Tordai Csaba: Földrengés után

·2021.10.18

Ellenzéki oldalon áttörést ért el az antiestablishment-politika, és ez a jövő évi választási küzdelmet is teljesen nyitottá teszi. Márki-Zay Péter olyan réteget tudott megmozgatni, akiket a hagyományos pártok nem értek el. Ezt a tábort főként az eddigi elit leváltásának ígérete motiválja. Tordai Csaba írásával indítjuk el a megváltozott politikai helyzetet értékelő külsős véleménycikkek sorozatát. Vendégszerzőnk alkotmányjogász, a főpolgármester jogi főtanácsadója. Az alábbi cikk kizárólag a saját álláspontját tükrözi.

Az ellenzéki miniszterelnök-jelölti előválasztás második fordulóját – az előzetes várakozásokra jócskán rácáfolva – Márki-Zay Péter nyerte meg. Amit egy hónappal ezelőtt a politikai osztály és holdudvara nagyjából lehetetlennek tartott, bekövetkezett. Az alábbiakban amellett fogok érvelni, hogy nem magában áll, ekként nem is értelmezhető magában MZP győzelme, hanem olyan okai vannak, amelyek alapvetően meghatározzák az ellenzék és a magyar közélet elkövetkező éveit.

Az első fordulós eredmények alaposabb áttekintéséből már felismerhető volt több olyan jelenség, ami óvatosságra kellett intsen azt illetően, hogy a megszokott értelmezési kereteken belül maradt-e az előválasztás. A 620 ezer miniszterelnök-jelölti voks jócskán meghaladta az ellenzék legoptimistább várakozásait is. Mégsem tette fel senki a kérdést, hogy kik is ők, a nagyjából 300-350 ezres ellenzéki törzsközönségen felüli szavazók. A politikai közélet résztvevői is hajlamosak voltak egy az egyben kivetíteni a törzsközönségre vonatkozó ismereteiket a teljes első fordulós szavazói körre. Általános tapasztalat ugyanakkor, hogy a várakozásokon felüli részvételi többlet (a „megmozdított szavazók”) preferenciái rendre eltérnek a várt voksolók jellemzőitől. Így volt ez 2002-ben és 2018-ban is az országgyűlési választásokon.

Az egyéni körzetek részvételi adatai és eredményei már közelebb vihettek annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy mit is tudhatunk ezekről az új szavazókról. A valódi versenyt hozó körzetekben a saját történeti mintázatukat érdemben meghaladó részvételt láthattunk – az eredmény pedig néhány kivétellel az establishment-ellenes jelöltek győzelmét vagy relatív sikerét mutatta a szervezett politika jelöltjeivel szemben. Egy voltaképpen ismeretlen szociológus, Tóth Endre a budafoki választókerületben kiemelkedő részvétel mellett győzte le a baloldali politika egyik öreg rókáját, Molnár Gyulát. Erzsébetvárosban Tompos Márton olyan közel került Oláh Lajos eredményéhez, hogy valószínűleg csak a Jobbik jelöltjének indulása akadályozta meg a momentumos győzelmet. A legváratlanabb eredmény azonban alighanem Hadházy Ákos diadala, illetve annak mértéke: kiemelkedően magas részvétel mellett győzte le megalázó mértékben azt a Tóth Csabát, aki a XIII. kerületet nem számítva talán a legjobban működtette egy budapesti kerületben a szervezett politikának a folyamatos választói kapcsolattartásra irányuló eszköztárát.

Mindez azonban nem írható le pusztán sem az „óbaloldal” és az újak, sem pedig a „korruptak” és a tisztakezűek harcával. Gy. Németh Erzsébetre soha a korrupció árnyéka sem vetődött, mégis minden előzetes várakozást meghaladó mértékben kapott ki Orosz Annától. Szintén kiemelkedő volt a XVI. kerület részvétele, ahol egyik jelölt sem a politikai establishment hagyományos istállóihoz tartozott. A DK is ért el szép sikereket establishment-jelöltekkel szemben: ebbe a körbe sorolható a szocialista Gurmai Zita kudarca Tatabányán, vagy éppen az utolsó pillanatban importált Csonka Balázs kétharmados sikere Veszprémben Mesterházy Attilával szemben. Már az első forduló egyéni részvételi adataiból és eredményeiből látszott tehát, hogy

az ellenzéki törzsközönségen felüli szavazók – pártlogótól és személyes érdemektől függetlenül – nagy arányban szavaznak az establishment ellen.

Ezek a tapasztalatok ráadásul nem előzmény nélküliek az ellenzéki oldal elmúlt néhány évéből. Valami egészen hasonló történt 2019-ben Ferencvárosban: Baranyi Krisztina úgymond civil jelöltként egy sokpárti, a szervezett politikához kötődő ellenjelölttel szemben aratott átütő győzelmet az előválasztáson. De külső, establishmenten kívüli jelölttel szerezte vissza az ellenzék a pécsi és a miskolci polgármesteri széket. Pikó András ugyan erős pártháttérrel, de C8 identitással győzött Józsefvárosban. Ami akkor, 2019-ben a szervezett politika rafinériájának, szabályt erősítő kivételnek vagy éppen rendszerhibának látszott, arról már az előválasztás első fordulójának eredményei megmutatták, hogy valós és strukturális választói igények állnak mögötte.

Mindez ráadásul a világtrendekbe is illeszkedik. Országról országra változik, hogy az antiestablishment milyen ideológiai köntösben jelenik meg. Van ahol radikális baloldaliként (a Sziriza Görögországban vagy a Podemos Spanyolországban), van ahol egy eklektikus, de balra hajló mozgalomként (az olasz Vaffanculo mozgalomból kinövő Öt Csillag), van ahol az alt-right gondolati körében (Trump), de van ahol egy centrista párt képében (Szlovákiában Matovič pártja, az OĽaNO). Éppen ezért nincs értelme a hagyományos címkékkel elemezni a történéseket: ezen választók mozgatórugója nem az adott politikai erő vagy jelölt ideológiája, hanem az establishmenttől való különbözősége, az azzal való valós vagy megjátszott szembenállása.

Az első fordulónak ezeket a jeleit, azoknak a korábbi trendekkel való összefüggését a szervezett ellenzék alig érezte, alig értette meg. A DK az első forduló, és különösen Karácsony Gergely visszalépése után is teljes egészében megmaradt a szervezett politika logikáján belül: szocialista politikusok és hagyományos baloldali megmondóemberek támogatásának felmutatásával, hagyományos mozgósítással próbálta az első fordulóban a főpolgármesterre voksoló, feltételezetten szocialista szavazókat a Team Dobrevbe átzsilipelni. Az MSZP-t napokra sokkolta Karácsony visszalépése, majd a második forduló első napjainak részvételi adatait látva, az eredményt megsejtve sorakoztak fel Márki-Zay Péter mögé. A Jobbik lényegében lebénult Jakab Péter első fordulós szereplése, illetve a DK-val kötött előválasztási szövetség és az MZP-vel kapcsolatos korábbi kapcsolat tapasztalatainak hatása alatt. A Momentum elég apolitikus módon egy döntő időszakban belenavigálta magát egy belső tisztújítási folyamatba. Ehhez képest a főpolgármester volt az egyetlen vezető politikus, aki pár bizonytalankodó nap alatt felismerte a közelgő földrengést, és ennek megfelelően is cselekedett; még ha ez a külső szemlélők, köztük véleményformálók számára is megmagyarázhatatlan bénázásnak tűnt csupán.

A második fordulóban végül áttörést ért el az antiestablishment-politika: 220 ezer új második fordulós szavazó jelent meg az urnáknál, akiknek az első adatelemzések alapján nagyjából a háromnegyede a hódmezővásárhelyi polgármesterre szavazott. Különösen az ország azon területein volt tetten érhető az áttörés, ahol a nyugatos hagyományok vagy az ellenzéki önkormányzati pozíciók miatt a NER nyomasztó hatása kevésbé érvényesült, és a szervezett politika eszköztárába tartozó, adatbázisalapú mozgósítás mellett a spontán szavazás is nagy számban előfordult. Szó sincs arról, hogy Fidesz-árvák vagy jobboldali szavazók jelentek volna meg az ellenzéki előválasztáson: a párt nélküli, Orbán-ellenes, antiestablishment szavazók találták meg a jelöltjüket MZP személyében. Az eredmény már közismert: közel 60%-os szavazati aránnyal Márki-Zay Péter lesz az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltje.

Ez az eredmény az eddig is szoros választási küzdelmet teljesen nyitottá teszi. Nagyon valószínű, hogy az ellenzék által az országgyűlési választáson elérhető, „bizonytalannak” nevezett vagy egyébként gyenge pártkötődéssel bíró szavazók sokkal inkább hasonlítanak az előválasztáson a törzsközönségen felül megjelent szavazókra, akiknek a megszólítására MZP láthatóan sokkal inkább képes, mint az ellenzék többi vezető politikusa. A gazdasági fundamentumok minden ellenkező kormánypropagandával szemben közel sem fényesek. A 2013-14-es és a 2017-18-as időszakhoz képest a keresetek és a fogyasztás növekedése – részben az infláció, részben a járvány okozta bizonytalanság miatt – lényegesen gyengébb, számos társadalmi csoportban reálértékben csökken a jövedelem ebben az évben. Ezen hangulat mellett pedig erősen kérdéses, hogy a jövő év első hónapjaira időzített, utolsó pillanatos osztogatás eléri-e a Fidesz által remélt politikai eredményt. Az LMBT-zés és a brüsszelezés egyike sem tűnik olyannak, ami a rezsicsökkentéshez vagy a migrációs válsághoz hasonló, átütő eredmény tudna elérni. Kihívóként pedig megjelent egy miniszterelnök-jelölt, akivel szemben a bevett gyurcsányozás is inkább mosolyogtató. MZP populistákat idéző kommunikációs technikája (a fragmentált, de határozott beszéd, a kilépés az establishment paneleiből) ráadásul hasonlóan lefagyaszthatja a kormánypártokat, mint tette azt az ellenzék legtöbb politikusával. Az egykori centrális erőtérben nagyon stabilan a Fidesznek kedvező, de két blokk küzdeleme esetén egy kiegyenlített eredmény mellett rendkívül billenékeny magyar választási rendszerben ez akár komoly meglepetést is okozhat.

Természetesen az előválasztási eredmény kockázatokat és kérdőjeleket is eredményezett.

Ezek között számomra nem szerepel a hatpárti ellenzéki együttműködés felbomlása. A 106 közös egyéni jelölt léte mind maguknak a jelölteknek, mind pedig az őket jelölő pártoknak olyan mértékben erős önérdekké teszi a választási együttműködés folytatását, amit még a feltüzelt vagy önmagukat behergelt törzsközönség érzelmei sem tudnak szétrobbantani. Egyszerűen a pártok mindegyikének elemi érdeke, hogy minél nagyobb frakciója legyen 2022 után, amihez pedig az egyéni győzelmeken át vezet az út. A miniszterelnök-jelölt előválasztási, illetve feltételezett választási legitimációja mellett a frakciólétszámok és a hatalomgyakorlási képesség lesz a kormányzati hatalomból való részesedés mértékének meghatározója.

Ugyancsak nem tekintem kockázatnak a miniszterelnök-jelölt és az őt támogató pártok közötti ideológiai, világnézeti távolságot. A NER-hez való viszonyulás már önagában is relatívvá tesz minden ideológiai különbséget azok között, akik – változó okokból, de – szemben állnak Orbán Viktor rezsimjével. Ettől függetlenül egyáltalán nem példátlan Európában az, ha egy kereszténydemokrata politikus egy jobbszélre sodródó intézményes jobboldallal szemben a baloldallal szövetségben találja meg a terét; ez történt például Olaszországban is a kilencvenes évektől kezdődően. Arról nem is beszélve, hogy a Magyarország előtt álló kormányzati kihívások sem primer módon világnézeti töltettel rendelkező dilemmák.

A valódi kockázat MZP elitellenes karakteréből fakad.

A politika, de különösen a kormányzás fogalmilag a szervezett közösségek műfaja, ami ráadásul olyan hatalomgyakorlási képességeket igényel, amelyek majd’ minden elemükben eltérnek az antiestablishment választói közönség vágyaitól és álmaitól. A stratégiai gondolkodás, a koherencia fenntartható szintje, a világ bonyolultságának elfogadása és a valóság folyamatos nyomásának való megfelelés mind szükséges ahhoz, hogy a kormányzati hatalom ténylegesen gyakorolható legyen, míg ezek a szempontok ellene hatnak a választói igényeknek való rövid távú megfelelésnek. Márpedig a választók bizalmának legalább középtávú fenntartása nélkül egy parlamentáris demokráciában nincs kormányzás, ami egy akárcsak részben antiestablishment alapon tető alá hozott választói koalíció esetében különös nehézségekbe ütközik. A helyzetet még nehezebbé teszi, hogy a hatalomgyakorlási képességeknek a szervezett ellenzék is meglehetősen szűkében van.

Könnyen lehetséges, hogy az ilyen jellegű veszélyeket a miniszterelnök-jelölt és a hat ellenzéki párt okosan, saját érdekeit is követve elhárítja mind a választásokig, mind pedig azt követően. Az azonban ma nem látszik, hogy az utóbbi évtizedben a monolit kormányzáshoz szokott magyar társadalom miként éli majd meg, ha egy néha bénázó és csetlő-botló, egymással is vitatkozó koalíció irányítja az országot a hagyományos politikai kliséktől eltérően működő miniszterelnök vezetésével, aki mögött ráadásul nem áll a koalícióban részt vállaló szervezetekhez hasonló háttérrel és szervezettséggel bíró politikai erő. A NER feltételezett bukása ráadásul minden történelmi tapasztalat szerint a vesztes kormánypárti konglomerátumban is a bomlás és a bizonytalanság idejét hozza el.

Valószínűleg igaza van Gyurgyák Jánosnak abban, hogy a rezsimek mifelénk kaotikus körülmények között érnek véget. Az új korszak sokszor a káoszból születik meg.


Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Részletek >>>

Kategória: vélemény