Kamasz volt, levelet írt a rendszer ellen, 10 hónapra ítélték: a kádárista szisztéma velejét tárja fel Varga Ágota új dokumentumfilmje

·2021.07.21

Egy oroszlányi kamasz 1968-ban barátaival közösen levelet írt a Szabad Európa Rádiónak, hogy „szabad, nyugati világot” akarnak Magyarországon, és ezért fegyvereket kérnek Amerikából. A véresen komolynak nem mondható üzenetet a belügy elfogta, a 14 éves srácot letartóztatták és 10 hónap börtönre ítélték, majd felnőtt élete minden egyes fordulópontján megpróbálták tönkretenni. Erről szól Varga Ágota legújabb dokumentumfilmje, a Megbélyegzetten – 1968, melynek fesztiválpremierje a Nemzeti Filmintézet júniusi szemléjén volt Veszprémben. Döbbenetes és hiánypótló 20. századi történet a szocialista „szisztéma” velejéről, szabadságvágyról és fel nem dolgozott múltról. Páros interjú a dokumentumfilm rendezőjével, Varga Ágotával és főszereplőjével, Kovács Lászlóval.

Hát, ha el akarom mondani valakinek az elmúlt 50 évünket, ezentúl csak ezt a filmet küldöm át – sóhajtja egy néző egy székkel mögöttünk a Megbélyegzetten – 1968 júniusi Mozgókép Fesztivál-os vetítése és közönségtalálkozója után. És tényleg: az 55 perces dokumentumfilm (a lenti Youtube-videóban végignézhető) egyszerre szól az ’56 utáni „puha” diktatúráról, a kádárizmus idején felőrlődött családokról, az ügynökkérdésről, a „menni vagy maradni?”-dilemmáról, a vidéki létről és a rendszerváltásról. Mindez egy ránézésre tökéletesen átlagos srác, Kovács László 14 éves oroszlányi tanuló sztoriján keresztül, aki jó ötletnek tartotta 1968-ban, a csehszlovák diákmozgalmakon felbuzdulva, hogy többedmagával forradalmi hangulatú levelet írjon a Szabad Európa Rádiónak. Fegyvereket kérve egy elképzelt magyarországi szabadságmozgalomhoz. Több mint egy évtizeddel ’56 után a kommunista hatalom ugyanolyan paranoiás: a belügyi szervek elfogják a nagyszájú, de komolytalan levelet, és már indul is a fiúk kálváriája.

Kovács László tárgyalásán hithű párttag édesapja ellene vall; 10 hónapra ítélik, végül hetet tölt a tököli börtönben. Szabadulása után végig megfigyelik, érettségizni nem hagyják. A belügyi szervek más módokon is beleavatkoznak az életébe. Ha nem levéltári kutatásokon alapuló dokumentumfilmet néznénk, néha el sem hinnénk, hogyan. A fiúból végül bányász lesz szülővárosában, de közben képzi magát, olvas, nyelveket tanul. Ha nem a „legvidámabb barakk” jut neki, az egyetemig is vihette volna.

Közhelyesen hangzik, de itt valóban igaz, hogy a Megbélyegzetten – 1968 hiánypótló alkotás: a magyarországi ’68-as eseményekről eddig nem készült dokumentumfilm, de olyat sem láttunk még, hogy egy ’56 utáni politikai fogoly kamera elé ül és tabukat, érzelmeket nem kímélő vallomást tesz. Varga Ágota ráadásul különleges kontextust talált ki Kovács László vallomásához: főszereplője – akivel egyébként osztálytársak voltak az oroszlányi általános iskolában – egy rendhagyó gimnáziumi történelemórán, diákokkal beszélgetve meséli el az egészet. Ennek és Kovács jó beszélőkéjének köszönhetően a sztori fiatalabb nézőknek is fogható.

Varga Ágotával és Kovács Lászlóval Oroszlányban találkozunk. Először a Szocialista Stonehenge-nek becézett városi víztoronyhoz sétálunk, amely fontos helyszíne a ’68-as diákcsínynek – a fiúk itt fogalmazták meg a Szabad Európának küldött levelet –, majd egy közeli vendéglőben folytatjuk.

×××

– Ágota nagyjából két évtizede készít az 1956 utáni magyar történelemmel kapcsolatos feltáró-szembenéző dokumentumfilmeket. Mikor jött rá, hogy az egyik legerősebb sztori egy kézfogásnyira, egyik volt osztálytársa múltjában rejtőzik?

Varga Ágota: Laci 2008-ban, minden előzmény nélkül felhívott, hogy segítsek a lánya szakdolgozatában. Nem voltunk kapcsolatban, a nyolcadikos ballagásunk óta nem beszéltünk. Szívesen segítettem, és utána hosszan kérdezgettem. Érdekelt, mi történt vele az általános iskola után. Ekkor beszélt először a börtönről, a meghurcoltatásról. Lesújtott, amit hallottam. Találkozni akartam vele, és minél többet megtudni.

Kovács László: Korábban egy városban éltünk, figyelemmel kísértem Ágota munkásságát, több filmjét láttam, örültem, hogy olyasvalakivel beszélhetek, aki ismeri a történelmet.

Kovács László és Varga Ágota (fotó: Mudra László)

Varga Ágota: Laci megmutatta a peranyagát. Átnéztem és rögtön tudtam: ezt a történetet kutatni kell. Benne van egy film lehetősége. Ő korábban sem a szűkebb, sem a tágabb nyilvánosságban nem mondta el, nem „kérkedett”, a városban sem keringett erről semmi.

– Mit kellett kutatni? Nem volt elég a vallomás?

Kovács László: Én ezzel az egésszel évtizedekig nem foglalkoztam. Eltemettem magamban. Aztán a rendszerváltás után elsők között kértem ki az állambiztonsági dokumentumokat saját magamra. Kissé csalódottan fogadtam, amit kaptam: csupa hiányos irat, kitakart nevekkel…

Varga Ágota: Engem pedig érdekelt, kik vannak „takarásban”, kik vannak a fedőnevek mögött a Laciról szóló ügynöki jelentésekben. 2008-tól én is elkezdtem a levéltári kutatást, szisztematikusan átnéztem a peranyagot, kerestem az ügy szereplőit. És találtam is többeket, méghozzá Oroszlányban:

innen nem messze, a Kossuth Lajos utcában is lakik valaki, akiről kiderült, hogy ügynök volt és figyelte a Lacit és barátait. Felkerestem, beszéltünk. Sok mindent elmondott, de arról, hogy ezt kamera előtt is vállalja, szó sem lehetett.

– Amint kiderült, hogy film készül, elzárkózott?

Varga Ágota: Azonnal. De nem mindenkivel jártam így. Rátaláltam ugyanis a rendőrre, aki annak idején részt vett a Laciéknál tartott házkutatásában. Róla szól A tartótiszt című filmem.

– Vagyis az egyik legnagyobb hatású dokumentumfilmje címszereplőjét László története nyomán találta meg?

Varga Ágota: Pontosan. Először elkérte a filmjeimet, és utána teljesen nyitott lett a személyes találkozóra. Elkezdtük az előinterjúzást, így szembesíteni szerettem volna Lacival is. Akit viszont ez mélyen felkavart: ekkor beszélt életében először az ügyéről családi körön kívül. Végigsírta az interjút. Rögtön tudtam, hogy ebből most nem tudunk filmet csinálni. Még nem áll készen.

Kovács László: „A rendszerváltás nem volt katarzis. Emberek minden gond nélkül váltottak arcot.” (fotó: Mudra László)

Kovács László: Rettenetesen feldúlt a dolog. Tényleg csak akkor kezdtem a múlttal komolyabban foglalkozni. Mert, ugye, hogyan is megy a feldolgozás? Hát úgy, hogy gondolkodunk a történteken. Mármost én ezt a feldolgozást úgy oldottam meg, hogy nem gondolkodtam róla. Sehogyan se. És amikor Ágotáék jöttek, akkor valamilyen rendszerbe kellett szednem, mi történt. De nem ment. Akkor még nem. Előjöttek régi tüskék, amik felsértettek.

– 2008 után járunk. Miért nem gondolkodott addig ezen? A rendszerváltás nem volt olyan élmény, ami után minden felszakad, a ledugózott történetek előtörnek?

Kovács László: Tudja, mit jelentett itt a rendszerváltás? A hétfő után jött a kedd.

– Ennyi?

Kovács László: Nem volt katarzis. Emberek minden gond nélkül váltottak arcot, korábbi lelkes párttagok zengték a legantikommunistább dumákat. Én meg azt gondoltam, hogy az én dolgom annyi, hogy a családomnak összeszedjem, ami kell. Pénzt akartam keresni, na. A többi nem érdekelt. A politikát is csak fél szemmel követtem. Mondjuk a Magyar Politikai Foglyok Országos Szövetsége, a POFOSZ tatabányai szervezetét azért megkerestem. De mást sem láttam ott, mint hogy veszekszenek. Olyan lehangoló volt, hogy kivontam magam az egészből.

– Az előbb mondta, hogy átnézte az állambiztonsági papírokat magáról. Akkor mégis csak megmozdult valami, nem?

Kovács László: A családom nógatott. Magamtól nem kezdtem volna hozzá. Attól féltem, hogy találok valamit, ami miatt csalódnom kell. Sok ilyen történet volt. Én pedig egyszer már nagyot csalódtam az apámban. Meg aztán óvatos is az ember.

– Félt?

Kovács László: „Rendszerváltás” van, de az országos rendőrfőkapitány marad? Nem láttam, milyen világ jön.

Varga Ágota: „Érdekelt, kik vannak takarásban, kik vannak a fedőnevek mögött” (fotó: Mudra László)

– Az előbb említette az édesapját. A film legsúlyosabb jelenete a tárgyalás, ahol újrajátsszák, ahogy az önmagát becsületes kommunistaként leíró apa a keményebb büntetést kéri a saját fiára. Ha regényadaptáció lenne, a néző azt mondaná, hülyeség, ilyen nincs. De ez dokumentumfilm. Tényleg úgy történt, ahogy látjuk?

Kovács László: Pontosan úgy.

Varga Ágota: Maruszki Balázs társforgatókönyvíró kollégám jegyzőkönyvekből, dokumentumokból írta meg a jelenetek párbeszédeit. Minden hiteles.

Kovács László: Apám főaknász volt a bányában, azt hitte, egy ilyen politikailag kényes ügytől vége van mindennek. Haragudott. Azt látta, hogy itt van a 14 éves fia, aki most betesz az egész családnak.

– Akkor nem a rendszer, a kádárista propaganda a hibás, aminek meg kellett felelni?

Kovács László: Nem vagyok agyturkász, nem tudom, mi játszódott le benne. Tény: túltolta a biciklit. Nemcsak súlyosabb büntetést kért rám, de amikor becsuktak, egyszer sem látogatott meg. Évekkel később, amikor már dolgoztam, és véletlenül ugyanazon a bányászbuszon voltunk, elfordította a fejét… Utólag úgy érzem, a politikai rendszer csak felerősítette az amúgy is meglevő tulajdonságait. De nem tudhatom, nehezedett-e rá nyomás.

– Merthogy zsarolhatták önnel?

Kovács László: Nem tudom. Tény, hogy a párttagságához nagyon ragaszkodott. De csak amíg dolgozott: amikor „bányásznyugdíjba” ment korkedvezménnyel, akkor már szabadulni akart tőle. A tagdíj miatt. És mit gondol, amikor jött a rendszerváltás, ki háborgott legjobban a múlton? Igen, az apám. Emlékszem, egyszer ment Pesten a 28-as villamoson, és üvöltözte a vezetőnek, hogy „haladjon már, hülye kommunista!” Akkor megkérdeztem tőle: figyelj, fater, te negyven évig voltál komcsi, mit játszod magad?

Varga Ágota: Amikor 2008 után elkezdtük az első interjúkat, még én is beszélhettem – kizárólag telefonon – az édesapával.

Szembesítést szerettem volna. De ő semmiképpen sem akart beszélni az ügyről. Sem kamera előtt, sem négyszemközt.

– László ezt az egészet – ’68-at, a börtönt, a megfigyeléseket, a személyes konfliktusokat – meg tudta beszélni az apjával a halála előtt?

Kovács László: Dehogyis. Vele nem lehetett semmit megbeszélni. Még azt se, hogy miért vált el anyutól. „Nem tartozik rád” – ennyit mondott, amikor rákérdeztem. Az ember azt hinné, ilyet csak rossz török szappanoperákban írnak!

„Az apa semmiképpen sem akart beszélni az ügyről. Sem kamera előtt, sem négyszemközt.” (fotó: Mudra László)

– Ágota filmjeiben a szembesítés visszatérő motívum. Itt is ilyesmit szeretett volna, csak nem sikerült, már az apával sem?

Varga Ágota: Pedig több szálon próbálkoztam. Ott volt az oroszlányi ügynök, akit már említettem, de az előinterjúk idején még élt a város korábbi rendőrkapitánya, aki akkor volt pozícióban, amikor Lacit vegzálták. Ő is egyértelműen elutasító volt, kamerán kívül sem akart találkozni velem.

– Miért?

Varga Ágota: Közvetlen családtagjai, felesége, gyerekei felelős pozícióban voltak és vannak a közszférában.

– Jól érzem, hogy Oroszlányban is lenne még tennivaló a múltfeldolgozásban?

Varga Ágota: Jól.

– A filmet nézve már-már abszurd a durvaság és helyenként a gonoszság, amivel László az 1968-as „diákcsíny” után szembetalálkozott. Némelyik elférne a Tanú című filmben is, de az, ugye, a Rákosi-korszakról szól, nem az emberarcúnak mondott Kádár-rendszerről.

Kovács László: Elmondok egy jellemző történetet. Már jóval a börtön után történt, amikor elvittek katonának. Abban az időben fekélyes vastagbélgyulladás gyötört, meg is volt róla az orvosi zárójelentésem, amit azonban jól eltüntettek, közvetlenül a bevonulásom előtt.

Ott álltam a politikai tiszt szobájában. Másfél órán keresztül üvöltözött velem, hogy micsoda büdös rohadt ellenforradalmár vagyok én, az ilyet ki kell nyírni. Muszáj volt valamit csinálnom.

Nyár volt, rohadt sok paradicsomlevest kaptunk ebédre. Elcsakliztam egy tányérral olyantól, aki nem ette meg, beleöntöttem a vécébe, felráztam az ügyeletes tisztet: jöjjön, véres székletem van! Egy óra múlva a pesti kórházban voltam. Mondtam, hogy mi van velem, rögtön kérték a zárójelentést. Hát az nincs, válaszoltam, mert elvették. Erre bekérették a kettes számú belklinikáról, és viharos gyorsasággal leszereltek. A politikai tiszt meg csak rázta az öklét. Akkor nem tudott már mit csinálni. Na, pont ennyire volt korrekt az a szisztéma.

– A filmben említ egy NDK-beli utazást, amin már a feleségével együtt vettek részt, és ahol a vonaton véletlenül a svéd határig mentek, amikor kiderült: végig megfigyelték önöket. A német határőr tökéletes budapesti kiejtéssel fordította vissza önöket. Ez volt az utolsó eset, amikor a tarkóján érezte „a szisztéma” leheletét?

Kovács László: Az később volt. 1978-ban meghívóval ki tudtunk menni látogatóba egy holland házaspárhoz, velük a Balatonnál ismerkedtünk meg. Akkoriban én nagyon intenzíven tanultam németül és angolul, az volt a képzetem, hogy el fogunk húzni innen. Így tudtam szóba elegyedni velük. Barátság lett belőle. Amikor beadtuk az utazási igényünket, a bátyám éppen végzett az egyetemen. Ott álltam a kérelmünket kezelő ügyintéző előtt, rám nézett és azt mondta: Kovács úr, magának el kell döntenie, hogy a bátyja tsz-jogász lesz-e, vagy esetleg valami más.

– Burkolt figyelmeztetés, hogy óvatosan a nyugati utazással, különben a családtagja bánja?

Kovács László: Nem is burkolt. Teljesen nyílt.

„Nagy magyar voltam. Még ebben a megszállt országban is. Miért én menjek? – kérdeztem. Hát húzzanak ők el!” (fotó: Mudra László)

– Ezért nem maradt nyugaton?

Kovács László: Nem ezért. Amikor kint voltunk, átmentünk egy kicsit Észak-Franciaországba, ahol akkor éppen büdös nagy munkanélküliség és depresszió volt. Még az ott lakóknak sem látszott sok esély. Hollandia pedig unszimpatikus volt. Meg aztán nem is volt ez tervben. A feleségemnek idehaza volt mindenkije, az egész családja. Én meg nagy magyar voltam. Még ebben a megszállt országban is. Miért én menjek? – kérdeztem. Hát húzzanak ők el!

– Miután a film lement a tévében, megjelent a Youtube-on, a városban volt, aki gratulált önnek?

Kovács László: Nem. Ja, de, bocsánat, egy valaki gratulált a szomszédból. Viszont pozitív véleményt többen is mondtak.

– És a régi, Ágotával közös osztálytársak? Ott milyen volt a fogadtatás?

Kovács László: Senki sem szólt semmit.

Varga Ágota: Meghívtuk őket a díszbemutatóra, de senki sem jött el.

Kovács László: Nem csak ők. Ágota a helyi politikusoknak is küldött meghívót, de ők sem jöttek el, bár az országgyűlési képviselő írt néhány méltató sort a Facebookon. Úgy érzem, a polgármester a film óta kerüli a társaságomat.

– Azért ez letaglózó. Mégis egy áldozatról szól a film.

Kovács László: Tegyük fel, ön nem ismer engem, én belépek ebbe a kocsmába és elkiáltom magam, hogy mekkora hős vagyok. Sőt: még akár papírokkal is igazolom. Fizetne nekem akár csak egy sört is? Fenét. Nem tudunk ezzel együtt élni. Jogosan mondják: ez a pacák csak egy opportunista. Mégiscsak túlélte.

„A magyar társadalom ilyen: katarziskerülő” (fotó: Mudra László)

– Azért opportunista, mert nem halt bele?

Kovács László: Alkalmazkodtam a rendszerhez. Ebben mit tiszteljenek?

– Azt, amin keresztülment.

Kovács László: A magyar társadalom ilyen: katarziskerülő. Nem is foglalkozik a történelemmel. Épp most voltunk nyaralni Hajdúszoboszlón, láttam, hogy a középosztály hogyan csinálja az életét. Aranyláncos nyugdíjas napozik a víz mellett, és csak arról tud tárgyalni, hogy ha hazament, hova indulna tovább, melyik tengerpart a legolcsóbb. Meg vannak szédülve az emberek. Nagyon kevesen vannak, akik tudnak és akarnak tanulni a történelemből. Egy-egy tapasztalatot beépítenek, de nem tanulnak. Miért várjuk, hogy hasra essenek egy ilyen filmtől? Vagy attól, hogy valaki „áldozat”?

Varga Ágota: Azért van, amikor érzem a katarzist. Egy-egy közönségtalálkozón, vagy ha értő nézőkhöz jutok el. Akkor látom, mennyire megdolgoztatnak ezek a filmek. És hogy mennyire nem kezeltük jól a rendszerváltást. Pedig ott volt a lehetőség a szembenézésre, a kibeszélésre. Most itt állunk harminc évvel később, és ez az első ’68-as magyar dokumentumfilm… Nagyon várom, hogy ősszel vetítsük az Oroszlányi Bányász Klubban és a Lengyel József Gimnáziumban is – közönségtalálkozóval egybekötve, ahol Laci is jelen lesz. Bízom benne, hogy az egykori osztálytársak is eljönnek majd.


Nyitókép: Varga Ágota és Kovács László az oroszlányi „Szocialista Stonehenge-nél” (fotó: Mudra László)

Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

hirdetés

Kategória: Interjú