„A lázadás új formája” – genderügyekről jobbos, balos propagandától is mentesen

·2021.08.11

A baloldalon identitásképző eszköz, a szabadság végső szimbóluma, a Fidesz pedig épp jobboldali politikai eszközt próbál faragni belőle itthon, a putyini vonalat követve. Úgy ráadásul, hogy egyrészt a gyerekeket használja politikai célokra, másrészt saját állampolgáraival szembeni előítéletekre épít. Ezt annak is el kell utasítania, akinek egyébként vannak kérdései, fenntartásai „genderügyben” – véli vendégszerzőnk, aki a többszörösen nehezített pálya ellenére megkísérel higgadtan és őszintén beszélni a kérdésről. Kovács Tibor szerint ugyanis a szexuális orientáció és a nemi identitás a korszellem sarkalatos elemévé, sőt a lázadás új formájává vált. Amitől egyébként nem fog elkorcsosulni a világ, ám a kérdés a fiatal női generációkat egyre nagyobb mértékben érinti. Esszé.

Külügyi körökben már két éve mondogatták, hogy a gender lesz a Fidesz új témája, mert nincs migráció. Ekkor adták szóbeli utasításba, hogy bárhol találkoznak ezzel a kifejezéssel közösségi állásfoglalásokban, a migrációhoz hasonlóan tiltakozni kell. Azaz a Fidesz boszorkánykonyhájában már régen azon dolgoznak, hogy a kérdésből identitásképző politikát építsenek. A baloldalon ez már régóta jól működik. Ott ugyanis a különféle szexuális orientációjú, valamint nemi identitású (a kettő nem ugyanaz) emberek melletti kiállás lett a legegyszerűbb módja a progresszivitás kifejezésének. Aki kiteszi a szivárványos keretet a Facebookra, aki nagy nyilvánosság előtt elfogadja a szexuális másságot, kimegy a Pride-ra, az rögvest jó és szabadságszerető emberré válik. Akinek kérdései vannak, az homofób – egyesek szerint nem is esik messze a fasisztától. Az egészet egyfajta 19. századi romantikus értékrend lengi körül: aki elfogadja a szexuális másságot vagy ő maga más, az jó és szép. A kérdésről így aztán lehetetlen a konzervatívok aggályait is figyelembe vevő vitát folytatni.

Nem is tudott belőle politikai identitás épülni az európai jobboldalon: pusztán baráti társaságokban, a nyilvánosságtól elzárva lehet kritikus megjegyzéseket tenni. Illetve lehetett, mert az objektív megítélés lehetőségét itthon végleg tönkreteszi a kormány egészen primitív új kampánya, amely Putyint utánozva politikai fegyvert farag a genderügyből, hozzá hasonlóan a nyugat elkorcsosodásáról, „bukásáról” beszélve. A migrációval ellentétben most még azok is kénytelenek élesen szembehelyezkedni a kormány álláspontjával, akiknek egyébként komoly aggályai vannak a szexuális másságot illetően némely kérdésben. Mert le kell szögezni: nem az a különbség, hogy a törvény kritikusai nemváltó propagandát akarnak az iskolában, a Fidesz meg nem. Sajnos, amint látni fogjuk, a Fidesz propagandája valójában árt az egész ügynek.

A migrációs- és a gendertéma között ugyanis radikális különbségek vannak. Először is: nehéz elfogadni, hogy a gender olyan társadalmi jelenség, amely egy nemzet bukását okozhatná. Míg a migráció esetében más országokból jövő, más kultúrájú tömegek befogadása miatti aggodalomról beszélünk, amelynél történelmi és jelenkori példák mutatják, hogy valóban mélyreható történelmi átalakulást eredményezhet, addig itt saját állampolgárokkal szemben korbácsolt érzelmekről van szó. Olyanok ellen, akiket ismerünk, akik pont olyan jó magyarok lehetnek, mint mi lehetünk, akik pont olyan mértékben járulhatnak hozzá az ország sikeréhez, mint bármelyikünk. A saját honfitársaink iránti gyűlöletre épülő identitás márpedig olyasvalami, amivel még abban az esetben sem lehet azonosulni, ha a genderkérdéssel kapcsolatos baloldali álláspontot megkérdőjelezzük. Nem véletlen, hogy a nyugati szélsőjobb politikájának ez nem része, s csupán a volt keleti blokk egyes országaiban vált politikává.

Primitív törvény

A „gyermekvédelmi törvény” egésze arról tanúskodik, hogy megalkotói célja nem a homoszexuális és a transznemű tartalmak széleskörű korlátozása volt, csupán a kérdés középpontba állítása és új gumicsont dobása a szavazóknak. A megcélzott, ma kiskorú generáció ugyanis egyáltalán nem használja információszerzésre azokat a csatornákat, amelyek a törvény hatálya alá esnek. Nem néz tévét, nem hallgat rádiót. Csupa olyan csatornán informálódik, amelyet nem tud szabályozni az állam – legfeljebb Kínában. Ilyen a Netflix, a HBO Go, a Youtube, a TikTok, az Instagram és végül az egyik legbefolyásosabb: a Discord. Ezen a felnőttek számára szinte teljesen ismeretlen csatornán beszélik meg egymással az élet dolgait, esetleg TikTok- és Instagram-chaten, amit szintén nem használnak a felnőttek.

A TikTok kínai videomegosztó közösségi hálózati szolgáltatás okostelefon-alkalmazását nyitja meg egy nő az indiai Bhopálban 2020. június 29-én. (Fotó: MTI/EPA/Szandzsív Gupta)

A törvénynek erre az aspektusára akaratlanul is rávilágított az azóta beindult kormányzati médiagőzhenger: a TikTokot és Netfilxet kezdték szidni, mint a gyerekek megfertőzésének legfőbb eszközeit. A gyerekek azonban egymástól tanulják a legtöbbet. A mai 12-16 évesek Discord-chatjeiben a non-bináris, leszbikus, pánszexuális kifejezések mindennaposak. A szülőknek legtöbbször fogalmuk sincs, mit jelentenek.

Van a törvénynek még egy aspektusa, amelyre az Origo is rámutatott, akaratlanul is igazolva a jogszabály kontraproduktív voltát: 12-16 éves gyerekek a törvény elfogadását követő napokban szivárványos zászlókkal az arcukon mentek nyári táborokba. Olyanok is, akik addig nem foglalkoztak ezzel. A magyar kormány gyűlöletkeltő törvénye ugyanis a középpontba állította a témát. A TikTokon és egyéb platformokon szerte a világban elkezdtek a magyar törvénnyel foglalkozni, a gyerekek pedig szembesültek azzal, hogy a kormány az ő életükbe avatkozik be. A fiatalok közül senki nem akar maradi, szabadságellenes oldalon állni. Rengeteg olyan gyerek, akinek eddig ebben a kérdésben nem kellett állást foglalnia, állásfoglalásra kényszerült a törvény agresszivitása miatt. Nem lehet ugyanis elzárni tőlük az információt, az általuk használt csatornákon az a törvény elfogadását követően csak úgy ömlött rájuk.

Ebben az értelemben a kormány többet tett a gyerekek körében a „meleg- és nemváltó propagandáért”, mint bármely „Soros szervezet” valaha képes lenne rá. A népszavazás és törvény tehát sokkal inkább politikai célokra használja a gyerekeket, mintsem megmenti őket.

Az alábbi mém jól illusztrálja ezt:

– Hol hallottál a nemváltó műtétek propagálásáról? – A fideszes képviselőtől! (forrás: Facebook)

Nem vitás, hogy a korszellem egyik sarkalatos kérdése ma a nemi orientáció és a nemi identitás. Alapja a másság elfogadása, amely rendkívül fontos társadalmi és gazdasági kérdés. A 19. század óta a nyugat sikerének egyik legfontosabb tényezője az addig jogfosztott csoportok bekapcsolása a gazdaság és társadalom működésébe, jogaik kiterjesztésével. A jobbágyság és a rabszolgák felszabadítása, a női egyenjogúság, a feketék jogkorlátozásának megszüntetése, az esélyegyenlőségi programok a legfontosabb tényezői voltak a nyugat elmúlt kétszáz évben végbement sikerének. Az így innovációba és GDP-termelésbe bekapcsolt csoportok hozzájárultak ahhoz az előnyhöz, amellyel a nyugat képes volt a világ többi része fölé emelkedni.

A jelentős jogfosztást elszenvedő csoportok azonban mára elfogytak. Bonyolult érveléssel lehet ilyeneket találni persze, de ott már nem a jog, hanem az esélyegyenlőség és egyéb – inkább erkölcsi, mint jogi – fogalmak játsszák a főszerepet. A szexuális másság ilyen. Ennek a csoportnak a „kiharcolandó” jogai nem olyan alapjogok, mint a szavazás, a vagyonszerzés, a tanuláshoz való jog. Ezekkel a „más” egyén is rendelkezik, ezektől mássága miatt már senki nem fosztja meg a nyugati világban: a korábbi jogi korlátozásokat a 20. század folyamán mindenhol eltörölték, és a tényleges esélyegyenlőség is egyre inkább megvalósul. A mostani progresszív célok teljesüléséhez nem is egyszerűen előítéleteket kell felszámolni, hanem az evolúció által belénk kódoltakat, valamint a múlt emberi kultúrái által megerősített értékeket kell újraértelmeznünk. A házasság intézménye, a család jelentése, az örökbefogadás ügye erkölcsileg sokkal nehezebben megítélhető kérdés a feketék vagy a nők szavazati jogánál, amelyekhez épp az „Isten előtt minden ember egyenlő” évezredes kulturális értéke adta meg a kezdőlökést.

Nem véletlenül használjuk a „házasság szentsége” kifejezést: ezek számunkra a keresztény kultúrához kötött, értékkel telített kifejezések. Sok esetben az az érzésünk, hogy az intézményes változást sürgetők túlzottan türelmetlenek és nem veszik figyelembe az erkölcsi küzdelem nehézségét.

Arról nem is beszélve, hogy sok ’70-es évekbeli meleg nem értené, miért akarnak ma a hozzá hasonlók házasodni és gyereket örökbe fogadni. A 20. század második felében a melegkultúra éppen a hagyományos családi-társadalmi értékek ignorálásáról szólt. Ahogy Joel Schumacher, a híres meleg filmrendező 80. születésnapján mesélte: több mint 20 ezer különböző férfival szexelt, hiszen a 70-es, 80-as években a promiszkuitás állt a homoszexuális élet középpontjában. A konszolidáció bizonyosan az AIDS hatása is: azóta alakult ki (vagy legalábbis vált láthatóvá) a házasságra, családra, gyereknevelésre, polgári létre melegként vágyó kör. Annyi mégis bizonyos, hogy több ezer éves értékrend áll szemben néhány évtizedessel – éppen ezért talán a progresszív oldal is mutathatna némi megértést és türelmet. Főleg, mert nem tudjuk, meddig tart ki a régi-új életforma iránti vágy.

Az új ’68-as generáció – az lehetsz, ami lenni akarsz

A nemi identitás ügyét a kor egyik központi kérdésének látjuk, pedig valójában szűk generációs ügy. Ahogy a ’68-as nemzedék a szexet állította középpontba, és a rendszer elleni lázadás szimbólumává a szexuális szabadságot emelte, úgy a mai nemzedékeké a nemi identitás szabadsága, amely persze szintén a szex középpontba állítása – csak másképp. A korszellem sarkaltos változása, hogy míg a ’68-as generáció szabadsága az „azt tehetsz, amit akarsz”-elvben fogalmazódott meg, a mai generációké így: „az lehetsz, ami lenni akarsz”. Ebben a megközelítésben a biológiai kötöttségek legyőzése a szabadság végső, legautentikusabb formája. Tulajdonképpen logikus gondolat: ha az ember nemét társadalmilag meghatározottnak tartjuk, akkor hihetünk abban, hogy olyan neművé válhatunk, amilyenné akarunk. Néhány éve indult a Theyby mozgalom olyan szülők között, akik nem binárisként nevelik gyereküket, hogy a gyerek dönthessen felnőtt korában a neméről. Híres celebek, mint Angelina Jolie, vagy Adele is ebbe a körbe tartoznak, tehát akár a divat erősödésére is számíthatnánk – ez mégsem következett be. Ugyan az efféle ügyek bosszantják a konzervatívokat a legjobban, mégis elképesztően marginálisak. A Theyby által létrehozott Facebook-csoport tagjainak száma a 2018-as 220-ról mára is csak 678-ra nőtt az Egyesült Államokban. Az egész genderkérdésre jellemző, hogy a legnagyobb hullámokat gyakran a hasonlóan marginális ügyek keltik – mint amikor az egész világ értesült a vitáról, hogy milyen WC-be járjon egy magát a másik nemhez tartozónak gondoló gyerek egy amerikai kisvárosban.

Ezzel szemben vannak területek, ahol tömeges és trendszerű változások zajlanak. A nemi identitással és a szexuális orientációval kapcsolatban a „trendszerűség” az a kifejezés, amely ellen a legjobban tiltakoznak, nemcsak a szivárványos mozgalmak, de a szakemberek is. Visszautasítják a feltételezést, hogy azért is nő az érintettek száma, mert divat lett a másság. Az adatok tükrében azonban nehéz tagadni, hogy a „trend” nagyon is létező, kézzelfogható jelenség.

Az új szexuális-, vagy genderforradalom ugyanis leginkább a fiatal nők körében terjed. A mai 34 alatti női generációk az azonos neműek közötti szexet döbbenetesen széles körben kezdik gyakorolni.

Ez lényegében nem homoszexuális, hanem biszexuális trend. Amerikában, ahol erre széles körben vannak adatok, szédítő gyorsasággal növekszik a fiatal nők körében a magukat biszexuálisnak vallók aránya. 2018-as adatok szerint 10 év alatt több mint háromszorozódott: 12,5 százalékra nőtt korosztályukon belül. Még durvább a szám a fiatal fekete nők között, ahol 23 százalék fölött van a biszexuálisok aránya. Minél fiatalabb egy generáció, a számok annál nagyobbak. 2021-es adatok szerint a 18-23 éves lányok között az arány már 18 százalék.

A nők homoszexualitását történelmileg a férfiakéval hasonló szintre, nagyjából 2-3 százalékra tették. A férfiak körében a legfiatalabb Z-generációban (vagyis a 24 éves kor alattiaknál) kisebb mértékben szintén növekvő trend látszik, ám a nők körében valóságos robbanás következett be.

Ez pedig élesen ellentmond annak, hogy senki nem lesz LMBTQ azért, mert az trendi. A korszellem, a kultúra nagyon is erős befolyással van az egyénre és a közösségekre. Márpedig nagyon úgy fest: a fiatalok és különösen a nők körében a lázadás terepe lett a szexuális identitás. Ahogy Phillip Hammack a Kaliforniai Egyetem professzora fogalmaz: „A merev határok a szexualitás és gender körül kinyílnak. A fiatalok nyitják ki. Ők vezetik ezt a forradalmat.” Nem teszi hozzá, hogy nagy többségében a lányokról van szó.

A 26. Budapest Pride résztvevői gyülekeznek a Madách téren 2021. július 24-én. (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)

A szakemberek és a szivárványos mozgalmak a kérdésnek ezt a női aspektusát nem hangsúlyozzák, többek között talán azért sem, mert ezek a számok erős ellentmondásban vannak azzal, hogy a két nem között nincsenek jelentős különbségek. A 2021-es Gallup-kutatás sajtóanyagában a női aspektus szintén nem kap hangsúlyt: az adatokat csak számolgatás után lehet megtalálni, még az ezt elemző írásokban is, amelyek a legkézenfekvőbb magyarázatot, a trendjelleget nem említik. Márpedig az adatok szerint a szexuális másság növekedésében döntő szerepet játszó biszexualitás arányának emelkedése mindenekelőtt a nőkre jellemző.

Harcban a korszellemmel

A szexuális orientáció, de még a nemi identitás is teljesen különbözik a biológiai nemtől. Míg a biológiai nem genetikusan meghatározott, amelyet alapvetően a kromoszómák döntenek el, addig a nemi identitás érzelmi és így tagadhatatlanul kulturális kérdés is. Amennyiben elfogadjuk az előző részben leírtakat, akár egyet is érthetünk a Fidesz tiltásával. A Fidesz eszerint jó konzervatívként megpróbál tenni a világot elárasztó, gyermekeinket megrontó trend ellen. Csakhogy a helyzet nem ez.

A kulturális áramlatok elleni küzdelem ugyanis nem konzervatív. Hanem maradi. Azt feltételezi, hogy a világnak olyannak kell lennie, amilyen a vezető gyerekkorában volt, és az új trendeket politikai döntésekkel, törvényekkel meg lehet, meg kell állítani a határnál.

A Fidesz a legnagyobb nyereséget attól reméli, hogy törvényét támogatói konzervatív-keresztény politikának tartják. Ki kell ábrándítsam őket: nem az. A kommunisták pontosan ezt csinálták a ’68-as szexuális forradalommal. Amikor a szabad szerelem, a rock kultúra, a hosszú haj divatját próbálták megállítani a határoknál. Amit szintén a nyugat elkorcsosulásának láttak. Pont úgy, mint ma a Fidesz. A korszellem azonban nem volt megállítható a ’70-es években sem, az internet korában pedig végképp megállíthatatlan. Persze nem is megállítani akarják – csupán a gyűlölet összetartó erejét használják politikai célokra.

Egyébként igazuk volt a régi kommunistáknak? Nos, cseppet sem. A ’68-as generáció nem tette tönkre a világot, felnőve ugyan szabadosabb lett, de pont úgy dolgozott a jövőért, mint az előzők. A mai genderdivat is hasonló sorsra juthat: a lázadó generáció előbb eléri céljai egy részét, aztán előbb-utóbb konformizálódik. Hiszen csak akkor lehet lázadni, ha tiltanak.

A divat mondja meg, hogy ki vagy?

Az ezzel foglalkozók ugyan a másság szabadabb felvállalásának lehetőségével szeretik magyarázni a heteroszexuálisok arányának csökkenését, de ahogy mondtam, ez csak akkor lenne magyarázat, ha az egyik nem, a nők esetében nem lenne szignifikánsan nagyobb a változás. A kérdés tehát nem magyarázható, ha nem fogadjuk el a jelenség trendjellegét, amit a korszellem tükrében érdemes látnunk. Ennek része a nők körében egyre erősödő férfiellenesség. A nyugati világban minden baj forrásává a (fehér) férfi kezd válni. Minden igazságtalanság oka a férfi agresszivitás.

A „me too”-kampánnyal nemcsak a szexuális kizsákmányolás és a szexuális agresszió kérdésére vált a közvélemény sokkal érzékenyebbé, hanem időnként a férfiaknak a nők irányába való normális, erős és evolúciós szexuális vonzódása is célkeresztbe került.

Legalábbis annak jó néhány aspektusa. Ezen nők véleménye szerint a több ezer éves „férfiuralmat” a nők évszázadának kellene felváltania. A férfiaktól való menekülés evidens módja a nők egymás irányába fordulása. A fekete nők esetében még egy ok látszik: a fekete férfiak hiánya. Döbbenetes társadalmi jelenség, amely konkrétan abból fakad, hogy a fiatal fekete férfiak szignifikáns része börtönben van. A fekete nők körében ezért nagyon magas a házasságon kívül született gyerekek száma és a romantikus férfikapcsolatok hiánya.

hirdetés

Bizonyos értelemben persze fehér férfiakból is hiány van: körükben a hagyományos, férfias szerepek gyengülése jelentkezik. A tesztoszteronszint és a spermaszám csökkenése nyugati trend – erről írt nemrégiben érdekes könyvet Count Down címmel Shanna H. Swan és Stacey Colino. A nemi szerepek megváltozására azok a kutatások mutatnak rá, amelyek szerint ma már egyre kevesebben tartják magukat egy 10-es skálán csak férfiasnak vagy csak nőiesnek. Ilyen kutatást idéz az említett könyv, amelyet a Stanford Egyetem végzett: ebben csak a válaszadók egyharmada tartotta magára maximálisan igaznak saját biológiai nemének jellemzőit.

Nemváltás

A homo- és biszexualitás azonban egészen más kérdés, mint a Magyarországon hirtelen ezekkel együtt témává tett nemváltás. A homoszexualitás velünk élt a történelem egészében és a természet hozta létre. A biológiai nem azonban evolúciósan meghatározott, annak megváltoztatása nem lehetséges természetes módon. Amikor valaki ezt szeretné, az genderdiszfóriának nevezett pszichés zavar, lelki kérdés. Igaz, ezt az állapotot 2019 óta a WHO már nem nevezi betegségnek, ám a közvéleményt erről azért nehezebb lesz meggyőzni. Az összes többi diszfóriát – legfőképpen a depressziót – betegségnek tartjuk és gyógyszeresen is kezeljük. Míg a depresszió nem vált ki különösebb társadalmi vitát annak ellenére, hogy például a dán nők közel fele szed gyógyszert ellene, a transzgender kérdésről sokat beszélünk – ami furcsa annak tükrében, hogy bár növekvő, de még mindig marginális jelenség. Valós méretét nem lehet pontosan megállapítani. A jogvédő szervezetek minél magasabb számokban érdekeltek: ahogy a férfi homoszexualitás mértékét is szándékosan túlbecsülték néhány évtizeddel ezelőtt. A szórás rendkívül magas, az Egyesült Államokban végzett különböző kutatások szerint 38 ezreléktől 1,647 százalékig terjednek. Merthogy különböző módon határozzák meg, kit tartanak transzneműnek.

A számok nagyobbak, ha a kérdőíves vizsgálatokban magukat transz/nembinárisnak vallókat és a genderdiszfóriával diagnosztizáltak számát nézzük. Ha a valamilyen műtéten átesetteket vesszük, a szám már alacsonyabb, de ha csak a genitáliákat is érintő műtéten átesetteket nézzük, egyenesen elhanyagolhatóvá válik. Egy 2016-os amerikai kutatás szerint a nemi átalakító műtétek száma 19 százalékkal növekedett ugyan, de a nemi szerveket ezek közül csak 0,5 százalék érintette. Vagyis csak minden kétszázadik „genderoperált” olyan, akit mi, hétköznapi emberek is transzgendernek gondolnánk.

Útmutatást adhatnak még a brit kormány adatai, amelyek szerint a transzneműként való regisztrációt lehetővé tevő 2004-es törvénytől 2018-ig összesen 4910 embert regisztráltak (ez százezrelékben kifejezhető szám).

Elkorcsosul a világ?

A közbeszédben azonban a kérdés méretéhez képest mégis óriási szerepet kap a jelenség, amely úgy van beállítva egyrészről, mint az elfogadás és szabadság legfőbb szimbóluma, a másik oldalról viszont a világ elkorcsosulását, a régi értékrend és természetes életforma végét jelenti.

Az utóbbival kapcsolatos aggodalmakat meglehetősen egyszerű mai példákkal cáfolni. A világ két legerősebben érintett országa ugyanis: ázsiai. Az egyik Thaiföld – a legtöbb műtétet ott hajtják végre. Thaiföld Magyarországhoz mérten hagyománytisztelő, konzervatív buddhista királyság, amely katonai kormányzat alatt él, mégis lakosainak 3 ezreléke nemváltó műtéten esett át, ami sokszorosa a nyugati aránynak. A másik ország Banglades, amely a világ egyik legnagyobb muszlim közössége – az elmúlt időben mégis két nemváltással kapcsolatos hírrel került a világsajtóba. Az egyik Tashnuva Anan Shishir tévébemondó transznőről szólt, a másik pedig egy kormányzati intézkedésről, amely támogatja a nemváltókat alkalmazó munkavállalókat. A bangladesi becslések 1,5 millióra, egy százalék körülire becsülik a transzok számát. Ezek a nemváltások azonban főként fiatal férfi homoszexuálisokat érintenek, akik gyakran pénzt keresnek új testükkel. Ahogy Thaiföldön nevezik őket: ladyboy. Ettől még a két ország egyikében sem semmisült meg a hagyományos vallási kultúra és nem korcsosult el ettől a világ. A törvényi tiltás pedig nem ér semmit. Thaiföldön a mai napig tiltják a műtétet, mégis ott végzik a legtöbbet.

A korrekt megközelítéshez hozzátartozik, hogy a téma középpontba kerülésének van objektív oka: a nemi szerveket érintő problémákkal születő gyerekek száma erős növekedést mutat a nyugati világban. A műtét ilyenkor objektív okokból merül fel. A már említett Count Down című könyv idéz adatokat: ezek szerint Nagy-Britanniában 1950 és 2000 között a nem leereszkedett herék száma duplázódott, 1959 és 2001 között Dániában négyszereződött. Más problémák svéd és dán adatok szerint szintén megmagyarázhatatlanul erős növekedést mutatnak. (Swan, Shanna H.; Colino, Stacey. Count Down (pp. 79-80). Scribner. Kindle Edition.)

Zavarodottság a nyugati világban

A nyugati világ azonban láthatólag nem tud mit kezdeni a kérdéssel. A legdurvább, de nem egyedüli példa erre a gyerekek ügye. Olyan világban élünk, ahol a gyerekek féltése és vizsgálata, kezelése szinte mániává vált. Ha egy kicsit rosszkedvűek, a diagnózis „szorongásos betegség”, depresszió, ha változik a hangulata, hangulatzavaros. A legrosszabbul azonban azok járnak, akik sokat izegnek-mozognak. Őket „ADHD”-snak nevezik és gyakran gyógyszerrel kezelik. Az Egyesült Államokban 2016-os adat a szerint 2-17 éves gyerekek 9,4 százalékát ADHD-vel diagnosztizálták és 62 százalékuk gyógyszeres kezelést kap. Köztük kétszer annyi fiú van, mint lány. (A gyógyszer egy amfetaminszármazék. Olyan súlyos drog, hogy külön elvonókúra van a gyerekük gyógyszerére rászokó anyukák kezelésére.)

Egy kivétel van: ha a gyerek azt mondja, ő a másik nemhez tartozik. Ilyenkor semmilyen kezelés nem jöhet szóba, mert a genderdiszfóriát nem betegségnek, hanem toleranciapróbának, a szabadság megnyilvánulásának tekintik. Egyszerűen nem lehet az ügyről normális keretek között beszélni, pedig ebben a kérdésben is felfedezhető a nőket érintő trendszerűség és a generációs hatás. Svédországban indult erről vita néhány éve, ahol a 13-17 éves korú lányok körében 2008 és 2018 között tizenötszörösére nőtt a genderdiszfóriával diagnosztizáltak száma – vagyis azoké, akik úgy gondolják, azért nem érzik jól magukat, mert nem a nekik való nembe születtek.

Transznemű aktivisták a thai védelmi minisztérium előtt tüntetnek 2011. április 12-én, amiért – mentális zavarokra hivatkozva – eltiltották őket a besorozástól. (Fotó: Bangkok Post/Chanat Katanyu)

A kérdésről vita indult, amelyben elhangzott az ezzel kapcsolatos legfontosabb kijelentés: sok esetben talán más pszichológiai vagy fejlődési tényezők jobban megmagyarázhatják a testük miatti boldogtalanságot. A genderdiszfóriás gyerekek jelentős része más problémákkal, például depresszióval is diagnosztizált. Az érv azonban az, hogy azért depressziós, mert nem fogadják el a nemével kapcsolatos érzéseit és nem fordítva. Minden gyereket, aki azt mondja, ő a másik nemhez tartozik, komolyan kell venni, nem lehet a depresszióval vagy az ADHD-val azonos kategóriaként kezelni. Talán ez a kérdés legtragikusabb aspektusa: a sokat izgő-mozgó gyereket szakmai közmegegyezés szerint gyógyszerezni kell, míg a genderdiszfóriát a szabadság megnyilvánulásaként kell kezelni. Pedig az ADHD-s esetleg kicsit rosszabb jegyeket kapna gyógyszer nélkül, míg a másik akár örök életre szóló, megváltoztathatatlan hormonkezelésen és műtéten eshet át.

A kérdés szabadságunkat is érintő aspektusa, hogy a transz szervezetek diszkriminációnak tartják az arról való beszédet, hogy hányan bánják meg a műtétet, vagy hányan lesznek a műtét után öngyilkosok.

A helyzet egyébként árnyaltabb, mint ahogy az a vitákból látszik. A pubertás elmúltával a gyerekek döntő többségénél a genderdiszfória eltűnik, ezt a kutatások 80 és 98 százalék közé teszik. (Igaz, a hasonló arányokat jelző kutatásokkal szemben módszertani és etikai kifogásokat fogalmaztak meg. A gyerekkori diszfória elmúlásáról szóló kutatások összefoglalása itt, főbb kritikái itt és itt olvashatók). Angliában például a növekvő számú, évente 2000-nél is több érintett gyerekből és tinédzserből 2017-es adatok szerint 800 körülit kezelnek pubertást blokkoló hormonokkal. Kétségtelenül ez is nagy szám és komoly növekedést mutat a 10 évvel ezelőttihez képest, de a 800 gyerek jelentős része is meggondolja magát felnőtt korára.

A transzügy, mint a jogkorlátozás eszköze

A transzügyeket ugyan sokan a valódi szabadság kifejeződésének tartják, de több olyan terület is van, ahol ezekre hivatkozva mások jogait korlátozzák. Már az eddigiekből is kiderült, hogy az egyik a szólásszabadság: tabukat állítanak fel, amelyekről nem lehet beszélni és nem illik őket kutatni. Az említett svéd vita következtetése végül az lett, hogy sokkal több kutatást kell folytatni.

Ami ennél súlyosabb, az a nők jogainak korlátozása. Úgy vélem, ez lesz végül, ami helyére teszi a transztémát. A nők ugyanis előbb-utóbb komoly ellenállást fognak kifejteni jogaik korlátozása miatt. Az egyik ilyen érzékeny kérdés a férfi nemi szervekkel rendelkező, de magukat nőnek valló emberek ügye, akiket néhány helyen már beengednek a nőknek fenntartott intézményekbe. Könnyen elképzelhető, mennyire zavaró helyzet, amikor mondjuk egy wellness központ női részlegében egy magát nőnek valló, férfi nemi szerveit szabadon mutogató ember mászkál. Nemrégiben Kaliforniában emiatt tüntetések is voltak, amelyeket egyelőre a szélsőjobb megnyilvánulásának tartanak, de véleményem szerint ha mindez szélesebb körben alkalmazott gyakorlat lesz, a tiltakozás is szélesebb körűvé válik.

A másik, sokkal súlyosabb ügy a sport kérdése. A transz sportolók női számokban való indulása liberális körökben is zavart okoz. Amerikában Joe Biden hatalomra kerülésével vált ez igazi kérdéssé, aki kötelezte az állami iskolákat, hogy engedjék a születésük szerint hímnemű transzokat női számokban indulni. Ezt követte, hogy az olimpián is lehetővé tették számukra az indulást. Sokan attól tartanak, hogy a transz sportolók a nők egész életnyi sportba fektetett energiáját tehetik semmissé egy perc alatt. Igaz, a transz súlyemelő Tokióban nevetségessé tette magát és nagyon leszerepelt, de ha ez így marad, meglehet, hogy néhány évtizeden belül minden sportban transznők tartják majd világcsúcsot. A hormonblokkolók használata egyfajta dopping lesz a pénzre és sikerre vágyó fiatal fiúk (edzői) számára, főleg szegényebb országokban. Gondoljunk csak a kasztrált énekesekre, akik a 18. században alig hagytak teret a nőknek az operában. Ennek mérete sokkoló volt: csak Nápolyban évente 1000 gyereket kasztráltak azzal a céllal, hogy sikeres és gazdag legyen.

A nők jogai a politikusok számára sokkal fontosabbak, mert jóval többen vannak, az ezekkel való ütközés transzkérdésben valamilyen kompromisszumos megoldást hozhat tehát. Idővel.

A transzkérdés egyelőre azonban a szabadságeszmék előtt álló komoly kihívás. Természetesen mindenki úgy él, ahogy akar, társadalmilag azonban túl nagy árat fizetünk a transzügyek beemeléséért a közbeszéd centrumába. Jobb- és baloldali politikusok használják ki a témát, és habár a szabadságeszmék végső kiterjesztésének tűnik baloldalon, láthatjuk, hogy szabadságunk korlátozása is lehet az eredmény, és olyan indulatokat válthat ki, amelyek súlyos társadalmi feszültségeket okozhatnak.

Nem csak a már tárgyaltak miatt. Azért is, mert legalizálja a vele szembeni, szabadságunkat szintén korlátozó intézkedéseket – ahogy azt most Magyarországon láthatjuk. A populisták előszeretettel használják a gyerekeket és hivatkoznak genderügyekben a szólásszabadság korlátozására, csak hogy igazolják saját, szabadságot szintén korlátozó intézkedéseiket. Ez bizonyosan nem éri meg. Őszinte és realista megközelítéssel a kérdést az idő megoldja, de ebben a megoldásban Magyarország jelen helyzetében már nem tud részt venni. A kormány új kampánya a középpontba helyezte a kérdést, aminek még több gyűlölet, még rosszabb hangulat és több boldogtalan tinédzser lesz az eredménye.


Nyitókép: Wieslaw Smetek/Smetek/Photononstop via AFP

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: esszé