„Azt kellett volna csinálnunk, amit a tálibok” – amerikai tábornok tálal ki az afganisztáni hibákról

·2021.08.18

Ha az Egyesült Államok és szövetségesei nem mindenáron a NATO-modellt, hanem a helyi – törzsi – mentalitáshoz közelebb állót próbáltak volna elsajátíttatni az afgán hadsereggel, felvehették volna a harcot a tálibokkal, s nem következik be a kabuli kormány és a fegyveres erők összeomlása. Erről Ben Hodges beszélt a Válasz Online-nak. Az amerikai szárazföldi erők 2018-ban visszavonult háromcsillagos tábornoka nem akárki: az amerikai hadsereg európai parancsnoksága, illetve a NATO Szövetséges Szárazföldi Parancsnokságának vezetése előtt megjárta Irakot és Afganisztánt is. Leszerelése óta a washingtoni Európai Politikai Elemzések Központjának (CEPA) dolgozik, s nem mellesleg: nyíltan támogatta Joe Bident a 2020-as elnökválasztás kampányában. Pont ezért meghökkentő, hogy kijelenti: „rangon aluli”, ahogy az amerikai elnök az elmúlt napok katasztrófáját az elődjére próbálja kenni. Hodges elmondja azt is, miért nem bízik a tálibok békülékeny kommunikációjában, mit hiányolt Biden hétfői beszédéből, ugyanakkor miért nem fair most mindenért Amerikát okolni. Exkluzív interjú.

– Mi volt az első gondolata, amikor meglátta az elmúlt napok képeit Afganisztánból?

– Lesújtó volt. Szomorú. Meg egy kicsit dühítő is. De egyetértek Biden elnök döntésével. Mármint azzal, hogy ki kell vonulni Afganisztánból. Nem azzal, ahogyan ezt kivitelezték.

– Pontosan mi volt dühítő?

– Először is az afgán vezetés és biztonsági erők teljes és megbocsáthatatlan összeomlása. A táliboknak nincs közvetlen légi támogatásuk vagy fejlett logisztikájuk, mégis gyorsan és hatékonyan tudtak előrehaladni.

Nagyon könnyű az Egyesült Államokat hibáztatni, amiért „magukra hagyta az afgánokat” – de ők is felelősek azért, ami történt. Ugyanakkor az is dühítő, hogy az elmúlt két évtized mindegyik amerikai kormányzata követett el stratégiai hibákat.

Például elvesztették a fókuszt arról, amiért eredetileg odamentünk. Vagy hogy egyáltalán nem beszéltek a Pakisztánnal fenntartott viszonyról – Pakisztán nem szövetséges, noha szerettük volna azt hinni, hogy az. Ez stratégiai hiba volt a részünkről.

– Biden elnök hétfőn lényegében beismerte az afgán nemzetépítés kudarcát – azt hangoztatva, hogy az soha nem volt célja az amerikai beavatkozásnak. Ön hitt ebben valaha?

– A szuverén vezetés feladata meghatározni, milyen eredményt szeretne látni azokból a célokból, amiket megfogalmaz. Gondoljon a Marshall-tervre! Nemzetépítésről szólt, hiszen amellett, hogy távol tartotta Nyugat-Európától a Szovjetuniót, sokkal gyorsabban teremtett piacot az amerikai vállalkozásoknak, így segítve a gazdaságot. A nemzetépítés tehát önmagában nem ördögtől való. Gond akkor van, amikor elfordul valamiről a figyelmünk, és az eredeti cél helyett valami olyasmire helyeződik át, mint amire most nemzetépítésként hivatkoznak.

Joe Biden amerikai elnök távozik az afganisztáni helyzetről szóló sajtótájékoztatója után a washingtoni Fehér Házban 2021. augusztus 16-án. (Fotó: MTI/AP/Evan Vucci)

– Merthogy mi volt az eredeti cél?

– Annak garantálása, hogy Afganisztán nem lesz biztonságos menedéke az Egyesült Államokat vagy Európát célba vevő terrorista csoportoknak.

– Most az lehet?

– Igen. Hallhatta az elnököt: Amerika tovább folytatja a terrorellenes műveleteit, ami persze nehezebb lesz mostantól, hogy nem vagyunk ott az eddigi létszámban Afganisztánban. Ennek mikéntjét kell most kidolgozni, és ezt Amerika nem teheti egyedül, együtt kell működni a partnereinkkel és a szövetségeseinkkel.

–  2009 augusztusában, dandártábornokként az afgán haderő képzésével is foglalkozó Déli Regionális Parancsnokság műveleti igazgatója lett. Tapasztalt arra utaló jeleket, hogy megtörténhet az, amit most láttunk: harc nélkül engedték át az országot a táliboknak?

– A Kandahárban töltött tizenöt hónapom alatt rengeteg műveletet hajtottunk végre afgán katonákkal és tisztekkel, és valódi minőséget láttam. Hittem benne, és azt gondoltam, működni fog. A mostani kudarcnak több oka is van. Az első az amerikai (vagy általánosan: a NATO-) modell, amely a tűzerőbeli és légi fölényre, a kiapadhatatlan ellátásra – vagyis minden rendelkezésére álló képességre – épít. Később már én is jobban láttam, miért volt tévedés azt gondolni, hogy egy afgán hadsereget fel lehet építeni ezzel a logikával. Például azért, mert

az afgán kultúra nem nemzetállamban, hanem törzsekben és családokban gondolkodik, így tehát sikeresebbek lehettünk volna, ha olyasmit hozunk létre, ami jobban harmonizál a helyi viszonyokkal. Őszintén szólva: pont azt, amit a tálibok is csinálnak. Én is, mint bárki más, tévedtem ebben.

A második tényező az afgán társadalom megannyi szövetét átható korrupció. Rengeteg pénz és felszerelés állt rendelkezésre, a kormányzaton és a biztonsági erőkön belüli korrupció pedig nemcsak ahhoz vezetett, hogy nem fizették ki a katonákat, hanem a harci kedvükre is pusztítóan hatott. Volt, aki látta ezt, de mivel ellentmondásban volt az általános stratégiai célokkal, talán több helyen is elnyomták vagy figyelmen kívül hagyták az erről szóló narratívát. Tudnunk kellett volna erről – és szerintem néhányan tudtak is.

Ben Hodges (k) egy Black Hawk helikopter rotorszelében a Nemzetközi Biztonsági Közreműködő Erő (ISAF) kandahári támaszpontján 2010. június 9-én. (Fotó: AFP/Ed Jones)

– A tálibok most fogadkoznak, hogy a nők továbbra is járhatnak iskolába, miközben amnesztiát hirdettek a kabuli kormánynak eddig dolgozó tisztviselőknek. Elhisz bármit is ebből a szövegből, abból, hogy megváltoztak?

– Nyilván reménykedem abban, hogy van benne némi igazság, az pedig meggyőződésem, hogy ezek a tálibok nem ugyanazok, mint húsz évvel ezelőtt. De ha őszinte akarok lenni, sok bizalmam nincs bennük, és semmi olyasmit nem láttam, ami változtatna ezen. Már a puszta tény is, hogy százezrek menekülnek az életüket féltve, arra utal, hogy ebben maguk az afgánok sem bíznak. Az amerikai kormánynak most azon kell dolgoznia – a partnerekkel, szövetségesekkel és a nemzetközi közösséggel –, hogy megelőzzék a tálib bosszút, illetve a mostani humanitárius katasztrófa további romlását. Egy újabb nagyléptékű menekültválság ugyanis Európát is destabilizálná, az pedig az Egyesült Államoknak is fájna. A tálibokra helyezendő nemzetközi nyomás talán mérsékli a természetes ösztöneiket…

– Bár azt mondta, egyetért Biden elnök kivonulással kapcsolatos döntésével, ám mint olyan egykori magas rangú katonai vezető, aki nyilvánosan is támogatta őt a kampányban, nem érez csalódottságot?

– De, érzek.

Hamis ugyanis az a vád, amit Biden elnöktől és Blinken külügyminiszteritől is hallani lehetett: hogy a Trump-adminisztrációtól örökölték az afganisztáni helyzetet, és nem volt más választásuk, mint kivonulni vagy visszamenni. Ez egyszerűen nem igaz és rangon aluli. Így vagy úgy, minden kormányzat örököl rossz helyzeteket, és azzal, hogy Biden elnök az elődjét vádolta, aláásta több, egyébként erős hétfői kijelentését.

A másik, hogy ha hónapok-évek óta tisztában voltunk azzal, hogy eljön a kivonulás napja, már készen kellett volna, hogy álljanak a megfelelő politikai lépések és előkészületek például az afgán tolmácsok és más civilek kimenekítésére – a látottaknál sokkal rendezettebb módon. A tény, hogy még mindig nem működik az ilyen esetekre szabott migrációs eljárásrend, tükröt tart a kormányzat elé és elfogadhatatlan. Nincs olyan magyarázat, amellyel pozitív színben lehetne feltüntetni azt, ahogyan ezt végrehajtották, és ahogy minden összeomlott. Más miatt is csalódott voltam, és hiányérzetem volt Biden hétfői beszéde után: egy szót sem szólt a szövetségeseinkről. Mintha az Egyesült Államok lett volna az egyetlen és vezető ország Afganisztánban. Márpedig a csúcson 40-50 ezer szövetséges katona harcolt mellettünk, hiszen egy nemzetközi, NATO-erőfeszítésről volt szó. Szóba hozhatta volna őket – nemcsak azzal, hogy megköszöni, amit tettek, hanem azzal is, hogy hangsúlyozza: az összeomlás dacára továbbra is együtt kell működnünk.

Menekülő afgán civilek egy amerikai C-17-es katonai szállítógép fedélzetén 2021. augusztus 15-én. (Fotó: AFP/US Airforce/Capt. Chris Herbert)

– Ha már összeomlás: eszébe jutott az elmúlt napokban, hogy „mi az ördögöt kerestem ott”? Hiszen úgy tűnhet, hiába volt minden. 

– Nem volt ilyen. Persze csalódott vagyok, de amikor 2010 novemberében befejeztem a szolgálatomat Kandahárban, nagyon büszke voltam arra, amit a csapatunk elért. Tanúja voltam emberi sikereknek, és hittem abban, hogy elérhetjük a céljainkat. Persze mindennek már tizenegy éve, és most már világos: túlságosan optimista voltam.


Nyitókép: tálib harcosok Kabulban 2021. augusztus 16-án. (Fotó: AFP)

Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Interjú