Az illiberalizmus csak fedősztori – új magyarázat a lengyel–magyar „lázadásra”

·2021.04.29

Nem elsősorban a gazdasági problémák vagy a migrációs válság, hanem lelki tényezők állnak Magyarország és Lengyelország illiberális fordulata mögött – állítja Ivan Krasztev és Stephen Holmes A fény kialszik – A liberális demokrácia válságáról című könyvében. A nemzetközileg ismert bolgár és amerikai szerző szerint a rendszerváltás után a nyugati intézmények, szokások másolása, a nemzetközi intézmények által előírt szabályok teljesítése idővel lelki traumák és társadalmi konfliktusok forrása lett. Noha a szerzők liberális alapon élesen bírálják a közép-európai változásokat, illetve a kínai és az orosz rezsimet, szövegük mégis meglepően önkritikus: szerintük a rendszerutánzás 1989 után meggyökeresedő stílusa kísértetiesen hasonlított a szovjet korszak választásaira.

Még az őskorban, 2009-ben egy francia napilap tudósítójával beszélgettem, aki Budapesten a magyarországi helyzetről szóló cikkéhez gyűjtött anyagot. Minden részletre már nem emlékszem, de egy benyomás igen élesen megmaradt. Szóba kerültek a posztkommunizmus erkölcsi, gazdasági kárai meg a kettős állampolgárságról szóló népszavazás és a határontúliakat célzó gyűlöletkampány is. A kolléga egyre nehezebben palástolt unalommal hallgatott, végül kibökte: ő inkább arra kíváncsi, mi történt a korábban „éltanuló” Magyarországgal? Francia cégek helyi képviselői ugyanis panaszkodtak neki, hogy a korábban megszokottnál rosszabbul megy az üzlet.  

Leforrázó élmény volt, mert egyértelművé vált: számára egyedül az volt a releváns, miképpen lehet a fejében élő prekoncepcióhoz szabni a valóságot. Magyarország csak annyiban volt számára érdekes, hogy mennyire képes megfelelni a külső „tanári” elvárásnak, s miért mutat működési zavarokat a korábban még strébernek tűnő diák. Noha a francia kollégával egy nyelvet beszéltünk, reménytelenül nem értettük egymást.

Az emlék akkor tört fel, amikor elkezdtem olvasni Ivan Krasztev és Stephen Holmes A fény kialszik – A liberális demokrácia válságáról című, a Park Kiadó gondozásában és Széky János fordításában most megjelent könyvét. A nemzetközi sajtóban gyakran szereplő bolgár sztárpolitológus, illetve az európai liberalizmust és antiliberalizmust kutató amerikai egyetemi professzor kötetének alapfelvetését lassan könyvtárnyi irodalom tárgyalja. Miként történhetett meg, hogy a Szovjetunió összeomlásával történelmi diadalmat arató, a frissen felszabadult közép-európai államokra oly erős vonzerőt gyakorló liberalizmus az elmúlt időszakban visszaszorult? Nem csak az 1991 után egy ideig Nyugat felé tekintő Oroszország ellenségessé válása, a gazdaság liberalizálását sikerrel végrehajtó Kína felemelkedése vagy az egykori lelkes közép-európai „tanulók”, Magyarország és Lengyelország lázadása döbbentette meg a történelem végében hívőket. A gazdasági-társadalmi modellt kitaláló és exportáló Amerikában Donald Trump elnökké választása azt jelezte, a lázadás elérte a liberalizmus magországát is. (A könyv kéziratát még a tavaly novemberi amerikai elnökválasztás előtt lezárták.)

Amint azt a szerzők a könyv végén elmagyarázzák, a címet Rudyard Kipling A fény kialszik című első regénye ihlette. A szerelemről, művészi becsvágyról és fokozatos megvakulásról szóló könyv két változatban is létezik: a rövidebbnek boldog a befejezése, a hosszabbnak tragikus. Krasztev és Holmes csak reménykedik abban, hogy a számukra kedves liberális eszmerendszer a 21. században is releváns lesz.

A cím láttán felrémlik még Edward Grey brit külügyminiszter, aki az első világháború kitörésének előestéjén elégikusan jegyezte meg: „A fények Európa-szerte kialszanak.”

Globális katasztrófa lenne a liberális eszmerendszer visszaszorulása? A cím gondolati asszociáicói miatt némi kétkedéssel vettem kézbe a könyvet, mert a témával foglalkozó szövegek jó részére a megértés szándéka nélküli ítélkezés a jellemző.

A Krasztev-Holmes páros könyve szerencsére nem ilyen. Noha nem rejtik véka alá a populizmussal, a magyar és lengyel kormányokkal, az orosz és kínai rezsimekkel szembeni ellenérzésüket, a szerzők mégis elsősorban az okokat kutatják. Néha meglepően önkritikus hangnemben. Alapkérdésükre pedig nem elsősorban gazdasági, politikai vagy történelmi, hanem lélektani választ kínálnak.

„Nem csak az 1991 után egy ideig Nyugat felé tekintő Oroszország ellenségessé válása döbbentette meg a történelem végében hívőket.” T-14-es harckocsi kezelője várja a 2. világháborús győzelmi parádé főpróbájának kezdetét a moszkvai Tverszkaja utcán 2015. május 7-én. Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Ivan Krasztev és Stephen Holmes szerint a kommunizmus bukása után a frissen felszabadult nemzetek az Utánzási Parancsolatot követték, azaz a nyugati intézményeket, szokásokat és gyakorlatokat akarták átvenni. Ellentétben az oroszokkal, akik 1991 után csak imitálták a demokratikus reformokat (hogy ezzel is csökkentsék a Nyugat részéről rájuk nehezedő nyomást a jelcini évek káosza alatt) és a kínaiakkal (akik pusztán a gazdaságukat liberalizálták, intézményeiket nem), a közép-európai elitek és a társadalmak számára a Nyugathoz való teljes hasonulás volt a cél.

Legyenek nálunk is fékek és ellensúlyok, sokszínű sajtó, pártatlan igazságszolgáltatás, mint az osztrákoknál – mondta a magyar elit. A bécsi Mariahilfer Strassén vásárolt hűtőgépet a Wartburg tetejére kötöző mezei polgár boldogan egyetértett. Legalábbis egy ideig.

A fény kialszik fő állítása René Girard francia filozófus gondolataira épül, aki szerint az utánzás lelki traumák és társadalmi konfliktusok forrása. Ez akkor következik be, amikor az utánzott mintakép gátolni kezdi az utánzó önbecsülését és önmegvalósítását.

Márpedig ha valami meghatározta Közép-Kelet-Európa életét a kommunizmus bukása után, akkor az tényleg az utánzás volt. A rendszerváltások hangulatát tökéletesen kifejezi az 1988-ban a szovjet reformizmus bibliájának számító cikkgyűjtemény, amely a Nincs más út címet kapta – szerzői úgy érveltek, hogy a nyugati kapitalista demokráciának nincs fenntartható alternatívája. 

Nyugaton ugyanígy gondolkodtak. A korszellemet legjobban Francis Fukuyama 1989-es A történelem vége? című esszéje fejezte ki. Tézise pedig akkor a lehető legvalószínűbbnek hangzott: az emberi történelmet meghatározó ideológiák harca a kommunizmus bukásával véget ért, a nyugati típusú liberális demokrácia lesz világszerte az általános kormányzati forma.

Krasztev és Holmes szerint a kommunizmus megdöntése után a Nyugat mindenre kiterjedő utánzását széles körben úgy ismerték el, mint az addig nem demokratikus társadalmak demokratizálásának leghatékonyabb módját. Ez az európai „utánzók” és „utánzottak” által is természetesnek tartott konszenzus előbb repedezni kezdett, a 2008-2009-es gazdasági válsággal erőteljesen meggyengült, majd a 2015-ös migrációs válság mindenki számára nyilvánvalóvá tette az európai törésvonalakat. A két szerző úgy látja, alapvetően négy jellemző határozta meg az utánzást, amely ellen 2010-ben Magyarországon, majd Lengyelországban is illiberális lázadás tört ki, de amelyet másutt is jelentős politikai erők bírálnak. (Sőt a liberális korszellem elleni visszacsapás volt az egyik oka Donald Trump elnökké választásának. A politikussá vedlett üzletember már a nyolcvanas évek vége óta hirdette, hogy az Amerika által felépített világrend valójában az általa a háborús összeomlásból felsegített német és japán gazdaságnak, illetve az Egyesült Államok technológiáját gátlástalanul ellopó Kínának kedvez.)

A könyv borítója

Először is, az átfogó intézményi utánzás magában foglalja az utánzottak erkölcsi felsőbbrendűségét az utánzók fölött. Másodszor: olyan politikai modellt, amely azt hirdeti, hogy felszámolta minden életképes alternatíváját. Harmadszor azt az elvárást, hogy az utánzás feltétel nélküli legyen, ne helyi hagyományokhoz alkalmazkodjék. És negyedszer: azt a vélelmezett hozzájárulást, hogy az utánzottak (és ennélfogva felsőbbrendűek) képviselőinek joguk van folyamatosan ellenőrizni és értékelni az utánzó országok előrehaladását. „Nem akarjuk túlfeszíteni az analógiát, de érdekes megfigyelni, hogy a rendszerutánzás 1989 után meggyökeresedő stílusa milyen kísértetiesen hasonlít a szovjet korszak választásaira, ahol a pártfunkcionáriusok által ellenőrzött szavazók eljátszották, hogy megválasztják a tisztségért induló egyedüli jelölteket” – szól Krasztevék meglepő párhuzama.

A két szerző azzal érvel, hogy a populizmus politikai megerősödése nem magyarázható meg úgy, ha nem vesszük számításba az Utánzási Parancs keltette ellenérzést.

Nevezetesen, hogy a (kényszerű) alternatíva nélküli szovjet kommunizmust a (beinvitált) alternatíva nélküli nyugati liberalizmus váltotta fel.

Ennek iskolapéldája a privatizáció, amelynek kapcsán a magyar helyzetet hozzák példának. A Margaret Thatcher által Nagy-Britanniában alkalmazott, tankönyvi jellegű privatizációt megpróbálták átültetni a magántőkével nem rendelkező Magyarországon. Az eredmény az lett, hogy „a kommunista menedzserek a vállalatuk vagyonának felhasználásával felmarkolhatták és zsebre vághatták a családi ezüstöt. Az a hatalmas arányú és erkölcsileg igazolhatatlan egyenlőtlenség, amelyet az ilyen »vadprivatizáció« okozott (a köztulajdon kevesek kezébe való újraosztása), még inkább szította a térségben a populista lázadást, a liberális álom illiberális rémálomra váltását”. A szerzők ismét magyar példát idéznek a liberális konszenzust megroppantó gazdasági fejleményeknél. A vágyott fogyasztási mintákat akarta utánozni az a többszázezer magyar család is, akik a 2008-2009-es világgazdasági válság előtt vettek svájcifrankalapú-hitelt – hogy aztán a „Nyugat” és a megbízhatóság jelképének tartott valutában felhalmozott tartozás vasabroncsa szétroppantsa a megélhetésüket.

„Tankönyvi jellegű privatizációt megpróbálták átültetni a magántőkével nem rendelkező Magyarországon.” Termelés az Ikarus mátyásföldi gyártelepén (1980). Fotó: Fortepan/Gábor Viktor

Krasztev és Holmes ugyanakkor azt is állítja: a sokszor jogos ellenérzésekből táplálkozó indulatokat becsatornázó politikusok nem alkottak új eszmerendszert. Az Orbán Viktor által 2014-ben Tusnádfürdőn meghirdetett illiberalizmus kapcsán leszögezik: „Az illiberalizmus filozófiai értelemben egy fedőtörténet, amelynek célja, hogy az intellektuális komolyság patináját kölcsönözze a széles körben ható zsigeri vágynak, hogy ezek a népek megszabaduljanak »gyarmati« függőségüktől: a nyugatosodásban eleve benne rejlő kisebbrendűségi tudatról van szó.”

Az antiliberális lázadás nem csak gazdasági okokkal magyarázható, hiszen ha így lenne, az a Lengyelország sem lépett volna erre az útra. A koronavírus-járványt megelőzően, Európában egyedülálló módon a lengyelek harminc éven keresztül folyamatos gazdasági növekedést tudtak felmutatni. Lengyelországban harminc év alatt 150 százalékkal nőtt az egy főre eső GDP-t: egy átlagos lengyel jövedelme immár az eurózóna országaiban megszokott összeg kétharmadát teszi ki. Elképesztő fejlődés ez ahhoz képest, hogy 1991-ben a lengyeleknek a gaboniakéhoz vagy az ukránokéhoz hasonló volt az egy főre eső jövedelmük.  

Kulturális okok is komoly szerepet játszanak tehát a liberális mintával való szembefordulásban. A hidegháború idején a konzervatív lengyelek szemében a nyugati társadalmak azért voltak normálisak, mert a kommunista rendszerekkel ellentétben ápolták a hagyományokat és hittek Istenben. Mára azonban a lengyelek felfedezték, hogy a nyugati „normalitás” szekularizációt, multikulturalizmust és melegházasságot jelent. „Meglepő-e, ha némely közép- és kelet-európai országok »becsapva« érezték magukat, amikor kiderült, hogy a konzervatív társadalom, amelyet annyira akartak utánozni, már eltűnt, elsodorták a modernizáció gyors áramlatai?” – teszi fel a kérdést a könyv. Nyugati szemszögből viszont ez úgy fest, mintha Lengyelország vissza akarná forgatni az idő kerekét és támadást indított volna a Nyugat nehezen kivívott „erkölcsi haladása” ellen.

Krasztev és Holmes azt is nagyon plasztikusan érzékelteti, hogy az orosz társadalmat miként sokkolta a Szovjetunió szétesése. Becslések szerint egyedül Oroszországban 1,3-1,7 millió ember halt meg idő előtt 1989 és 1995 között, pedig ezt sem a direkt depriváció, sem az egészségügy állapota nem indokolta. Kutatások bizonyítják: a halálozási számokat bellobbantó öngyilkossági, kábítószer-használati és alkoholista hullámot a káosz miatt pszichés stressz okozta. Vlagyimir Putyin nyíltan először a 2007-es müncheni biztonságpolitikai konferencián mondott beszédében fordult szembe az értékelése szerint hazáját 1991 után évekig megalázó nyugati világgal. Az orosz államfő beszéde óta Moszkva politikáját minden más (geopolitikai, katonai, gazdasági) motivációnál erősebben mozgatja, hogy szembeszálljon az általa képmutatónak és hazugnak érzett Nyugattal, elsősorban az Egyesült Államokkal.  

A könyv konklúziója szerint ugyanakkor nem az orosz kihívás, nem is a közép-európai illiberalizmus, hanem Kína felemelkedése vet véget az utánzás korának.

A Nyugattal ellentétben Kína ugyanis úgy terjeszti ki globális befolyását, hogy nem törekszik az ellenőrízni kívánt társadalmak átformálására. Pekinget nem érdekli más országok kormányzati szerkezete, sőt még az sem, hogy melyik belső politikai erő irányítja őket. Csak az izgatja, mennyire készek ezek a kormányok alkalmazkodni a kínai érdekekhez. 

A fény kialszik nagy erénye, hogy szerzői képesek elismerni az általuk vallott elvek hibáit és őszintén szembenéznek az általuk egyébként erősen bírált illiberális fordulatot megelőző nyugati hibákkal. A könyvet letéve mégis marad hiányérzetünk: egyszer sem esik szó arról, hogy az illiberalizmus kirakataiként emlegetett Lengyelország és Magyarország kulturálisan, politikailag mélyen megosztott. Még csak gondolatkísérletet sem kap egy még elgondolkodtatóbb fejlemény: miképpen lehetséges, hogy Kelet-Közép-Európa hasonló múltú, társadalmi berendezkedésű államai ennyire eltérő irányt vettek 1990 után? Mi a magyarázata annak, hogy míg Magyarország az illiberalizmus globális márkanagykövete lett, mondjuk Észtország ezzel teljesen ellentétes utat jár be? Talán a függetlenség visszaszerzésének lehetett olyan felhajtó ereje, amely segített túllépni az átalakulással járó társadalmi-gazdasági megrázkódtatásokon?

A szerzők persze joggal mondhatják, hogy ez már egy másik elemzés tárgya. Mindenesetre ha az a könyv egyszer megszületik, előtanulmányként is érdemes majd elolvasni Ivan Krasztev és Stephen Holmes gondolatébresztő írását.


Nyitókép: résztvevők a CÖF-CÖKA és a Gazeta Polska civil klubjainak az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kitörésének 170. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségén a budapesti Bem József téren 2018. március 15-én. Fotó: MTI/Sóki Tamás

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

hirdetés

Kategória: Világmagyarázat