Puccs volt, de nem a „terroristáké” – vége a Nazarbajev-korszaknak Kazahsztánban

·2022.01.14

Az orosz vezetésű nemzetközi katonai kontingens január 13-án megkezdte a kivonulást Kazahsztánból, tizenegy nap után téve pontot a kazah vezetést néhány napig komolyan megtépázó tüntetések végére. De mi történt az elmúlt másfél hétben a 30 évig stabilnak tűnő közép-ázsiai autokráciában: forradalom, puccs vagy külföldi terrorakció? Kétséges, hogy valaha egyértelműen kiderül, ellentétben az események két győztesével – ezek a jelenlegi elnök és Oroszország –, illetve a ténnyel: most ért véget az Orbán Viktor által „a kipcsakok elnökének” nevezett Nurszultan Nazarbajev hatalma. Elemzésünk.

Tulajdonképpen hálásak lehetünk Orbán Viktornak, amiért divatba hozta az itthon a többség számára mostohagyerek (értsd: alig valakit érdeklő) külpolitikát. Ferde szemmel nézett, olykor szalonképtelen EU-n kívüli szövetségeseinél mindig történik valami, itthon pedig ezeket a történéseket bármikor lehet úgy keretezni, hogy „ez történik a miniszterelnök barátaival”. Néha még ez sem kell: a 2018-as magyarországi választásokkal párhuzamosan zajlott, hatalomváltással végződött örményországi tömegtüntetéseket például akkoriban boldog-boldogtalan használta itinernek a kétharmados Fidesz-győzelmet követő tüntetéseken. Elfelejtve, hogy mi akkor legitim választások után voltunk.

Csakhogy ha Orbán Viktort gondoljuk a világ közepének, a valóság szükségképpen torz lesz. Újabb állatorvosi lova ennek az, ami Kazahsztánban, jóbarátja – az általa „a kipcsakok elnökének” nevezett Nurszultan Nazarbajev – hazájában történt a minap. A hazai ellenzék folyton azt érezteti, hogy a karhatalom egytől egyig lánglelkű demokratákat lövet orosz segítséggel, veterán kormánypárti megmondók szerint pedig csak azért nem lett Almatiból Kijev, mert Vlagyimir Putyin elejét vette az újabb CIA-s ármánykodásnak. Ha ön szerint is csak e két magyarázat valamelyike lehet a helyes megfejtés, kérjük, ne olvassa tovább ezt a cikket!

*

Pedig szépen indult minden. Posztszovjet mércével mérve már-már meseszerűen. 1991-es függetlensége óta – nota bene: utolsó tagköztársaságként vált le a Szovjetunióról – Kazahsztán szinte folyamatosan fejlődött. A Világbank adatai szerint az egy főre jutó GDP 2020-ban hatszorosa volt az 1991-es szintnek (2013-ban pedig a kilencszerese),

az egykori birodalom országai közül csak az oroszoknak és a baltiaknak megy jobban.

Ha pedig csak Közép-Ázsiát vizsgáljuk, a kazah dominancia még nyilvánvalóbb: a régió GDP-jének csaknem kétharmadát ők termelik meg, a legszegényebb tádzsikoknál fejenként tízszer többet. Persze nem véletlenül: az ország dúskál az ásványkincsekben. Számottevő olaj- és gázkitermelése van, emellett a világ vezetői között tartják számon urán-, króm-, ólom-, mangán-, cink-, réz-, szén-, vasérc- és aranybányászatban. Nagyobb trauma nélkül át is vészelte a függetlenedést, a Kazah Kommunista Párt 1989-ben megválasztott első titkára, Nurszultan Nazarbajev ugyanis problémamentesen mentette át hatalmát, 1990-től 2019-ig pedig országa elnöke volt.

Nurszultan Nazarbajev kazah és Mihail Gorbacsov szovjet elnök egy kazah búzamezőn 1991. május 23-án (fotó: Sputnik/Borisz Babanov)

Népszerűségét Nazarbajev az említett, folyamatos gazdasági fejlődésnek köszönhette. A régióban szinte kötelező személyi kultusz persze esetében is fennállt, s az elnöki család vagyona itt is obszcén méreteket öltött, de a nyersanyageladásokból származó petrodollárokból azért bőven jutott a lakosságnak is – meg oktatásra, kutatásra. Az egykori szovjet kisváros Celinográdból Asztana néven sajátos stílusú épületekkel tűzdelt új várost épített, amit 1997 végétől – a legnépesebb város, Almati helyett – fővárosnak is megtett. (Szórakoztató érdekesség: a szóbeszéd szerint az asztanai Függetlenség tér központi emlékművének kialakításához Nazarbajev egy budapesti látogatásán merített ihletet, és gyakorlatilag lekoppintotta a Hősök terét.) Az elnök hatalmát soha nem fenyegette semmi, a nép rendre 80-90 százalékkal választotta újra, ellenzéke gyakorlatilag nem volt.

Progresszív autokráciája ellen a külföldnek sem volt különösebb kifogása, ügyes hintapolitikával ugyanis mindenkit a vályúhoz engedett:

a legnagyobb olajcégeket – Chevron, Exxon, Shell, Lukoil, de még a Mol is – vegyesvállalatokkal vette be a kitermelésbe, a szomszédos Kínából is dollármilliárdos befektetéseket vonzott – nem mellesleg Peking az Egy Övezet Egy Út-projekt egyik fontos hubjaként tekint Kazahsztánra –, a türk testvériség jegyében a Közép-Ázsia felé szinte birodalmi ambíciókkal kacsingató törököket engedte be építőipari, telekommunikációs és energetikai projektekbe, miközben szoros viszonyt tartott fenn az oroszokkal. Kazahsztán ugyanis a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének (KBSZSZ) és az Eurázsiai Gazdasági Uniónak is tagja. Nem volt tehát olyan régiós vagy nagyhatalmi főváros, ahol ne Nazarbajev hatalmon maradása lett volna az érdek, ha Kazahsztánról volt szó.

Kazah katona és édesanyja 2017-ben Asztanában – a későbbi Nur-Szultanban –, háttérben a város jelképével, a Bayterek-toronnyal (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

2019-ben pedig Nazarbajev megoldotta azt, amit a posztszovjet régióban eddig senki: az autokrata esetében kulcskérdésként felmerülő utódlást. Ebben részben a szomszédos Üzbegisztán diktátorának 2016-os halálakor szerzett tapasztalatok is sürgethették, Iszlam Karimov ugyanis kijelölt utód nélkül halt meg, s félő volt, hogy az ország zavaros átmenetbe süllyed. Nazarbajev afféle hatalmi tandemet választott: a korábbi miniszterelnök-külügyminiszter-szenátusi elnök Kasszim-Dzsomart Tokajevet jelölte ki államfőnek, miközben ő – hivatalos pozíciója szerint: a Kazah Biztonsági Tanács elnökeként és örökös államfőként – a háttérből irányította tovább Kazahsztánt. Fontos döntést nélküle nem lehetett elfogadni, az államapparátusban továbbra is az ő emberei ültek, egyik legfőbb bizalmasa, Karim Maszimov pedig maradt a befolyásos titkosszolgálat, a Nemzetbiztonsági Bizottságnak igazgatója.

„Kazahsztán 30 évig stabil országnak tűnt, főleg a többi közép-ázsiai országhoz képest, ráadásul a leggazdagabb is volt.

Talán az egyetlen olyan posztszovjet ország, amely jól használta fel a nyersanyagexportból származó bevételt, a gazdasági erejét és pozícióját pedig nem határozza meg annyira az áringadozás, mint például Oroszországét. Amikor az emberek a környező népek – kirgizek, üzbégek, tádzsikok és türkmének – szegénységét látták, megértették, hogy sokkal jobban élnek. Eközben viszont Nazarbajev semmilyen ellenzéki kezdeményezést nem engedett kifejlődni” – summázza a Nazarbajev-érát a Válasz Online kérdésére a Moszkvai Carnegie Központ kutatási tanácsadója, Temur Umarov. De akkor mi vezetett a 2022. januári eseményekhez?

Tokajev Nazarbajevvel 2019. április 23-án Nur-Szultanban (fotó: AFP/Sztanyiszlav Filippov)

Az biztos, hogy a casus belliként emlegetett autógázár-emelés (helyesebben: a hatósági árplafon megszüntetése miatt bekövetkező drágulás) csak az utolsó csepp volt. Az emberek egyrészt torkig voltak Nazarbajevvel, azzal, hogy bár Tokajev ígéretes reformtervekkel állt elő elnöksége kezdetén, nem sok valósult meg belőlük. Másrészt megtorpant a relatív jólétet jelentő – s a politikai elit számára legitimitást garantáló – gazdasági bővülés az egyébként is régiós egyenlőtlenségekkel terhelt országban. A 2020-as 7,5 százalék után 2021-ben már 8,9 százalék volt az infláció, az élelmiszerárak, részben az aszályos nyár miatt, több mint 10 százalékkal emelkedtek. Számottevően nőtt a munkanélküliség, ami ráadásul a belső migránsokat érintette a legjobban. Az egyébként is elég fiatal (alig 31 éves átlagéletkorú) társadalomnak arról a rétegéről van szó, amely a jobb megélhetés reményében a városokba költözik, ott viszont a járványügyi lezárások miatt képtelen volt jól keresni. A kormány pedig, főként a megcsappanó olajárak miatt, nem tudta kompenzálni őket.

Olaj volt a tűzre az üzemanyagár emelkedésével járó intézkedés; a feszültség kódolva volt, hiszen az említett fiatal munkanélkülieknek már nem nagyon volt hova hátrálniuk.

Először a nyugati olajkitermelő városban, Zsanaozenben mentek utcára az emberek január 2-án, majd egy nappal később már Almatiban vonultak ezrek a városi tanács épületéhez. A hatalom ekkor még szóba áll velük, tüntetőkként kezelte őket, nem terroristákként, ám amikor Tokajev a teljes kormány kirúgásával és a hatósági üzemanyag-árplafon visszavezetésével sem tudott hatni rájuk, visszafordíthatatlanná váltak az események. Ha volt pillanat, amikor a politikai elit egy részében megfordult a hatalom elleni szervezkedés, külső aktorok fejében pedig a destabilizáció gondolata, ez lehetett az.

A 2022. január 7-én közreadott képen tüntetők összecsapnak a rendőrökkel Almatiban január 5-én (fotó: MTI/EPA/Alekszander Kuznyecov)

A posztszovjet régióban az újév és a január 6-i ortodox karácsony gyakorlatilag egyhetes vakációt eredményez. Megalapozottan feltételezhető, hogy a hadsereg ütőképes egységei még a két ünnep között ragadtak, amikor országos méretűvé duzzadtak a tüntetések. Vagyis kezdetben emiatt sem tudtak megfelelő ellenállást tanúsítani. A tüntetések eszkalálódása miatt – egy időre az almati reptér is a felkelők kezére került! – az elnök január 5-én este szánta el magát arra, hogy behívja az orosz vezetésű KBSZSZ-békefenntartókat. Kockázatos lépés volt: egyrészt a kazah nemzettudat áll már olyan szinten, hogy egy orosz bevonulást ne toleráljon kollektíven, másrészt az ideiglenesen állomásozás valódi jelentését nem csak Magyarországon ismerik. Tokajevék ekkor váltották le Nazarbajevet a biztonsági tanács, Karim Maszimovot pedig a titkosszolgálatok éléről, és ekkor kezdték terroristázni a tüntetőket. Utóbbira nem a lefejezve talált rendőr, hanem inkább amiatt volt szükség, hogy – külföldi beavatkozást sejtetve – jogalapot teremtsenek a KBSZSZ bevonulására; másképp erre nem lett volna lehetőség, a szervezet ugyanis nem illetékes belső zavargások kezelésében. Nem kell hát meglepődni, ha – Putyinnal az élen – mind az öt bevonuló nemzet vezetője hónapok múlva is ragaszkodik majd a külfölditerrorista-narratívához.

Megint túlmozogtuk…

Kazahsztánban „egy jól szervezett támadással megpróbálták megdönteni az alkotmányos rendet” – biflázta vissza január 10-én Szijjártó Péter a moszkvai álláspontot, Orbán Viktor pedig szolidaritását és részvétét fejezte ki Tokajev elnöknek a halálos áldozatok miatt.

Túl olcsó volna már számon kérni a magyar kormányon, hogy – mint egy állítólag szabadságszerető és forradalmár nép képviselője – a tüntetőket teszi felelőssé mindenért, ráadásul akkor, amikor már látható, hogy a karhatalom ura a helyzetnek. A külügyminiszter és a miniszterelnök igyekezetében inkább az az aggasztó, hogy teljesen szükségtelen gesztusokkal éltek. Senki nem várta el, hogy – az EU-ból egyedüliként – tömegbe lövő autokraták pártját fogjuk, mert azon kívül, hogy a kínai állami média külön hírt gyárt belőle, nem sok hasznát látjuk.

Kárát annál inkább. Markéta Pekarová Adamová, a cseh képviselőház elnöke másnap azt írta: „Orbán Viktor ma a kazah polgárok elleni lövöldözés és az orosz hadsereg behívásának pártjára állt.” Csak a rend kedvéért: Adamová a cseh kormánykoalícióban részt vevő – az Európai Néppártban ülő – TOP 09 párt elnöke, Petr Fiala miniszterelnök szövetségese. Azaz: egy teljesen felesleges, túlmozgásos nyilatkozattal sikerült (tovább) rontani az imidzsünket az egyik legfontosabb szövetségesünknél – a cseh–magyar viszony ugyanis nem Orbán Viktor és Andrej Babiš barátsága miatt fontos.

Dicséretes, hogy a cseh vezetést – „a magyar emberek megsértése miatt” – egyelőre egyik miniszterünk sem küldte melegebb éghajlatra, de ettől még igaz: Szijjártó és Orbán kazah gesztusa már a megtételekor zéró-negatív játszmát sejtetett. Negatív lett. (V.Sz.)

Tokajev rövid úton, leginkább a Kremlben meghallott segítségkérése után azonban példás olajozottsággal haladt minden: a KBSZSZ bő háromezer – legnagyobb részt orosz, illetve belarusz, kirgiz, örmény és tádzsik – katonája már másnap Kazahsztánba ért, s ezzel lényegében minden eldőlt. Jól érzékelteti a moszkvai tempót, hogy az orosz légierőnek a források szerint 115 üzemképes Il-76-os szállítógépéből hetvenet vetettek be a kazahsztáni műveletekben, de az An-124-es óriásgépek fele is Almati, illetve a Moszkva melletti Cskalovszkij-légibázis, Ivanovo és Uljanovszk közt ingázott. Az pedig az erőviszonyokról mond el mindent, hogy ennek a tömegkezelésben elvileg nem illetékes 3000 katonának a puszta támogató jelenléte is elég volt arra, hogy a kazah rendfenntartók – hivatalos tűzparanccsal, 170 körüli halott és többezer letartóztatott árán, de – 4-5 nap alatt rendet tegyenek egy Nyugat-Európa méretű országban.

„Meghiúsult puccs volt ez. A kezdeti tüntetéseket a politikai elit egy része Tokajev ellen fordította, de az elnöknek sikerült az ellenpuccs.

A hivatalos álláspont szerint ami történt, külföldről támogatott terrortámadás volt Kazahsztán stabilitása ellen, de ez csupán kifogás volt ahhoz, hogy a tüntetőkkel szembeni kemény fellépést és az oroszok behívását megindokolják. Nem látok bizonyítékot arra, hogy valóban terrortámadásról lett volna szó” – magyarázza a Moszkvai Carnegie Központ-os Temur Umarov. Utóbbi már csak azért sem észszerű magyarázat, mert a tüntetéseknek sem kimondott vezetője, sem kimondott célja nem volt, azon kívül, hogy „Öreg (értsd: Nazarbajev), takarodj!” Ugyan milyen forradalmár-terrorista az, aki, miután adminisztratív épületeket gyújt fel, azzal a lendülettel kivonul belőlük, és nem megtartani próbálja őket?

A KBSZSZ békefenntartó kontingensének örmény katonái a nemzetközi békefenntatók kivonásának ünnepélyes megkezdésén a kazahsztáni Almatiban 2022. január 13-án (fotó: MTI/AP/NUR.KZ/Vlagyimir Tretyakov)

Alighanem békésebb évkezdést tervezett, Tokajev elnök mindenesetre megerősödve jött ki a tüntetésekből. Az általa közben már nyíltan bírált Nazarbajev és a perbe fogott Maszimov elmozdításával megtette az első lépést a hatalmi tandem felszámolása felé, az a körülmény pedig, hogy az oroszokat nemcsak behívni, de hazaküldeni is képes (a kivonulás január 13-án kezdődött meg), a tekintélyét is növeli. Kérdés persze, hogy a tüntetéseket kiváltó elégedetlenséggel mit kezd majd – ha ugyanis semmi érzékelhetőt, a feszültség országszerte tovább lappang majd.

Az mindenesetre biztos: Kazahsztánban 30 év után végleg kimúlt a Nazarbajev-korszak.

A másik nagy győztes Oroszország. Amellett, hogy képes volt egy baráti vezetést hatalomban tartani, Vlagyimir Putyin megmutatta, egyedül ő tud hatékonyan beavatkozni Közép-Ázsiában, a kazahsztáni küldetés pedig a KBSZSZ renoméját is visszaállította. Valószínűleg kevesen irigylik a jövőben a biztonsági garanciáikkal a kazah vezetésnél házalni próbáló amerikai, kínai vagy török tábornokokat.


Nyitókép: rohamrendőrök barikádot emeltek egy utcán, hogy feltartóztassák a tüntetőket Almati központjában 2022. január 5-én (fotó: MTI/EPA)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Kategória: Nagytotál