A hadtörténet „szellemi dohányzás”? Ellenkezőleg: segít megelőzni a háborúkat

·2021.02.24

Egyre kevésbé elfogadott az erőszak történetének tanulmányozása, e tudás csökkenésével azonban a világot is kevésbé értjük – figyelmeztet történész vendégszerzőnk, B. Szabó János. Ha például az amerikaiak megtanulták volna Vietnam leckéjét, eszükbe nem jut Irakba bevonulni. Röpirat a „fölösleges tudományok” védelmében.

Thrawn birodalmi főadmirális kitalált figura, a Star Wars-univerzum lakója. Az olvasók között nyilván elenyésző kisebbségben lévő nem Star Wars-rajongó kedvéért: kék bőrű, vörös szemű egyed, a gerilla-hadviselésben is sikeres parancsok, akinek a „védjegye” a testre szabott haditerv, amelyet ellenfelei kultúrájának tanulmányozása alapján állít össze, győzelmei révén pedig kis híján visszaállítja az összeomlott galaktikus birodalmat. Mivel ő a – gonosz és rasszista – bukott császár egyetlen nem emberi fajú főtisztje, e galaktikus migráns emberi gyanakvással és lenézéssel fűszerezett kalandjai nyilván kiváló nyersanyagot kínáltak volna az első trilógia „korszellemnek megfelelő” filmes folytatásához – ha a Walt Disney stúdió e célból nem inkább egy hétköznapibb és mérhetetlenül unalmasabb megoldást választott volna. (Persze Thrawn népe, a kék bőrű chissek, emiatt nem emelik fel a szavukat a színészszakszervezetnél vagy nem fognak sajtóhadjáratot indítani a film és stúdió ellen sem.)

Thrawn vagy ellenfele, a lázadók Ackbar admirálisának neve ma alighanem ismertebb, mint bármely egykor élt földi flottaparancsnoké – talán Nelson admirálist kivéve. Ugyanez a helyzet a Trónok harca világában felbukkanó Starkokkal és Lannisterekkel, akikről manapság minden bizonnyal jóval többen – és többet – tudnak, mint az írói „ihletet” adó középkori angol rózsák háborújának két szembenálló királyi famíliájáról, a Yorkokról és Lancasterekről.

Nem véletlenül tanít politológiát, jogtörténetet nem egy egyetemi oktató manapság ezen fiktív világok segítségével.

Azaz az emberek jó része szemmel még mindig imádja olvasni, vagy moziban és képernyőn viszontlátni a hatalmi cselszövéseket, az epikusan hömpölygő csatákat. Vagyis elvileg nyitott az emberi történelem sajátos szeletére, a történetírás leghagyományosabb témáira. Előállt azonban az a paradox helyzet, amit a magyarországi születésű John Lukacs így fogalmazott meg: „… sok ember kevésbé ismeri a történelmet, mint elődei, s ugyanakkor több embert érdekel a történelem, mint alighanem bármikor ezelőtt.”

Hová vezethet, ha nem ismerjük a múltat?

Nemrégiben a Bloomberg véleményrovatában a neves hadtörténész, Max Hastings, a BBC munkatársa más oldalról világította meg ezt a paradoxont. A világ jelenlegi vezető nagyhatalma, az Egyesült Államok egyetemein látványosan csökken a lehetősége annak, hogy a hallgatók megtudjanak bármit az evilági nagyhatalmi lét természetes velejáróiról: a háborúkról, klasszikus hatalmi diplomáciáról stb. Holott az egyetemekről kikerülve ezekből a hallgatókból fog rekrutálódni e nagyhatalom kormányzati és katonai apparátusa, illetve politikai elitje. A szerző szerint az eredmény: az elmúlt évtizedek vérzivatara és külpolitikai-katonai baklövéseinek sorozata, például a muszlim világban.

Hastings esszéje ügyesen illeszti össze e jelenségkör különféle megjelenési formáit. Ebben a sajátos matrjoska-babában a történelem iránti általános érdeklődés visszaszorulása a külső héj, belül pedig ott találjuk a nemzetközi konfliktusok történeti dimenzióinak elhanyagolását, végül pedig eljutunk a hadtörténet tanulmányozásának akadémiai szintű elutasításához. Aligha véletlen, hogy épp a mostani elnökválasztás után, a republikánus–demokrata hatalomváltás idején jelent meg ez az írás. Ugye nem akar senki még egyszer olyan elnököt egy világhatalom élén – idéz egy kanadai kutatót Hastings –, aki szerint a Szovjetunió a muszlim terrortámadások hatására vonult be Afganisztánba, és így joga volt a katonaságának ott tartózkodni?

Mindeközben itthon…

Ezeréves államiságunk ormairól letekintve persze akár legyinthetünk is: mi dolgunk nekünk itt a Kárpát-medencében az óceánon túli tudatlanság hömpölygő tengerével? Minek ide exportálni „tájidegen” értelmiségi nyavalygásokat? Errefelé amúgy is épp „múltjában él a nemzet”, és ha hetekig egy 907-ben megvívott csata körül forog a fél magyar sajtó, akkor a hadtörténelem iránti érdeklődéssel sem lehet túl nagy baj. Csakhogy hiába lábalunk térdig a közösségi médiában a történelmi kérdésekhez értő harangöntő hajdúk megnyilvánulásaiban, valójában errefelé is szigorúan csökken az érdeklődés az egyetemi szintű történelemoktatás iránt. S az oly’ sokat emlegetett keleti eredetünk tanulmányozásához szükséges nyelvi és kultúrtörténeti kompetenciákat biztosító szakok is elég nagy bajban vannak.

Az ország egyetlen önálló hadtörténeti tanszékét pedig már évekkel ezelőtt megszüntették. A Nemzeti Közszolgálati Egyetemen létrehozásakor beolvasztották a konglomerátumba, amelyet úgy hívnak: „Hadtörténelmi, Filozófiai és Kultúrtörténeti Tanszék”. Lássuk be, egy komoly egyetemen, ahol sokféle igazán hasznos és praktikus dolgot oktatnak, ez kissé bizony úgy hangzik, mint Szerb Antal bonmot-ja „a fölösleges tudományokról”, amelyek tudorai „mindennel foglalkoznak, ami rendes embernek nem jut az eszébe.

Most, amikor épp teljes erőbedobással zajlik hazánkban az egyetemi szféra átstrukturálása, amit egy mérnökemberre, egy jogászemberre meg orvosdoktor egyetemi vezetőkre bíztak, torokszorítóan izgalmas kérdés, hogy mi is lesz a szűken vett „praktikum” világából nézve a „fölösleges” tudományokkal: a hadtörténet sorsára jut-e a többi bölcsésztudománnyal együtt például a történelemoktatás is? Épp „felzárkózunk” Amerikához?

Tudomány és tudománynépszerűsítés

Hisz’ az Óceán túlpartján sem pusztán az érdeklődés hiányzik: az Egyesült Államokban dolgozó kiváló magyar turkológus, Ágoston Gábor pár éve világosan elmagyarázta, hogyan szakadt szét az angolszász közegben egymástól szinte teljesen elkülönülő „világokra” a különféle modern-posztmodern irányokat követő, egyre specializáltabb „akadémiai” történetírás és a történelem (kitüntetetten a hadtörténet) iránt érdeklődő olvasóközönség igényeinek kielégítésére szakosodott írógárda, meg az általa működtetett „könyvipari” gyártósor. Miközben a hivatásos történetírás művelői a 20. században egyre „tudományosabbakká” váltak, szép csendben elvesztették olvasóik tömegeit, akiknek zöme még mindig – és úgy látszik, makacsul – egyszerű „történet-írókra” vágyik és „nagy” emberekről, „nagy” tettekről, „csodás” eszközökről kíván olvasni.

Afgán katona és szovjet közlekedésrendőr a Szálang-hágó alagútjánál 1983. április 8-án. Fotó: AFP/Spuntik/Suhodolskiy

Ha pedig kivételesen egy kis időre nem pusztán úgy tekintünk a történetírásra, mint merőben „objektivitásra törekvő”, szigorú törvények szerint működő „tudományra” – amely „törvényszerűségekkel” a jelek szerint hosszú ideje komoly problémái vannak –, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy a 20. században sok szempontból nagyon hasonló folyamatok játszódtak le benne és körülötte. Éppúgy, mint a nyugati művészetek „modern” és „posztmodern” periódusaiban. Miközben maguk az alkotók távoli szellemi célokat tűztek ki, s radikálisan meg akarták reformálni az alkotás metódusát, alkotásaik befogadásának módját és célját is, a közönség jó része mégis ragaszkodott a „műélvezet” régi, megszokott formáihoz, ami „vájtfülű” műértők szemében mára értéktelen, „retrográd”, „giccs”, „ponyva” (stb.) lett. Hiába volt magasan jegyzett zeneszerző Schönberg vagy Bartók, az emberi populáció jó része már évtizedekkel ezelőtt is inkább Beatles-t vagy Abbát hallgatott.

A történettudomány is változik a korral

Természetesen el kell fogadni, hogy a társadalomtudományoknak megvan a maguk belső mozgása, mivel folyamatosan reflektálnak az őket körülvevő világ változásaira. A történettudományon belül is folyamatosan zajlik egy átrendeződés a régi jogi és katonai alapú dinasztikus, „államtudományi” megközelítésektől kiindulva, az azzal még erősen rokon hasznossági szempontok mentén kezdeményezett gazdaság és társadalomtörténeti kutatásokon át a mai trendekig – logikus összefüggést mutatva azzal például, hogy egyre több nő választja a történész pályát. Ahogy Gyáni Gábor nemrég megfogalmazta: „a történelem fogalma nem feltétlenül korlátozódik a férfi tapasztalati világra, másrészt pedig nincs értékrendi különbség a férfiak és a nők történelmi múltja között. Ha nem kizárólag a hatalom és az anyagi uralom történeteként tekintjük a múlt históriáját…” Nyilván ezek az új témák is tömegeket nyernek meg a történelemnek, méghozzá olyan tömegeket, akiket a „hagyományos” témák nem villanyoztak fel.

Csakhogy nem kellene a fürdővízzel együtt kiönteni a gyereket is, ha már úgysincs értékkülönbség a különféle tapasztalati világok között. A hagyományos, „férfias” témák kibontására továbbra is szükség lenne, mert ezek is értelmezik a mának a múlt egyes részleteit.

Az idő múlásával azonban a férfiak tapasztalati tere is változóban van: a két huszadik századi világégés és a második világháborút követő hosszú és tartós békesség is nyomot hagyott. A magasan kvalifikált értelmiségiek jó része – akkor is, ha az illető nem nő – a nyilvánosság előtt viszolyog az erőszaktól, mármint annak hagyományos nyílt, fizikai formájától. Pár éve vendégtanárként órát tartottam az ELTE Atelier programjában, ahol megkérdeztem a jelenlévőket, volt-e már bármilyen személyes élményük fizikai agresszióról. A körülbelül húsz hallgatóból egy jelentkezett. Nehéz azonban így megérteni, ne adj’ Isten elfogadni például a középkori világot, ahol az átlagos parasztember addig ki sem lépett a házából, amíg egy 40-50 centiméteres pengehosszúságú kést nem kötött az oldalára.

Így azután mára az erőszak bármilyen formájának tanulmányozása is gyanús, szellemi értelemben körülbelül olyan „proletár” elfoglaltság, mint a dohányzás – beleértve természetesen a hadtörténetírást is. Ez sok tudós szerint amúgy is a katonák „dolga”, a hagyományos világfelosztás szerint – a katonák pedig a civil egyetemek oktatógárdája szemében bizony fura lények.

A fentiekhez hasonló csöndes és láthatatlan ítéletek és előítéletek pedig akkor is hatnak, ha nem egy otthon évszázadok óta alapvetően békében élő hatalom, az Egyesült Államok, hanem nagymúltú, de viharosabb sorsú kontinentális államok tudományosságáról van szó.

Hadtörténetírás és nemzeti történetírás

A hadtörténetírás tehát a társadalmi normák változása miatt is háttérbe szorulóban van, holott valódi jelentősége óriási a nemzeti történetírások szempontjából. Az akadémiai történettudomány által igen nagyra tartott, ámde sok tekintetben alaposan félreértett brit történész, John Keegan fogalmazta meg még 1976-ban a hadtörténetírás sajátos helyzetének okait az angolszász világban: „Vereségeink sohasem fenyegették nemzeteink fennmaradását, következésképpen háborúink sohasem osztották meg túlságosan országaink közvéleményét… s ezért sohasem volt szükség sem bűnbakokra (olyanokra, mint Bazaine, az 1870-es »áruló«), sem titánokra (mint Hindenburg) […] Világunk kiváltságos többsége számára az utóbbi öt és fél évszázadban – mellesleg a modern történettudomány kialakulása időszakában – a szárazföldi hadviselés a legrosszabb esetben is alig volt több, mint borzongató néznivaló. […] Olyan kérdések fel sem vetődnek, minthogy jobb katonai döntések eredményeként kormányozhatnánk-e magunkat nemzeti fővárosunkból (a németeknél ez bizony felvetődik), vagy, hogy elkerülhettük-e volna a négy évig tartó megszállást (a franciáknál ez vetődik fel), vagy, hogy megmenthettük-e volna húszmillió honfitársunk életét (az oroszok kérdése). Ha ilyesfajta kérdésekkel kellene szembenéznünk, […] akkor a mi hadtörténetírásunk is minden bizonnyal magán viselné a körülírás, az eltúlzott szakszerűség, a dagályosság, a személyeskedő bűnbakgyártás, a szűklátókörű idegengyűlölet és a minden eleganciát nélkülöző stílus mindazon jellegzetességeit, amelyek külön-külön vagy együtt – a mi szemünkkel nézve – eltorzítják a francia, német és orosz szerzők munkáit”.

Ha a régóta mintának tekinthető, jelentős történetírói hagyományokkal bíró nemzetek ilyen problémákkal küzdenek, akkor mit szóljunk mi, magyarok?

Függetlenül attól, hogy Keegannek mennyire volt igaza a hadtörténetírás angolszász útjának kiváltságos helyzetét illetően (szerintem nem volt), az ő nézőpontja arra is rávilágíthat, hogy köztes Európa államaiban a történetírás számára miért is értékelődhet fel – akár több száz éves távlatokban is – ez a tudományterület. Ha komolyan vesszük, hogy a történettudomány kísérletet tesz a múltból a jelenbe vezető oksági láncolatok rekonstrukciójára (is), akkor fel kellene vetődnie néhány sejtésnek: ahogyan például az első világháborút megvívták, mégiscsak befolyásolhatta annak kimenetelét, és az azután bekövetkező eseményeket. Ahogyan a második világháború szorosan vett katonai aspektusai nyilván összefüggnek például a holokauszt történéseivel.

Az egyik tipikus reakció minderre a tudósok körében egyfajta determináns szemlélet: vegyük a hadieseményeket adottnak, amin már nincs vizsgálni való. Indítsuk onnan a gondolatmenet, hogy ami történt, megtörtént és nem is történhetett volna másként, így nem is érdekes, hogy miért történt épp úgy és épp az. Így lehet politikatörténetet, kultúrtörténetet, társadalomtörténetet, de akár országtörténetet is művelni érdemi hadtörténeti háttér nélkül.

Megvan a tudás, csak épp nem használjuk?

A másik kényelmes hozzáállás szerint a stratégiai, diplomáciatörténeti, hadtörténeti ismeretanyag már valamiféle lezárt tudás, egyfajta instant információ, ami porítva akármeddig eláll a raktárak mélyén. A megfelelő pillanatban csak elő kell venni és már használható is. A valóságban azonban, ha egy tudományterületet nem művelnek folyamatosan és nincs szem előtt, az ott felhalmozott információ könnyen holt tudássá válik. Épp ezért rendkívül elgondolkodtató, amit a Hastings esszéjében megszólaló amerikai tengerészgyalogos tábornok mond: nem tanultak Vietnamból, mert ha eleget tanultak volna, be sem mennek Irakba. Pedig a világ egyik leghatalmasabb hagyományos tudományos potenciáljával (is) rendelkező államaiban, mint az Egyesült Államok és Nagy-Britannia, szinte tényleg csak döntés kérdése, milyen tudást vesznek elő arról a raktárpolcról: a muszlim világ működési mechanizmusait, a modern etnográfiát megteremtő egykori brit birodalmi hírszerzés módszereit, vagy a spanyol gyarmatosítók gerillaháborús tapasztalatait Új-Mexikó és Texas vidékéről, esetleg az amerikai tengerészgyalogság frissebb, de sok szempontból hasonló tapasztalatait Dél-Vietnamból.

Az amerikai különleges erők sebesült katonáit evakuálják a dél-vietnami Plei Me melletti táborból 1965. november 1-jén. Fotó: AFP

A jelek szerint azonban nem csak a döntéshozó politikusok nem tudják, hogy mi mindent kellene tudniuk értelmes döntések meghozatalához. Úgy látszik, a környezetükben sincsenek olyan emberek, akik tudják, hogy le kellene venni valamit azokról a polcokról.

Ráadásul, bár erről Hastings szemérmesen hallgat esszéjében, egyáltalán nem csak a politikai döntéshozók szeme elől van „elásva” az információ. Hiába vált például nyilvánvalóvá még Vietnamban sok amerikai tiszt és elemző számára az emberi tényező szerepe, valamint a hadviselés komplexitása, hiába publikálták a tanulságokat, a hadsereg fejlesztése utóbb látványosan más irányba haladt, mígnem a 2000-es évek hétköznapi, újabban „aszimmetrikusnak” nevezett konfliktusai ismét ráirányították a figyelmet a régi, vérrel szerzett tudás fontosságára. De már csak akkor, amikor ismét pont nem azt a harcot vívták, amire az előző évtizedekben felkészítették a hadseregüket.

A hadtörténet helyzete és lehetőségei Magyarországon

Ne legyenek illúzióink, nem csak az óceán túlpartján „tűnik el” szem elől az információ időről időre. Magyarországon a Honvédelmi Minisztérium kiadója, a Zrínyi a Hadtörténeti Intézettel karöltve éveken át rendkívül nagy erőforrásokat fordított egy nagyszabású új magyar hadtörténeti szintézis elkészíttetésére. Tavaly megjelent az utolsó rész is, így a sorozat négy nagyalakú kötete 2229 oldalon, műnyomó papíron, 1400 – nem kis részben itthon eddig sosem látott – képpel és térképpel illusztrálva, pazar kivitelben érhető el. Alighanem ez a hagyományos, papírlapú történetírás egyik utolsó csúcsteljesítménye hazánkban. Ez a négy kötet a hadtörténeten keresztül olyan újszerű perspektívájú országtörténetet is kínál „büszkeségre” vágyó honfitársainknak – beleértve még a pozsonyi csata „kellő súlyú” elbeszélését is – amit aligha találnak meg bárhol másutt.

Kedves Olvasó! Hallott Ön erről a könyvről? Nem? Ne lepődjék meg! Tudtommal az elmúlt években – nem online formában – egy altisztképző intézmény kivételével nem volt még nyilvános bemutatója a köteteteknek…

Veszprémy László 2010-ben megjelent, a hadtörténetírás helyzetét vázoló cikkében többek között azt emelte ki, hogy a hadtörténet területén „nem jelent határkövet 1989, bár szakmai tekintetben is kétségtelenül egy új korszak kezdetét hozta. Ezt megelőzően a hivatalos hadtörténetírást csak igen kevéssé érintették meg az új nyugati szakirodalmi irányzatok. Vagy akiket igen (Perjés Géza, Ágoston Gábor), azok a két hivatásos szakmai műhelytől, a Katonai Akadémiától, majd egyetemtől (ZMNE), illetve a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeumától (HIM) teljes függetlenségben dolgoztak.” Csakúgy, mint ennek az új négykötetes hadtörténetnek nem egy szerzője: a civil szféra kutatóinak bevonása nélkül akár egész korszakok és tudományterületek maradhatnak lefedetlenek.

Mindez összefügg azzal, hogy a korábbi évtizedekben ideológiai és politikai okokból „szeparálták” a hivatásos magyarországi kutatókat addigi – természetes, nyugat-európai – közegüktől, s jórészt elvágták az országot a külföldi tudományos szakirodalmi „utánpótlásától” is. Ugyanakkor a hadtörténészek – főleg a régebbi korok kutatói – az új szovjet szocialista tudomány „szirénhangjaira” sem feltétlenül hallgattak szívesen, s ahol lehetett, támaszkodtak a könyvtárakban még meglévő, szakmai szempontból megbízható régi, német nyelvű szakirodalomra. Az 1989 után beérő újabb generáció tagjainak még ily’ módon sikerülhetett a külföldi diskurzusokhoz hozzászólnia, de az évtizedek alatt felhalmozott hátrányt nagyon nehéz lesz ledolgozni.

A hadtörténet egyik legközelebbi „rokona”, a magyar hadtudomány viszont (be)kötöttségeinél fogva már nem volt ilyen szerencsés: a szellemi tőkefelhalmozás helyett számára az amnézia és zöldmezős újrakezdés maradt az egyetlen út. Hiába, az önálló, autonóm gondolkodás – úgy tűnik – komoly luxus a világban.

Pedig a manapság oly sokat emlegetett szuverenitás egyik legfontosabb alapja az önálló szellemi bázis, amely azonban nem válhat a provincializmus melegágyává.

Ahhoz, hogy innen, Európa közepéről is láthatóvá váljon Magyarország tudományos teljesítménye, a hazai szerzőknek érvényeset kell mondaniuk a szűken értelmezett magyar vonatkozású témákon túl is. Nem elég arra törekednünk, hogy történelmünkből a most már „eredetpolitikainak” nevezett gyártósorokon új „nemzeti mítoszokat” gyurmázzunk. Rá kellene találni azokra az európai történeti keretekre, melyek révén a magyarországi fejlemények ismételten új kontextust nyerhetnek, s melyek feltárásával ideális esetben – lehetőleg nemzetközi összefogással – akár „versenyre” is kelhetnénk más szereplők értelmezéseivel a nagyvilágban. Hogy ne csak magunkat lássuk végre tisztán – de így láttathassuk magunkat a világban is.


Nyitókép: amerikai tengerészgyalogosok Szaddám Huszein portréja előtt pózolnak a dél-iraki Nászírijában 2003. március 25-én. Fotó: AFP/Cris Bouroncle

Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Világmagyarázat