Jordán Ferenc: A disznósajt és a pacal varázslatos világa, avagy így tesszük tönkre az országunkat

·2021.05.25

Ha nem lehet sürgősen megfékezni az eszement természetpusztító hordákat rokonokkal, haverokkal és strómanokkal együtt, nem sok időt jósolhatunk a magyar zászlónak sem. Piros-fehér-zöld helyett jöhet a terepszín – írja Jordán Ferenc a Válasz Online-nak küldött cikkében. A rendszerökológust olvasóinknak aligha kell bemutatni: ő volt az, aki 2019 őszén, a magyar sajtóban elsőként hasábjainkon jósolta meg a hónapokkal később bekövetkező világjárványt. Most a készülő Nemzeti Biodiverzitás Stratégia apropóján mutatja meg, miért viszi pusztulásba természeti környezetünket a pénzszivattyús halász-vadász szemlélet, amely a döntéshozókon eluralkodott idehaza. Vélemény.

Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.

Javában zajlik a következő 10 évre szóló Nemzeti Biodiverzitás Stratégia előkészítése. Egyelőre kérdés, lesznek-e benne valóban számon kérhető célok, vagy a Párizsi Egyezmény sorsára jut majd ez is – abból nem valósult meg lényegében semmi. De ha már épp vajúdnak a hegyek, míg nagy nehezen megszülik majd a szokásos kisegeret, nyugodtan elmélázhatunk mi is. Mi, írók és olvasók, kutatók és érdeklődők. Feltehetjük magunknak az alapkérdést: valójában mitől függ a természetvédelem sikere? A vezető döntéshozóktól és a nemzetközi egyezményektől? Netán inkább az oktatásban és a kulturális háttérben bízhatunk? Nem árulok zsákbamacskát: előbbi – mint máris látni fogjuk – iszonyatos károkat képes okozni, de bizony utóbbi is számít.

Norvégiában például valószínűleg sosem lesz olyan rezsim, amely alatt teleszemetelik a fjordok országát, Indiát pedig még hosszú időn át fojtogatni fogja a szemét, bárki is vezesse a kontinensnyi országot. A norvégok előtt le a kalappal, de az indiaiakat se hibáztassuk: úgy szocializálódtak, hogy a trópusi klímán gyorsan lebomlik a hagyományos szemét, az üveggel, műanyaggal, gumival és fémmel pedig nem tudnak mit kezdeni. A civilizáció olyan ütemben változik, hogy nem csak a természet, mi magunk sem tudunk azzal lépést tartani.

A technológia és a politikai döntéshozatal mellett tehát az emberek gondolkodása legalább olyan fontos eleme annak, hogyan bánunk környezetünkkel. Szeretett országunk közben lassan halász-vadász paradicsommá alakul. A fiatalok azt látják: a természet azért van, hogy leigázzuk, kifosszuk, agyonraboljuk. A természetvédelemhez dörgölőző vadászkiállítás vagy a Balaton élővilágának halastó formájában elképzelt megóvása mind ezt a képet erősíti. Az legyen csak az imperialista nyugat úri hóbortja, hogy csak úgy önmagáért meg szeretnék védeni természeti örökségükből mindazt, amit még meg lehet.

Mindeközben az emberiség igen nagy kihívások előtt áll, ezek egy része pedig annak köszönhető, hogy éppen tönkretesszük a bolygónkat. Az éhínség, a klímaváltozás, a világméretű járványok, az urbanizáció, a beporzó rovarok megfogyatkozása és általában a biodiverzitás csökkenése – mind-mind okok és egyben okozatok is, egy bonyolult globális rendszer segélykiáltásai.

A tudásalapú társadalom ma egyre több adatot, okos kutatási módszert és bölcs felismerést, eredményt szolgáltat, amelyek jó kezekben akár segíthetnék is a problémák megoldását. A tudományt komolyan vevő, így a jövőt építő vezetők sikerei hosszan sorolhatók. Észtország digitális társadalmában a polgárok harmada már online szavazhat. Dél-Korea a GDP több mint 4 százalékát fekteti kutatás-fejlesztésbe. Taiwan fővárosában csak a metróhálózatban 176 ingyenes WIFI-spot van, ezzel hasznossá téve a kétségtelenül hosszú utazási időt az erre éhes tömegek számára. Marokkó 2009-ben alkotmányba foglalta a megújuló energiaforrások felhasználásának fejlesztését, és a mára kifejlesztett hatalmas napelemfarmokból már Európába is jut energia. És szélenergiával sem állnak rosszul.

Más döntéshozók viszont a múltban élnek. Türkmenisztánban az elnök 2020 tavaszán még betiltotta a koronavírus szó használatát, majd késő ősszel az édesgyökér mint ellenszer mellett kampányolt. A brazil elnök kilóra eladja a trópusi esőerdőt. Venezuelában az őserdő rabszolgasorban tartott bennszülötteivel működtetik az illegális aranybányákat. Japán tudományos célú bálnavadászata pedig a cinizmus non plus ultrája.

hirdetés

Hazánkban sincs könnyű helyzetben a természetvédelem. A fő gond talán nem is magának a minisztériumnak a hiánya, inkább a társadalom lezüllesztése. A tömegek támogatása nélkül ugyanis nehezen lehet eredményeket elérni ezen a területen. Széchenyi Zsigmond és Kittenberger Kálmán országában kíméletlenül kiszipolyozzuk a természetet, a korszellemet messze meghaladva. Az erdőből fagyárat és trófeagyárat, a vizekből halgyárat csinálunk. A biodiverzitás fenntartásán, a beporzók vagy éppen a vizes élőhelyek védelmén a magukat természetesen természetvédő vadásznak és horgásznak tartók röhögnek a leghangosabban. Valódi, hagyomány- és értékőrző társaik pedig – karöltve a nemzeti parkok elkötelezett munkatársaival – inkább émelyegnek attól, ami itt folyik.

Miközben a világ intelligensebb és kevésbé korrupt országaiban keményen dolgoznak a zöldülésen, a fenntarthatóságon és a természettel kialakítandó harmónia legalább részleges helyreállításán, nálunk dübörög a természetet kizsigerelő pénzszivattyú.

A disznósajt és a pacal varázslatos világa tartalmas, mély barátságokat sző. Kéz kezet mos uram és bátyám között, a hungarikumok tengerén pedig nyugodtan lehet a zavarosban halászni. A nagyvilág nem szólhat bele semmibe, az európai NATURA 2000 vagy éppen a ramsari védelem még csak nem is lassítja a romboló folyamatokat.

Közben a nyár végi, világkiállításnak hazudott vadászkiállításra egyre több pénzből egyre kevesebb ország kiállítóit sikerül idecsalni. Az agancskapu méltán vívta ki a normális vadászok megvetését, az erővel csatasorba kényszerített nemzeti parkok pedig egyre inkább viszolyognak a kiállítástól. Rövidtávon persze lehetünk trófea-nagyhatalom, a következő generációk meg mégis kit érdekelnek? A dilettáns és kirakaterkölcsű szervezők persze nem csupán agancshalommal járnak saját kedvükben, hanem a vörös fogoly betelepítésével is. Nem tanulnak a korábbi, szintén korlátolt döntéshozók invazív fajokkal elkövetett hibáiból, a vizekben a busa vagy a hegyekben a muflon által okozott, előrejelezhetetlen károkból.

A horgászlobbi eközben már-már mosolyogtató méreteket ölt. A tudományos diszkussziót előtérbe helyező döntéshozatal helyett inkább a tabutémák sorakoznak, a balatoni halászatról például még kérdezni sem szabad. A vizek ökológiája, finom egyensúlyuk tudásalapú védelme egyre távolabb kerül: a Balaton most már deklaráltan is körbebetonozott halastó kell, hogy legyen.

A járvány elleni védekezés égisze alatt lényegében lezárták a Fertő-tavat – némileg félreértve a járvány alatti fertőtlenítés fogalmát. A Velencei-tónál betonoznak. Felkészül a Tisza-tó.

A természetvédelemhez ugyanis nyilván a horgászok és a vadászok értenek a legjobban. Aki nem tudja elég zsírosra rottyantani a pacalt vagy nem tud egy rendes gégeégető halászlevet készíteni, az ugyan minek szól bele? A tudósok ne magyarázzanak a láthatatlan molekuláikkal meg a statisztikai hókuszpókuszaikkal! A környezeti DNS-kutatás, a bioinformatika, a non-invazív terepi vizsgálatok vagy éppen a citizen science máshol a természetvédelmet a jelenből a jövőbe átvezető módszerek. Nálunk mindez az ingyenélő tudósok bohóckodásának számít legfeljebb, hiszen a pozíciókba került dilettáns haverok sokkal jobban tudják, milyen tökéletes találmány a műanyag, hogyan kell fakitermelést végezni a nemzeti parkokban, valamint azt is, hogy a Balaton vize valójában túl tiszta.

A Maróth Miklós-féle népnemzeti kutatógárda üzembiztosan és azonnal szállítja is a megrendelt tudományos eredményeket. Világszinten is jelentős, innovatív módszereket alkalmazva, úgynevezett kérdőívezés segítségével kutatják például a Balaton foszforháztartását. A halökológia már a múlté – a modern, horgászati ökológiai kutatások pedig várhatóan a jövőben is megfelelő eredményeket fognak produkálni. Pénz van, nemzetközi átláthatóság nincs. Nem is kell. Megoldjuk okosba’, hiszen már most is hekknagyhatalom vagyunk.

Ha nem lehet sürgősen megfékezni az eszement természetpusztító hordákat rokonokkal, haverokkal és strómanokkal együtt, nem sok időt jósolhatunk a magyar zászlónak sem. Piros-fehér-zöld helyett jöhet a terepszín.


Nyitókép: Michal Fludra / NurPhoto / NurPhoto via AFP

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

hirdetés

Kategória: vélemény