Demeter Szilárd: A véleményem egy a sok közül, nem is biztos, hogy a legmegalapozottabb

·2021.11.17

A magyar kortárs irodalom 80 százalékának kikukázásáról szóló, elhíresült minapi mondatai után Demeter Szilárd a Válasz Online hasábjain határolódik el önmagától. Lapunknak küldött írásában a Petőfi Irodalmi Múzeum vezetője egyúttal kifejti, mit tekint feladatának és mit nem már ami a kortárs magyar irodalmat illeti. Spoiler: a támogatások odaítélését nem tekinti annak. Minthogy lapunk nagyhangú trollkodásra nem, értelmes és vitatható gondolatokra azonban mindig nyitott, közöljük Demeter alábbi írását – vitaindítóként.

Miért van szükség kortárs magyar íróra?

Eléggé unom a szekértáborosdit. Ha van értelme a kultúrpolitikának, akkor nem abban áll, hogy egyik vagy másik konjunktúra többletforrásokhoz juttatja a holdudvarát (a politikum szempontjából ez természetes, így volt ez korábban, és így lesz ez a jövőben is, a hatalomgyakorlás logikájából ez következik). A kultúrpolitikai tételmondat, amely mentén három éve dolgozom, a következő: létezik magyar nemzeti kultúra, ezen belül magyar irodalom, és a mi dolgunk ennek erősítése. Ha ezt ki tudjuk jelölni közös premisszának, akkor értelmessé válhat a vita – addig viszont csak elbeszélünk egymás mellett. A magyar kultúra egészében gondolkodni más hozzáállást igényel, mint az aktuálpolitikai törésvonalak, vagy akár világnézeti különbözőségek mentén anyázni egymást. Utóbbihoz nem kell nagy bátorság. Az alábbi szöveget azért küldöm a Válasz Online-nak, mert ki szeretném mozdítani az alapvető kérdést az aktuálpolitikai kontextusból. Vagy sikerül, vagy nem, és ha ebből értelmes vita kerekedik, talán még azzal is végződhet, hogy meggyőznek arról: tévedek.

Kezdjük azzal, hogy a nyilatkozatom után – miszerint, ha rajtam múlna, akkor a kortárs magyar irodalom 80 százalékát kukáznám – a gyalázkodásokon, személyeskedésen kívül leginkább fű alatt, bizalmasan megsúgott egyetértő véleményekkel találkoztam. Cáfolni nem cáfolt meg senki.

Nem is nagyon tudnának. Ez ugyanis evidencia, ha úgy tetszik, a szakma ökölszabálya. Amint azt József Attila írógépének megmutatásakor mindig elmondom: ugyanaz a véges betűkészlet áll a rendelkezésünkre, mint József Attilának. De nagyon nem mindegy, milyen sorrendben ütjük le a billentyűket. És ezt minden, magát valamelyest komolyan vevő szereplő tudja. De azért nem árt néha, ha kimondjuk, emlékeztetjük magunkat arra, hogy nem a jelenvalóság az időhorizont. Ha írsz, akkor azért írsz, mert szeretnél bekerülni ama húsz százalékba. De hogy ki kerül be, az egy összetettebb kérdés, sok oldalról meg lehet közelíteni. Eldöntheti a kritikusi szakma, amíg élsz, vagy az olvasók százai-ezrei, életedben vagy halálodat követően, de akár évtizedekkel-évszázadokkal temetésed után is egyszer csak felkaphatnak és ünnepelhetnek. Vagyis hosszútávfutásra kell berendezkedned. Ha csak évtizedek múlva ér a könyved Nobel-díjat, akkor azokban az évtizedekben is hinned kell saját művészetedben – még akkor is, ha a szakma egyébként agyonhallgat. Ezek is evidenciák.

Miért volt fontos ebédlőasztal melletti témává tenni a kortárs magyar irodalmat? Első és legfontosabb oka: mert létezik. Még van kortárs magyar irodalom, és mi azért dolgozunk, hogy legyen száz év múlva is.

A kortárs magyar irodalmi szcéna két fontosabb vektor szerint szerveződik: az egyik a külföldi megmutatkozás, a másik az anyanyelvi olvasó megszólítása.

A kettő nem mindig ér össze. Hogy mire kíváncsi a világ, mit vesznek meg, pontosabban: mit tudnak eladni egy másik nyelvterületen, az leginkább a másik nyelvterület olvasóitól, kultúrájától, irodalmi hagyományától, a miénktől sokszor nagyon különböző ízlésétől függ. Minden műfajban találunk eladható magyar szerzőt, tehát ha fókuszáltan, koordináltan a keresletnek megfelelően alakítjuk a kínálatot, akkor középtávon az európai élvonalhoz közel kerülhetünk. Ez szakmai tapasztalat, piacismeret és pénz kérdése. A következő években a Petőfi Kulturális Ügynökség egyik kiemelt feladata tehát ez lesz. Tíz év múlva jegyezzék a magyar irodalmat az európai irodalmak élvonalában. Meg lehet csinálni, tehát meg fogjuk csinálni.

A magyar olvasó megszólítása nehezebb ügy. A kultúrafogyasztási szokásaink a könyvolvasás hátrányára alakulnak. A meglévő közel milliós könyvvásárlói tábor kopik. És itt nem kerülhetjük meg az alkotók részfelelősségének kérdését. Név nélkül (nehogy megegyék az övéi) ideidézném egy nagytudású prof megállapítását, miszerint a kortárs magyar líra kilencven százaléka értéktelen, nincs nyelve, gondolatszegény. Hozzátenném: nem rólunk szól, hanem a költőről, még pontosabban arról, hogy ő költő. Prózában sem állunk sokkal jobban, bár a zsánerműfajok (krimi, youngadult, fantasy stb.) széles olvasótáborral rendelkeznek. És aki egy Kondor Vilmos-krimit elolvas, vagy falja Leiner Laura könyveit, az csak egy lépésre áll a kortárs magyar szépírótól. Ezt a lépést meggyőződésem szerint a szépírónak kell megtennie.

A Magyar Kultúráért Alapítvány, és ezen belül a Petőfi Kulturális Ügynökség azért jött létre, hogy segítsük megtenni ezt a lépést.

A teljesség igénye nélkül felsorolnék pár előkészített programot, amelyek már működnek, vagy elindulnak, ha végre elmúlik a pandémia.

  • A könyvtárak, közművelődési intézmények, más kulturális intézmények számára támogatást adunk író-olvasó találkozók megszervezése céljából, valamint kifizetjük az alkotó útiköltségét és méltányos honoráriumot is biztosítunk számára.
  • Irodalmi karavánokat szervezünk, a Petőfi-bicentenárium égisze alatt vándorszínházi jelleggel. Rendhagyó irodalomórákon élményszerűvé tesszük a kortárs irodalmat.
  • Társművészeti – a szó szoros értelmében vett – produkciókat támogatunk annak érdekében, hogy akár egy almafa alatt is meg lehessen szólítani az olvasót. Jövő nyártól a Petőfi-színpadok kínálatában a könnyűzene mellett ott lesz az irodalom is. (Olvastam már fel fesztiválszínpadon. Nehéz meló, jót tesz az írónak.)
  • Támogatjuk a hangoskönyvgyártást, és ha sikerül megegyezni a kiadókkal, akkor hangoskönyv-platformot hozunk létre (egyfajta irodalmi Spotify).
  • Minden eszközzel támogatjuk a magyar ifjúsági- és gyermekirodalmat. Támogatjuk a folyóirat-kultúrát, szeretnénk, ha a szerkesztőségek ismét szellemi műhelyekként kerülnének föl az olvasók radarképére.
  • Rezidensprogramot működtetünk, magyar és külföldi alkotók a nyugati ösztöndíjaknak megfelelő összeget kapnak azért, hogy szerte a Kárpát-medencében a rezidens alkotópontokon nyugodtan dolgozhassanak.
  • Szeretnénk elérni a döntéshozóknál, és ebben a magyar kiadók nagyobbik része is partnernek mutatkozik, hogy a diákok és a tanárok jelentős árkedvezménnyel vásárolhassanak könyveket.
  • Támogatjuk a könyvipari innovációkat, és folyamatosan fejlesztjük a digitális kulturális adatvagyonra építhető szolgáltatásokat. Tárgyalunk a filmalappal arról, hogy hogyan tudnánk minél több magyar irodalmi alkotást filmre vinni. A könyvszakmával előkészítettük a magyar könyvtörvényt, amit viszont nem szeretnénk föláldozni a kampányhangulat oltárán. Túl fontos ahhoz, hogy széttrollkodják.

Mindezt azért csináljuk, mert a magyar irodalom a szívügyünk. Szoktam idézni az egyik magyar filozófust: ma Magyarországon többen tanítanak magyar irodalmat, mint ahányan egyáltalán olvasnak filozófiát. A magyar kultúra irodalomcentrikus, nagyobb súllyal esnek latba egy író szavai, mint egy szobrászé, vagy egy péké. Ez többletfelelősséget jelent. Tudta ezt Kazinczytól Arany Jánoson át Csoóri Sándorig és Kányádi Sándorig minden irodalmi nagyságunk.

Nem vagyok biztos benne, hogy igazam van, de azért hiszek abban, hogy a megfejtés nem olyan bonyolult: ne azért írjunk, mert írók vagyunk (szeretnénk lenni), hanem azért, mert vannak történeteink. És ha saját történeteinket írjuk meg, akkor nem csak hogy megtartjuk az olvasókat, hanem újakat is szerzünk. Mert a mi történeteinket csak mi tudjuk megírni. Senki más nem fogja elmesélni helyettünk.

Ezért van szükségünk kortárs magyar írókra. Van, kell, hogy legyen az irodalmon túlmutató feladatuk.

×××

Utóirat: Szerkesztői kérdésre gyorsan el is határolódnék magamtól. Már a kezdet kezdetén beláttam, hogy az én ízlésítéletem nem befolyásolhatja azt, hogy a kortárs magyar irodalom és könyvkultúra terén kik részesüljenek támogatásban. Függetlenül attól, hogy mit gondolok egyes kortársakról (márpedig szakmányban olvasom a kortárs irodalmat, már amit végig tudok olvasni), a döntéseket olyan kuratóriumokra kell bízni, amelyek meg is tudják védeni azokat. Meg lehet kérdezni a kurátorokat: nem veszek részt a munkájukban, nem befolyásolom a döntéseiket, nem jelölöm ki a támogatandók körét, nem létezik tiltólista. Egészen egyszerűen nem ez a dolgom. Nekem rendszert kell építenem, és teljesítményalapú lehetőségeket kell biztosítanom a nagy egészre való tekintettel. Ettől függetlenül beleállhatok ízlésvitákba, mint ahogyan bele is állok, de azzal a tudattal teszem, hogy ezek objektíve megnyerhetetlenek. A véleményem egy a sok közül, nem is biztos, hogy a legmegalapozottabb, leginkább az olvasó morgolódik bennem. És ez a fontos: olvasóként hiányérzetem van. Szeretném szeretni, mit szeretni, szeretnék rajongani a kortárs magyar irodalomért, de nem tudok. Halott fehér emberek társaságában morgok, mert mégiscsak a saját kortársaink vagyunk.


Nyitókép: egy könyvbarát a 87. Ünnepi Könyvhéten, a budapesti Vörösmarty téren 2016. június 11-én (fotó: MTI/Balogh Zoltán)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Részletek >>>

Kategória: Induló