Ablonczy Balázs: Máréfalvi káté – négy pont Trianon 101. évfordulójára

·2021.06.04

Százegy évvel ezelőtt a mai napon írták alá a történelmi Magyarországot megcsonkító trianoni békeszerződést. Az évfordulóra lapunknak írt személyes hangvételű esszéjében Ablonczy Balázs történész, a Trianon 100 MTA Lendület Kutatócsoport vezetője összegzi a korszak kutatóinak szegezett leggyakoribb kérdéseket, és meg is válaszolja azokat: mit lehet még feltárni Trianonon? Lehetett volna másképp? Belátták-e már Nyugaton, hogy hiba volt megalázni Magyarországot?

1992 nyara volt, annyi idős voltam, mint most a legnagyobb fiam. Két barátommal felkerekedtünk, hogy vonattal, hátizsákkal bejárjuk Erdélyt. Azért nem teljesen stoppos-hátizsákos vadromantika volt, mert szüleim barátai szállásoltak el minket, és zöldfülűek módjára kifizettük a furcsa árú vasúti jegyeket, ahelyett, hogy lefizettük volna a kalauzt, mint mindenki más. Csíkszeredából buszoztunk át Székelyudvarhelyre, a már induláskor zsúfolt helyiérdekűben. A Tolvajos-tetőnél lerobbant a jármű, a sofőr vérforraló eleganciával jelentette be, hogy le lehet szállni cigizni, majd az utazóközönség magabíróbb férfitagjaival együtt nekifogott a busz megszerelésének. Sikerrel járt: alig két-három óra késéssel továbbindultunk. Már erősen délutánba hajlott, az idő, amikor Homoródfürdőn újabb nagy csoport szállt fel: jobbára középkorú, városiasan öltözött férfiak és nők. A buszon már egyáltalán nem volt, hely, de azért összébb húztuk magunkat, majd amikor mindenki elhelyezkedett, beszédbe is elegyedtünk az új útitársakkal. Kiderült, hogy egy erdélyi magyar tanártovábbképzés résztvevői voltak, akik a kurzus végeztével elindultak haza. Amikor legközelebbi beszélgetőtársunk, egy tömött bajszú, joviális, nagydarab férfi – elképzelhetetlenül idősnek tűnt számomra, holott valószínűleg fiatalabb volt, mint most én – leinformált minket, és látta a két magyarországi érettségizettet meg az elsőéves egyetemistát, nekünk szegezte a kérdést:

„És fiúk, készen álltok arra, hogy visszafoglaljátok Erdélyt?”

Azt hittem, sokat tudok Erdélyről: rokonaim éltek Nagyváradon és Arad mellett, korábban sokat utaztunk színházat nézni vagy családi barátokat látogatni. Hogy mennyire felületes ismereteim voltak, azt igazából az egyetemen, az első történeti földrajz órákon tapasztaltam meg egy évvel később, amikor még az is nehezemre esett, hogy elhelyezzem azokat a városokat vagy vármegyéket a vaktérképen, ahol egyébként már jártam.

A bajszos, szalmakalapos tanárember kérdése váratlanul ért, az ember fejében gyorsan végigszaladt az, amit a kilencvenes évek elejének boldog, nagyotmondó szlogenjeiből elsajátítottunk az Európába való visszatérésről, a határok spiritualizációjáról meg a multikulturalizmusról, egymás mellett élésről. Azt azért már kamaszként is éreztem, hogy ezekkel a nagy szavakkal itt nem megyek semmire. Utastársunk őszintén érdeklődve, de némi – mondhatnám: tanáros – számonkéréssel nézett ránk, nyilván egyféle választ várva, már a késlekedésen is megbotránkozva. Nincs csattanó: valami elkenős-mismásolós választ adtam hármunk nevében, ami csak csalódást okozhatott.

A Csíkszereda és Székelyudvarhely közötti Tolvajos-tető naplementekor 2015 decemberében. (Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Számomra mégis tanulságos volt ez a dialógus: kiderült, hogy az a beszédmód, amit megtanultam a kérdéssel kapcsolatban, tökéletesen érvényét veszti egy meglehetősen büdös és tömött székelyföldi kurszában. A bajszos ember elemi igazságvárása áll szemben az én jól-rosszul megtanult jelszavaimmal, amelyek talán másutt, egy éteri és szép világban érvényesek, de itt és most, a máréfalvi alkonyatban bizonyosan nem azok.

Nem mondom, hogy itt döntöttem el: történész leszek, de az bizonyosan elkezdett motoszkálni bennem, hogy megértsem a kiáltó ellentétet az egyéni igazságkeresés igénye meg az úgynevezett nagyhatalmi realitások és a nemzeti érdekek között. Miért van ez még mindig így, és miért kell/lehet/nem lehet/botorság kimondani az igazat?

A hargitai buszozás óta eltelt három évtized, mégis mintha hasonló lenne manapság az elvárás a történészek, különös tekintettel a 20. század traumatikus eseményeit feldolgozó kutatók felé.

Hogy nyíltan, egyenes tekintettel mondják el azt, amit a társadalom jelentős része (akár többsége) a maga igazságának tart. Más szavakkal, de ha lehet ne nagyon másként: mert abból sértődés lesz, felhorkanások és minősítgetés.

Amerre Trianon 100. évfordulója kapcsán jártam, három-négy kérdés bizonyosan felmerült őszintén érdeklődő hallgatók és sietős újságírók körében. Íme ezekből néhány.

1. Mit lehet még feltárni Trianonon?

Ezt a jóindulatú, de szkeptikus kérdezők teszik fel, érdeklődésük mögött ott van az elvárás, hogy inkább a jövő felé nézzünk, ne foglalkozzunk a múlttal. Történeti szempontból mindig van feltárnivaló: a békeszerződés egyház- és gazdaságtörténeti vonatkozásai, a határkijelölések lokális történetei, a hallatlanul izgalmas regionális tudományi vonatkozások (erről itt egy honlap, sok parádés térképpel) és a közép-európai perspektíva és összehasonlítás; ezekből sokminden hiányzik. És ha minden megvan, bizton eltelik 25-30 év, és kezdhetjük elölről, új forrásokkal és új megközelítésekkel. Erre jogos feltevés természetesen az, hogy ezen kérdések feltárásától vajon gyakrabban jár-e a hetes busz, tisztábbak lesznek-e a MÁV szerelvényei, illetve mennyivel emelkedik a GDP? A történeti kutatás értékét nem feltétlenül lehet efelől megfogni (bár így sem reménytelen): ha egy nemzetet a nyelve és a kultúrája által meghatározott közösségnek fogunk fel, akkor a közös történelem ismerete (ennek politikai felhasználása is, ne legyünk naivak) szükséges a politikai közösség összeabroncsozásához meg a nemzeti önismerethez. Emiatt szükséges kutatni Mohácsot, Világost, a középkori hiteleshelyek tevékenységét és a magyar bortermelők lelki alkatát is. A történettudomány művelése intézményi szinten, egy állami költségvetés szempontjából relatíve olcsó, eredményeit sokan értik és kedvvel olvassák. Úgyhogy a komfortérzet is nő tőle.

Területi egyenlőtlenségek Magyarországon 1910-ben: minél vörösebb egy terület, annál fejlettebb és minél fejletlenebb, annál kékebb. (Forrás: GISta Hungarorum/Demeter Gábor)

2. Lehetett volna-e másképp?

A kontrafaktuális történetírásnak divatja lett, a „mi lett volna, ha …” történetietlensége feletti kesergés mintha valóban háttérbe szorulna. A kérdést érdemes talán úgy feltenni, hogy lehetett volna-e másként? Vajon valóban előre kijelölt volt-e az az út vagy érdemes-e megvizsgálni a lehetséges alternatívákat? Ahelyett, hogy elismételném tavalyi, Ismeretlen Trianon című könyvem vonatkozó állításait, úgy gondolom, hogy igen fontos megvizsgálni. Megismerni a lehetőségeinket: azzal nem érdemes játszani, hogy vajon mennyire jó lenne most, ha négy vagy öt tenger mosná a Dunai Magyar Köztársaság partjait, ellenben ha azonosítjuk az 1918 és 1921 közötti magyar történelem kulcspillanatait, van értelme feltenni a kérdést, hogy mi történt volna, ha más döntéseket hoznak, akiknek a döntéseket meg kellett hozniuk. Négy-öt ilyen kulcsmozzanat azonosítható: a világháború végi összeomlás, Tisza István meggyilkolása, a honvédelem megszervezése, a tanácsköztársaság meghívása a békekonferenciára, a békeszerződés aláírása biztosan ilyenek. Ezek közül az utolsó az, amelynél az egykori magyar politikai elit valóban döntési helyzetben volt: sem a háborús vereség vagy a tanácsköztársaság meghívása-nem meghívása ügyében nem voltak döntési pozícióban.

Révész Tamás monográfiája, elsőrendű társadalomtörténeti elemzése mellett arra is rámutatott, hogy egy ütőképes hadsereghez 1918-1919 Magyarországán egy kulcsfontosságú kellék drámaian hiányzott (persze a kompetens politikai vezetés mellett): a határok megvédésére kész állampolgárok nagy tömege. Az aláírás elfogadása vagy megtagadása volt az egyetlen olyan pillanat, amikor más irányt vehetett volna a történelem. Nem biztos, hogy hosszan és jobb eredménnyel, de más fordulatot vettek volna az események. A magyar békedelegáció ezt mérlegelte is 1920 tavaszán, és végül úgy döntöttek, hogy aláírják – pont Teleki Pál és Apponyi Albert, a küldöttség három legfontosabb vezetőjéből kettő egyébként nem volt ettől túl lelkes. Az aláírás mellett érvelő Popovics Sándornak vagy Bethlen Istvánnak vélhetően igaza volt.

Apponyi Albert (Forrás: Francia Nemzeti Könyvtár)

3. A szomszédos országok történészei és a nyugat-európaiak belátták-e (már), hogy Trianon alapjaiban hibás és számos problémát generáló döntés lett?

Nem és nem is fogják. Ez könyörtelenül hangzik, de a kérdés eleve nem látszik reagálni a történettudomány 1945 és főleg 1990 után megváltozott szerepére Magyarországon meg a világban. A történelem elveszítette valóságmagyarázó szuperhatalmát, ami esetleg száz évvel ezelőtt még megvolt. Tehát egyrészt a történelmi igazság (akármi is legyen az) varázsa alatt nem fog egyetlen román, szlovák vagy szerb történész sem megtörni és Kolozsvár visszaadása mellett érvelni. És ha meg is törne – immár megint a kontrafaktualitásnál vagyunk – az nem jelenti azt, hogy egy összeülő Új Békekonferencia más és nekünk kedvező döntést hozna, mert a Megtörtek zászlót bontanának a magyar igazság mellett. Ráadásul – ez most egy érv a szuperhatalmiság mellett, de meglátjuk, hogy mégsem – Közép- és Kelet-Európában a politikai célokra alkalmazott történelem-magyarázat (emlékezetpolitika) még mindig elég komoly legitimációs potenciállal rendelkezik. A szomszédos országok, de Lengyelország életében is az 1918-as esztendő a nemzetállamiság apoteózisa, a függetlenség ünnepe. Nálunk meg éppen ellenkezőleg: túl nagy volt a függetlenség ára. 1918-1920 a nemzeti elbeszélésekbe nagyon mélyen beágyazott eseménysor Pozsonyban, Bukarestben vagy akár Belgrádban is. Azt kérni, hogy ezt a hangulatot a magyar történészek fordítsák át, a lehetetlen kívánása. Az empátiát kérhetjük, Besztercebányát aligha.

A nyugat-európai meg tengerentúli történészek között nagyon kevés olyat találunk, aki kimondottan Magyarország-specialista: ez a terület túl szűk ahhoz, hogy egyetemi-tudományos karriert lehessen építeni rá. A magyar történelem kérdései a legtöbb esetben közép-európai kontextusban jelennek meg. Ebben a magyar veszteség persze meg-megjelenik és születnek is róla értő elemzések, de a veszteség elismerése vagy netán a rokonszenv még messze nem jelent politikai cselekvést, és itt visszautalok a történettudomány helyéről mondottakra.        

4. Mennyire fáj még?

Tíz évvel ezelőtt még azt válaszoltam volna a fiatalok érzékenyítésére vonatkozó kérdésre, hogy nagyjátékfilmeket kell mutatni nekik meg olyan múzeumot, ahol még a padló is érintőképernyőből van, meg Apponyi Albert hologramja köszönti a látogatót. A trianoni nagyjátékfilm továbbra sem született meg: a YouTube-on néhány perces keresés után pompásan megcsinált lett, észt, finn vagy lengyel történelmi filmeket lehet találni a nemzeti függetlenség koráról vagy éppen a nemzeti kataklizmákról. Ha a másfél milliós lett piac meg az egymilliós észt elbír ilyesmit, nekünk sem jelenthetne gondot. Viszont mára másfél-két órát végigülni egy képernyő előtt, javarészt távoli és történetinek tetsző problémákkal foglalkozva, nagyon sok elszánást kíván, nem biztos, hogy hatásos lesz, mondjuk a középiskolás korosztálynál. Ettől persze meg kell próbálni. A múzeum még nehezebb ügy, de azt is meg kéne majd.

A mai magyar társadalomban konszenzus van Trianon igazságtalan és túlzó voltáról: a megkérdezettek 94 százaléka ilyennek tartja a békeszerződést egy tavalyi közvéleménykutatás szerint. Más felmérések azért azt is mutatják, hogy következményeinek megítélésében (történelemmé vált vagy vannak-e ma is politikai következményei?) már megosztottabb például egy sajátos közösség: a magyarországi történelemtanárok csoportja. És ha rákérdezünk a békeszerződéssel kapcsolatos tárgyi tudásra, akkor a lakosság mindössze 7 százaléka tud nagyjából pontosan válaszolni négy, hetedik általánosba (vagy jóindulatúan: harmadikos középiskolai anyagba) tartozó kérdésre, amely a békeszerződés idejére, a veszteség mértékére vonatkozik. Ez azt is jelenti, hogy Trianon helye a nemzeti emlékezetben érzelmi kérdéssé vált, komolyabb tárgyi alapok nélkül. És meglehet, egyúttal távolodni is kezdett a mindennapoktól. Szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy ezen a nem-tudáson bármilyen, a jelenleginél is intenzívebb oktatási kampány vagy egyéb kezdeményezés érdemben javítani tudna. Lehet persze lamentálni meg időket és erkölcsöket emlegetni, de bölcsebb, ha adottságként számolunk vele. A politikai döntéshozók meg a szakértőik (és kicsit a történészek) feladata az, hogy elgondolkodjanak azon: a minőségi tudás átadásának milyen új módozatai lehetségesek, és/vagy hogyan valósítható meg az emlékezet fenntartása.

„Az empátiát kérhetjük, Besztercebányát aligha.” (Fotó: Fortepan/Magyar Földrajzi Múzeum/Erdélyi Mór cége)

Lehet hinni persze messzi kimérákban, hogy csak azt veszítjük el, amiről önként lemondunk, meg visszamegyünk, de ezek a szép, Facebook-posztok alá meg szurkolói drapikra való fordulatok sem rejthetik el a körülményt: a határon túli magyar közösségek sorsát – mert hát azért ez lenne az egyik legfontosabb tétje ennek az egésznek – ilyen ködös és bizonytalanba nyúló ábrándozásokhoz kötni nemcsak értelmetlen, hanem kimondottan káros is.

×××

Székelyudvarhelyen végül nem találtunk szállást, kicsit elveszetten ténferegtünk a városka utcáin. Végül kigyalogoltunk Szejkefürdő felé az útra és stoppoltunk. Gyakorlatilag teljesen besötétedett, mire Farkaslakára értünk. Egy nappal későbbre vártak itt minket, de gondoltuk, megpróbáljuk. A kutyák veszettül ugattak miközben megpróbáltunk a házszámokon eligazodni. Végül minden meglett.

Megérkeztünk.


Nyitókép: a magyar delegáció elhagyja a Nagy-Trianon-palotát a békeszerződés aláírása után. (Forrás: Francia Nemzeti Könyvtár)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: esszé