Van még egyáltalán magyar nemzet? – Gyurgyák János új könyve politikai zsákutcáinkról

·2021.09.02

Könyvhétre megjelent új gyűjteményes kötetében Gyurgyák János, az Osiris kiadó vezetője lesújtó ítéletet mond nemzedéke, a Bibó-generáció teljesítményéről. A hatszáz oldalas mű mégsem pusztán egy megkeseredett értelmiségi apokaliptikus átkozódása: a művelt esszék, a kibeszélős nagyinterjúk a magyar közéleti hisztéria okait kutatják, s néha logikus, ám félelmetes következtetésre jutnak. Létezik-e még egyáltalán a múltból közös emléket őrző és a jövőt közösen tervező egységes magyar nemzet? Miért aktuális Szekfű Gyula híres megfogalmazása, a „Valahol utat vesztettünk”? Miért fosztóképző az „illiberális”? Recenzió.

Méltó a figyelemre egy olyan esszé- és interjúgyűjtemény, amelyben rendszeresen szerepel a „futóbolond” jelző? Gyurgyák János, az Osiris kiadó vezetője a ma kezdődő ünnepi könyvhétre zavarba ejtő kötetet jelentetett meg. Elvesztett illúziók – megtalált történelem címmel válogatta össze a rendszerváltástól máig tartó időszakban megjelent legfontosabb esszéit, tanulmányait és a vele készült fajsúlyosabb interjúkat. Zavarba ejtő a több mint hatszáz oldalas mű. Egyszerre jellemzi elmélyültség, a legjobb értelemben vett értelmiségi kíváncsiság, történészi szakszerűség, izgalmas problémafelvetés és nem utolsósorban igényes, néhol már-már szépirodalmi nyelvezet. Ugyanakkor Gyurgyák János írásaiból gyakran süt a pesszimizmus, a lemondás, a „valahol utat vesztettünk” tanácstalansága és a szenvedély. Utóbbit jól jellemzi a fentebb említett jelzős szerkezet, amelyet szerzőnk előszeretettel használ a magyar történelem ellentmondásaiba belezavarodott légvárépítőkre, hisztérikus foteltábornokokra és (ős)történeti haszonlesőkre.

A kötet olvasása közben azon kapjuk magunkat, hogy szinte szurkolunk a szerzőnek: művelt esszéiben amelyekben a tudásanyagot már csak a sorokból áradó pesszimizmus múlja felül – szerepeljen már valami reménykeltő motívum. Mondanunk sem kell, ilyesmire kevés példa akad a szövegekben. De ez aligha lehet másképp egy olyan kötetben, amelynek már ajánlása is így szól: „Egy elkövetkező nemzedéknek, akik remélhetőleg szerencsésebbek és bölcsebbek lesznek, mint mi voltunk.”

A többes szám arra a „Bibó-nemzedékre” vonatkozik, amelynek a mai politikai-gazdasági hatalmat birtokló tagjaival Gyurgyák János annak idején együtt indult, s amely generációnak a Századvég folyóirat egyik alapítójaként, Orbán Viktor Nagy Imre-újratemetésen mondott beszédének stilizálójaként szerzőnk fontos bölcsészkoponyája volt. „Illúzióink ugyanis közösek voltak: amit nem sikerült az előző nemzedékeknek elérni – gondoltuk –, nos, az nekünk most össze fog jönni. Végre sikerül az európai »felzárkózás«, kitörünk a bibói »zsákutcás magyar történelemből«, nemzeti önrendelkezésünk a jövőben nem csupán szóvirág lesz, végül országunkban megszilárdul a demokrácia, gyökeret ver a jogállam és a sajtószabadság. S hazánk, a magunk kis Abszurdisztánja sokadszori nekifutásra végre normális, szerethető országgá válik. Ha a mai végletesen megosztott magyar társadalomra és politikára, az »illiberális demokráciára« (amelyben az »illiberális« ugyanúgy fosztóképző, mint ahogy egykor a szocialista demokráciában a »szocialista« jelző az volt), az ország javait és az európai támogatásokat szemérmetlenül elsajátítókra, valamint a hatalmat szolgai módon kiszolgáló médiára gondolok, akkor talán nem kell különösebben magyarázni, hogy ezek az álmok, vágyakozások és elképzelések ismét zátonyra futottak. Megint leírhatjuk azt, amit Szekfű Gyula egykor: valahol utat vesztettünk…” – fogalmaz könyve előszavában.

A könyv borítója

Férfiasan el kell ismerni, hogy a Válasz Online nem teljesen elfogulatlan Gyurgyák Jánossal. A Heti Válasz utolsó nyomatott számában, 2018 nyarán nagyinterjút készítettünk vele Európa alkonya? című kötetéről. Méltó lezárása volt ez egy hosszú együttműködésnek, amelynek során többször beszélgettünk az Osiris kiadó vezetőjével, amiképpen ő is megtisztelt minket írásaival. Az együttműködés azóta sem szakadt meg, így a mostani kötetben is szerepelnek a Válasz Online-on napvilágot látott interjúk és esszék.

Ez a viszony persze az olvasó számára indifferens és joggal teheti fel a kötet kapcsán a kérdést: ugyan miért érdekes a „régen minden rossz volt, de ma még rosszabb” faék egyszerűségű állítás mégoly kifinomult ragozása?

Kétségtelen: Dunát lehet rekeszteni egyik vagy másik (esetleg mindkét) politikai oldalt elátkozó, a magyar társadalmat elmaradottsága, tompasága, felvilágosulatlansága vagy éppen ellenkezőleg, gyenge nemzettudata, materialista ösztönei és individualizmusa miatt ostorozó értelmiségi véleményekkel.

Csábító Gyurgyák Jánost is a fárasztó közéleti kereplők közé sorolni. Azonban ez nemcsak méltánytalan, de téves kategorizálás lenne. Egyrészt az Osiris kiadó vezetője soha nem rejtőzött a függetlenség fügefalevele mögé. Eszmei alapállását (angolszász típusú liberális konzervativizmus) és kedves szerzőit (Szabó Zoltántól Bibó Istvánon át Szekfű Gyuláig és Ady Endréig) soha nem tagadta meg, írta át. Ez az értelmiségi szekértáborokra fittyet hányó, makacsul minőségelvű magatartás azóta jellemzi Gyurgyákot, hogy az 1985-ben indult Századvég egyik felelős szerkesztőjeként a folyóirat első számának címlapjára Ady Endre, Jászi Oszkár, Szabó Dezső, Babits Mihály, Németh László és Bibó István fényképét tette.

A már akkor is vívott hideg polgárháborúban a nagyon eltérő hagyományt képviselő gondolkodók programszerű felvállalása egyszerre volt a minőség előtti zászlóhajtás és az öregek háborúiból való kimaradás meghirdetése.

Arról már nem Gyurgyák János tehet, hogy egykori szerkesztőtársai, az ELTE Jogász Társadalomtudományi (későbbi Bibó-) Szakkollégium tagjai ma már egészen máshogy viszonyulnak a pusztító magyar szekértábor-harchoz.

A második ok, amiért Gyurgyák János kitűnik a televíziós szerepléseket, hírlapi cikkecskéket és kuratóriumi tagságokat életműnek elsütő értelmiségi alibizők közül, az az elmúlt évtizedekben elvégzett munka. A zsidókérdés Magyarországon (2001), az Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története (2007) és a Magyar fajvédők (2012) ismerete nélkül aligha lehet érvényesen hozzászólni a huszadik század magyar történelméhez, s jelenlegi közéleti vitáinkhoz. (Azért ezt persze sokan megteszik.) A három éve megjelent Európa alkonya? pedig az európai identitás, s az Európai Unió jövőjének sokszempontú végiggondolása. Ha ehhez hozzávesszük a szerkesztett köteteket, illetve az Osiris által kiadott többszáz értékes történelmi, irodalmi, művészettörténeti, filozófiai, néprajzi, kulturális antropológiai, szociológiai, teológiai könyvet, nyugodtan állíthatjuk: Gyurgyák János elmúlt évtizedekben végzett munkájával kivívta a jogot arra, hogy odafigyeljünk magyar történelemről, kultúráról, politikáról szóló szavaira.

Az Elvesztett illúziók – megtalált történelem alapállása a már említett pesszimizmus, amelyet az ország sorsáért érzett aggodalom motivál. „Ha renani magasságokból tekintünk a magyar nemzet rendszerváltás utáni történetére és jelenére, akkor csupa negatívumot fogalmazhatunk meg, sőt ma már az kérdés is felvethető, hogy beszélhetünk-e egyáltalán egységes magyar nemzetről, vagy a XIX. század legvégén, a XX. század elején megindult bomlási folyamat elért arra a szintre, amely reálissá és hihetővé teszi ezt a mégoly abszurdnak tűnő feltételezést is. Politikai-intellektuális elitünk meghatározó tagjai ugyanis a nemzeti szimbólumokról és a nemzeti múlt kulcsfontosságú eseményeiről (Szent Korona, Kossuth-címer, kiegyezés, 1918–1919-es forradalmak, Trianon, Horthy-rendszer, az 1945-ös változások értelme, kommunista diktatúra, 1956, rendszerváltás stb.) egymásnak gyökeresen ellentmondó képet alkotnak, mindezekről homlokegyenest ellenkezőleg gondolkodnak, és ami még tragikusabb, a nemzet fogalmából száműznék az ellentétesen gondolkodókat, vagy éppenséggel a nemzet árulóinak, tönkretevőinek, megrontóinak tartják a velük nem egy nézeten lévőket. A jövőképben még ennél is nagyobb szakadék húzódik a két szekértábor között. A végletes mi-ők oppozíciót, a vagy-vagy választási kényszert, a szekértábor-logikát elutasítók hangja, mint amilyen az enyém is volt, alig hallatszott ebben a nagy csatazajban, hatása pedig a nullával volt egyenlő. (…) A 19. század végi modernizáció-polgárosodás ügyét rosszul kezeltük, mint ahogy a 20. század valamennyi zsákutcájába is belesétáltunk. Ma ismét korforduló előtt-közben állunk, és egyelőre nem úgy látszik, hogy erre jól reagálnánk” – fogalmaz Gyurgyák a már idézett előszóban.

De hogyan lehet a szekértábor-logikán felülemelkedni, s elutasítani a végzetes nemzeti szakadásokat? Noha nem hivatkozik rá, Gyurgyák János mintha Ravasz László református püspök útmutatását követné, aki az ország feldarabolása után írta, hogy „Trianon ellen az tesz a legtöbbet, aki a legtöbb hazugságot irtja ki a magyar életből és a legtöbb igazságnak szerez érvényesülést.” A „magát szünet nélküli álmokban hintázni szerető Hunniában” (Széchenyi) nem a legendák és mítoszok hiányoznak, éppenséggel a valóság- és önismeret a hiánycikk. Talán sehol nem érezni ezt annyira, mint a konzervativizmusról szóló írásokat összegyűjtő fejezetben. Az itt közölt szövegeket jó szívvel ajánlhatjuk azoknak, akik szeretnék kiásni a (szélső)jobboldal által értelmiségi finnyássággal és elitizmussal, a baloldal által pedig mítoszokkal és múltbarévedéssel azonosított magyar konzervativizmust a megvetés és a gyanakvás szeméthalmai alól.

hirdetés

„Ezt az értékkonzervativizmust nem a »polgári« kifejezés nyakló nélküli használata, és nem is a jobboldalisággal való örökös kérkedés, még kevésbé a nemzetfogalom kisajátítása vagy etnicista megalapozása, hanem a »leben und leben lassen«, azaz az »élni és élni hagyni« ősi elvének, a tolerancia napi gyakorlásának, valamint történelmi tradícióink követése jellemzi leginkább. Szekfű Gyula ez utóbbit úgy fogalmazta meg, hogy soha nem feledkezhetünk meg azon tulajdonainkról, amelyek mindenkor biztosították magyarságunkat, nevezetesen: vallásunkról, történelmünkről és hagyományos műveltségünkről. A tradíció azonban – a közfelfogással ellentétben – nem valamiféle egyszer s mindenkorra adott, örökké létező jelenség, hanem olyan tünemény, amely maga is folyamatosan változik, és amelyet következésképpen mindig hozzá kell igazítani a kor kihívásaihoz” – olvassuk a könyvben újraközölt 2008-as tanulmányban.

A gondolatmenet folytatása szerint az értékkonzervativizmus lényeges mondandója, hogy a rossz és a szenvedés az emberi létezésben gyökerezik.

Következésképpen az emberi társadalmakból és történelemből kiküszöbölhetetlen a feszültség és az állandó konfliktus, így a konzervativizmus – szemben a liberális és szocialista felfogásokkal, amelyek a baj alapvető okát a társadalom szerkezetében keresik, és azt akarják újraalkotni – csak a rossz és a szenvedés minimalizálására és korlátozására törekszik. Ezért a konzervativizmus szerint a politika csak korlátozott tevékenység lehet.

Megfontolandó szavak ezek olyan korszakban, amikor az elvben a konzervativizmus értékeit is valló erők szerint minden politika. S amikor az oktatás és a kultúra meghódítandó ellenséges területnek számít, ahol az erődítményeket meg kell szállni, amennyiben pedig ez nem lehetséges, le kell rombolni.

Az Elvesztett illúziók – megtalált történelem tanulmányait, interjúit olvasva érteni véljük, hogyan jutottunk idáig. Már csak azt kellene kisütnünk, miként jutunk ki előítéleteink, gyanakvásaink, gyűlöleteink és félelmeink labirintusából – hogy a Gyurgyák János által az ajánlásban megszólított elkövetkező nemzedékek már ne elődeik vesztes játszmáit folytassák.


Nyitókép: AFP/Kisbenedek Attila

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Kult