Mecseki láthatatlanok – az ’56-os történet elképesztő kálváriája

·2020.10.23

Nomen est omen? – önkéntelenül is felteszi magának a kérdést az ember, miután megismerkedett „a mecseki láthatatlanok” történetével, főleg pedig az annak filmes feldolgozását érintő aktuális helyzettel. A legnagyobb ötvenhatos vidéki partizánharc történetére egy újságíró már négy éve rábukkant, össze is fogott egy filmrendezővel, de az ajtók folyamatosan bezárulnak az elképesztő, drámai helyzetekben bővelkedő sztori előtt. Az idei ünnep fordulópont: gyűjtést kezdenek, hogy megvalósulhasson az alkotás. S hogy miért fontos, hogy a mecseki láthatatlanok ne maradjanak láthatatlanok? Alábbiakból kiderül.

Filmes kollégája szólt a rendezőnek „Joe bácsiról”. Rágta a fülét, hogy elképesztő az immár idős Farkas József története, aki ötvenhatban, tizenhat évesen a Mecsekben harcolt az oroszok ellen. Egy legendás, de máig meg nem énekelt szabadságharcos alakulat tagjaként ráadásul. Aztán Új-Zélandon és Ausztráliában csinálta meg a szerencséjét, de újra itthon van, meg kellene keresni. Cs. Nagy Sándor dokumentumfilmes először nem jött lázba – úgy érezte, a hatvanadik évforduló környékén ötvenhat filmes nézőpontból már igencsak lerágott csont. No de ez még nincs feldolgozva – győzködte a kolléga, Egri Manó, úgyhogy lassacskán érdekelni kezdte a történet. Attól kezdve pedig, hogy 2016-ban felvette a kapcsolatot „Joe bácsival”, le sem tud szakadni a témáról. A sztorival kapcsolatban keresgélt a neten akkor is, amikor elé került a Magyar Nemzet két írása – két elképesztő interjú másik két egykori „mecseki láthatatlannal”.

Cs. Nagyék tárcsázták a szerkesztőséget. Nem ismerték az újságírót, aki az írásokat készítette, de érezték, hogy annak ugyanannyira szíve csücske a történet, mint nekik. Ismeretlenül is tudták: az interjúk készítője hozzájuk hasonlóan tisztában van azzal, hogy a legakciódúsabb, legizgalmasabb, filmen még fel nem dolgozott ötvenhatos történet birtokába jutott.

Az újságíró, Sashegyi Zsófia is a véletlennek – na meg szemfülességének – köszönheti, hogy belebotlott a történetbe. A berni követ című 2014-es játékfilmet nézte éppen a hatvanadik évforduló környékén, amikor fennakadt az egyik szereplő odavetett félmondatán. „Nem azért éltem túl a Corvin közt és a Mecseket, hogy…” A Corvin köz nyilván megvolt az újságírónak, na de miféle Mecsek? Sashegyi történész kapcsolatai nem sokat tudtak a dologról, s a neten sem talált semmi érdemlegeset. A szimata ezúttal azonban azt súgta, ez nem rosszat, nem filmbéli hibát jelent, hanem a legjobbat, amit újságíró csak el tud képzelni. Talán ráakad olyan fontos ötvenhatos témára, amely még nincs csontig lerágva – az tényleg fehérholló-szerű lenne! Pécsi ötvenhatosokat keresett fel tehát, akik megerősítették a partizánok létét, nagyvonalakban el is mondták neki a történetet. Megtalálta aztán Rozs András tanulmányát, végül pedig egy valódi mecseki láthatatlan, Lux Antal visszaemlékezése is a kezébe került. Luxot nem volt nehéz kiguglizni: réges-régen befutott, Berlinben élő képzőművészről van szó. Az újságíró tehát megörült, öröme azonban korainak bizonyult. Hiába írt ugyanis e-mailt Luxnak, az egy szót sem válaszolt. 

hirdetés

Azaz válaszolt, csak éppen jókora csúszással: fél évvel később. Sashegyi addig sem állt le a nyomozással. Egy egykori pécsi ötvenhatos elítélttől megtudta, hogy az egyik kulcsszereplő, „Feri bácsi” újra Magyarországon van. Tésenyi Ferenc Svájcban kötött ki a harcok után, menő fogorvos lett, nyugdíjasként viszont hazajött Győrbe, de a múlt nem hagyta nyugodni, ezért bukkant föl Pécsett. Kötélnek állt egy interjúra, az újságíró pedig Győr felé vette az irányt.

„Életem egyik legnagyobb szakmai élménye. Hatvan évig senkinek sem beszélt a történtekről. Egyáltalán. A gyerekeinek sem. Mint akibe a kettőhúszat belevezették, úgy remegett, miközben mesélt”

– emlékszik Sashegyi a négy évvel ezelőtti beszélgetésre. Feri bácsi ráadásul olyan sztorit mesélt, amely valódi kincsesbánya. Akciódús, hősies, betyáros. Pécsi és környékbeli fiatalok szerveztek ugyanis profi sereget, s kihasználva helyismeretüket, heteken át fel tudták tartóztatni az oroszokat – tankok veszítették el lánctalpaikat Molotov-koktéljaik után, s tűzharc is volt elég, kezdetben nagy magyar sikerekkel. Nem aprócska csapatocska volt a mecsekieké. Volt olyan pillanat, amikor közel kétezren voltak, egy idő után ludovikás tiszt segítette az önkéntes gerillahadsereget, amely a körülményekhez képest példás szervezettséget mutatott. A tizennyolc éves Tésenyi Ferenc 12 napot töltött a láthatatlanok között (ezt a nevet, hogy „mecseki láthatatlanok”, Kádárék később aggatták rájuk, lekicsinylő szándékkal – pedig az elnevezés inkább misztikusan hősies). Nem egészen két hete volt tehát az alakulat tagja az ifjú Tésenyi, amikor egyértelművé vált, hogy az orosz túlerő és a nemzetközi helyzet is egyetlen lehetőséget kínál már csak a biztos halálon kívül: a menekülést. November 16-án elindultak, hogy a jugoszláv zöldhatáron átjutva a gerovói lágerben találjanak némi nyugalmat. Ott ültek össze a mecsekiek elbeszélni, mi és hogyan is történt abban a három hétben. Akkor, 1957 elején született meg a páratlan dokumentum, amelyet Tésenyi Ferenc írt. A napló.

A napló, amely tehát rögtön az események után készült, többek elmondása alapján, azaz az idő torzításától mentesen őrzi a történteket. A füzetke maga is kalandos utat járt be, míg két évvel később, 1958-ban visszakerült szerzőjéhez, hogy aztán rejtve maradjon évtizedekig, míg három éve Tésenyi végül Pécs városának adományozta az eredeti példányt. Addig azonban, amíg Sashegyi 2016-ban el nem ment hozzá interjút készíteni, tényleg senki nem tudott a naplónak még a létezéséről sem – Feri bácsi szűk családi körét leszámítva.

A „mecseki láthatatlanok”. Az elnevezés misztikusan hősies (részlet a filmből, a készítők engedélyével)

Időközben aztán befutott Lux Antal válaszlevele is, Sashegyi így őt is meg tudta interjúvolni. A vele készült beszélgetés már 2017 augusztusában jelent meg, s Cs. Nagyék is jelentkeztek az újságírónál a harmadik szereplő, Joe bácsi, azaz Farkas József történetével. (Az egyes történeteket most nem ismertetjük, jobban aligha lehet, mint ahogy azt az interjúk készítője megoldotta. Itt és itt és itt olvashatók.) Mindannyiuk számára nyilvánvaló volt, hogy a történet vászonra kívánkozik. Szervezni kezdték tehát a dokumentumfilmet. Ami a sztorit illeti, minden adott volt: a hiteles, nyomon követhető történet egyrészt, élő, megszólaltatható szereplők másrészt. 

Két dologból volt kevés: időből és pénzből. Idős emberekről lévén szó, ez nem az a téma, amelyre rá lehetne legyinteni, hogy ráér. Még akkor sem, ha pénz viszont egyáltalán nem volt. Cs. Nagy és Egri a családi kasszából vette ki a milliós összeget, amely az alapokhoz, a kezdeti felvételekhez szükséges volt. „Ne is beszéljünk róla” – mondja a Válasz Online összeget firtató kérdésére kényszerű mosollyal a háromgyerekes családapa Cs. Nagy. Hogy miért kényszerű a mosoly, arra mindjárt választ adunk, akkoriban, 2017-ben azonban a rendező és az újságíró mosolya őszintébb nem is lehetett volna.

Az év szeptemberére meg tudták ugyanis szervezni, hogy a három mecseki láthatatlan több mint hatvan év után újra találkozzon. Kamerákkal rögzítették, ahogy először látják egymást, ahogy kezet fognak annyi idő után… Az ideális indulás ellenére Cs. Nagy és Egri között nézeteltérés támadt és az együttműködés megszakadt, a rendező és a stáb azonban folytatta a munkát. Néhány hónappal azután sikerült leszervezni egy pár napos helyszíni forgatást is. A stáb Joe bácsinál lakott és evett Kisharsányban, ami nagy segítség volt, hiszen még mindig a családi kasszából forgott a kamera. De legalább forgott. Akkor is, amikor Feri bácsi a szülei sírjához ment ki – azokhoz a szülőkhöz, akikkel negyven éven át nem tudott kapcsolatot tartani. A temetőben nagyobb beszélgetést is rögzíthettek vele. A három főszereplőt együtt is lencsevégre kaphatták a történések egykori színhelyén, a hegyi utakon. 

Ez persze csak alapja egy valamirevaló dokumentumfilmnek – nagyjából arra elég, hogy ütős előzetest vágjanak belőle. Például ilyet:

Arra természetszerűleg nem volt elég a néhány napos forgatás, hogy elkészítsék belőle a teljes alkotást. Ahhoz külön nagyinterjúk kellenek a szereplőkkel, aztán történészekkel is, dokumentumokat is fel kell kutatni a levéltárakban, azokat is fel kell dolgozni, be kell mutatni filmes eszközökkel. Szóval rengeteg munka állt még Cs. Nagyék előtt. Viszont úgy tűnt, aggodalomra semmi ok. 

A sztori óriási, nem lerágott, viszont ötvenhatos – mikor máskor lenne egy ilyen filmnek nagyobb támogatottsága, mint Fidesz-kormányok alatt? Főleg, hogy a történet önkéntes fiatal forradalmárokról, magyar partizánokról szól. Márpedig míg a Fidesz láthatóan ambivalens viszonyban van például Nagy Imrével, a harcoló tizenévesek, a pesti srácok alakját évek óta zászlajára tűzi október 23-án – a négy évvel ezelőtti emlékév is róluk szólt főleg. Nyilván nem lehet gondjuk akkor a „pécsi srácokkal” sem. Ha netán ideológiai célok is nyomnának a latba némileg a pénzosztásnál – sosem lehet tudni, ugye –, akkor sem.  

A rendező és az újságíró tehát viszonylagos nyugalommal és óriási lelkesedéssel kezdett a pályázásba, hogy az uszkve százmilliós költségvetésű dokumentumfilm megvalósulhasson. Több találkozójuk volt, fontos pécsi potentátoktól pályázati rendszerbe jól beágyazott producereken át sokakat megkerestek. „Elsőre mindenki nagyon lelkes volt” – mesélik a három évvel ezelőtti tapasztalatokat. Aztán

a résnyire nyílt ajtók mind nagyon gyorsan visszazáródtak. Magyarázat pedig: nos, az nem volt.

Egyikük sem erősíti meg gyanúnkat, hogy akár a G-nap hatása is benne lehet ebben, tény mindenesetre, hogy Sashegyi névjegykártyáján 2017-ben a Magyar Nemzet felirat díszelgett – s hiába nem foglalkozott az újságíró politikával sosem (a Magazinba írt, olykor díjnyertes, kulturális cikkeket), azt az időszakot a magyar közéletben még bőven az Orbán–Simicska-harc határozta meg. Jól emlékezhet bármely szakmabeli: a kormányzati fatva akkoriban mindenkire vonatkozott, aki „Simicska-lapnál” volt, teljesen függetlenül attól, milyen értéket képviselt, milyen jó ügyet igyekezett épp szolgálni az illető. 

„Nincs értelme feltételezésekbe, találgatásokba bocsátkozni” – hűti le elméletalkotó hevületünket Sashegyi, tény azonban, hogy bár az elmúlt négy évben minden lehetséges – nem egyszer direkt történelmi filmre kiírt – pályázatra beadták a terveket, kosarat kaptak a Nemzeti Filmalapnál épp úgy, mint az NKA-nál, a Nemzeti Filmintézetnél vagy a Médiamecenatúránál. Cs. Nagy mondjuk emlékeztet: tavaly ilyenkor még felcsillanni látszott azért némi reménysugár. Igaz, nem úgy, ahogy eredetileg tervezték.

Farkas József, Tésenyi Ferenc és Lux Antal 60 év után a filmforgatáson találkozott (részlet a filmből, a készítők engedélyével)

A Filmalap történelmi játékfilmre írt ki pályázatot, s ha már a doksifilmre sehol nem kaptak egy fityinget sem, Cs. Nagy úgy döntött, belevág abba. Elkezdte írni egy nagyjátékfilm szinopszisát napi munkái után, esténként. A sztori annyira jó, annyira akciódús, hogy hátha. Nem sokra rá jött is a jó hír: több mint négyszáz pályázat közül beválogatták a láthatatlanok történetét abba a 14-es körbe, amely további kidolgozásra ítéltetett. Még néhány százezer forintot is megítéltek neki. A Filmalap kiírt aztán egy forgatókönyv-pályázatot, nekiugrott hát annak is. Úgy látszott, végre jól kezdenek alakulni a dolgok – igaz, jobb lett volna, ha előbb a valóságot lehet megmutatni, meg a szerencsére még élő főhősöket, s csak aztán készülne játékfilm a kétségkívül izgalmas sztoriból, de ha így, hát így. 

Csakhogy a Filmalapnál totális felfordulás lett úrrá tavaly – miután januárban meghalt Andy Vajna, mindenkit kipakoltak, átszervezték a filmtámogatásokat, megindultak a lobbik, kisebb gond is nagyobb volt egy mecseki ötvenhatos történetnél. Ezért vagy sem, mindenesetre a játékfilm ötlete is ugrott. 

Míg tehát 2006-ban a mozifilm Szabadság, szerelem mellett elkészült a dokumentumfilm is az 1956-os „melbourne-i vérfürdőről” (A szabadság vihara), ahol a magyar vízilabda-válogatott 4-0-ra verte a szovjeteket az olimpiai döntő csoportkörben, a mecseki láthatatlanok esetében sem a dokumentumfilm, sem a játékfilm nem fog elkészülni. Így festett legalábbis a helyzet majd’ két év hiábavaló próbálkozás után, 2019 kora őszén. 

És akkor még a telefon is megcsörrent. A hírrel, amelytől a rendező és az újságíró is a leginkább tartott. Meghalt Tésenyi Ferenc. A napló szerzője, aki hatvan éven át őrizte magában a történteket, akinek szintén szívügye volt a film – már soha nem láthatja azt még ha végül elkészülne is az alkotás. A róla három évvel ezelőtt készült felvételek máig fájlokban porosodnak ahelyett, hogy moziban, tévében vagy Netflixen néznénk őket.

Történetünk két másik mecseki láthatatlanja – Farkas József „Joe bácsi” és Lux Antal – viszont él és jó egészségnek örvend. Velük még ma is lehetne forgatni, el lehetne készíteni a szükséges nagyinterjúkat, mindazt, ami hiányzik a magyar forradalom és szabadságharc legnagyobb vidéki partizánharcáról szóló dokumentumfilmhez. Minthogy az állami és alapítványi források még csak csörgedezni sem kezdtek, a témához megszállottan ragaszkodó rendező és újságíró úgy döntöttek, elengedik azt a vonalat és saját kezükbe veszik a finanszírozást. Ha az államnak, ilyen-olyan alapoknak és intézeteknek nem fontos a történet, hátha fontos a magyar embereknek. Ma, a 2020-as évfordulón indul a gyűjtés, s friss Facebook-oldalt is indítottak a projektnek. (Aki hozzájárulna a film költségeihez, az alábbi számlaszámra utalhat. Név: Nagy Sándor Mecseki. Számlaszám: 11773425-04736372.)

A cél, hogy jövőre, a szabadságharc 65. évfordulóján be tudják mutatni az alkotást. Azért, hogy Joe bácsi és Lux Antal is viszontláthassák kivételes történetüket a vásznon. Azért, hogy a mecseki láthatatlanok ne maradjanak végképp láthatatlanok.


Fotók: részlet a filmből, a készítők engedélyével

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: sztori