„Mintha vírustagadókat támogatna az állam” – csúcstörténész a Magyarságkutatóról és az alternatív tudományról

·2021.03.03

Az egyik legmagasabb nemzetközi pozíciót betöltő magyar történész jelenleg Molnár Antal, a Magyar Tudományos Akadémiáról leválasztott Történettudományi Intézet igazgatója, akit Ferenc pápa a minap a Pápai Történettudományi Bizottság tagjává nevezett ki. „A Magyarságkutató Intézet költségvetési finanszírozása olyan, mintha a vírustagadókat támogatná az állam. Előbbi főigazgatójának annyi köze van a történelemhez, mint Gődény Györgynek az orvostudományhoz, bár utóbbinak legalább patikusi végzettsége van” – mondja a szakember, aki A pozsonyi csata című animációs film bemutatása után élesen bírálta a kormányzati emlékezetpolitika zászlóshajóját. Zavarja, hogy az övétől eltérő tudományos nézetek is megjelennek? Mi fán terem a házmester-történettudomány? Miért finanszírozzon egyáltalán az állam bölcsészeti kutatásokat? Nagyinterjú.

Ferenc pápa a Pápai Történettudományi Bizottság tagjává nevezte ki önt: a magyar katolikus egyház javaslatára bólintott rá az egyházfő, vagy a Vatikán kezdeményezéséről van szó?

– Valószínűleg utóbbi. Alapvetően a bizottság tesz személyi javaslatot a pápának, aki ezt általában elfogadja. Számos hasonló testület segíti különben a Szentszék munkáját, ezek zöme teológiai-pasztorális kérdésekkel foglalkozik. Aztán vannak olyanok, amelyek a laikus tudomány és a kultúra felé nyitnak – leginkább a régészeti és történettudományi bizottságra igaz ez. Utóbbit 1954-ben alapította XII. Piusz pápa, hogy előmozdítsa a történettudomány és az egyház közötti párbeszédet.

Az elmúlt időben közéleti konfliktusban is szerepet vállalt, a pozsonyi csatáról szóló dilettáns animációs film után Fodor Pállal, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatójával a Mandineren megjelent publicisztikájukban élesen bírálták a kormányzati emlékezetpolitika zászlóshajójának számító Magyarságkutató Intézetet. Meglepő is lett volna, ha ezek után a magyar egyház jelöli, kockáztatva a politikai konfliktust…

– Engem nem lepett volna meg. Egyházi gimnáziumban érettségiztem, kutatási területem jelentős részben a magyar katolicizmus múltjához kapcsolódik, és a magyar egyház nagyon sok képviselőjével kifejezetten jó a kapcsolatom. Egyházi vezetők az elsők között gratuláltak a kinevezésemhez. Egyáltalán nem ritkaság, hogy egyházi felkéréséket kapok, időnként megkérdezik a véleményemet történelmi kérdésekben, sőt a püspökkari konferencián is előadtam 2017-ben a reformációról. Az a tapasztalatom, hogy a magyar katolikus egyház szívesen működik együtt velem, és ez fordítva is igaz.

Ön az első magyar történész, akit meghívnak a bizottságba, ahol Közép-Európát még egy szlovák és egy lengyel tudós képviseli. Mit jelez ez a leosztás? Álmos sóhivatalt vagy valódi fórumot képzeljünk el?

– A bizottságnak az egész világról harminc tagja van, odafigyelnek a földrajzi és tematikai kiegyensúlyozottságra, mert ez a katolikus egyház és a történettudomány közötti párbeszéd legfontosabb fóruma. A velem együtt most már három közép-európai a bizottság tíz százalékát adja, ez jelzi a régió, illetve az itt folyó kutatások súlyát. A felkérés ezért nemcsak nekem szóló elismerés, hanem az országnak és a magyar tudományosságnak is, amely az elmúlt években elég intenzíven jelen volt Rómában.

Távol álljon tőlünk az ünneprontás, de miért fontos szűkebb kutatási területe, a 16-17. századi Magyarország, a török hódoltság és a katolikus egyház története? Mivel győzne meg ennek hasznosságáról egy adófizető polgárt vagy egy forrásosztó politikust?

– Kezdjük a pápai bizottságtól: nekik fontos egy magyar kutató, aki nemcsak a magyar múlttal, hanem a Balkán történelmével is foglalkozik. Kinevezésem fontos visszajelzése annak, amit római akadémiai igazgatóként igyekeztem érvényesíteni. Legfontosabb missziónk nem pusztán a magyar történelem megismertetése, hátunkon kell vinni az egész régió történetét. A térségben ugyanis a magyaroké a legrégebbi államiság, a Balkán felé sok szempontból mi képviseltük az európai szellemáramlatokat és mindig jelentős szerepet játszottunk. Ráadásul páratlan hagyományt őrzünk: 150 évig szétosztva senyvedünk a hódoltság idején.

Mi, magyarok egyszerre éltünk a katolikus Habsburg-nagyhatalomban, Erdély révén egy kis protestáns fejedelemségben és részei voltunk egy muszlim világbirodalomnak is.

Az ambíciónk – és itt jön a képbe a magyar adófizetők pénze –, hogy az egész térség történetét a mi szempontjaink szerint tematizálva mutassuk meg Európának és a világnak. Tetszik vagy nem tetszik, a magyarság bánata önmagában senkit nem érdekel. Máris érdekesebb, ha a régióról beszélünk, a közös múltat, az összefüggéseket, a jelenbeli konfliktusok múltbéli gyökereit mutatjuk be. A magyar kultúra és diplomácia régi célja, hogy mi prezentáljuk a régió történetét, s a mi narratívánkhoz csatlakozzanak a többiek. Saját témámról szólva: a hódoltság korának bizony hatása van a mai napig. Hogy mást ne mondjak, a Kárpát-medence etnikai arányainak Trianonhoz vezető megváltozása ebből az időszakból eredeztethető.

„A magyarság bánata önmagában senkit nem érdekel.” Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Megmelengeti a szívünket a magyar kulturális imperializmus programja, de ebbe hogyan vonja be horvát, szerb, bosnyák kollégáit?

– Ha ezt intelligensen, a többieket meghallgatva csináljuk, senki nem veszi támadásnak. Valakinek képviselnie kell e régió történetét a világ felé, erre a magyar történettudomány múltja és szakembergárdája miatt különösen alkalmas. Én például pályám kezdetén nagyon tudatosan fordultam a Balkán felé, mert a török hódoltság érthetetlen a térség ismerete nélkül: Magyarország középső harmada a korszakban erősen balkanizálódott. Akiket ugyanis mi idetelepült török katonáknak, tisztviselőknek tartunk, valójában – főleg iszlamizált vagy ortodox – balkániak voltak. Magyarként tehát muszáj a szerb ortodox egyházzal, a raguzai (ma Dubrovnik) kereskedőkkel és a bosnyák ferencesekkel foglalkoznunk. Ők itt élték a mindennapokat, akkor Magyarország az ő hazájuk is volt. Ha én ezzel a témával magyar történészként foglalkozom, akkor én ezeknek az országoknak a tudományosságával saját jogon lépek interakcióba.

Lelkesen beszél tudományos kapcsolatokról, sokszínűségéről – külföldön. Miért zavarja, hogy idehaza is színesedik a kép, s létrejött például a Magyarságkutató Intézet?

– Tisztázzuk a történetet! A nevezett intézet létrejötte óta hallgatjuk, hogy micsoda megcsontosodott, szunyókáló csapat vagyunk, amely féltékeny az új eredményeket hozó új szereplőkre. Első vitacikkünkben is leírtuk, hogy az elmúlt tíz évben több intézményt alapított a magyar állam, amelyekkel nekünk nagyon jó a szakmai együttműködésünk, említhetem a Veritas Intézetet vagy a Nemzeti Emlékezet Bizottságát. Minden kormánynak szíve-joga intézeteket alapítani, ez gyakorlat létezett 2010 előtt is, nem gondolom, hogy nekünk bármely kabinet ilyen törekvését bírálnunk kellene. A szavunkat az ellen emeltük fel, hogy a történelmet kizárólag emlékezetpolitikai narratívákra akarják leszűkíteni.

Ennél azért élesebben fogalmaztak. Idézzük: „a házmester-történettudomány pontosan annyira komoly és hiteles, mint a házmester-atomfizika vagy a házmester-onkológia.” Vicces odaszúrás a korábban társasházkezelő-céget vezető Horváth-Lugossy Gábor Magyarságkutató Intézet-főigazgatónak. A hasonlat azonban sántít, hiszen az onkológia meg az atomfizika egzakt tudomány, a történelemben pedig források, megközelítések, értelmezések versenyeznek.

– Amikor a társasházat, ahol lakom, Horváth-Lugossy Gábor házmester-vállalkozása kezelte, még nem gondoltam, hogy főigazgató úr egyszer a történelmet is felveszi tevékenységi körébe. Szakmai ártalom a dokumentálás, így máig megvannak a közös költséggel, dugulással és takarítással kapcsolatos levelek az egykor szintén e cégnél dolgozó Szakács Árpád aláírásával. Az egyik legsúlyosabb ellenvetésünk a Magyarságkutató Intézettel vagy általában az „alternatív történetírással” kapcsolatban az, hogy abból indulnak ki: az „akadémiai” (valójában már az Eötvös Loránd Kutatói Hálózat alá tartozó) történeti intézetben nem történt semmi. Ami meg történt, az rossz. Ez szemenszedett hazugság. Csak szakterületemen, a török kori Magyarország témájában az elmúlt egy évtizedben több mint 70 önálló könyv jelent meg az intézet gondozásában, közel félszáz idegen nyelvű kötetet publikáltunk nyugati és közép-európai kiadóknál, sokszor régiós együttműködésben. Lendület-kutatócsoportjaink a magyar vidék generációkon átívelő változásaival, a Szent Korona történetével, Trianonnal, családtörténettel foglalkoztak-foglalkoznak: ez tényleg olyan nemzetellenes tematika?

Tiszta sor: bírálták a munkájukat, erre önök visszavágtak.

– Mélyebb a probléma. Nekünk nem az a fő bajunk, hogy tudatlanságból vagy szándékosan félrefordítottak egy latin mondatot A pozsonyi csata című filmben, és a magyarok állítólagos kiirtására épül az egész koncepció. Az a nyíltan hangoztatott álláspont a probléma, amely szerint a történelem nem tudomány, csupán vélemények halmaza. Mindenki azt fogad el belőle, amit jónak lát, s egy házmester álláspontja éppen annyit számít, mint egy tudósé. Egy történész öt évet tanul az egyetemen, majd évekig doktori képzésre jár, elengedhetetlenek a külföldi tanulmányok, az idegennyelvtudás, a levéltári kutatások tapasztalata és legalább tíz év, mire valaki bedolgozza magát a szakmájába. Rengeteg olyan képességet kell megszerezni – régi iratok olvasásának képessége, holt nyelvek stb. – amivel más ember nem rendelkezik, mert ő más szakmában mélyedt el. Úgy érzem, ezt a tudást és erőfeszítést kérdőjelezik meg az olyan okoskodások, hogy a hun és a hungarus ugyanaz, tehát hunok lennénk.

Ma már sajnos nem csak nem kültelki kocsmákban dívik ez a „kutatás”. Intézetet lehet erre alapítani és ez folyik a közszolgálati televízióból is – e szemlélet ellen mi mindig tiltakozni fogunk.

Vitatkoznék azzal is, hogy például az orvostudományban mindig minden egzakt. Aki már volt beteg és konzultált egynél több orvossal, tudja, hogy ugyanazokból a tényekből homlokegyenest ellentétes következtetéseket is le lehet vonni. Én mégis a szakemberekre szeretek hallgatni, amikor arról döntök, hogy be kell-e adatni a koronavírus-oltást. Ők ugyanis árnyalatnyi különbségekkel, de ugyanazt mondják. Történészként részvéttel teli jobbomat nyújtom az orvosoknak, mert úgy látszik, egy kisfröccs mellett ma már nemcsak azt lehet mondani, hogy a magyarok hunok vagy sumerek lennének, hanem azt is, milyen hatásmechanizmusai vannak egy oltásnak.

„Nem az a fő bajunk, hogy tudatlanságból vagy szándékosan félrefordítottak egy latin mondatot A pozsonyi csata című filmben…” Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Mondjuk Gődény Györgyöt legalább nem pénzeli a magyar állam.

– A Magyarságkutató költségvetési finanszírozása valóban olyan, mintha a vírustagadókat támogatná az állam. Előbbi főigazgatójának annyi köze van a történelemhez, mint Gődény Györgynek az orvostudományhoz, bár utóbbinak legalább patikusi végzettsége van.

Névjegy/Molnár Antal

A Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban érettségizett, az ELTE Bölcsészettudományi Karán latin–történelem szakán diplomázott, emellett török szakos tanulmányokat is folytatott. Szegeden irodalomtudományból, a Paris IV–Sorbonne Egyetemen történettudományból szerzett doktori fokozatot. Előbb a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, majd az ELTE-n oktatott, 2005-től a MTA Történettudományi Intézetében dolgozik. 2011 és 2016 között a Római Magyar Akadémia igazgatója volt, majd visszatért kutatóintézetébe, amelynek 2019-től igazgatója. Pozícióját az MTA-tól való leválasztás és az Eötvös Loránd Kutatói Hálózattá alakítás után is megőrizte. Tizennyolc önálló kötete, több mint 200 tanulmánya látott napvilágot magyar és idegen nyelven, tudományos munkásságáért több hazai, illetve külföldi díjat kapott.

Segítsen nekünk: miben is egzakt tudomány a történelem?

– Például abban, hogy a történész tudja: egy középkori krónika állítása még nem az igazság. Valóban volt a magyar nemességnek a középkorban hun származástudata, amiképpen a lengyelek szarmatáknak, a szlovákok nagymorvák utódainak tartották magukat, nem is beszélve a Romániában sokáig kizárólagos dák-római kontinuitásról. A 16-17. században művelt szerzők azt is leírták, melyik nép melyik bibliai vagy mitológiai szereplőtől származik, nyilván a mai tudásunk alapján másként látjuk a kérdést. Aki ezt nem fogadja el, az nincs tisztában a történettudomány elmúlt néhány évszázados fejlődésével. Ez ugyanolyan, mintha én bizonyos betegségeket piócákkal, érfelvágással akarnék gyógyítani, mondván, őseink így csinálták, bízzunk az ő tudásukban.

– Amennyiben a jövő évi költségvetésben még több jut a Magyarságkutatóra, s mondjuk a tomboló sikert aratott pozsonyi film után őstörténeti sorozatot is készítenek, akkor eldőlt, a kormányzat ebben a vitában kinek ad igazat. Intézményvezetőként, történészként mit tesz, ha érvelésének semmi foganatja?

– Jó kérdés, mert eddig azért a politikai döntéshozók szakmai kérdésekben alapvetően szakemberekre támaszkodtak. Még az Alaptörvényben is szerepel, hogy a tudomány kérdéseiben a tudomány emberei az illetékesek. A kommunizmus után felnőve, Európában szocializálódva ez számomra axióma. Minket a magyar állam azért fizet, hogy szakkérdésekben ránk hallgasson. Lehetnek olyanok, akikre jobban hallgat, de ezzel semmi baj nincs, amíg a hozzáértőkkel konzultál. Viszont a hozzáértésről csak a szakmai közösség dönthet. Például az orvosok leszögezték, hogy az említett Gődény György sarlatán, nem tartozik közéjük.

A második világháború a máig földben lévő bombák vagy Trianon a határontúli magyarok révén napjainkig hat. Mivel magyarázza, hogy most mégis a több mint ezer évvel ezelőtti pozsonyi csatával kapcsolatban robbant ki az új emlékezetpolitikai háború?

– A pozsonyi csata fontos pillanat a magyar történelemben, lényegében ezzel fejeződött be a honfoglalás. Fegyvertény volt, mert nem tudták kiszorítani a magyarságot a Kárpát-medencéből, támogatható, hogy ez a tény kerüljön be a középiskolai történelemkönyvekbe. Nagyjából ezzel be is fejeztük, amit tudunk az eseményről, korai történelmünk tragédiája az írott források hiánya. Ugyanakkor szó nincs arról, hogy „az akadémiai történetírás” elhallgatta volna az eseményt, például Hadtörténeti Intézet 2008-ban komoly tanulmánykötetet adott ki a témában. Az érzelmeket részben az magyarázza, hogy egy régi csata esetében svungosabb dolog leegyszerűsített tételmondattal indulatokat kiváltani az átlagműveltségű férfilakosságnál, mint bonyolult etnikai-demográfiai kérdések kapcsán. Az egyszerű hazugság mindig vonzóbb az összetett igazságnál.

A nagyközönség falja a történelmi témájú Youtube-videókat, népszerűsítő irodalmat, de a történelmet egyetemen tanulók száma csökken, különösen az ön által kutatott újkori témákban. Miért?

– Azonnali eredményre kondicionált mindennapi életünk, szellemi befogadóképességünk, illetve a közeg is elbátortalanít – nyilván senki nem lelkes, amikor verejtékkel kikutatott tudományos eredmény után őrjöngve gyalázzák. Megtörtént, hogy egy Youtube-videóban géppisztollyal lőtték szét az MTA címerét. Nehéz lépést tartani a tudomány fejlődésével is. Például a régészetben most felfutó archeogenetikához Magyarországon körülbelül annyian értenek, mint egy most kifejlesztett vakcina pontos hatásmechanizmusához. Százötven évvel ezelőtt a történészi munkához elég volt a gimnáziumban megszerzett latin nyelvtudás, a jogi végzettség és az érdeklődés – ma már csak a szakterülettel kapcsolatos szakirodalom követése is hatalmas energiabefektetést követel.

„Minket a magyar állam azért fizet, hogy szakkérdésekben ránk hallgasson.” Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Intézményvezetőként mit tud kezdeni azzal, hogy a szakmai megszólalás kultúrharcos mezőbe kerül?

– Egy intézményvezető ne legyen mozgalmár, felesleges minden társadalmi kérdéshez hozzászólni. Politikai kérdésekben még kevésbé kell nyilatkoznia, de egy egész tudományterület számára kulcsfontosságú ügyben fel kell emelnie a hangját. Ilyenkor nem szabad mérlegelni, hogy az jó lesz-e vagy sem, mi lesz a költségvetéssel és így tovább. A kutatóhálózat az egyetemek mellett a magyar tudományosság legfontosabb letéteményese.

Az egyetemi rendszert éppen mostanában alakítják át, a gazdaság igényeinek való megfelelést hangsúlyozva. Ha ez a reformhullám önöket is eléri, hogyan érvel majd a kézzelfogható hasznot nem hajtó bölcsészkutatások finanszírozása mellett?

– Minden kultúrnemzet fenntart az adott közösség múltját hivatásszerűen kutató intézményeket, amelyek új eredményekkel gazdagítják adott állam önismeretét, s hozzájáruljanak a világtörténelemhez az adott nemzet történetével. Persze az ilyen intézmények száma, munkamegosztása mindig a kormány felelőssége. De az biztos, hogy ilyen intézetekre szükség van, mert tudásunk nemcsak a természet-, hanem a humántudományokban is nő. Erre jó példa a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Türk Attila régész vezette őstörténeti kutatócsoportja. Ők fontos eredményekkel egészítik ki a tudásunkat a korai magyar időkről, de ehhez az kellett, hogy elmenjenek ásni az Urálhoz, gyümölcsöző kapcsolatokat alakítsanak ki a posztszovjet térség múzeumaival. Mindezt szakmán kívüliek képtelenek lennének elérni. Ahol egy állam ilyesmivel nem foglalkozik, ott a történeti tudat egy idő után megreked. Másrészt az adott ország nemzetközi képviselete, érdekérvényesítése is sérül, ha nincs, aki elmondja a múltját, beillessze történelmét a nemzetközi kontextusba. Annak megfogalmazása, hogy mi a helyünk és sorunk Európában, többek között a történettudomány feladata. Aki erről lemond, végső soron a nemzetépítést adja fel.


Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Ez az interjú olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Interjú