Középen valaki – Lányi András az MZP-jelenségről – Válasz Online
 

Középen valaki – Lányi András az MZP-jelenségről

Lányi András
| 2021.10.20. | vélemény

„A több mint két évtizede regnáló Orcsány–Gyurbán rendszer a múlt héten végre megbukott” – summázza Márki-Zay Péter győzelmének jelentőségét Lányi András, aki azonban felhívja a figyelmet arra is: akármilyen régóta várt is egy középen lévő figurára, s akármilyen jól mutat is MZP a címlapfotókon, egyelőre fogalmunk sincs, mit kellene a kép alá írni. Akinek nincs pártja, annak kell, hogy legyen programja, lehetőleg pedig nem az álbaloldal és az alsójobboldal között félúton, hanem ezekre merőlegesen – véli az ökofilozófus. Hétfőn Tordai Csaba írásával indítottuk el a megváltozott politikai helyzetet értékelő külsős véleménycikkek sorozatát a Válasz Online-on. Ennek keretében következik most Lányi András írása.  

hirdetes

„Középen nincs senki” – hányszor torkolták le ezzel harmadikutas elmélkedéseimet politikához nálam jobban értő emberek. Annyiban igazuk is volt, hogy a választások kimenetelét az elmúlt évtizedekben rendre az döntötte el, hogy a közönségben éppen a jobb- vagy a baloldallal kapcsolatos sérelmek, félelmek és előítéletek kerekedtek felül. A többség mindig valami ellen szavazott jobbra vagy balra, nem valami mellett. Jól tudták ezt a pártok, ezért jutott vetélkedésükben egyre fontosabb szerep az egymás ellen folytatott gyűlöletkampánynak. Nem is lehetett másképpen, mivel hiteles és korszerű bal- vagy jobboldali programmal egyik párt sem rendelkezett. A baloldalt az országot gátlástalanul kapitalizáló „szocialisták” képviselték, a jobboldalt (Antall József halála óta) a horthysta-kádárista abszolutizmus kései örökösei, akiken azóta is úgy lóg a történelmi hagyomány – amelyet állítólag ápolnak (s eltakarnak) –, mint tehénen a gatya. A többpártállam pártállam maradt, a mindenkori győztesek zsákmánya. A demokratikus átmenetből a demokrácia bizonyult átmenetinek, a politikai-gazdasági elit és a nép közötti távolság ellenben mit sem változott, 2010 óta pedig egyre nőtt.

Ami a népet illeti: ezek után meglepő talán, de nekem úgy tűnik, hogy a magyar választóknak az adott silány kínálatból – amelyet befolyásolni nem állt hatalmukban – mégis sikerült mindig az aránylag kedvezőbb megoldást választaniuk. 1990-ben a privatizáció, liberalizáció és dereguláció óvatosabb formáját. 1994-ben – kerül, amibe kerül – a készületlen és felelőtlen rendszerváltó pártok megbüntetését. (Azok, sajnos, nem okultak belőle.) 1998-ban a kapitálszocialista restauráció megakadályozását. 2002-ben azt, hogy legalább négyévente bukjon a kormány, ha már valódi alternatívát egyik oldal se kínál. 2006-ban a nép nem tudhatta, mire szavaz, ezzel a szocik nyertek még négy évet, de végleg belebuktak. 2010-ben a Fidesznek nem volt alternatívája, de elsöprő győzelméhez hozzájárult értelmesnek tűnő programja is – amelyből azután nem sok valósult meg. 2014-ben nem volt ellenzéke. 2018-ban nem tudtak összefogni a külön-külön is hiteltelen, súlyosan kompromittált ellenzéki formációk. 2022-ről egyelőre annyi tudható, hogy az ellenzéki előválasztáson a szavazók többsége egy olyan mérsékelt, középutas politika ígéretére adta voksát, amilyennek a Fidesz ígérkezett 2010-ben. Mi az, hogy nincs senki középen? Itt vagyunk, mi döntjük el a választások kimenetelét: a középső harmad.

A közvélemény-kutatásokból ez nem derül ki, mert azok a pártpreferenciákat mérik, ezért a létező pártokat szükségképpen felülmérik a nemlétezőkhöz képest. Mert az a kereskedelemben sem igaz, de a politikában végképp nem, hogy a kereslet határozná meg a kínálatot. Ellenkezőleg! Ahhoz, hogy egy terméket vagy egy pártot eladjanak a közönségnek, a befektetőknek rengeteg pénzre, információra és hatalmas médiafelületre van szükségük, ez biztosítja kiváltságos helyzetüket a könnyen befolyásolható választópolgárhoz képest. A túlnyomó rész végül, bármit gondol magában, a létező pártokra (pártok ellenében, az ellenoldal pártjaira) szavaz.

Azonban a több mint két évtizede regnáló Orcsány–Gyurbán rendszer a múlt héten végre megbukott. Hogy maga a rendszer bukott meg, azt éppen az jelzi, hogy odafent, a nagypolitikában nem történt semmi különös. Nem bukkant fel hiteles új párt vagy tömegmozgalom, amelynek sodró lendülete magával ragadhatta volna a szavazókat.

A Mindenkinek Mindent Megígérünk (bocsánat) az előválasztásokat megelőzően mint civil mozgalom nem mutatott fel emlékezetes teljesítményt, nem állt elő másoktól jól megkülönböztethető programmal, nem folytatott szédületes kampányt, vezetőjének színészi képességei – becsületére legyen mondva – a nagyszerűen ripacskodó Gyurcsány vagy az ország első emberének szerepében feledhetetlen alakítást nyújtó Orbán közelébe se jönnek.

Két dolog történt – kár ezt túlragozni. Először is, akadt valaki, aki hitelesen nem Orbán és nem Gyurcsány, és meg tudta szólítani a mindkét oldalból végérvényesen kiábrándult szavazókat. Másodszor, az ellenzéki politikusok egy része belátta, hogy Orbánt csak egy nem-baloldali jelölt tudja legyőzni, bármit is jelentsen ez. Ezért a miniszterelnök-jelöltség biztos várományosa, Karácsony Gergely visszalépett vagy visszaléptették, ami mindenképpen bátor és bölcs húzás volt. Márki-Zay pedig, akár győz, akár veszít, beírta nevét a történelembe.

Sikere a továbbiakban, úgy tűnik, két dolgon múlik. Az egyik, hogy az ellenzéki pártok a választásokon, főleg vidéken, hozzák-e teljes erőbedobással a szavazóikat. Vagy pedig akad közöttük, akinek az érdekeit MZP választási győzelme jobban sértené, mint Orbán újraválasztása. Beszéljünk magyarul: lemond-e a DK az ellenzék vezető erejének szerepéről? Lesz-e a Jobbiknak létjogosultsága, ha az általuk megcélzott „piaci rést” helyettük Márki-Zay mozgalma, esetleg majdani pártja tölti be? Vagy csak a győzelem után, az új parlamentben nyújtják be a számlát?

A DK vezetője tapasztalt politikus, tudja, hogy sietségre semmi oka. Nem felejtette el, hogy Orbán Viktor 2010-es elsöprő győzelmét annak köszönhette, hogy tudott várni. 2006 után az MSZP–SZDSZ-koalíció maga küszködhetett kudarcos gazdaságpolitikájának következményeivel. A helyzet most nagyon hasonló. Mert

ha Orbán győz, többé nincs más választása, mint végigmenni a maga választotta úton: egyenest a kínai és posztszovjet elvtársak/hitelezők ölelő karjába, Európától egyre távolabb. Egy gyurcsányi méretű államadóssággal a nyakában, s az út két oldalán a dübörgő NER-gazdaság düledező Patyomkin falvaival.

Ha Márki-Zay most alulmaradna Orbánnal szemben, és azután meg tudnak valahogy szabadulni tőle, 2026-ban szinte biztosra vehető a legerősebb párt, a DK körül tömörülő ellenzék győzelme.

A másik pedig, amin a jövő évi választások kimenetele múlik, az ő programja lesz, bármennyire is ingatják a fejüket a politológusok. Akinek nincs pártja, annak kell, hogy legyen eredeti mondanivalója. Az új erőről tudni szeretném, hogy mihez kéri a bizalmamat. MZP (akit véletlenül se tévesztenék össze egy Magyar Zöld Párttal) középutas, az úgynevezett bal- és jobboldal szokásos témáiban igyekszik lehetőleg mindenkit kielégítő megoldásokat kínálni. Ez nem elég. Nem elég érdekes. Amikor éppen a visszalépését lebegtette – Karácsony Gergely pedig halálos komolyan ígérte, hogy semmi esetre sem száll ki a ringből –, MZP egyetlen konkrét feltételt szabott (a szokásos számonkérési és alkotmányozási közhelyeken túl), éspedig az euró mielőbbi bevezetését. Nos, akinek ebben a pillanatban ez volt a legnagyobb gondja, az vagy nem Magyarországon él, vagy pedig… nagyon meg akar felelni valamilyen külső várakozásnak. Akárhogy is, a fél éven át tartó választási harcban ennél húsba vágóbb kérdésekről kellene majd megjegyezhető dolgokat állítania.

Mostani győzelmét elsősorban a politikai térben elfoglalt helyzetének köszönheti: a kisebbség többsége józan megfontolásból egy középutas jelöltet támogatott. Tavasszal ennél többre lesz szükség: eredeti mondanivalóra.

A jobbközép szavazókat, akiken ugyebár a választások kimenetele múlik, arról kell meggyőznie a kormányzati sikerpropagandával és rágalom-áriákkal szemben, hogy miért őrá szavazzanak Orbán Viktor helyett. Nem elég megnyugtatni őket, hogy megőrzi a NER – vitatható – szociálpolitikai vívmányait. Arra is kíváncsiak lesznek, hogy milyen új elgondolások szerint készül az országot rendbe tenni. Olyan kérdésekre gondolok, mint a hazai gazdaság jövőképes pályára állítása, a nyugat és kelet között hasonló nyelvcsapásokkal lavírozó kétoldali külpolitika felülvizsgálata, az alapvető közszolgáltatások szinte megmagyarázhatatlanul hanyag kezelése, valamint a mi korántsem csak globális, de nagyon is lokális ökocídiumunk elhárítása. Ezekre eddig valahogy egyik oldalon sem sikerült épkézláb választ találni. Ezért gyanítom, hogy a kiutat nem is az álbaloldal és az alsójobboldal tülekedése által letaposott pályán kellene keresni. Nem valahol e kettő között. Hanem ezekre, mondjuk, merőlegesen.

A lapok címoldalán most mindenesetre remekül mutat az új arc. Régóta vártuk. De mit írjunk a kép alá?


Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Részletek >>>

#ellenzék#Gyurcsány Ferenc#Márki-Zay Péter#Orbán Viktor