Veszélyben a Pagoda: bontás fenyegeti a 20. század egyik fontos magyar épületét

·2022.02.17

Több értékes épület is áldozatul esik a Piliscsabáról a Palotanegyedbe költöző Pázmány campusfejlesztésének. Közülük az egyik azonban kiemelkedően fontos: az 1949-ben épült Pagoda a 20. századi magyar építészet ikonikus alkotása, egy stílus- és politikatörténeti fordulópont dokumentuma. Eredeti helyén nem maradhat, de a kis méretű építmény áthelyezése reális alternatíva. Megmentése különösen fontos lenne most, amikor sorra tűnnek el az elmúlt évszázad legjobb modern alkotásai.

Óriási építkezésre készül a Piliscsabáról a józsefvárosi Palotanegyedbe beköltöző Pázmány Péter Katolikus Egyetem, amely 2020-ban megkapta a Magyar Rádió egykori épületegyüttesét a Nemzeti Múzeum háta mögött. Ez alapvetően nagyon jó dolog: a Pázmánynak szüksége van egy belvárosi campusra ahhoz, hogy vonzó legyen a jelentkezők számára, Budapestnek pedig kifejezetten előnyös, hogy a Mikszáth tér körül spontán városfejlődéssel létrejött egy eleven, jó hangulatú egyetemi negyed. A pesti Quartier Latin-ben, amit nem a tudatos várospolitika álmodott meg, hanem esetleges döntések eredményeként csak úgy létrejött, öt jelentősebb felsőoktatási intézmény épületei sűrűsödnek össze: itt van egymástól kőhajításnyira az ELTE Trefort-kerti campusa, a Pázmány bölcsész- és jogi kara, a Károli Gáspár Református Egyetem, a Semmelweis Egyetem több épülete és a Színművészeti Egyetem, közöttük pedig a szűk, történelmi hangulatú utcákban egyre több kocsma és vendéglátóhely, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár központi épülete és zöld oázisként a Múzeumkert.

A Rádió helyére álmodott új Pázmány campus tervezőjét pályázaton választották ki tavaly novemberben, a nyertes a KÖZTI és a Hamburg C Kft. társulása lett. A Pollack Mihály tér, a Bródy Sándor utca, a Szentkirályi utca és a Múzeum utca által határolt tömb a város egyik legizgalmasabb múltú, változatos beépítésű, számtalan ismert és kevésbé ismert értékkel rendelkező darabja (egyes épületeiről részletesen a 24.hu cikkében lehet olvasni). A két háború közötti időszakban ideköltözött Magyar Rádió fokozatosan foglalta el szinte az egész tömböt, részben átalakítva a régebbi épületeket, köztük két egykori arisztokrata palotát és több bérházat, részben pedig újakat emelve, miközben fokozatosan eltűntek a palotákat valaha övező kertek, és az egész terület sűrűn beépült változatos minőségű épületekkel. Ennek az összetett, izgalmas szövetnek most mindössze az egyik eleméről, a Bródy Sándor utca 5-7. szám alatti régi főépületről és az ennek udvarán álló Pagodáról lesz szó.

A KÖZTI és a Hamburg C nyertes pályaműve: megmarad és kiszabadul a későbbi beépítések közül a két palota és a Bródy Sándor utca 5-7. homlokzata, de az egyetem igényei miatt a tömb összes többi épületét lebontják

A Rádió 2014-ben költözött el innen a Kunigunda utcai új MTVA-székházba, de az épületek kiürítése elhúzódott, a művészeti együttesek például csak idén vándorolnak át a Jókai utca 4. szám alá, az Operaház korábbi zenei bázisába. A tervpályázati kiírás mindössze három védett épület megőrzését írta elő: az Esterházy- és a Károlyi-palotát, valamint a Bródy Sándor utca 5-7. homlokzatát kellett mindenképpen megtartani. A nyertes terv nem is hagy meg ennél többet: a különböző korszakokban épült stúdiók, irodai szárnyak mellett bontásra ítéltek két jó minőségű, két háború közti modern bérházat a Szentkirályi utcában, valamint a Bródy Sándor utcai épület udvari szárnyait is a Stúdiópalotával és az udvaron álló Pagodával együtt. Ez alapvetően nem a tervezők hibája, hanem abból a kényszerből fakad, hogy az egyetem olyan léptékű beruházási programot álmodott meg, ami még ezen a viszonylag nagy területen is alig-alig fér el, ráadásul a kiírás – nagyon helyesen – előírta, hogy a beszorított Pollack Mihály téri palotákat levegőhöz kell juttatni, és nyitni kell egy sétányt is a tömbön keresztül a Szentkirályi utca és a tér között. Ilyen körülmények közt a pályázó építészek többsége mindent bontásra ítélt, amit nem volt kötelező a kiírás szerint megőrizni. A campusfejlesztés áldozatai közül azonban a Pagoda különös figyelmet érdemel:

a 20. századi magyar építészet kiemelkedő minőségű, ikonikus épületéről van szó, amit meg lehet és meg kellene menteni. Ha már eredeti helyén nem lehet, akkor valahova áthelyezve.

A múlt század második felének legismertebb modern épületei viharos ízlés- és politikai viták közepette tűnnek el a városképből. Az elmúlt hetekben a budavári Szentháromság téren álló Diplomataház bontása váltott ki heves felháborodást azokból, akik úgy gondolják, születtek értékes alkotások ebben az időszakban is, és a közelmúlt legjobb épületeinek kíméletlen megsemmisítése jóvátehetetlen károkat okoz a történelmi emlékezetben. A tiltakozást megszervező Huszonkettesek építészcsoport egyszerre küzd a modern épületek lebontása és a Nemzeti Hauszmann Program hazugságnak minősített rekonstrukciói ellen.

Olyan álláspont ez, amely egyelőre messze van a közízléstől, és alapvetően ellentétes azzal a kormányzati szándékkal, amely két kiemelt, szimbolikus területen, a Várban és a Kossuth téren a háborús rombolások előtti állapotokat akarja visszaállítani (miközben más kiemelt projekteknél minden további nélkül tönkretesznek védett történelmi épületeket, és ugyanez a kormány beszántotta a műemlékvédelem 150 éves hivatali rendszerét). Mindez törvényszerűen csúszik át gyilkos emlékezetpolitikai vitákba a 20. század rendszereiről és történelmi traumáiról, lehetetlenné téve bármiféle kompromisszumot vagy párbeszédet. A Diplomataház esetében az a groteszk helyzet alakult ki, hogy Jánossy György és Laczkovics László 1976-77-ben tervezett, az építészszakma szervezetei által kiválónak tartott épületét még csak nem is egy korábbi épület rekonstrukciója kedvéért bontotta el a Magyar Nemzeti Bank alapítványa: a telken egy hunyorítva talán régiesnek tűnő, de inkább csak az egykori polgárházakat távolról (és rosszul) idéző mai komplexum épül, egyfajta parafrázis, aminek a történeti építészethez nincs semmi köze.

A Szentháromság téri Diplomataház bontása, a főváros és építész szervezetek által védelemre méltónak tartott modern házat mára nyomtalanul eltüntették (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

A fővárosi önkormányzat a Diplomataház körüli krízisre január közepén úgy reagált, hogy kezdeményezte közel száznyolcvan, 1945 és 1980 közötti időszakból származó épület védetté nyilvánítását. A listában szerepeltek a háború utáni vári foghíjbeépítések, a Déli pályaudvar, a Hilton Szálló, a Körszálló, a Magyar Színház, a Gyermekvasút (Úttörővasút) állomásai, az egész Óbudai Kísérleti Lakótelep, a Fiastyúk utcai lakótelep és az Élmunkás házak.

A neves művészettörténészek, a korszak kutatói által összeállított lista legnagyobb tanulsága, hogy a közvélekedésben egységesen kezelt időszak valójában legalább három teljesen különböző stílust jelent. Nem csak arról nem tudott kialakulni közmegegyezés, hogy mit tekintsünk értéknek a 20. század második fele építészetéből, de még az általánosan elfogadott, világos megnevezések is hiányoznak. Pedig a különbségtételekre igenis szükség van. Nagyon leegyszerűsítve: az 1945-től 1949-ig tartó időszak politikai értelemben még demokratikus, az építészetben pedig a két háború közötti modernhez tartozik, angolul erre az International Modern nevet alkalmazzák, magyarul pedig elterjedt a Bauhaus stílusnév; 1949-től 1955-ig a sztálinista diktatúra által kötelezően előírt, szovjet ihletésű, de hazai sajátosságokkal rendelkező szocreál uralkodott, amit a Kádár-korban fokozatosan váltott fel ismét a nyugati trendekhez illeszkedő modern, aminek az 1980-as évekbeli posztmodern megjelenéséig tartó szakaszát nevezhetjük késő modernnek vagy Kelet-Európában szocmodernnek. Néhány konkrét példával illusztrálva: a műemlék Erzsébet téri volt buszpályaudvar és az Úttörővasút állomásai még klasszikus modern stílusúak, a Moholy-Nagy Egyetem szocreál, a lebontott Diplomataház és az Óbudai Kísérleti Lakótelep késő modern. A stílusok e váltakozása főként a nyugaton hiányzó szocreál közjáték miatt köthető politikai eseményekhez, attól eltekintve megfelel(ne) a világ más részeire jellemző folyamatoknak.

Milyen stílus ez? A főváros által védeni kívánt, a XIII. kerület által kevésbé értékesnek tartott Élmunkás házak 1950-re készültek el Schall József és Piszer István tervei szerint. A főváros háború utáni első lakótelepe a koalíciós időszakra jellemző klasszikus modern (“Bauhaus”) stílus kései alkotása, vagyis nem szocreál és nem is szocmodern (fotó: Fortepan 32805 / Kovács Márton Ernő)

A főváros védési kezdeményezése a Diplomataház megmentésére már nem volt alkalmas, a Szentháromság téren az MNB-alapítvány a tiltakozás ellenére felgyorsította és befejezte a bontási munkát. A XIII. kerületi épületek védelme ellen tiltakozott a helyi főépítész, arra hivatkozva, hogy a lakótelepeket senki nem akarja lebontani, védelem alá helyezésük csak megnehezítené a lakók életét, az Élmunkás házakat pedig a kerület egyáltalán nem tartja kiemelkedő építészeti értéknek (a Lehel út melletti négy ház az első modern lakótelep volt a háború pusztítása után, 1948-50-ben, várostörténeti jelentőségük vitathatatlan, építészeti szempontból is nagyon izgalmasak, bár a sok méltatlan átalakítás tényleg rontott a megjelenésükön).

Ebben a helyzetben a főváros vezetése úgy döntött, hogy a következő közgyűlésre csak egy szűkített védési csomagot terjesztenek be az I. kerületi házakról (természetesen a megsemmisült Diplomataház nélkül), és egyeztetést kezdenek a többi kerületi önkormányzattal. Erő Zoltán főépítész a Válasz Online-nak azt nyilatkozta, a védési szándék továbbra is fennáll, szakmailag nagyon megalapozott dokumentáció készült, és a nyitott kérdések tisztázása után még a tavasz folyamán újabb értékvédelmi rendelet születhet.

De kanyarodjunk vissza a Pagodához (amit nem tervez védeni a főváros). Ez a kis építmény a Rádió életében nagyon fontos szerepet töltött be, a zegzugos épületegyüttesben a büfé jelenléte miatt ez volt a találkozóhely, a közöségi élet fóruma, de kaput is jelentett a külvilág felé, hiszen a vendégek a Bródy Sándor utcai főkapun és az udvaron át közlekedtek.

A Pagoda már kissé átalakított formában 2004-ben (fotó: Kovács Dániel / Wikimedia Commons)

„A Pagoda a biztos pont volt minden rádiós életében. Ott megtaláltuk egymást (a mobiltelefon előtti időkre gondoljunk), ott megvitattuk, ami aktuális volt és hangosan kinevettük az elképzelt lehallgatókat… A Pagodából a világ átlátható volt: mi láttuk egymást bent, és ugyanúgy láthattuk a kint lévőket, az érkezőket, a távozókat: kollégákat, nagy művészeket, olykor politikusokat. Ez a nyilvánosság volt a lényeg, ha ma visszagondolok rá” – meséli Ránki Júlia, aki 1976-tól 2010-ig dolgozott az intézményben előbb riporterként, majd szerkesztőként és rovatvezetőként.

„A Pagoda formája bohém hatást keltett, intim mérete az otthonosság érzését. Hatalmas üvegtáblái egy világvárosi kávéházhoz hasonlóan a szó szoros értelmében a kirakatba tették a bent ülőket, fokozva az érkezők kíváncsiságát, akik már messziről fürkészték, hogy ki ül éppen a büfében. Évtizedeken át mindenki: színészóriások, énekesek és zenészek, írófejedelmek, híres közéleti személyiségek találkoztak itt a Magyar Rádió riportereivel, szerkesztőivel, rendezőivel” – írta Ács Gábor, a Rádió egykori szerkesztője abban a búcsúcikkben, amiben sorra vette a tömb épületeit és eltűnő értékeit.

Az idézetek arról a szubjektv érzelmi viszonyról szólnak, ami az egykor ott dolgozókat az építményhez fűzte, de a Pagodát alkotójának személye és építésének dátuma is nagyon izgalmassá teszi. Az alkotó Szabó István, akit a legtöbben talán késő modern templomok mestereként ismernek. A szocializmus idején született templomok közül ő tervezte a legjelentősebbet, a farkasréti Mindenszentek-templomot, amit 1977-ben Kádár a magyarországi vallásszabadság bizonyítékaként mutogatott kiegyezést kereső vatikáni látogatásán VI. Pál pápának. Szabó templomai közül kiemelkedik a terméskő alapokra épült, boronafalas márkházai templom (1979), ami a hagyományokat és a lokális jellegzetességet kereső korabeli építészeti kísérletezések közé tartozik, és mint ilyen Makovecz Imre korai munkáitól sem áll távol.

Egy évvel a Pagoda előtt: a ságváriligeti étterem terve 1948-ból: a lendületes betonívek, a nagy üvegfelületek használata a nemzetközi modern stílus legismertebb korabeli külföldi alkotásaira emlékeztet, a terméskő használata és a tájba illesztés gondolata pedig Frank Lloyd Wright házaira (forrás: Kovács Dániel tanulmánya Szabó Istvánról)

Kevesebben tudják, hogy a templomok Szabó életművének csak az utolsó szakaszát alkotják, a nyugdíjazása utáni időszak kései munkái. Az építész majdnem egyidős volt az úgynevezett „rövid 20. századdal”: az első világháború kitörése előtt néhány hónappal, 1914 nyarán született és a rendszerváltás előtt egy évvel, 1988 októberében halt meg. Építészként 1936-tól egészen a haláláig dolgozott, és e hosszú idő alatt a 20. századi stílusváltások mindegyikét átélte és részben követte is, életművén megtanítható az egész korszak. Jellemző az is, hogy legjobb tervei soha nem valósultak meg. Az Úttörövasúthoz tervezett ságváriligeti (hárshegyi) étterme a nemzetközi modern Mies van der Rohe és Frank Lloyd Wright munkáival összevethető alkotása lehetett volna, a tájba illesztett építészet itthon szinte ismeretlen minőségét képviselte, de 1948-ban megépítésére nem volt lehetőség. 1961-es lágymányosi sportcsarnoka meghatározó eleme lett volna Budapest sziluettjének, a makettről ismert terv minősége nem marad el Pier Luigi Nervi híres, korabeli római sportcsarnokaitól, csak éppen íróasztalfiókban maradt.

És ami megépült, az is nagyon múlandó. Szabó élete nagy részében, a háború előtt és után egyaránt vásárok, kiállítások építésze volt, izgalmas pavilonok sorát tervezte, de ezek a műfajból eredően rövid életűek. Sokat dolgozott belsőépítészként is, ami szintén gyorsan eltűnő műfaj, legfontosabb enteriőrje, az Erzsébet téri buszállomás belseje két pad kivételével megsemmisült (bár maga az épület áll és műemlék). A masszív, nagy épületek is eltűnnek: lebontották a Szervita téri OMFB-székházat és a hozzá tartozó parkolóházat egy új üvegpalota kedvéért. (Erről részletesebben itt írtunk. Kétségtelen, hogy nem ez volt Szabó legszerethetőbb alkotása, bár nagyon jellemző volt a korszakra, amelyben megszületett.) Még utolsó műve, a Váci úton álló Tours-i Szent Márton-templom sem úszta meg az átalakítást, pedig csak 1988-ban, tényleg a közelmúltban épült.

A Pagoda kiemelten fontos Szabó életművében: ez az első, nem időszaki, vásári pavilon jellegű épülete, ami megvalósult. És 1949-ben valósult meg, amikor a magyar építészek magánpraxisait betiltották, és Szabó is kénytelen volt állami tervezőirodához csatlakozni. Az Országgyűlés pedig konkrétan törvénybe foglalta, hogy mostantól szocreál stílusban kell alkotni.

1949 a sztálinista diktatúrába való átmenet vége, az év, amikor végleg elsötétül a horizont, amikor Magyarország kényszerből elhagyja a Nyugatot, és a Kelet árnyékába kerül.

A háború előtti időszakban és a koalíciós években is virágzó modern építészetet a rendszer gyakorlatilag betiltotta a Nyugattal való szakítás jegyében. Mint burzsoá műfajt.

Szabó egész életében sokat utazott külföldre, még a legnehezebb időszakokban is, és minden munkájából látszik, hogy szinkronban volt a világban uralkodó trendekkel, a legjobb mesterekkel próbált párbeszédet folytatni. A szocreált nagyon nem neki találták ki, nem is boldogult benne. A Pagoda az egyik utolsó nemzetközi modern stílusú magyar épület, annak a nagyszerű sorozatnak a záróakkordja, amelyet az 1930-as évek modern templomai, Molnár Farkas Bauhaus villái indítottak el, és amit még a háború sem tört meg. A sztálinizmus viszont igen. Mire megépült, már rendszeridegen volt, és valahogy mindig másfajta minőséget sugárzott magából. Szabadabb, nyitottabb élet lehetőségét a diktatúra egyik középületének kellős közepén.

A Pagoda mint a Magyar Rádió büféje 1974-ben, balról Nagy Tibor riporter, Mensáros László és Verebes István színészek (fotó: Fortepan 190891 / Szalay Zoltán)

A Pagoda építésének körülményei nem ismertek. Kovács Dániel művészettörténész, Szabó életművének kutatója egyelőre nem tud az eredeti tervek hollétéről. Megépítése mindenesetre egybeesett azzal, hogy az addig részvénytársasági formában működő rádiót is államosították. A Pagoda az egyik első olyan hazai épület volt, amely szinte teljes mértékben üvegfalú, három oldalról nyitott a külvilág felé (a negyediken a régebbi életületszárnyhoz kapcsolódik, aminek egyben a bejáratát alkotja). A lendületes, felkunkorodó betontető szinte negyedik homlokzatot alkot, és karakteressé teszi a megjelenését. Az enyhén befelé dőlő falakkal együtt ez adja a pavilon pagodaszerű megjelenését, miközben semmilyen direkt keleties utalás nincs rajta. A távol-keleti építészet mindenesetre a korabeli nyugati modern mesterek fontos ihletforrása volt, Szabó ebben is együtt mozgott a kortársakkal. Egy másik jelentős magyar építész, Breuer Marcell ugyanebben az időszakban az óceán túlsó partján, Amerikában tervezett jelentős részben üveghomlokzatú, a környezettel szimbiózisban létező, modern családi házakat. E korszakának egyik fő művét, a Geller I House-t éppen most, 2022. január 26-án dózerolták le egy teniszpálya kedvéért, nem törődve a nemzetközi tiltakozással.

„A Pagoda egyetlen, ékszerszerű tömeg, amelynek csupaüveg oldalfalai elbizonytalanítják a határt kint és bent között: a be- és kilátást engedélyezik, de egyben visszatükrözik az udvart ölelő szárnyakat. A befelé dőlő falaknak és a homorú tetőnek köszönhetően az épület kisebbnek látszik valós méreténél. Ez a két visszafogott szerkezeti játék ugyanakkor egyedi, jellegzetes arculatot kölcsönöz neki” – írta az építményről Kovács.

A Pagoda sem úszta meg teljesen a érzéketlen átalakításokat, a régi és a mai fotókat összevetve látszik, mennyit ront a megjelenésén a szélfogó megnagyobbítása és az utólag ráragasztott kis előtető. A szerkezetet az eredeti sárga helyett kékre festették. Összességében azonban az építmény hitelesen megmaradt, nem vesztette el a karakterét.

Az újonnan átadott Stúdiópalota a Magyar Rádió Újság 1928. október 27-i számának címlapján. A Pagoda felépítése a bejárat elé nagyon megváltoztatta az összképet, de az épület ma még megvan

Az egyetemfejlesztés a Rádió régi főépületét, a Bródy Sándor utca 5-7-et, amelynek udvarán a Pagoda áll, nagyrészt elsodorja. Az 1956-os fotókról ismert főhomlokzat, amelynek erkélyére a forradalmárok kifeszítették a Szabad Magyar Rádió feliratot, szerencsére megmarad az utcafronti szárnnyal együtt, beljebb azonban minden eltűnik. Nemcsak a Pagodáért kár. A Stúdiópalotának nevezett udvari szárny a világ talán legelső reprezentatív rádiószékháza volt, 1928-ban avatta fel Horthy Miklós kormányzó – négy évvel a BBC híres londoni székháza, a Broadcasting House átadása előtt. A rádió ebben az időben a Magyar Távirati Iroda leányvállalata volt, a közszolgálati rádiózás megszervezésére 1925 novemberében kapott a cég az államtól koncessziót, a korábbi telefonhírmondó-szolgáltatást kibővítve. Az első adás december 1-jén indult el Horthy jelenlétében.

A vállalat hamar kinőtte a Rákóczi úti helyiségeket, ahol működött, és kormányzati támogatással belevágott egy nagyszabású új székház felépítésébe Gerlóczy Gedeon tervei szerint (az ő neve onnan lehet ismerős, hogy megmentette a pusztulástól Csontváry szinte teljes életművét, a festményeket évtizedekig a lakásán őrizte, halála után kerültek közgyűjteménybe). A társaság megvett két régi lakóházat a Főherceg Sándor (ma Bródy Sándor) utcában, a Festetics-palota mögött. A két emelettel megmagasított utcai épületekbe költözött be a Magyar Távirati Iroda, mögöttük az udvarban épült fel a rádió új Stúdiópalotája. Gerlóczy az udvart és az új épületet egységesen neoklasszicista stílusban alakította ki, a palota homlokzatát jón oszlopsorral díszítette, tudatosan emelkedett, szentélyszerű hatásra törekedve, ami jelzi a rádió jelentőségét a korabeli szellemi és közéletben. A főbejárat fölött a tetőt glóbusz díszítette, utalásként arra, hogy a rádió az egész világgal összeköttetést teremt. Az udvart főúri díszkertre emlékeztető módon alakították ki, a közepén virágos parterre-rel.

A Stúdiópalota szíve a két emelet magas nagystúdió volt, amelyet gondos akusztikai tervezéssel alakítottak ki. Tervezője, Magyari Endre a mikrofon műhelyének nevezte. „Ahol száz és százezernyi hallgató részére születik hang, az egész világot beborító hang, mely mindenütt és mindenhol a magyar szellem égi szózatát hirdeti” – írta lelkesen a Magyar Rádió Újságban megjelent ismertetőjében.

Kétségtelen, hogy Szabó a Pagodával elépítette a Stúdiópalota egykori főbejáratát, kitakarta az erkélyét, és ettől a homlokzat ma már kevésbé érvényesül (ráadásul a földgömb is hiányzik a tetejéről). Az 1920-as évek neoklasszicizmusa azonban az 1940-es évek elején rémesen avíttnak hatott, időben annyira kínos közelmúltnak számított, mint manapság a 90-es évek. Arra sokkal kevésbé van mentség, hogy a történelmi jelentőségű Stúdiópalotát bontásra ítélte az egyetemfejlesztés. Ma, amikor a késői historizáló építészetet jobban értékeljük. Még ha udvari pozíciója miatt nem is ismerik az emberek, ez ahhoz hasonló cselekedet, mintha lebontanák a Broadcasting House-t. A Bródy Sándor utca 5-7. számú épületcsoportnak a teljes megőrzését elő kellett volna írni a campus tervpályázatában, hasonlóan a két arisztokrata palotához – ezt azonban most már nem lehet jóvá tenni.

Amit még lehetne, az a Pagoda ügye. A nyertes terv készítői maguk is pontosan tudják, hogy a Pagoda eltüntetése barbárság. „A Pagoda az udvar alápincézése miatt elbontandó, visszaépítését nem javasoljuk ezen a helyen, de egy másik helyen, például az MTVA új központjában újra fel lehetne állítani” – javasolták.

Az építmény szétszedése és újra összeállítása nyilván komoly műszaki kihívás lenne, de mégis csak egy szerény méretű pavilonról van szó, a megmentése beleférhetne a sokmilliárdos óriásprojekt költségvetésébe.

A pavilon Kunigunda utcába szállítása nem az egyetlen lehetőség: az eredeti helyszín közelében megtartva lehetne az új campus kávézója, büféje – ahogy a rádiósok szerették, a diákok is biztos, hogy kedvelnék –, kerülhetne az épülő Magyar Építészeti Múzeum kertjébe, vagy éppen a fokozatosan megnyíló Városháza egyik belső udvarára, hasonló pozícióba, mint ahogy Szabó tervezte. Számtalan jó elhelyezési ötlet lehetséges, a jó megoldás csak ötlet és szándék kérdése. A 20. századi magyar építészetnek ez az ikonikus kis alkotása megérdemelné, hogy kimentsék a hamarosan meginduló dózerek útjából.


Nyitókép: a Pagoda a Magyar Rádió egykori Stúdiópalotájának udvarán 1959-ben (Fortepan 146777 / Szalay Zoltán)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Kategória: Kult