A ’22-es csapdái – akkor nyerne nagyot a Fidesz, ha veszítene?

·2021.10.28

Az ország jelentős részét érdeklő kérdés, vajon megverheti-e Márki-Zay Péter Orbán Viktort 2022-ben. Vendégszerzőnk számára azonban a ’22-es választás legnagyobb kérdése nem ez, hanem az, hogy megváltoztatható-e az Orbán által átalakított Magyarország. Valamint, hogy vajon nem nyer-e többet a Fidesz egy vereséggel jövőre. A Válasz Online külsős szerzők számára indított, előválasztás utáni értékelő sorozatában – Lányi András, Tordai Csaba, Körösényi András és Illés Gábor után – Kovács Tibor írása következik.

Amikor Orbán Viktor elkezdett oroszbarát politikát folytatni, senki nem gondolta volna, hogy az oroszellenes fideszes véleményformálók és szavazók néhány éven belül Putyinban a hagyományos értékek védelmezőjét, az abortusz elleni küzdelem élharcosát fogják ünnepelni. Talán ez mutatja legjobban, hogy a Fidesz szavazóbázisának ideológiája milyen mértékben alakult át az elmúlt 12 évben. 1998-ban nehezen volt elképzelhető, hogy egy polgári, oroszellenes, nyugat- és piacbarát, az egyéni felelősség gondolatára nyitott választói tömegből a harmadik világban jellemző populista kultúrájú, globalizáció- és piacellenes, orosz- és Kína-barát, államközpontú tábor jön létre. Természetesen nem minden Fidesz-szavazó ilyen, annyi azonban megállapítható, hogy a törzsbázis igen – és ezek a szavazók váltak a miniszterelnök illiberális politikájának tartópillérévé. A fordulat talán nem tűnik súlyosnak a Fidesz egyéb intézkedései mellett, de történelmi léptékben nézve ez a legtragikusabb változás. Egyrészt ez teszi lehetővé, hogy Orbán Viktor következmények nélkül megtegyen szinte bármit, másrészt ezt a legnehezebb megváltoztatni. Ez akadályozhatja leginkább rendszerének reformját és hosszabb távon ez a kultúra áll az ország fejlődésének útjában is. Ami pedig latin-amerikai típusú politikai váltógazdaság felé fordíthatja az országot.

A rendszerváltás kezdetétől, Orbán kormányzása előtt mindössze 20 évvel – apró marxista rétegtől és szűk szélsőjobbos csoporttól eltekintve – az egész ország meg volt győződve arról, hogy a nyugati világszemlélet és életforma követendő minta. Ennek leginkább elkötelezett élharcosa a ’98-as Fidesz és szavazói voltak. Ezt a világszemléletet akkor a polgári Magyarország szlogenjével illették, ami Wermer András és Gyarmati László szellemi termékeként jött létre. „A jövőt csak igenekre lehet építeni.” A lényege ez a mondat volt.

A magyar siker feltételének pedig azt tartotta, hogy minél több polgár legyen: önálló, cselekvő, a sorsát a saját kezébe vevő, nem az államtól függő személy. 2002 után a Fidesz fokozatosan kivonult emögül

és hangos nemekre, a nyugati világszemlélet és életforma tagadására alapozta politikáját. A politika nem a cselekvő önálló polgárra, hanem azokra épül, akik az államtól és annak nagy hatalmú vezetőjétől várják életük jobbra fordulását. Az új szemléletet Habony Árpád és Arthur J. Finkelstein alkotásának tartják.

A jobboldali véleményformálók között már a 2000-es években voltak hangok, amelyek a demokráciát és a fejlődést összeegyeztethetetlennek tartották, utóbbit valamiféle diktatórikus, központosított döntési mechanizmussal gondolták megvalósíthatónak. Ekkor még a szingapúri féldiktatúra volt a követendő példa, ahol szerintük az erőskezű vezető okos döntésekkel képes volt a fejlődés útjára állítani egy országot. A koncepciót, ha szavakban talán nem is, tettekben rég elvetették. Ma legfeljebb az autoriter vezetés minta. Szingapúrban a globalizációra, piaci versenyre és érdemalapú társadalomra alapozva arattak sikert, ahol az állam legfőbb feladatának ezek védelmét tartja, vagyis egy meritokratikus (fél)diktatúra. Rendkívül hatékony oktatás (a PISA-teszteken a világ legjobbjai közé tartozó ország), vallási és etnikai tolerancia (a népesség fele kínai, a másik fele hindu és maláj muszlim), fejlett egészségügy (a világ élvonalába tartoznak, míg mi az EU-ban is az utolsók között vagyunk), nyitott bevándorláspolitika, (a lakosság egyharmada külföldi), munkaalapú társadalom helyett tudáslapú és innovációra alapozott társadalom. Ezzel szemben mi teljesen elvetettük az érdemalapú társadalom koncepcióját.

A populista nemzeti hős

Orbán ki nem mondott döntése sokkal inkább a latin-amerikai modell lett. Erről 2012-ben írtam egy cikket, de nem gondoltam volna, hogy az akkor várt intézkedések ilyen hatékonyan valósulnak meg.

Akkori cikkemben felvázoltam, hogy Orbán nyitottá vált a szemléletre, amely a ’30-as évek óta gúzsba köt sok latin-amerikai országot, amely újra és újra visszarántja a populizmus vesztes útjára őket. Az egész a békemenetes „Nem leszünk gyarmat!”-szlogennel indult 2012-ben, és azóta is a téves szuverenitásfétis bűvöletében húzza egyre mélyebb csapdába Magyarországot. A Fidesz nyugatellenes jelszavai mögött a harmincas években indult, de ideológiává a 60-as években vált „függőségi elmélet” húzódik meg. Ennek lényege, hogy a gazdag országok azért tartják függőségben a többi országot, mert az ő gazdagságuk azok szegénységétől függ. Ennek az ördögi körnek a megtöréséhez csak a függőség lerázása, a szuverenitás megteremtése vezet. Azért kell nemet mondani minden európai befolyásra, amely mondjuk számon kéri rajtunk az EU értékeit, mert e gondolat szerint ezeken keresztül tartanak bennünket függőségi, gyarmati sorban. Ebben a világban a kompromisszum és együttműködés nem érték, hanem (haza)árulás. A sikert konfrontáción, harcon keresztül kell elérni, mondják olyan ideológusok, mint Orbán Balázs.

A nyugati vagy szingapúri út helyett Orbán Viktor a peronit választotta. Ennek legkecsegtetőbb aspektusa számára, hogy a nagyhatalmak ellen lázadó politikust a populista kultúrájú országokban történelmi léptékű hősi mítosz övezi. Nem lényeges, hogy sikeres vagy összeomló országot hagy hátra, a vezető mindenképpen hőssé válik. Peron a mai napig ilyen, annak ellenére, hogy óriási szerepe volt abban, hogy Argentína utat tévesztett. Hasonló a helyzet a harmincas évek végén kormányzó mexikói Lázaro Cárdenas esetében, de Chávez is hős, habár országa mára romokban hever.

Az Orbán alatt populistává transzformált szavazói réteg ma már ilyen kultúrával rendelkezik. Az Orbán-kormány ugyan megbukhat, de az ő preferenciájukat ez nem változtatja meg.

Ahogy az egyik békemenet-szervező, Csizmadia László fogalmazott: „Orbánt le akarják váltani…  de a magyar népet nem lehet leváltani.” Az Orbán utáni Magyarország sikerének kulcsa az ő értékrendjük megváltoztatása, amellyel, úgy tűnik, Márki-Zay Péter is tisztában van. Győzelmi beszédében ő ezt mondta: „Egy új kultúrát akarunk, ahol a szeretet lesz az uralkodó, mert a gyűlölet ellen csak szeretettel lehet fellépni.” Ez könnyen értelmezhető úgy, hogy a nemek helyett újra igeneket kell mondani. A kultúra változása nélkül Orbán mítosza és rendszere jóval túlélheti a kormány bukását és megalapozhat hősies visszatérésének.

A sötét bábok királynője

Sokan gondolják, hogy Orbán ideológiája eredeti és unortodox, esetleg putyini. A valóságban azonban jól ismert latin-amerikai sablonok jelenre és az unióra aktualizált változta csupán. Alapvetően különbözik Putyin és Trump világától is. Putyin ugyanis egy világhatalom vezetője és nem egy a világrend ellen fellázadó kis, vesztesnek gondolt országé. Trump pedig ugyan populista módon és erősen ideologikusan kormányzott, de rendszere nem érintette a nyugati liberalizmus, a társadalom és gazdasági működésének alapjait: a szabad piac, az érdemalapú társadalom, a magántulajdon, a törvény előtti egyenlőség gondolatát. És főleg: nem akart a nyugati világrend ellen lázadni.

Orbán ezzel szemben tisztán valósítja meg a latin-amerikai modellt, az elnyomott ország lázadását, aminek örve alatt létrehozza saját feudális jellegű impériumát. Ennek főbb elemei: karizmatikus, bátornak látszó vezető, aki harcol a világrend ellen. Hit, hogy az állam (vagyis a vezető) minden önszerveződésnél jobban tud irányítani. A külvilág háttérhatalmainak hibáztatása. A gazdaság meghatározó részeinek hazai kézbe vétele, valójában egy szűk, privilegizált réteghez történő átjátszása. Az állami földek hazai termelőkhöz juttatásának lózungja, amely feudális jellegű agrármodellt hoz létre, néhány nagy, kormányhű latifundiummal és nem hatékony termeléssel. Az igazság jog fölé helyezése. (Peron a filozófiáját igazságizmusnak hívta.) A magántulajdon korlátozhatóságának megteremtése. Államosítás, versenykorlátozás a hazai cégek érdekében (valójában a lojális oligarchiarendszer érdekében). A többségi demokráciaértelmezés abszolutizálása. Az érdemalapú társadalom koncepciójának elvetése: nem a szaktudás, innováció, verseny, kockázatvállalás a siker alapja, hanem a vezetőhöz való lojalitás. A nemzet kisajátítása: a szavazók jó részének kizárása a nemzetfogalomból. Közben a nemzetegyesítésről való szónoklatok mögött valójában újra csak a kevesek Magyarországának koncepciója jelenik meg.

Az igazi különbség csupán, hogy Latin-Amerikában nincs szükség keresztény ideológiai blablára, a gyerekszám növelésének folytonos hangoztatására, sem a bevándorlás elleni szövegre, mert azok ott nem problémák. A többi sablonszerű.

Az elmúlt 10 évet nagyon rémisztően zárja keretbe a hétvégi békemenet, ahol már az ereje teljében lévő populista kultúra lépett színre. Az üzenet egyszerű: mindenki minket támad, de mi megvédjük vezetőnket: „A brüsszeli bürokrácia, a Soros-hálózat, a globalista-liberális erők, pénzügyi körök végső leszámolásra készülnek, hogy az Orbán-kormány megbuktatásával olyan életformát vezessenek be, amelyet a magyarok elutasítanak… meg kell mutatni, hogy a magyarok ellenállnak a globális elit nyomásának.”

Olyan országokban, ahol populista vezetők váltják egymást, felívelő és összeomló időszakok végeredményeként az országok valójában egyhelyben maradnak. Mint a sötét bábok királynője az Alice csodaországban: csak azért futunk, hogy egyhelyben maradjunk. A szavazók talán tényleg elhiszik, hogy valami újat talált fel Orbán, de kudarcos recepteket elevenített fel egy nagyon szerencsés történelmi helyzetben, amitől kormányzása sikeresnek tűnik.

A tehetséges mázlista

Az élethez kell némi szerencse, és ez Orbán Viktornak bőven megadatott. Hosszú és eddig sikeres politikai karrierjét hatalmas mázlik fémjelzik. Itt van mindjárt, hogy a magyar politikai élet nem gazdag tehetségekben. A rendszerváltás botcsinálta politikusokat hozott, akik szép lassan eltűntek. Az utolsó igazi tehetség, akivel Orbánnak meg kellett küzdenie, Horn Gyula volt, Antallal szemben semmi esélye nem volt még. Ezt követő ellenfelei nem mérhetők hozzá, még ha Medgyessy 2002-ben, Gyurcsány pedig 2006-ban meg is verte. Valójában legnagyobb történelmi szerencsemalaca Gyurcsány lett. Legfőképpen, mert 2006-ban nem volt képes felelős politikusként viselkedni és lemondani. A Fidesz simán nyert volna egy választáson és akkor a 2008-as válság Orbán Viktor nevéhez kötődne.

Orbán szerencséje igazán 2010 után vált nyilvánvalóvá. A 2008-as válságot elkerülte, kormányzása a modernkori történelem leghosszabb ideig tartó világgazdasági konjunktúrájának idejére esett, amikor soha nem tapasztalt pénzbőség volt. Mivel minden ország növekedett, a racionális érvek szerint Orbán tevékenységét a többi hasonló helyzetben lévő országgal összevetve lehetne értékelni. Ha így teszünk, nem is mutat olyan szépen a kép. Ez volt ugyanis az EU keleti országainak történelmi lehetősége, hogy gyorsabb felzárkózási ütemre kapcsoljanak. Voltak, akik éltek vele, míg mások sodródtak a fellendülés árjával, ami természetesen belülről sikernek tűnt. Matolcsy György meglehetősen sokat írt erről az elmúlt időben, Észtországot és Romániát hozva fel példaként, ahol ez idő alatt a magyar növekedést jócskán lehagyták.

A fájóbb példa a román siker. 2010 után az Eurostat adatai alapján a román gazdaság bővülése euróban mérve (+35%) jelentősen felülmúlta a magyart (+24%). Vásárlóerő-paritáson már beértek bennünket. Matolcsy legutóbbi cikkében kiemelte, hogy a románok kétszer gyorsabban növekedtek nálunk. A román példa három dologra világít rá. Egyrészt Orbán politikai tehetségére. Ott ugyanis ebből egyetlen kormány sem tudott profitálni. Kormányváltások sora jellemezte a magyarnál jóval sikeresebb időszakukat. Másrészt ezt annak bizonyítékának tekinthetjük, hogy az erős kormány nem feltétele a növekedésnek. Harmadszor pedig a román sikert az amerikaiakkal való szoros kapcsolatuknak tulajdonítják, ami végül is arra világít rá, hogy nem feltétlenül a konfrontáció a siker útja. Ennek ellenére Orbán mégis elérte, hogy az itteni, kisebb növekedést ne a világ általános tendenciájának, hanem kizárólag neki és szuverenitásunknak tulajdonítsuk. Vagyis ő az, aki elhozta a magyar feltámadást.

Magyar feltámadás

A Fidesz üzenete egyszerű a következő választásokra: 2010 előtt az ország nem fejlődött, a gazdaság összeomlott, nemzetközi tekintélyünk csökkent, szuverenitásunk nem létezett. A Fidesz ellenben nemcsak a 2010 előtti időkhöz mérten sikeres, hanem az elmúlt 500 év legjobb 12 évén van túl, elindította a magyar „feltámadást”. Olyan fejlődési pályára állította az országot, amelynek végén Magyarország legyőzi történelmi fátumait. Ahogy Kövér László megfogalmazta: „Mi, magyarok mindig rendes feltámadásra várunk”, ez pedig csak akkor van, ha saját erőnkből tudjuk elhárítani a fenyegető veszélyt, ha saját erőnkből tudunk változtatni a sorsunkon. „A magyar választópolgárok megbízásából és támogatásával 2010-ben közösen megkíséreltük megtörni a magyar fátumot, lehetővé tenni a rendes magyar feltámadást (…) Örömmel jelentem, hogy a kísérlet sikerülni látszik.”

A feltámadás lényege, hogy sorsunk nem függ külső hatalmaktól, gazdaságunkban többségben lesznek a magyar vállalkozások, amelyek meghódítják a külpiacokat. Erős hadseregünk védi nyugalmunkat, amelyet a keresztény erkölcsök garantálnak. A magyarok újra szaporodnak, megnyerjük a vébét és a Fradi BL-döntőt játszik. Röviden ennyi. Valószínűleg Peron is mondhatta volna. A feltámadás olyan üzenet, amelyben a magyar választók jelentős része maradéktalanul képes hinni. És ez a rész aktívabb, harcosabb és többet is hajlandó tenni választott pártjáért. Ez a bázis vereség esetén úgy érezné, a másik oldal, a kommunisták elárulták hazáját, elvették történelmi esélyét a feltámadásra, pedig már csak néhány év kellett volna és sikerül. Ez Orbán szavazóinak jó részében a vallásos hit erejével él, ami ellen nem lehet észérvet felhozni. Ez pedig mindennél nagyobb biztosíték Orbán jövőjét illetően.

Ugyan rengeteg részterületet vagyunk képesek felsorolni, ahol negatívnak látszó folyamatok indultak meg, de az összkép semmiképpen nem egy összeomló országé, hanem egy kirobbanó erőben lévőé. A magyarok érdekeit keményen képviselő hatalomé. Ez a siker legitimálja Orbánnak az elmúlt évtizedben meghozott intézkedéseit és ideológiáját, ezért követi őt törzsbázisa fanatikus módon.

Enélkül nem fogadták volna el, hogy a társadalom és gazdaság legutolsó szegleteit is befolyása alá hajtsa. Azért nem látja szavazótábora korrupciónak ezt, mert elhiszi neki, hogy a vagyon sokkal jobb helyen van nála. Orbán a hívek odaadását messzemenően kihasználva olyan országot teremtett, amely nem létezik nélküle, amelynek sikere és kudarca összeforrott vele. Nem csak politikai és társadalmi befolyása élné túl kormányzását, de a magyar gazdaság is függővé vált a NER-től. Erről Bódis András többször írt már, amivel messzemenően egyetértek. Én arra a csapdára szeretnék rávilágítani, amit ezzel létrehoztak.

Rendszerváltás, kormányváltás?

Ahogy azt a Válasz Online régen megírta már: Orbán-kormányt talán meg lehet buktatni 2022-ben, de rendszerét ezzel nem lehet megszüntetni. Ahhoz rendszerváltás kéne. Ez már alkotmányozási és gazdasági szempontból is nehezebbnek látszik, mint a ’90-es, de ez lényegtelen, mert a politikai feltételek nem adottak hozzá.

Rendszerváltást csak a szavazók nagy többségének támogatásával lehet végrehajtani. Ez akkor következhet be, ha egy rendszer látványosan megbukik gazdaságilag és nem egy látszólagos feltámadás közepén van. Amikor két oldal szavazói közel hasonló számban vannak, abból csak kormányváltás lehet. Ráadásul a Fidesz szavazóinak az a része, amelyet populista kultúrájú szavazóként írok le, a párt szervező erejével és pénzével szellemi polgárháborús helyzetbe hajszolna egy rendszerváltó kormányt. A rendszerváltást ráadásul támogatniuk kellene az előző rendszer vezetőinek, ha nem is önszántukból, legalább kényszerből, mert hatalmuk meggyengült. Orbán azonban egy vereség után továbbra is úgy érezhetné, hogy az ország nem működtethető nélküle. Szükség lenne rendszerváltó pártokra és politikusokra is. Ebből az egyik feltétel adott. Márki-Zay rendszerváltó politikusnak tekinthető, ám a majdan mögötte a parlamentben ülő pártokról már csak kisebb részben mondható el ugyanez.

A 22-es csapdája

Az új kormánynak a következő csapdákat kéne elkerülnie, ha sikeres akar lenni. Egyrészt véget ért a történelem leghosszabb fellendülési időszaka és új bizonytalanság következik, amit tetéz, hogy a Fidesz gyors ütemben adósította el az országot, és már láthatóan hatalmas költségvetési hiányt halmozott fel 2022-re. Egy új kormánynak, ha lesz olyan, úgy kell lebontania a Fidesz gazdasági hátországát, hogy azzal ne okozzon önmagában recessziót.

Csakhogy ez a hátország már nem is hátország csupán. Mára olyan kiterjedésű, hogy bedőlése magával ránthatja az országot.

A tőzsdei cégek közel harmada a NER-hez köthető: ott már a kormányváltás híre összeomlást idézne elő, de bármilyen vádemelés is ezt fokozná. Másrészről mára rengeteg területen nincs magyar cég, amely képes lenne tenderen indulni: ha az új kormány nem NER-es vállalkozást akar megbízni, akkor külföldit kell neki. Támadási felület.

A magyar államigazgatás is könnyen összeomolhat a kormányváltás után, mert az normális keretek között valójában már rég működésképtelen. Orbán Viktorra van optimalizálva, másnak teljesen kaotikus. Csak központi hatalommal, kézileg vezérelhető, önállóan már belefullad a hatáskörök káoszába. Ráadásul a rendszer lebontása azt az érzetet eredményezné, hogy az új kormány rombol, míg a Fidesz végig épített. A nyugati szövetségesekkel való együttműködés pedig a szuverenitás elvesztéseként értelmeződne.

Ezért aztán Orbán nemzeti hőssé avatásának legbiztosabb módja, ha a kormányváltás után határozott balos ideológiájú intézkedéseket hajtanak végre. Nem csak szavazói, de sokan a bizonytalanok közül is úgy fogják érezni, hogy amíg Orbán kormányzott, minden a legnagyobb rendben ment, és az új kormánnyal megjöttek a problémák. Ezt figyelembe véve Orbán talán jobban is járna, ha elvesztené a választást, mert így nem neki kellene az általa bekódolt válságokat kezelni. Négy évvel később néptömegek a vállukon vinnék ismét a parlamentbe.

A populista szavazóréteg csapdája

A latin-amerikai populizmus száz éve nem tud megújulni és nem tud kitörni a csapdájából. Ez nem a populista vezetőknek köszönhető, hanem a szavazóknak, annak a politikai piacnak, ahol ilyen vezetőkre van kereslet. Hiába vall populista vezetők sora kudarcot, az ilyen kultúrájú szavazói réteg újra és újra visszatér azokhoz, akik a külvilágot hibáztatják, harcolnak és azt mondják, nem a teljesítmény a lényeg. Az Orbán alatt létrejött szavazói réteg ilyen – és elegendő méretű a csapda létrehozására. Tulajdonképpen nagyobb is, mint a Fidesz-törzsbázis: a Jobbik támogatóinak egy részét is ide számíthatjuk, de a DK szavazóinak fanatizmusa sem áll messze ettől. Nálunk ugyan jobboldalinak mondja magát ez a csoport, de ez valójában kevéssé lényeges és ebben az esetben nem is igaz. Orbán politikája tele van baloldali elemekkel, amelyeknek a vallásról szóló porhintésen kívüli részét egy baloldali populista is képviselhetné.

Az ilyen országoknak az a tragédiája, hogy hosszabb ideig csak populista vezetők képesek stabilan kormányozni. Azok, akik racionális belátást igénylő reformokat képviselnek: esélytelenek.   

A kormányt ugyan le lehet váltani, de a „magyar népet”, vagyis a populista szavazóréteget nem. Őket csak megváltoztatni lehet. Egy ország politikai kultúrája viszont nehezen változik. A jövő magyar sikerének kulcsa, hogy sikerül-e megváltoztatni ennek a rétegnek a látásmódját. Az ő támogatásuk nélkül nehéz lesz ugyanis Orbán rendszerét lebontani. Orbánnak 12 éve volt erre, de kétlem, hogy bármilyen őt követő kormánynak lenne ennyi ideje. Markáns „progresszív” baloldali intézkedések beindítanák a populista körforgást, amit rövid „progresszív” és hosszú populista időszakok jellemeznének. Márki-Zaynak azonban lenne esélye a kultúraváltás megvalósítására, amennyiben képes a DK elvárásait kezelni. Eddigi nyilatkozatiból jól látszik, hogy hitelesen tudja képviselni az Orbán által felépített sarkalatos ideológia elemeket és azzal is tisztában van, hogy ezeken nem lehet alapjaikban változtatni, amit legjobban talán az bizonyít, hogy a rendszer megalkotásába be akarja vonni a Fideszt is. A legfontosabbak ezek közül: a keresztény kultúra, a családközpontúság, bevándorlás-ellenesség, határon túli magyarság ügye. Ezek képviseletére nem lehetne jobb embert találni Márki-Zay Péternél. A siker nem garantált, de csak egy jobboldali és hiteles jelölt ad reményt.

De vajon jobban járna-e az ország, ha Orbán nyerne és magának kellene megküzdenie azokkal a problémákkal, amelyeket ő hozott létre? Nos, nem. Még egy gazdasági összeomlás sem garantálná, hogy szavazói kiábránduljanak belőle. A populista világban mindennek van külső oka, ami a nagy vezetőt felmenti a felelősség alól. Egy gazdasági összeomlás pedig még nagyobb központosításra adna alkalmat Orbánnak, sőt még az EU-ból való kilépésünkre is okot szolgáltatna. Ami tehát a hosszabb folyamatokat, a hazai politikai kultúrát illeti: a helyzet Márki-Zay megjelenésével valamivel reménytelibbé vált. Valamivel. De nem sokkal.


Nyitókép: Orbán Viktor beszéde a 2021-es békemenet végén (Vörös Szabolcs)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Részletek >>>

Kategória: vélemény