Frissen feltárt római luxusvilla bizonyítja: Magyarországnak volt igaza Seuso-ügyben

·2021.07.30

Voltak-e olyan pompás, mozaikokkal díszes villák a késő ókori Pannoniában, mint a birodalom gazdagabb tartományaiban? A kérdés a Seuso-kincs miatt különösen izgalmas, mert ha a legendás tárgyegyüttes valóban Magyarországról származik, ilyen villáknak is kellett lenniük. Ezért kezdtek a régészek újra ásni a nagyharsányi római lelőhelyen a Seuso kutatási program keretében, és meg is találták az elmúlt évtizedek legjelentősebb hazai mozaikleletét. A nemzetközi szinten is figyelemreméltó felfedezés erős érv a kincs eredetéről szóló vitában.

A Nemzeti Múzeum rotundájában egészen az 1990-es évek végéig egy gyönyörű római mozaikpadló állt a terem közepén. Ez volt az első műtárgy, amivel a látogatók a múzeumba lépve találkoztak: a híres balácai mozaik, amely 1926-ban került a múzeumba Klebelsberg Kunó kultuszminiszter kezdeményezésére, amikor újraindultak a legismertebb dunántúli római villa ásatásai. Több mozaikos terem is előkerült, köztük két apszisos díszterem, amelyek geometrikus díszítésű mozaikpadlói szinte teljes épségben maradtak meg. A Nemzeti Múzeum az ásatásokban való részvételért, valamint a mozaik kiemeléséért és restaurálásáért cserébe kapta meg a műalkotást, de az, hogy ilyen kiemelt helyre került, a korabeli kultúrpolitikához is illett, amely nagyra tartotta a klasszikus műveltséget, és erősen orientálódott Olaszország felé. A balácai mozaik a múzeum rotundájában azt üzente, Magyarország egyike a Római Birodalom örökségét hordozó országoknak, büszkélkedhet olyan emlékekkel, amilyenek nagyobb számban inkább a mediterrán területeken, Olaszországban, Spanyolországban, Görögországban és az egykori keleti tartományokban szoktak előkerülni.

Nagyszerű római mozaikpadlók feltárása még ma sem ritkaság ezekben az országokban. Tavaly például Verona közelében, egy Negrar di Valpolicella nevű község határában került elő egy lenyűgöző mozaikegyüttes, ami valaha egy római villát díszített: a szőlőskertet megásva a felszíntől alig másfél méteres mélységben bukkantak elő a geometrikus díszítésű mozaikok. Cipruson egy mitológiai jeleneteket ábrázoló mozaikot találtak pár éve csatornafektetetés közben Larnacában, azt pedig tényleg csak sejteni lehet, hogy mi minden pusztulhatott el az elmúlt évtizedben az antik mozaikművészet egyik legjelentősebb központjában, Szíriában, ahol a polgárháború alatt a kincskeresők markolóval ásták fel a rommezőket. Magyarországon összességében is jóval kevesebb hasonló leletet találtak, és ami még lényegesebb: a késő ókorból, vagyis a 4-5. századból hazánk területéről egyetlen mozaikdíszes magánvillát sem ismertek (Baláca ugyanis ennél korábbi és a mozaik készítése idején valószínűleg császári tulajdonban volt). És ez nem jött jól, amikor a magyar fél megpróbálta az igazát bizonyítani a Seuso-kincs tulajdonjogáról szóló peres eljárásban.

Mitológiai jelenetekkel díszített mozaik előkerülése csatornafektetés közben a ciprusi Larnacában 2016. július 14-én (fotó: Iakovos Hatzistavrou / AFP)

Emlékezetes módon Magyarország a rendszerváltás után, 1992 júniusa és 1993 novembere között egy New York-i bíróság előtt próbálta meg bizonyítani, hogy a Seuso-kincset valóban Polgárdi határában találták meg 1976-ban, és jogszerűtlenül csempészték ki az országból. A kincs akkor már Spencer Compton, Northampton márkija és Sir Peter Wilson örököseinek birtokában volt, akik aukción próbálták értékesíteni: ekkor jelentette be rá az igényét Magyarország, Horvátország és Libanon. Bár a Seuso-tálon szereplő Pelso felirat (a Balaton latin neve) teljesen egyértelműen utalt a Dunántúlra, végül egyik ország sem tudta a tulajdonjogát igazolni, és a kincset csak jóval később, 2014-ben és 2017-ben sikerült a legmeggyőzőbb eredettörténetet felmutató Magyarországnak – kompenzációs díj fejében – visszaszereznie.

A magyar álláspontot két jelentős ellenérv gyengítette: egyrészt nem volt ismert a Seuso-kincshez hasonló rangú római ezüstkincslelet Pannonia területéről (ezt 2012-ben a horvátországi Vinkovciban talált ezüstlelet cáfolta), másrészt olyan 4. századi, gazdagon díszített magánvilla sem, ami a birodalmi elit tagjainak lakóhelye lehetett volna – márpedig egy ilyen lakoma- és piperekészletet csak hasonló villák lakói használhattak. Itáliából és más nyugati tartományokból tudjuk, hogy az összetett alaprajzú, birtokközpontként szolgáló házak díszítése, padlómozaikjai és a freskói ugyanazt a művészi nyelvet képviselték, mint a Seuso-kincs tárgyai. Az ezüstkészletek és a luxusvillák díszítése egyaránt azt üzente, hogy a tulajdonosaik a klasszikus kultúrán nevelkedett, annak művészi nyelvét értő és beszélő, befolyásos emberek. Ha egy területen nincsenek ilyen villák, akkor hiányzik az a közeg, amiben a Seuso-kincs használata egyáltalán elképzelhető, és a 4. századi Pannoniáról a nemzetközi tudományos közvéleményben a per idején pont ilyen kép élt: elszegényedő határvidék, ami kemény öklű, marcona katonákat adott a birodalomnak, és ahol állandó háborúk dúltak, de olyan magasan civilizált, luxustárgyakat vásárló és készíttető római elit az ókor végén már nem létezett, mint a békés és gazdag Itáliában, az Ibériai-félszigeten, Kis-Ázsiában vagy Szíriában.

A Seuso-kincs pannoniai eredetének igazolásához tehát első körben be kellett bizonyítani, hogy ez a kép téves, és igenis voltak ilyen magánvillák a Dunántúlon is. Ezért lett a kincs visszaszerzése után elindított Seuso kutatási projekt része a nagyharsányi lelőhely feltárása is.

„Egyetlen biztos lelőhelyet tudtunk, ami megfelel a késő római luxuskivitelű magánvillák kritériumrendszerének: a nagyharsányi. Biztosak lehetünk abban, hogy ezen kívül is voltak a birodalmi elit lakóhelyéül szolgáló villák Pannoniában, mert Sirmium birodalmi központ volt, Pécs (Sopianae) és Szombathely (Savaria) tartományi székhelyek körül is várhatunk felfedezéseket, és a Seuso-kincs a közvetett bizonyíték arra, hogy a Balaton körül és a Sárvíz zónájában is lehettek ilyenek” – mondja Mráv Zsolt régész, a Seuso Munkabizottság tagja. „Míg az alaprajzilag ugyan látványos, de belsőépítészeti és tárgyi luxus nélküli szabadbattyáni épület rendeltetése szakmai körökben máig vitatott, a nagyharsányi lelőhelyen biztosra mehettünk. Innen ugyanis korábban előkerültek már olyan magas művészeti értéket képviselő leletek, amelyek közvetlenül utaltak a villa tulajdonosának műveltségére, gazdagságára és hatalmára. Ráadásul régóta ismert lelőhely, és pont a Nemzeti Múzeum végzett ott korábban kutatásokat, így az elődeink félbemaradt munkáját folytathattuk.”

A városistennőt ábrázoló nagyharsányi mozaik és Valerius Dalmatius bronztáblája a Seuso-kiállításon (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

A Seuso-kincset és keletkezésének kontextusát bemutató állandó kiállítás 2019. nyarán nyílt meg a múzeumban, miután az előző években a hazatért tárgyak vándorkiállításon bejárták az országot. A bevezető folyosón már találkozhattak a látogatók két Nagyharsányhoz köthető tárggyal: egy városistennőt ábrázoló mozaiktöredékkel és egy Beremend közelében előkerült bronztáblával, amely valaha Valerius Dalmatius szobrának talapzatán dicsőítette az ábrázolt személy erényeit. A szövegből kiderül, hogy Dalmatius az egyik galliai tartomány (Lugdunensis Tertia) igazságos, közszeretetnek örvendő helytartója volt, aki hálából kapta a szobrot a tartomány közösségeitől. „S küldjük messzi hazád drága ölébe neked” – írták, vagyis Dalmatius pannoniai volt, aki helytartósága után hazatért, és minden bizonnyal ő lehetett a fényűző nagyharsányi villa tulajdonosa, mozaikjainak megrendelője. (Nagyjából kortársak voltak egyébként a szintén pannoniai Szent Mártonnal, aki éppen Lugdunensis Tertia helytartói székhelyének, Tours városának lett a püspöke.) Az 1901 óta ismert tábla igazi ritkaság abból a szempontból, hogy név szerint ismertté teszi egy luxusvilla tulajdonosát, egy szenátori rangú volt helytartót, bár Dalmatiusról sajnos ezen kívül semmit nem tudunk, ahogyan Seusót sem említi más írott forrás a tálja feliratán kívül.

Nagyharsány kis falu a villányi borvidéken, a Drávamenti-síkságból meredeken kiemelkedő, magányos Szársomlyó-hegy lábánál. A Szársomlyó déli oldala kopáran magasodik a lapály fölé, lábához szőlőskertek futnak fel, a táj még most is festőien szép, bár a bányászat meglehetősen tönkretette a hegyet, aminek óriási lyuk tátong az oldalában. Dalmatius idején azonban a Kopár és Kopáraljának nevezett dűlő, ahol a villa állt, szinte itáliai hangulatú vidék lehetett, ami közel esett a környék legnagyobb római városához, Sopianae-hoz (Pécs), és adottságai alkalmassá tették a bortermelésre is. Az időnként császári székhelyként is szolgáló Sirmium (Mitrovica), a dunai tartományok legjelentősebb nagyvárosa szintén könnyen elérhető volt innen.

A mélyforgatással széttört mozaikpadló töredékei 1974-ben (fotó: Magyar Nemzeti Múzeum)

A nagyharsányi lelőhely felső rétege az illegális fémkeresőzés miatt nagyon erősen bolygatott, és már évtizedekkel ezelőtt is részben tönkretett volt. A villa régóta ismert, de a teljes területét máig nem sikerült feltárni. Az első kisebb ásatás 1959-ben volt, 1961-től pedig a Nemzeti Múzeum főigazgatója, Fülep Ferenc folytatott itt ásatásokat, amelyek egy fürdőház és egy lakomateremmel ellátott központi épület maradványait tárták fel. 1974-ben a villányi téesz egy szőlőtelepítés előkészítése során szántotta szét a lakomateremhez vezető folyosó mozaikpadlóját, és mivel a munkát nem sikerült idejében leállítani, darabokra is törte csaknem az egész felületét. A töredékek többsége bekerült a múzeumba, és az 1980-as évek elején Fülep újabb kutatásokkal bebizonyította, hogy a terem padlófűtéses volt, és további mozaikos helyiségek vették körül. Ő találta meg az említett városistennőt is, amely egy legalább három hasonló figurából álló kompozíció része volt.

Ide tértek vissza a régészek 2016 és 2019 között Mráv Zsolt vezetésével, hogy folytassák a munkát. „A korábbi feltárások ellenére a csodás nagyharsányi mozaikleletek nem voltak közismertek, mert Fülep Ferenc nem tudta közölni az eredményeit. A mozaikoknak csak a híre terjedt a szakmában, kizárólag a beavatott kevesek láthatták őket. Nem szerepeltek kiállításokon sem, sőt az 1983-ban előkerült töredékek mostanáig restaurálva sem voltak” – mondja a régész. A Seuso kutatási program azonban lehetőséget biztosított, hogy talajradaros és geomágneses kutatást végezzenek. A talajradaros kutatás feltérképezte az épület teljes alaprajzát, és kiderült, hogy a villa óriási területet foglalt el – láthatóvá vált egy hatalmas belső udvar, ami díszkert lehetett, közepén díszkúttal, és a lakomatermet magában foglaló épületnek is legfeljebb a harmadát érintették az addigi feltárások. Az újabb kutatások feltárták a lakomaterem apszisát, amit Fülep nem tudott már megtenni. A római lakomatermek alaprajza emlékeztet a középkori falusi templomokéra, egy téglalap alakú nagyobb térhez általában félköríves, keskenyebb apszis csatlakozik, ahol az asztalt helyezték el, valamint az úgynevezett lakomakerevetet (stibadium), amelyen a vendégek elhevertek.

A nagyharsányi villa lakomatermének apszisa az eredeti helyükön megtalált mozaikdarabokkal (ortofotó: Szabó Máté)

A nagyharsányi apszis szokatlan módon nem félköríves volt, mint a balácai lakomatermeké, hanem sokszögű, és a mozaikpadlója valamivel épebben maradt meg. Itt ugyanis nem volt padlófűtés, és a terem középső részének mozaikja jórészt már akkor elpusztult, amikor a későbbi korok kitermelték alóla a fűtési rendszer tégláit. Az ép azért relatív ebben az esetben: a terem egésze esetében körülbelül 5-10% maradhatott meg az eredeti padlófelületből, az apszisban pedig kevesebb mint 20%. Jelentős különbség viszont, hogy a terem középső részének kompozícióját nem lehet rekonstruálni, annyira szétzilálódott és annyira sok a megmaradt töredékek közti üres folt, az apszis mozaikja viszont egyszerűbb, geometrikus rendszerű volt, ismétlődő növényi díszekkel borított mezőkkel, ezért a megmaradt részek alapján hitelesen ki lehetett szerkeszteni. Az apszisok díszítése általában azért is egyszerűbb volt, mert az asztal és a lakomakerevet a nagy részét letakarta használat idején.

Ezzel a digitális rekonstrukcióval találkozik most a látogató a múzeum rotundájában, közvetlenül a Seuso-kiállítás előtt, ahol valaha a balácai mozaik állt, amit egyébként a maga eredeti valójában meg lehet nézni az alagsori kőtárban. Azért is érdemes ezt megtenni, mert a másik mozaikot látva könnyebb megérteni a nagyrészt elpusztult nagyharsányi alkotás valóban hatalmas méreteit: a balácai apszis jóval kisebb, és a lakomaterem egésze is legfeljebb a harmada lehetett csak annak a körülbelül 180 négyzetméteres díszteremnek, amely Dalmatius óriásvillájának szíve volt.

A vetítés nem egyszerűen összerakja a laikus számára a darabokból önmagában nem értelmezhető egykori kompozíciót, hanem a korszerű digitális technika segítségével állandó változó plusz élményt is ad: a mozaikot időnként felhőfátyol borítja be, máskor a sötét háttérből csak az eredeti töredékek emelkednek ki, és rálépve a lábunk alatt rajzolódnak ki a hiányzó részek, hogy aztán továbbsétálva újra homályba boruljanak, megint máskor a mozaik csempeszerű lemezekre válik szét, amik megmozdulnak, megpördülnek a lábunk alatt, késő antik irodalmi idézetekkel váltakozva. Mivel a digitális rekonstrukció életnagyságú, olyan érzést kelt, mintha az egykori teremben sétálnánk, pontosabban annak egy kisebb részében, mert érdemes emlékeztetni magunkat, hogy ehhez még egy jóval nagyobb, még gazdagabb mozaikpadlójú tér kapcsolódott, ahol a birodalom rendjét, a római békét jelképező városistennőkön kívül mitológiai és vadászati jelenetek is voltak.

Az apszismozaik rekonstrukciója (rekonstrukció: Mráv Zsolt, grafika: 4iG, Mensor 3D)

Egy ehhez hasonló térben könnyebb elképzelni eredeti környezetükben a Seuso-kincs lakomaedényeit is, bár természetesen a földrajzi távolság miatt a kincsnek a nagyharsányi villához nem lehetett közvetlen köze. A mozaik és az edények azonban ugyanazt a művészi nyelvet beszélik, és ugyanahhoz a műértő közönséghez szóltak, amely a lakomákon az életöröm és a műveltség szimbólumaival vette körül magát: a gazdagon burjánzó természet szépsége és áldásai, a kellemesen eltöltött szabadidő tevékenységei, valamint a görög mitológia beszélgetésre inspiráló történetei néztek le a vendégekre a falak elpusztult freskóiról, a padlómozaik mezőiről és a tálak, kancsók domborított jeleneteiről. Magyarországon mozaikok tekintetében egyelőre csak a padlóra vetített képek és néhány töredék idézi meg a hanyatló birodalom elitjének az egyre nyersebb valóság elől egy privát és gazdag idillbe menekülő világát. Más országokban ez sokkal teljesebben megmaradt, de annál nagyobb ritkaság és különleges szerencse, hogy a lakomakészlettel egy másik művészeti ágban egy valóban elsőrangú emlék maradt ránk.

„Töredékessége ellenére a nagyharsányi mozaik művészi minősége a késő római mozaikművészet legkvalitásosabb alkotásaival vethető össze. A mitológiai és vadászjelenetek, az állatos küzdelmi jelenetek, és különösen a városistennők ábrázolása a görög-latin kultúrát mélyen értő és ismerő megrendelőre utal, aki a birodalom kormányzó elitjéhez tartozott.

Kijelenthetjük, hogy a nagyharsányi mozaikok a Seuso-kinccsel egyenértékű alkotások voltak a mozaikművészet területén”

– mondja Mráv Zsolt.

Az apszismozaik két négyzetes és három trapéz alakú mezőjét vázákból kinövő, gazdagon burjánzó, indás-kacsos növényzet tölti ki, és a keretsávban is futóinda és indaspirálok futnak végig. A középső mezőből semmi nem maradt fenn, csak a talajt jelképező rozsdaszínű sáv, amelyen egy alak állhatott. A kutatók a növényi díszítés alapján feltételezik, hogy ezt Bacchus (Dionüszosz)-figura tölthette ki. Ennek részben a lakomaterem funkciója az oka, ahol nagyon is helyénvaló lehetett egy boristen-ábrázolás; nem véletlen, hogy a Seuso-kincs több darabján is megjelennek dionüszoszi motívumok, az egyik korsót pedig teljes egészben ilyen jelenetek díszítik. A másik ok maga a burjánzó növényi díszítés. Ez önmagában is Bacchusra utal. Az istenről szóló leghíresebb ókori mítoszban Dionüszosz kalózok hajójára szállt, akik el akarták adni rabszolgának, csakhogy parancsára szőlőtő nőtt ki a fedélzetből, gyorsan növő indái befonták az egész hajót, az evezők kígyókká változtak, Dionüszosz pedig oroszlánná, mire a kalózok páni félelmükben a tengerbe vetették magukat.

A mindent befonó indák általánosabb értelemben a természet bőségére is utaltak, ami egy mezőgazdasági nagybirtokon fontos üzenet, és ahogy a mítosz szerint Dionüszosz az egész világon elterjesztette a szőlőművelést, úgy hozhatták magukkal Pannoniába a rómaiak is a borkészítés és borfogyasztás kultúráját. Az ásatás eredményei bizonyítják, hogy a villányi régió gazdag szőlő- és borkultúrája ókori gyökerekkel rendelkezik.

Kígyózó indák a nagyharsányi mozaik keretsávjában (fotó: Mráv Zsolt)

A mozaikon kívül a nagyharsányi feltárás egy kevésbé látványos, de nemzetközi szinten még jelentősebb felfedezést hozott: egy luxus üvegkészlet töredékeit. A lakomák felszerelése nemcsak gazdagon díszített ezüsttálakból állt, hanem pazar üvegtárgyakból is, de ezek még ritkábban maradtak fenn épen, hiszen az üveg sérülékeny, és nem is érdemes úgy elrejteni a támadók elől, mint ahogy az ezüstkészletekkel tették. A több száz darabos készletek többnyire a villákkal együtt pusztultak el. A nagyharsányi üvegkészlet újabb közvetett bizonyíték a pannoniai borászkodás római eredetére, mert a késő római korban a bort az elit tagjai kizárólag üvegedényekből itták, mivel felfedezték, hogy a fémedények rontják az ital ízét. A nagyharsányi üvegek közt akadt néhány egészen különleges darab: úgynevezett dikroikus üvegedények maradványai. Az ezüst- és aranykolloid tartalmú anyagból készült dikroikus üvegek az átszűrődő fénytől és a bennük lévő folyadéktól függően változtatták a színüket és az áttetszőségüket.

A dikroikus üvegek a római üvegművesség csúcsát jelentik, és annyira ritkák voltak, hogy az egész birodalom területéről mindössze tíz edény vagy edény töredékei voltak eddig ismertek (a leghíresebb darab a British Museumban őrzött Lycurgus-csésze, amit szintén dionüszoszi jelenet díszít). Most Nagyharsányból mindjárt három edény darabjai kerültek elő, ráadásul olyan villaépület eddig egyáltalán nem volt, ahol egyszerre több dikroikus üvegtárgyat találtak volna. Ez régészeti szempontból valódi szenzációt jelent, és a nagyharsányi villát súlyosan elpusztult és máig csak részlegesen feltárt állapota ellenére is ráteszi a legjelentősebb késő római lelőhelyek térképére. Ez az ásatás tette egyértelművé, hogy a 4. századi Pannonia olyan terület volt, ahol a birodalmi elit tagjai a gazdag belső tartományokból ismert luxusvillákban éltek, és ennek megfelelő tárgyakkal vették körül magukat – amit a Seuso-per idején még nem nagyon lehetett bizonyítani.


Nyitókép: a nagyharsányi villa lakomatermi mozaikjának mozaikjának digitális rekonstrukciója a Magyar Nemzeti Múzeumban (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Kult