójában több évtizednyi korkülönbség volt – a nyolcvanéves Gide befelé nézése fárasztja a fiatal Camus-t. Befut Jean-Paul Sartre az egyik szeretőjével, akinek szomorú a szeme. Casarès ugyanerről mesél csak az ő leveleinek a filmvilág nagy csillagai a szereplői, és pikáns részleteket is elmesél, hogy az író féltékenységét csillapítsa.

Maria Casarès a párizsi Théâtre Hébertot színpadán Az igazságos című Camus-darabban 1949 decemberében (fotó: AFP/Roger-Viollet/Lipnitzki)

A levelezés és kettőjük sorsának feszültségét is az adja, hogy a színésznő csak a párizsi forgatagban tud létezni, színpad, közönség, nyüzsgés az életeleme. Camus-nak alkotás közben csendre, magányra, vidéki életre van szüksége. Megterhelő számára, hogy az elkészült műveket nagy felolvasó-körutakon népszerűsíti. A távolság köztük nem csak a feleség létén vagy nem létén múlik, a két alkotó ember eltérő szükségleteiből is adódik. És akkor még ott a dilemma: nem tud a szerelme nélkül élni, de önbecsülés nélkül is képtelen. Nem hagyhatja el azokat, akikért felelősséggel tartozik. Ám nem lehet sokáig családi idillt hazudni. Az egyén felelőssége megjelenik Camus irodalmi műveiben is: gyilkos-e, aki nem menti meg a magát elpusztítani vágyót? És itt felsejlik a háttér, a megcsalt feleség öngyilkossági kísérletig eljutó elkeseredettsége. A szeretők tapintata: hova menjenek a levelek, kinek a nevére, hogy minél kevesebb fájdalmat okozzanak. 

Hirtelen szakadt vége, Camus 1960-as halálos autóbalesetét ma is rejtély övezi, bizonyíték azonban nincs rá, hogy merénylet áldozata lett volna, és a KGB ölte volna meg. Michael Gallimard, Camus köteteinek kiadója vezette a sportkocsit, Camus szörnyethalt, Gallimard hat nappal később a kórházban halt bele a baleset okozta sérüléseibe. Egy ponton túl persze nem is fontos, mi történt, mert Camus legenda lett, olyan részletekkel, hogy kabátja zsebében állítólag ott volt egy Párizsba szóló vonatjegy, és előre látta saját halálát, mert a szeretőjének írt levelében megemlíti, hogy ez az utolsó. 

A kötetnek van egy harmadik szereplője, Camus gyermeke, Catherine. Az író miatta és ikertestvére, Jean miatt tart ki a házassága mellett és titkolja a viszonyát Casarèsszel. 2017-ben azután Catherine Camus jelenteti meg a könyvet franciául. Az apja levelezését eltitkolt szeretőjével. Kevés kötetnek van ilyen feszült, hazug előszava, mint ennek. 

Catherine 14 éves korában veszíti el az apját, és egész felnőttkorát neki szenteli, ő a Camus-örökség gondozója. Életcélja, hogy megszüntesse az ellentétet: Camus a francia irodalomnak sokkal ellentmondásosabb alakja, mint a világirodalomnak. Születésének századik évfordulóján, 2013-ban a világsajtó televolt Camus-ről szóló megemlékezésekkel, Franciaországban viszont lánya szerint nem rendeztek a nagy írónak kijáró méltó megemlékezést, mert túl éles viták övezik a személyét.

Pedig az egzisztencialista író műve szépen öregszik, a Pestist tömegek olvasták újra a világjárvány kezdetén, és most megint, felismerve, hogy valójában a hatalom természetéről szól. Camus művei a mai olvasó számára is élnek, a gyarmatosító múlt miatt lelkiismeret-furdalást érző Franciaországban és különösen Algériában azonban nehezen bocsátják meg neki, hogy nem támogatta szülőföldje függetlenedését. A lánya pedig beleáll ezekbe a vitákba, Algéria jelenével érvel amellett, hogy az apjának igaza volt, és Camus nem az arabok ellen szólt, sőt. Ám az író 1960-ban meghalt, nem vonható be 1940-es, 1950-es véleménye egy mai vitába úgy, mintha az most hangzana el és velünk szemben cigarettázna egy kávéházi asztal túloldalán.

Camus emlékezete ettől még eleven. Ki van még író, akinek sírjára nem virágot visznek a rajongói, hanem megemlékezésként golyóstollakat szúrnak a földbe?

Az író halála pillanatában ott volt a dilemma, mi legyen a levelekkel. Még fel sem ocsúdtak a tragédiából, de a beavatottak már tudták: el kell őket tüntetni. Egy költő barátjuk menekítette ki a kötegeket, titokban elvitte őket a színésznőhöz, hogy ne okozzanak fájdalmat az özvegynek. Casarès levelei ekkor egyesültek az íróéival, de sokáig rejtve maradtak. 

Casarès húsz évvel később kereste meg Catherine-t édesanyjának 1979-ben történt halála után azzal, hogy eladná neki, mint apja irodalmi hagyatékának kezelőjének, a leveleket. Háza rekonstrukciójához ugyanis nagyobb összegre volt szüksége. 

Nagy találkozás. A két nő csokoládét evett és hosszan elcsevegett, mintha barátnők lennének, Casarès talán úgy is érezte. De nem voltak azok. 

Az író lánya képtelen volt hozzányúlni a táskához. A levelek évekig, évtizedekig érintetlenek maradtak, mert Camus gyermeke számára olyanok voltak, „mint egy kényszerű pszichoanalízis”. Az idegileg labilis, a kórház ablakán magát kivető anya mellett ugyanis kislányként az apja volt az érzelmi támasza, őt imádta. Camus a vele töltött időben igyekezett jó szülő lenni, kedves, törődő férfi. Anyja gyötrődéseit viszont a gyerek nem értette. Felnőtt nőként a levelekből szembesült viselkedésének és saját gyermekkori szenvedéseinek okával. Néhány évtizedbe beletelt, amíg sikerült leírnia az előszóban apjáról és szeretőjéről: „Köszönöm mindkettejüknek. A leveleiktől a föld tágasabb, az ég fényesebb, a levegő könnyebb, egyszerűen azért, mert ők léteztek.” 

Hazudott, de azért megtalálta megoldást, bár ő írta a kötet előszavát, szerkesztőül barátnőjét, Béatrice Vaillant-t kérte fel. Vaillant – mint valami széttört antik vázát – darabjaiból építette fel a levelezést, időrendi sorrendbe rendezve, lábjegyzettel ellátva közel 900 üzenetet, képeslapot, táviratot, névjegykártyát, csokrok mellé tűzött cetlit. Időbe telt. Mire a kötet franciául 2017-ben megjelent, Casarès is már 20 éve halott volt. A kiadó az utolsó pillanatig várt, amikor még szenzációként robbanhatott. 

Pedig maga a viszony nem volt ismeretlen: Casarès 1980-ban említi megjelent önéletrajzában. A kortársak közül azonban csak kevesek tudták, hogy amikor egy új Camus-regény megjelent, azért nem szerepelt a műben ajánlás, mert az író Maria Casarès nevét nem írhatta oda. Ám más tudni egy viszonyról, és más ezer oldalon olvasni a titkos és tiltott leveleket.

De vajon szabad-e külön műként kezelni az intim levélváltást? Camus írói művének része-e ez a sok száz levél, gigantikus háttér vagy csak kukkolás? Az olvasó feladata eldönteni.

Egyet nem tehet: hollywoodi giccset nem láthat ebbe a kapcsolatba. Akkor sem, ha Camus Casarèsnek írt utolsó levelét 1959. december 30-án írja, napokkal a halála előtt, és azt gondolhatjuk, tényleg síron túl tartó szerelem volt az övék. 

Valójában még két nő gondolhatott hasonlót Camus-vel folytatott viszonyáról. Egy másik szeretőjének egy nappal előbb írt, egy harmadiknak egy nappal később. Hasonló levelet. Párizsi randevút beszélt meg velük is. 

De hát Camus-től nem a példás férj, vagy a nagyszerű szerető receptjét várjuk, hanem a modern nyomorúságot átélő, megszenvedő írót szeretjük benne, és azt a támogatást, amit 1956 után hazánknak adott. Sokféle Camus-kép élt eddig is az emberekben, a Főleg szeress – Albert Camus és Maria Casarés levelezése 1944-1959 azért nagy hatású kötet, mert akik a vaskos levelezést átolvassák, azokban ez bizonyosan megváltozik, részletgazdagabb, árnyaltabb lesz.


Nyitókép: Albert Camus a párizsi Théâtre Antoine-ban, A megszállottak című művének próbáján 1959. április 20-án (fotó: AFP/Ina/Daniel Fallot)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Kategória: Kult