Az önigazolás stratégiái, avagy az államtitkár könyvet ír

·2020.12.30

A rezsimhez képest szelíd és sok helyen jól alátámasztott szöveget kap az olvasó, ha kézbe veszi Orbán Balázs miniszterhelyettes friss könyvét a magyar stratégiaalkotásról – írja jogász, szociálpolitikus vendégszerzőnk. Szabó Attila szerint a mű bár végül nem teljesíti kitűzött célját, s politikai önigazolás marad, ezzel a szöveggel hiányosságai ellenére is lehet vitatkozni. Ő is ezt teszi alábbi recenziójában.

Orbán Balázs: A magyar stratágiaalkotás egyszeregye. Budapest, Mathias Corvinus Collegium, 2020.

Nagy fába vágta a fejszéjét Orbán Balázs. A Miniszterelnökség miniszterhelyettese, parlamenti és stratégiai államtitkár, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem oktatója, a Mathias Corvinus Collegium Alapítvány kuratóriumának elnöke úgy döntött, megírja a magyar stratégiai gondolkodás alapjait. A miniszterelnök előszavával kezdődő műben hosszan fejtegeti, miért most van a világ és így Magyarország is a stratégiaalkotások fázisában. Két egymást követő fejezet is az 1990 utáni eseményeket és eszmetörténetet, valamint a magyarság Kárpát-medencei történetét elemzi gazdagon lábjegyzetelve. A következtetés: az államalapítástól kezdve fokozatosan alakultak ki a magyar stratégiaalkotás sarokkövei, amelyeket jó időpillanatokban államférfiak érvényre is tudtak juttatni. Most ismét egy olyan történelmi pillanatban vagyunk, amikor esély van az önálló stratégiaalkotásra – állítja Orbán Balázs. Elő kell tehát venni a mintáinkat, és azok alapján stratégiát formálni.

Akad azonban néhány probléma a megállapításokkal. A szerző például végig homogén nemzetben gondolkodik. Nem vitás, hogy a nemzetekben nemzetkarakterisztikus jegyek felfedezhetők, de ez nem jelenti, hogy az egyes nemzetek ne lennének végtelenül heterogének. Orbán Balázs ezzel szemben abból indul ki, hogy egy válogatott meccsen minden magyar szurkol a nemzeti csapatnak. Pedig nem. Sokan, talán a többség a füle botját sem mozdítja ilyesmire, és ez nem baj. Ezek a homogénnek tételezett nemzetek Orbán hipotézise szerint amikor tudnak, stratégiát alkotnak. A stratégiaalkotást Orbán az erről szóló részben csak kompetitív módon tudja elképzelni, holott az emberi stratégia leginkább szimbiotikus. A kereskedelem, az egymás mellett élés főképp szimbiózisokat hoz létre még akkor is, ha ezeken belül versenyeztet. Természetesen nem valószínű, hogy a szerző ne tudna elképzelni kompromisszumkereső stratégiát, de mégiscsak beszédes, hogy kizárólag a kompetitív stratégiával vet számot. Ebből a felfogásból szükségszerűen következik a föderális Európa elutasítása, ez később elő is kerül a műben. A szerző akkor járna el körültekintően, ha a szimbiózist is preferálható stratégiaként venné számba, hiszen csak így tudná a saját maga által felállított cél-eszköz viszonylatban megalkotni a jó stratégiát. Mi a cél? A népek boldogsága, ahogyan ő maga is idézi Deákot. Mi az ehhez vezető eszköz? Az erre a kérdésre adott választ Orbán Balázs már nem a teljes szellemi horizonton keresi, hanem csupán a maga alkotta szűk tartományban. 

A stratégiaalkotáshoz a szerző végigolvasta a közelmúlt fontosabb társadalomtudományos munkáit, így nem téved nagyot, amikor sorra veszi, mire érdemes figyelni, az pedig kifejezetten izgalmas, ahogyan összefoglalja a hidegháborús és azt követő időszak történelmét. Ennek értelmezésében természetesen leginkább Fukuyamát és Huntingtont hívja segítségül. A hidegháborús időszak Orbán szerint kijelölte, hogy ki áll Keleten és ki Nyugaton, az ezt követő demokráciaexport-vezérelt, neoliberális gazdaságelméleti háttérrel bíró időszak pedig megkívánta a nyugati orientációt. Most – a 2001-es terrortámadás, a 2008-as pénzügyi összeomlás és a 2015-ös migrációs krízis után – a meglévő dogmák ledőltek, lehet szabadon gondolkodni és stratégiát alkotni.

Megdöbbentő, hogy Orbán Balázs mennyire nem foglalkozik az Európai Unióval. Talán ez a mű leggyengébb pontja: Magyarországot kevés dependenciával bíró államként kezeli. Ez egyszerűen tévedés.

Az EU joganyagát hajtjuk végre, az EU kohéziós támogatásai fejlesztik a magyar gazdaságot, az EU-ban zajló közös vitáink keretezik a mozgásterünket. Hogy mást ne mondjunk, mi is szankcióval sújtjuk Oroszországot vagy Törökországot. Van mozgásterünk persze, de az EU jogalkotási folyamatain belül. Erről a szerző teljesen megfeledkezik.   

Ehhez képest kifejezetten szofisztikált és mély liberalizmuskritikát gyakorol, amelyben vannak megfontolandó elemek. Igaza van abban, hogy az állam értékmentessége iránti vágy is érték, és az is megfontolandó, hogy életszerűtlen és életidegen a politikai térre pusztán mint racionális kommunikatív térre tekinteni. Talán ez a – kifejezetten elméleti – rész a leginkább meggyőző a szövegben: alaposan lábjegyzetelt, pro és kontra érveléssel átszőtt.

A könyv borítója (forrás: MCC)

Sajnálatos hiba ugyanakkor, hogy a 21. századi liberalizmus vizsgálatakor nem különbözteti meg a gazdasági liberalizmust és a jogvédő, kisebbségvédő liberalizmust. Talán emiatt nem tér ki arra sem, vajon van-e, lehet-e haszna, funkciója a társadalomban a liberális alapon működő jogvédő szervezeteknek, mechanizmusoknak. Az pedig mára már talán közhely, hogy a neoliberális gazdaságpolitika olyan társadalmi egyenlőtlenségekhez vezet, amilyeneket egyetlen demokratikus ország vagy politikai közösség sem bír el.

Amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy a szerző által később bemutatott NER is bőven használ neoliberális eszközöket a folyamatos adócsökkentésektől a munka törvénykönyvének liberalizálásán át a jóléti állam maradékainak leépítéséig, az egészségügy piacosításáig vagy akár az államból kiszervezett magánalapítványok létrehozásáig. (A kormányzás neoliberális vonásairól beszélt a Válasz Online-nak Körösényi András és Gyulai Attila is a vezérdemokráciáról szóló páros interjúban – a szerk.) Hiányossága a műnek, hogy erre az eszmei feszültségre egyáltalán nem reflektál.

A migráció is stratégiai kérdésként jelenik meg, ez azonban Magyarországon legfeljebb kommunikációs szempontból stratégiai kérdés, hiszen a 18. századi betelepítések óta soha nem akart Magyarországon a lakossághoz képest jelentős számú bevándorló letelepedni. Az persze világos, hogy a kormányzat ezt a kérdést elvi szempontból fontosnak tekinti, vagy legalábbis fontosnak állítja be.

A szöveg azon állítása sem igazolt, hogy a migráció hosszú távon párhuzamosan együttélő társadalmakat hoz létre. Sőt, a legtöbb tapasztalat azt mutatja, hogy ezek a kezdetleges zártságok két-három generáció alatt feloldódnak, eltűnnek. Ráadásul ennek a folyamatnak a sebessége jórészt az állam integratív törekvésitől is függ. Mindennek tükrében túlzásokba esik a szerző, miközben szembe is kerül az általa is idézett Szent István-i intelemmel:  „[…] amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.” Lehetne erről is gondolkodni és érvelni, de ezt a szerző megspórolja és lezártnak tekinti a vitát.

A Szent István-i örökség kapcsán egyébként Deák, Tisza István és Andrássy példáit emeli ki, mert úgy véli, ők képesek voltak egyensúlyt teremteni az örök ellenálló, kérlelhetetlen szabadságvágyat szimbolizáló Kossuth és a monarchiahű, nyitott, modernizáló Széchényi között. Szent István öröksége tehát Orbán szerint az egyensúly megteremtése a nyugatos modernizáció és a keleti, nomád szabadságvágy között. Ezt is felhasználja ahhoz, hogy kissé klisésen megalkossa a magyar jellemet, amely szerinte szabadságszerető, vitéz, de nem hódító, az idegen eszmékkel szkeptikus, egyszerre keleti és nyugati, megosztott, de mégis egységes és keresztény.

Ezeknek a következtetéseknek a levonásához Bibót, Babitsot, Szűcs Jenőt, Szekfű Gyulát idézi, mégis az az érzése marad az olvasónak, hogy ezek a karakterjegyek valójában azt mutatják, ahogyan a szerző látni szeretné a magyar néplelket, illetve azt, hogy nagyon szeretne látni valamiféle magyar néplelket. Tulajdonképpen nem tesz mást, mint amit a könyv elején ígér: homogenizál, elvont nemzetképet alkot, amelyből éppen a nemzetet alkotó egyes emberek, a leszakadó falvak közmunkásai, a budapesti romkocsmákban merengő értelmiség, a határmenti cigarettacsempészek, a jogvédő szervezetek munkatársai és még hosszan sorolhatnánk, ki mindenki marad ki.

Az utolsó részben válik teljesen világossá, hogy a könyv nem eszmei vizsgálódás, hanem a kormány politikájának igazolása.

A szerző méltatja az adócsökkentéseket, de nem mondja el azt a közismert tényt, hogy az adócsökkentés következtében a magasabb jövedelmi tizedeknél arányaiban sokkal nagyobb jövedelem marad, mint az alsó 70 százaléknál. Azt is mondja ezzel kapcsolatban, hogy az átlagbér 80 százalékkal nőtt 2010 óta. Ez persze igaz, de ennél jobb mérőeszköz a háztartások mediánjövedelme, amely az Eurostat adatai szerint a 2010-es 4241 euróról csak 5872 euróra emelkedett. Ez pedig nem 80, hanem csak 38 százalék – 9 év alatt. Mindeközben Romániában a háztartások mediánjövedelme 2036-ról 3854 euróra (89 százalék) nőtt, Lengyelországban pedig, ami nagyjából velünk egy szintről indult, 2010-ben 4402 euró volt a háztartások mediánjövedelme, ez 2019-re 7142 euróra nőtt (62 százalék). A növekedés üteme Szlovákiában volt a magyarhoz hasonló: 6117-ről 8119 euróra emelkedett a mérőszám (32 százalék). A szomszédaink tehát vagy dinamikusabban fejlődtek és messzebbre jutottak ez idő alatt, vagy eleve sokkal jobban állnak nálunk. Tény tehát, hogy a magyar adócsökkentés e téren nem ért el látványos eredményeket, hacsak azt nem tekintjük annak, hogy a felső néhány százalék jövedelme kilőtt és elszakadt a társadalom nagy többségének jövedelmétől.

A szerző méltatja az államadósság csökkentését is. Ennek aránya a bruttó nemzeti össztermékhez (GDP) képest a 2010-es 80,2 százalékról 65,4 százalékra csökkent. Csakhogy a könyv bemutatóján még Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter is problémának nevezte, hogy nem sikerült 50 százalék alá csökkenteni az elmúlt évtizedben az államadósságot. 

A méltányos teherviseléssel kapcsolatban Orbán Balázs sikerként értékeli az államosításokat, illetve a különadók bevezetését és megtartását. Ez akár legitim politika is lehetne, ha nem lennének arra utaló jelek, hogy az egyszer államosított vagyon magánkezekbe vándorol. Kiváló példa erre az éppen a szerző által vezetett Mathias Corvinus Collegium Alapítvány állami feltőkésítése vagy az állam által szanált bankok baráti magánkézbe kerülése. Hogy ezekre a folyamatokra reflektáljon, arról a szerző elegánsan megfeledkezik.

A munkaalapú társadalommal kapcsolatban pedig arra nem tér ki, hogy a „teljes foglalkoztatás” nem éri el a leginkább leszakadt társadalmi rétegeket – ők a közmunkában ragadnak és több kutatás is azt mutatja, hogy az nem képes őket az elsődleges munkaerőpiacra visszavezetni. Ezeket az embereket sok szempontból maga a kormány sem tekinti a munkaerőpiac részeseinek: sem CSOK-ot, sem lakásfelújítási támogatást, sem babaváró hitelt nem tudnak igényelni. Ez csak a „valódi munkaviszonnyal rendelkezőknek” jár. Persze érthető ez a megoldás: ha a szerző elhiszi a teljes foglalkoztatottság mítoszát, nem is kell foglalkoznia súlyos társadalmi problémákkal. Pedig ha valami stratégiai kérdés, akkor ez biztosan az.

A foglalkoztatás éppen azért nőhetett egyébként, mert a térségen belül nálunk az egyik legalacsonyabb a mediánbér. Az Eurostat legfrissebb (2018-as) adatai szerint a legalacsonyabb bruttó órabér az EU-n belül Bulgáriában van (2,4 euró), ezt követi Románia (3,7 euró), majd Magyarország és Litvánia (4,4 euró). Az alacsony munkabérre persze hogy rátelepül az EU-n belüli összeszerelő ipar, de nem biztos, hogy ez hosszú távon jó nekünk. A szöveg nem reflektál az ezzel kapcsolatos aggodalmakra sem.

„Ha a szerző elhiszi a teljes foglalkoztatottság mítoszát, nem is kell foglalkoznia súlyos társadalmi problémákkal.” Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Felelős költségvetésről is beszél a szerző, ennek körében is csökkenő államadósságról és alacsony államháztartási hiányról. Csakhogy ez éppen az Orbán által is kritizált neoliberális iskola receptje. Persze lehetett volna érvelni a szerzői álláspont mellett, de ez szintén elmaradt.

Orbán Balázs sikerként állítja be az alkotmányozást is, miközben az Alaptörvényt valójában politikai pártok közötti konszenzus és előkészítés nélkül, egyoldalúan fogadták el. Ráadásul ahányszor a hatalom szembe került a saját alkotmányával, annyiszor módosította is azt. Az elmúlt kilenc évben kilencszer. Ez pedig arra mutat rá, hogy a rendszer nem jut nyugvópontra, nem konszolidálódik, hanem permanens harcban áll.

A sikeres migrációkezelés kapcsán a szerző közli: a liberális toposz szerint a határokat nem lehet megvédeni. Csakhogy ilyen „liberális toposz” nincs és nem is volt. A liberális vagy sokkal inkább jogállami álláspont annyi, hogy a menekülteket meg kell védeni, és hogy a szabályozott migrációs folyamatokra szükség van. Egyébként az utóbbit a kormány is így látja, csak nem szereti nagydobra verni: bár Orbán nem beszél erről sem, ettől még tény marad, hogy az elmúlt néhány évben több tízezer külföldi munkavállaló kapott tartózkodási engedélyt Magyarországon. Ez önmagában nem baj, de álságos a migráció elutasításáról így, féloldalasan beszélni. 

Talán a legproblémásabb ebben a fejezetben a „Vita Brüsszellel” című rész, amelyet Orbán szintén a migrációra fűzött fel. Szerinte azért akar a „brüsszeli elit” jelentősebb migrációt, mert ez fellazítja a nemzettudatot és így közelebb juthatunk a föderális Európához. Ez a kissé konspiráció ízű érvelés több ponton is homályos: mikor szereznek a befogadott menekültek vagy az ide érkező munkavállalók választójogot? Szereznek-e egyáltalán? Ha pedig szereznek, nem éppen konzervatív szavazók lesznek? A kérdések felvetését és válaszokat a szerző megspórolja.

A közösségek építését sikerként mutatja be: sportegyesületek, egyházak, helyi közösségek, nemzet. Vajon azokra a közösségekre mennyire kell figyelni, amelyek kritikusak a kormánnyal szemben? Az egyházi státuszukat elvesztett szervezetek vajon nem közösségek? A nem kormánypárti önkormányzatok nem közösségek? A megbélyegzett civil szervezetek és támogatóik nem közösségek?

A közösségeknek talán éppen az lenne a lényege, hogy a hatalom ellensúlyaiként szolgáljanak, hogy kritikára, függetlenségre késztessék az egyéneket és a teljes politikai közösséget.

Lehet, hogy az lenne a társadalom, a nemzet számára hosszú távon a leghasznosabb, ha olyan közösségek épülését támogatnánk, amelyek függetlenek a hatalomtól. Talán éppen ez következik az Orbán Balázs által korábban bemutatott történelmi tanulságokból is. Igaz, nem tudhatjuk, hogy a támogatott közösségek mikor kelnek önálló életre és mikor lesznek a hatalom ellensúlyai. Ugyanígy van ez a szerző által felemlegetett több mint egymillió új, az egyszerűsített honosítás bevezetése óta magyar állampolgárságot szerzett honfitársunkkal is.

A sikerek közé befért még a járványkezelés méltatása is. Ezt a szerző egyértelműen a konzervatív politika eredményeként értelmezi, a konzervatív járványkezelés kulcsát pedig abban látja, hogy azt kell tenni, amit az emberek elvárnak. A számok ezzel szemben sajnos nem igazolják Magyarország sikerességét: a százezer lakosra jutó halálos áldozatok száma december 13-án Magyarországon 69,45 volt, Németországban pedig 26,41. Arról pedig ne is essék szó, hogy a magyar vagy a német adatokban érdemes-e inkább megbízni.

Elhallgatja továbbá a szerző, hogy az EU-n belül a magyar nemzeti össztermék súlya alig nőtt az általa vizsgált időszakban. A 2010-es 0,8 százalékról 0,9 százalékra emelkedett 2019-re. Ennyit változott a gazdasági súlyunk és ez is azért, mert a déli államok súlya csökkent a tortán belül. Ez idő alatt Lengyelország 2,8 százalékról 3,2 százalékra növelte a részesedését, Románia pedig 1 százalékról 1,4 százalékra. Nem, Magyarország sajnos nem sikeres a szomszédaihoz képest. Nem működik a stratégia, nem nő a gazdasági jelentőségünk. Sajnos ez nem jelenik meg a könyvben.

A könyv tehát nem váltja be az ígéreteit. A szerző az elméleti alapokat lefekteti, de a NER értékelésekor nem nyit meg vitákat, nem sorolja fel a kontra érveket, így nem tud a nemzet számára stratégiai egyszeregyet alkotni. Mindenképpen erényeként értékelendő ugyanakkor, hogy a rezsimhez képest szelíd és sok helyen jól alátámasztott szöveget kap a kezébe az olvasó. Felüdülés ez tíz év kommunikációs úthenger után. Ezzel a szöveggel ugyanis hiányosságai ellenére is lehet vitatkozni. A mű azonban sajnos politikai önigazolás marad akkor is, ha sokszor érezni: Orbán Balázs, ha akarna, tudna függetlenül és kritikusan gondolkodni.


A szerző a Társaság a Szabadságjogokért munkatársa, de recenziója nem kapcsolódik a szervezet munkájához és nem annak véleményét fogalmazza meg.


Nyitókép: Orbán Balázs, a Miniszterelnökség parlamenti államtitkára napirend előtt szólal fel az Országgyűlés plenáris ülésén 2020. december 16-án. Fotó: MTI/Illyés Tibor

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: vélemény