Foci, Spinoza, Soros – a miniszterhelyettes válaszol a könyvét ért kritikára – Válasz Online
 

Foci, Spinoza, Soros – a miniszterhelyettes válaszol a könyvét ért kritikára

Orbán Balázs
| 2021.01.24. | vélemény

„Helyenként inspiráló, néha pedig bosszantó volt olvasni Szabó Attila kritikáját – de ez így van jól!” – válaszol Orbán Balázs egy lapunkban megjelent, A magyar stratégiai gondolkodás egyszeregye című könyvéről szóló recenzióra. A miniszterhelyettes írásának nem csupán azért biztosítunk helyet, mert a Válasz Online nevéből és az értelmes vitákat előmozdítani szándékozó küldetéséből is ez következik. Azért is, mert bár a kormányzati megmondóemberektől szokásos sorosozás, liberálisozás, kozmopolitázás a veleje ennek a szövegnek is, ilyen szofisztikált, értelmiségi megközelítésben, eszmei alapozással, érvekkel alátámasztva aligha olvastak még ilyet aktív politikustól. Orbán ugyanakkor egyetlen pontban sem gondolja megfontolandónak a kritikai felvetéseket – akkor sem, ha a kritika szerzője az övéi közül volt, amelyet megfontolásra érdemesnek tartott. Vita.

hirdetes

A szakállas vicc szerint a belga válogatott frissen honosított futballistája megdöbbenve tapasztalja, hogy a csapat külön öltözőt tart fent a flamand és a vallon focistáknak. Sőt, a két csapat tagjai külön sorakoznak fel az edzések előtt. Ekkor teszi fel a kérdést: „És a belgák hova álljanak?”

A több változatban ismert vicc népszerűsége kétségkívül szellemességének köszönhető, s mint általában a jó poénokban, ebben is mindenki megtalálja benne a maga igazát. A nemzetekben gondolkodók joggal kacagnak fel, hogy hiába hozták létre a mesterséges belga államot, a valódi nemzettudatot (úgymint a flamand és a vallon) mégsem tudták kiiktatni. A nemzeti gondolatot meghaladottnak tekintők is elégedetten csettinthetnek: „Lám-lám, a nemzetekben gondolkodás micsoda anakronizmus, belterjes dolog. Ez rögtön ki is derül, mihelyst magasabb nézőpontból, azaz a honosított labdarúgó szempontjából vizsgálódunk!”

A vicc hatására megtörténik a csoda: „nacionalisták” és „internacionalisták” a kocsmai asztalnál együtt nevetnek és még talán csodálkoznak is, hogy az ivócimbora legalább a viccet érti. Ez a szinte idilli kép merült fel bennem, amikor Szabó Attila A magyar stratégiai gondolkodás egyszeregye című könyvemről szóló recenzióját olvastam.

Nagy örömmel állapítottam meg, hogy a könyv elérte célját, mert hatást váltott ki. Ráadásul ez a vita túlmutat azon a sekélyességen, hogy a másiknak ab ovo nincs igaza. Ezért is posztoltam szinte rögtön a megjelenés után a kritikát a saját Facebook-oldalamon, röviden reagálva is annak tartalmára. Hamar kiderült, hogy legnagyobb egyet nem értés Szabó Attilával egy futballhasonlat körül csúcsosodik ki, s ehhez kapcsolódik a címben megidézett vicc is. A szerző ugyanis azt rótta fel legnagyobb hiányosságomnak, hogy túlságosan is homogén nemzetfogalommal operálok. Így ír: „Orbán Balázs abból indul ki, hogy egy válogatott meccsen minden magyar szurkol a nemzeti csapatnak. Pedig nem. Sokan, talán a többség a füle botját sem mozdítja ilyesmire, és ez nem baj.”

Szavaiban visszaköszön a szakállas vicc internacionalista értelmezése, miszerint a hagyományos nemzetfogalom meghaladottá vált. De mi van akkor, ha nem ez a magasabb nézőpont?

A közösről és általánosról

A kötetben arra vállalkoztam, hogy felvázoljam a magyar stratégiai gondolkodás alapvetéseit, amely művelethez alapvetően két dolgot kellett meghatároznom. Egyrészt azt, hogy mi a stratégiai gondolkodás, másrészt, hogy mi a magyar. Majd pedig e két definíciót szintetizálva igyekszem bemutatni a magyar stratégiai gondolkodás sarokköveit. Ahogy Szabó Attila kritikája jóindulatúan elismeri, a stratégiai gondolkodás meghatározásához a vonatkozó szakirodalom régebbi és legújabb műveit is egyaránt felhasználtam, s ebben ő sem talált kivetnivalót. A mi a magyar meghatározásához pedig a nemzetkarakterológia eszközeivel éltem.

A nemzetkarakterológia mint fogalom és gondolat azért nem népszerű a liberális oldalon, mert éppen egy nemzet általános sajátosságainak meghatározásából épül fel.

Ezért nem az egyedit ragadja meg, hanem az általánost. Ami magyar, az nem német, s így tovább. „Omnis determinatio est negatio”, azaz minden meghatározás tagadás is egyben – mondja Spinoza. S ugyanígy, minden definíció lehatárolás (megHATÁRozás), azaz a teljességből egy részt bizonyos általános szempontok mentén leválaszt. Érdemes azonban észben tartani, hogy az ilyesfajta meghatározás célja nem valamiféle kirekesztés vagy kizárás. Éppenséggel az alapvetően dolgokban gondolkodó emberi értelem számára fontos mozzanat ez, amely nélkül nem tudunk létezni a világban. A fogalomhasználatok szükségességét a liberális gondolkodás sem vitatja, csak éppen a politikai közösség meghatározásában a progresszívek automatikusan kirekesztést látnak, hiszen felismerik a definíció normatív jellegét.

Örülök, hogy Szabó Attila liberalizmuskritikai észrevételeimet a kötet legerősebb részének nevezte. A recenzió szerzője megfontolásra érdemesnek tartja például azt a felvetésemet, hogy az értéksemlegességre való törekvés is értéktételezés. Bármilyen általános kategória mentén igyekszünk hatni a körülöttünk lévő világra, amögött mindig értékválasztás húzódik meg. S mivel az értékvállalások a tényekből levezethetetlenek, ezért mindig személyes preferenciák mentén alakulnak ki. Ilyen nézetrendszer a 21. századi progresszív liberalizmus, bármennyire is ennek ellenkezőjét állítja. És ilyen annak gazdasági, illetve jogvédő vetülete is.

Merthogy liberalizmuskritikámmal kapcsolatban Szabó Attila azt rója fel leginkább, hogy nem teszek különbséget a gazdasági neoliberalizmus és jogvédő liberalizmus között – pontosabban nem is térek ki utóbbira. Pedig a két irányzat szervesen kapcsolódik egymáshoz. A laissez-faire kapitalizmust preferáló neoliberális gazdaságpolitika az állam piaci semlegességének elvét hirdeti, s így az állam részéről a piaci folyamatokat célzó beavatkozás elvi lehetőségét is elveti. A társadalmi viszonyok kapcsán pedig a jogvédő liberalizmus az állam társadalmi szerepének visszaszorítására törekszik. Ahogy Szabó Attila is írja: „a hatalom ellensúlyaiként szolgál, hogy kritikára, függetlenségre készteti az egyéneket és a teljes politikai közösséget”. Mind a gazdasági, mind a jogvédő liberalizmus mögött az a felfogás húzódik meg, hogy az állam értéktételezésen alapuló (normatív) szerepvállalása alapvetően rossz. Muszáj megjegyeznem, hogy

a sokszor kritizált Soros György életpályában a modern progresszív liberalizmus gazdasági és társadalmi (jogvédő) vetülete tökéletesen kiegészíti egymást. Mondhatni az ő személyében ölt testet mindkettő. Ezzel a látszólagos feszültséggel egy, a TASZ-nál munkát vállaló jogásznak bizonyos ponton számot kell vetnie.

Azt még érdemes megjegyezni, hogy – ismét Szabó Attila szavaival élve – „a liberális alapon működő jogvédő szervezetek, mechanizmusok” pontosan ugyanazt a tevékenységet végzik, mint a nemzeti alapon szerveződő állam. Azaz egy absztrakcióból eredő, általánosító politikaiközösség-fogalmat tesznek normává, s ezen normából fakadó értékeket kívánják érvényre juttatni. Persze náluk ez az absztrakt politikai közösség különbözik a nemzetfogalomtól. Olyan elvont ideák mentén szerveződik, mint „kozmopolitizmus”, „kommunikatív cselekvés” vagy „alkotmányos patriotizmus”, amely fogalmak épp a klasszikus nemzetfogalomból fakadó értéktételezésekkel és -vállalásokkal szemben kívánnak alternatívát támasztani. Értékvállalások között pedig nem lehet érdemben igazságot tenni, csak egyéni preferenciák alapján egyiket vagy másikat választani. Napjaink politikai vitái Magyarországon és az egész nyugati civilizációban éppen arról szólnak, hogy a nemzeti alapú értékvállalások vagy az egyetemességet hirdető progresszív liberális értékvállalások érvényesüljenek-e. Ezek után meglehetősen sajátos kritikaként felróni azt, hogy egyik irányzat követői nem elég inkluzívak a másik irányzattal szemben.

Pontosan ugyanezt a gondolkodási bukfencet követik el Karl Popper hívei, amikor a nyílt társadalomról beszélnek. Az eredeti terjedelmes mű előszavában Popper azt írja: célja, hogy a tudományos módszertant tegye a társadalomszervezés alapelvévé. Mit jelent ez a gyakorlatban? Azt, hogy a társadalomszervezés alapelvei közé nem kerülhetnek be olyan általánosságok és általánosítások is, amelyek miatt Szabó Attila engem kritizál. Popper szerint ugyanis ezek a normatív állítások, amelyek értéket tulajdonítanak bizonyos népcsoportoknak, jelenségeknek, viselkedéseknek vagy életmódnak, szükségképpen zárt társadalomhoz fognak vezetni. Azért történik így, mert a politikai hatalom az egész társadalomszervezést ezen értékeknek megvédésének rendeli majd alá, ezeket preferálja, s az ezektől eltérőt szankcionálja. Ezzel szemben a nyílt társadalom, amely a tudományos módszertan értéksemlegessége szerint alkot ítéletet, nem tesz különbséget értékvállalások, életmódok, viselkedésminták között. Csakhogy manapság

a nyílt társadalom hívei nem semlegesek, hanem a nemzet, család, vallás, rend, hagyomány mint értékvállalás dekonstruálásán dolgoznak, a saját értékvállalásaik szerint.

Magam viszont a konzervatív nemzeteszméből fakadó értékvállalások érvényre juttatását támogatom, s ennek a belső meggyőződésen túl gyakorlati okai is vannak. A progresszív liberalizmus ugyanis elidegeníti egymástól a társadalom tagjait, felszámolja a természetes közösségeket, s cserébe nem képes újakat teremteni, ellenben felerősíti a gazdasági különbségeket és a társadalmi ellentéteket. Ezzel szemben a konzervatív nemzeteszme értékvállalásai integráló jellegűek. Ezt a könyvben is igyekeztem hangsúlyozni.

A magyar karakterre vonatkozó megállapítások a kötetben a következők:

  1. szabadságszeretők, akik „ütésre keményednek”;
  2. vitézkedők, de nem hódítók;
  3. szkeptikusak az idegen eszmékkel szemben, a saját arcukra formálják őket;
  4. egyszerre nyugatiak és keletiek;
  5. egyszerre megosztottak és egységesek;
  6. politikai életükben fontos szerepet játszik a keresztény kulturális alap.

Már csak a felsorolásban markáns szerepet játszó ellentétpárok is jelzik, igencsak befogadó kategóriákkal állunk szemben. Ennek ellenére Szabó Attila felsorolja azokat az embertípusokat és társadalmi csoportokat, akik szerinte kívül esnek az általam meghatározott karakterisztikán. Ilyenek például:

  1. a leszakadó falvak közmunkásai,
  2. a budapesti romkocsmákban merengő értelmiség,
  3. a határmenti cigarettacsempészek,
  4. a jogvédő szervezetek munkatársai.

De a romkocsmákban merengő értelmiség vajon nem éppen szabadságszerető, vagy éppen megosztott? Az ügyeskedők vajon nem valami keleties betyárvirtus mai megtestesítői? A jogvédő szervezetek munkatársai vajon nem a mindenkori nyugatosak? S ugyanezen szervezetek, amikor az emberi méltóság elidegeníthetetlen volta mellett szállnak síkra, vajon nem az istenképűség keresztény tanának szekularizált formáját védik?

Dehogynem! Ettől még igaz, hogy a magyar nemzetet, vagyis azt a politikai közösséget, amelyet sikeressé akarunk tenni, az általam felvázolt karakterjegyek alapján meg lehet érteni és számára programot lehet adni. Az ezen sajátosságokra érzéketlen politika pedig nem lehet sikeres Magyarországon. Ez volt kötet egyik legfőbb mondanivalója. S ha már itt tartunk, úgy vélem,

a rendszerváltoztatást követő baloldali-liberális kormányzások érzéketlenek voltak a nemzeti érdekre, s ez vezetett oda, hogy a hazai progresszió kizárólag mintaátvételben gondolkodik.

Ha tőlünk nyugatabbra valami dívik, akkor azt itthon is, lehetőleg mindenféle önreflexió nélkül át akarják venni. Azt pedig végleg nem vizsgálják, hogy az adott dolog vajon hasznára vagy kárára válik a magyar nemzet politikai közösségének.

A kritikanélküli mintaátvételt jól szemlélteti a Ferencvárosban ideiglenesen felállítandó BLM-szobor. Az alkotás a New York-i Szabadságszobrot ábrázolja az egyesült államokbeli Black Lives Matter-mozgalmak védjegyévé vált térdeplő pózban, szivárványszínűre matricázva. Ezzel akarja a liberális kerület felhívni a figyelmet az állítólagos hazai rendszerszintű rasszizmusra.

Ez így nettó badarság. Az alkotás egyetlen motívuma sem magyar, hanem egyszerű másolás.

Kötve hiszem, hogy azok a hazai csoportok, akiknek problémáira állítólag a kerületi vezetés fel akarja hívni a figyelmet, bármilyen kontextusban önmagukra ismernének a szobor láttán.

Húzzuk alá, hogy ennek nem kellene így lennie! A modernizáció és a haladás gondolata – amit ugyebár a progresszív liberális oldal a zászlajára tűz – alapesetben nem érzéketlen a nemzeti szempontokra. A reformkortól kezdve a dualizmus végéig például az alapvetően liberális gyökerű modernizáció célja mindig is a nemzet gazdasági erejének megerősítése, így a nemzeti érdek érvényesítése és a szuverenitás tágítása volt. Széchenyi és Kossuth vitában állt egymással, de a nemzeti érdek képviseletében egyetértettek. A mai liberális oldal azonban elzárkózik a nemzeti értékek, karakter és érdekek fogalmától is, s ezekről hallva kapásból kirekesztést kiált. Sajnos ez a gondolkodásmód visszaköszön Szabó Attila kritikájában is.

Ezért sorait olvasva némileg csalódott is voltam. Fájó látni, hogy a részletes kifejtés és tisztességes liberalizmuskritika ellenére könyvem lényegében a sablonosnak mondható „kirekesztő” jelzőt kapja meg, mondván, kizárom a nemzetből azokat, akik életüket másképp élik. „Orbán Balázs abból indul ki, hogy egy válogatott meccsen minden magyar szurkol a nemzeti csapatnak. Pedig nem. Sokan, talán a többség a füle botját sem mozdítja ilyesmire, és ez nem baj.”

A kötet tételmondata is lehetne: a magyar nemzet stratégiai céljairól és a célok megvalósításához szükséges eszközökről nem lehet úgy gondolkodni, hogy nem drukkolunk a magyar válogatottnak. Sőt, a magyarokról mint nemzetről sem lehet úgy beszélni, hogy nem ismerjük fel: ők azok, akik a futballmeccsen magyar mezben vannak, illetve akik a magyar csapatnak szurkolnak. De tovább is megyek:

nem lehet olyan kormány sikeres Magyarországon, amelyik nem örül és nem támogatja a magyar sikereket politikában, gazdaságban, sportban, tudományban, művészetben.

Ezek a sikerek meg versenyben, a nem magyar ellenfelek legyőzésével születnek. Hogy ez egy általánosítás? Persze! De aki nem dolgozik ilyen általánosításokkal, az nem lehet jó vezetője ennek a közösségnek. Másiknak lehet, de ennek nem.

Ezzel le is zárom a recenzióban megfogalmazott elvi felvetésre adott választ, s felelek néhány konkrét kritikára. A nemzetkarakter homogén jellegét kifogásoló megállapításokon túl Szabó Attila azt kérte rajtam számon, hogy:

Kompetitív és kooperatív stratégiák

Stratégiát alkotni leginkább akkor szoktunk, ha céljaink elérésében akadályoztatva vagyunk. Még a Szabó Attila által felvázolt kooperatív stratégiák is bizonyos akadályok leküzdése és célok elérése érdekében jönnek létre, több szereplő munkáját és erőfeszítéseit összehangolandó. Így végső soron ezek a stratégiák is kompetitívek, még akkor is, ha a leküzdendő akadályok nem emberi tényezők. Mindemellett a szerző a kereskedelmet hozza példának a kooperatív stratégiákra, amely gazdasági tevékenység egyébként igencsak versengő. Nem kell megelégednünk gyerekkorunk sorozatai, a Dallas és az Onedin-család történetével, hogy belássuk: az üzlet verseny, a kereskedelmi siker szintén a versenytársak legyőzésével érhető el. Ebbe akár még szuverén államok valutáinak shortolása is belefér, amiből aztán jól lehet finanszírozni az olyan kooperatív és filantróp tevékenységeket, mint például a jogvédelem.

Európai Unió és dependencia

A konzervatív politikai gondolkodás középpontjában a nemzeti érdek érvényesítése áll. Ennek egyik eszköze az Európai Unió, ami szintén nem végcél, hanem eszköz a nemzetek céljainak összehangolására. Természetes, hogy más államok is a nemzeti érdek érvényesítésének eszközét látják az Európai Unióban, ezért az EU vitákkal terhelt. A föderalizáció nem lehetne valós koncepció, ha nem lennének olyan nemzetek, amelyek kifejezetten érdekeltek a föderalizációban. Németként például vállalható politikai alternatíva a nemzetek lebontása és az európai föderalizáció. A folyamat ugyanis épp azokat az EU-t ma jellemző fékeket iktatja ki, amelyek a kis államoknak jelentenek garanciákat arra, hogy ne kelljen érdekeikkel nyíltan szembemenő intézkedéseket végrehajtaniuk. A német érdek érvényesülése szempontjából mindez akadály, nem pedig segítség. De a magyar szempont más. Számunkra fontos, hogy minden tagállam, így Magyarország is, az Európai Unió működését ne elszenvedje, hanem alakítsa. Ezért magyar nemzeti érdek a nemzetek Európájának koncepciója melletti kiállás.

A migráció álprobléma

Szemben a szerző állításaival, a migráció valódi problémát jelent a befogadó országokban, a liberális politika pedig egyáltalán nem törekszik a határok megvédésére. A Willkommenskultur a tömegek határokon átívelő tömeges bevándorlását bátorította, s 2015-ben Magyarország a világ létező összes kritikáját megkapta a fizikai és jogi határzárért. Ehhez képest olyan személyek, mint a svéd rendőrség szóvivője, Angela Merkel, Emmanuel Macron ismerték el azóta, hogy a bevándorló hátterű személyek által lakott területek no-go zónákká váltak, s emellett párhuzamos társadalmak alakultak ki a bevándorló országokban. Az sem igaz Szabó Attila kritikájából, hogy a harmadik bevándorló nemzedék már beilleszkedik a befogadó társadalomba. Több tanulmány bizonyítja, hogy épp ezen személyek között gyakori a radikalizálódás.

Alkotmányozás és alkotmányos stabilitás

Gyakori vád az is a kormányzattal szemben, hogy már a kilencedik módosításon esett át a 2012-ben hatályba lépett Alaptörvény, ez mutatja annak instabilitását. Alkotmányjog-dogmatikai értelemben sem szabad azonban összekeverni egy alkotmány stabilitását annak rugalmassággal. A magyar alkotmány a történeti alkotmányosság idején is kifejezetten rugalmas keretrendszert alkotott. Később, a kartális alkotmányosság korszaka alatt is folyamatosan megmaradt ez a megközelítés. Az intellektuálisan izgalmas kérdés tehát nem ott kezdődik, ahol a magyar közélet ezen a gumicsonton vitatkozik. Hanem ott, hogy ahol rugalmatlan, tehát nehezen módosítható az alkotmányszöveg (például az Egyesült Államok vagy Németország), ezért politikai konszenzus hiányában esély sincs a szöveg módosítására, az alkotmányértelmezést végző bíróságok elképesztő hatalomra tesznek szert. Miközben olyan országokban, ahol az alkotmányozó könnyebben tudja igazítani a szöveget, a népképviseleti szervek szerepe nagyobb, az alkotmányértelmező fórumok szerepe kisebb. S hogy melyik hogyan járul hozzá a stabilitáshoz – na, itt indulhatna egy jó vita.

Mit mutat a medián?

Az a tény, hogy Szabó Attila a mediánjövedelemmel igyekszik árnyalni a gazdasági teljesítményre tett pozitív megállapításaimat, önmagában értékvállalás. (Egyébként a medián jövedelem is jelentősen emelkedett az elmúlt 10 évben.) Ezen mérőszám mögött az a gondolatiság húzódik meg, hogy a medián jövedelem feletti réteg nagyobb arányban részesedett a bővülő javakból, míg a medián alatti réteg kevésbé. Szóval a gazdagok lettek gazdagabbak, s a kevésbé tehetősebb rétegek viszont kevesebbet tudtak előrelépni. Ez klasszikus baloldali érvelés és politika. Ugyanezt vetették az egykori konzervatív brit miniszterelnök, Margaret Thatcher szemére egyik utolsó parlamenti szereplésekor. A Vaslady kiválóan rámutatott, hogy ez valójában egy olyan politika, amely mind a szegényeket, mind a gazdagokat szegényebbé teszi, s így csökkenti a társadalmi különbségeket. Ez pedig nem jó, hiszen pont fordítva van: olyan politika kell, ami mindenkit gazdagabbá tesz.  Ez a megközelítés ráadásul a demokrácia fontos építőköve:

csak a magántulajdonnal rendelkező erős középosztály képes működő demokráciát létrehozni. Középosztály, aminek nemcsak alsó, hanem középső és felső része is van.

Éppen ezért elfogadhatatlan a gazdasági neoliberalizmus elitizmusa, vagy az egalitárius politikák miatt leszakadó középosztály. Ha az értékvállaláson túl praktikus okokat is keresünk a magyar kormány által 2010 után bevezetett számtalan adócsökkentésben, kedvezményben és családtámogatási formában, akkor ezt a középosztály-megerősítő, az egészséges demokratikus működés mellett kiálló szempontot érdemes látni.

A magyar kormány gazdaságpolitikája is neoliberális elemeket tartalmaz

Bár a Boeing 747-esen és az ökrösszekéren is van kerék, a kettő mégis merőben eltérő közlekedési eszköz. A konzervativizmusnak mindig is része volt a teljesítményelvűség, s ez önmagában elegendő ahhoz, hogy a segély helyett munka elvét vallja, vagy hogy egykulcsos személyi jövedelemadót vezessen be. De ettől még nem lesz neoliberális. Vajon egy neoliberális kormány nevezne-e meg nemzetstratégiai szempontból kiemelt szektorokat, amelyeket egy félresikerült privatizáció után visszavásárol? Vagy adna-e kiemelt támogatást a gyermekvállaláshoz azért, mert értéknek tartja a családalapítást? Persze, hogy nem! A kormány politikája szerint, ahol az a nemzeti érdek szempontjából szükséges – például stratégiai ágazat, egészségtelen piacszerkezet, külföldi monopólium –, ott az erős állam megjelenik. Ahol pedig a versenyre van szükség, ott az állam szerepe kevésbé domináns.

Mindent összevetve helyenként inspiráló, néha pedig bosszantó volt olvasni Szabó Attila kritikáját – de ez így van jól! Köszönettel tartozom a szerzőnek, hogy vette a fáradságot, s alaposan áttanulmányozta könyvemet. Nem volt fukar dicsérni, ahol helyénvalónak érezte, s nem volt rest egyet nem érteni, ahol az ő gondolkodása szerint ez szükségszerű. Ezért írtam meg a könyvet, bízva abban, hogy ilyen kritikák után mind többen döntenek úgy, hogy maguk is elolvassák A magyar stratégiai gondolkodás egyszeregyét.


Nyitókép: AFP/Anne-Christine Poujoulat

Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

#Európai Unió#konzervativ#liberalizmus#Magyarország