Soros György kismiska hozzájuk képest – ők mozgatják a szálakat az EU-ban
Bár Orbán Viktor nap mint nap úgy tesz, mintha Soros György rángatná dróton az EU-t, a milliárdos kishal csupán mondjuk a vegyszergyártók lobbijához képest. A céges kijáróemberek még az európai parlamenti képviselők asszisztenseire is figyelnek, uniós üzlet és politika pedig néha szinte teljesen összemosódik. Megnéztük, kik befolyásolják az uniós döntéshozatalt és mennyit költenek erre.
hirdetés
A brüsszeli Maison de Luxemburg minden hivalkodástól mentes, elegáns étterem egysaroknyira az Európai Parlament épületétől. A hozzáértők szerint figyelemreméltóak a ház halspecialitásai, de az EU-s mikrokozmosz az éttermet nem csak ezért tartja számon. A Maison du Luxembourg – több más, az európai negyedben található intézménnyel egyetemben – az uniós lobbizás egyik kitüntetett színhelye. Multinacionális cégek, érdekképviseletek, nemzetközi ügyvédi irodák, nemkormányzati szervezetek szívesen adnak itt randevút uniós döntéshozóknak – ehhez megfelelő környezetet biztosítanak az étterem által reklámozott diszkrét különtermek. Mindez nagyon EU-s és nagyon brüsszeli módon zajlik: a kifinomultság találkozik a kíméletlen érdekérvényesítéssel.
Az elmúlt időben Magyarországon főleg Soros György lobbitevékenysége miatt esett szó a különféle uniós intézmények befolyásolásáról. „Van egy ember, aki ráadásul még a hazánk fia is, egy amerikai spekuláns, és azon dolgozik Brüsszelben, hogy ott ártson a magyaroknak, ahol csak tud” – nyilatkozta például múlt pénteken Orbán Viktor miniszterelnök szokásos heti rádióinterjújában.
Hamarosan látni fogjuk, a magyar-amerikai befektető-filantróphoz köthető szervezetek miként igyekeznek elérni céljaikat, de azt már előre elárulhatjuk:
az állami médiában és a politikai kommunikációban emlegetett, mindent átfogó nagy összeesküvés nem létezik.
Az ágazati érdekérvényesítés kifinomult eszközeit, az elkötött roppant pénzeket és a befolyásszerzés technikáit megismerve a megfigyelő szinte azt kívánja, bárcsak egy központból mozgatnák a szálakat. Sokkal áttekinthetőbb lenne a szinte áthatolhatatlan lobbidzsungel.
Egy multicégek vizsgálatára szakosodott civilszervezet Lobby Planet Bruxelles címmel megjelent 2017-es tanulmánya szerint az EU 25 ezer lobbistát regisztrált. (Csak egy részük dolgozik azonban az Európai Unió fővárosában.) Legfontosabb céljuk, hogy a törvénykezdeményező Európai Bizottság, a társjogalkotó Európai Parlament és az Európai Unió Tanácsa (a nemzeti kormányok képviselőiből álló testület) munkáját befolyásolják. A tét óriási: a Brüsszelben születő döntések 450 millió uniós polgár életét alakítják, legyen szó mezőgazdaságról, utazásról, közlekedésről, energiáról és még számtalan egyéb területről.
Mivel az Európai Unió demokratikus államok közössége, jogos elvárás, hogy az érintetteknek legyen beleszólásuk a róluk szóló szabályok meghozatalába. Magyar vonatkozású példa az Európai Parlament Minority Safepackről szóló múlt heti európai parlamenti szavazás. A döntést intenzív magyar lobbimunka előzte meg, amelynek során a képviselőket az őshonos kisebbségek érdekét szolgáló csomag hasznosságáról győzködték.
A probléma ott kezdődik, amikor a rendelkezésre álló pénzmennyiséggel arányosan nő a befolyásolási képesség – függetlenül attól, hogy az adott (például autóipari vagy internetes szolgáltatói) részérdek mennyire összeegyeztethető az európai közérdekkel. Az elmúlt években sorban robbantak ki a botrányok. Felhördülést váltottak ki európai parlamenti képviselők által beadott, de valójában nagy cégek jogászai által készített módosító javaslatok, és az a tény, hogy uniós főtisztviselők gyakran a korábban általuk ellenőrzött cégekhez szegődnek el mesés fizetségért. Az átjárás uniós közintézmények és a cégvilág között annyira természetessé vált, hogy az Európai Bizottságot 2009 és 2014 között vezető José Manuel Barroso őszintén nem értette a Goldman Sachshoz való elszegődését kísérő sajtóvitát. Jogi szempontból igaza volt, hiszen az uniós tisztviselők számára előírt 18 hónap várakozási idő lejárta után vállalta el az amerikai pénzügyi szolgáltató cég egyik busásan megfizetett sportállását. A kritikusoknak mégis volt igazsága, hiszen éppen Barroso bizottsági elnöksége idején szenvedte meg Európa és a világ is a Lehman Brothers, a Goldman Sachs és a hozzájuk hasonló befektetőcégek felelőtlensége által okozott globális gazdasági válságot. A rendszerszintű problémákat jelzi, hogy a Bizottság korábbi tisztviselői által beadott, a magánszektorban való elhelyezkedési kérelmeinek mindössze 0,62 százalékát utasítja el. Néha elég egy nyilatkozat arról, hogy az illető „nem fogja befolyásolásra használni” az Európai Bizottságnál megszerzett kapcsolatrendszerét és máris munkába állhat lobbistaként.
A rendszeres botrányok és a közvélemény nyomása miatt nemrég az Európai Parlament, az Európai Bizottság és az Európai Unió Tanácsa egységes, kötelező lobbinyilvántartás létrehozásáról döntöttek – merthogy ma ilyesmi nem létezik. A cégeknek, érdekképviseleteknek ugyan regisztrálniuk kell magukat, de senki nem ellenőrzi, hogy az önbevallás a lobbizásra fordított összegekről és az azzal foglalkozó alkalmazottak száma fedi-e a valóságot. 2014-től ugyan az Európai Bizottság vezető tisztviselőinek nyilvánosságra kell hozniuk, hogy mely lobbistákkal mikor és miért találkoztak, de
a szabályozás csak körülbelül 300 embert érint a 30 ezres alkalmazotti karból. Márpedig az uniós bürokráciára is igaz az ősi közigazgatási bölcsesség: az aprómunkát soha nem a legfelsőbb szint, hanem az alatta lévő hivatalnokgárda végzi.
Ráadásul még a kötelező nyilvánosság is nyögvenyelősen megy. Európai civilszervezetek összesítik és teszik kereshetővé a legfelső szintek találkozóit a kijáró emberekkel, mert a hivatalos tájékoztatást csak nehezen lehet kibogozni.
A legfelső szintű találkozók persze csak egy csápját jelentik a Brüsszelt behálózó lobbipolipnak. Rinus van Schendelen holland politológusprofesszor More Macchiavelli in Brussels – The art of lobbying in the EU (Több Machiavelli Brüsszelben – az EU-ban való lobbizás művészete) című alapmunkájában 28 módszert azonosított, amit a lobbisták megbízóik érdekében használnak. Ezek között a klasszikus módszerek (személyes találkozók, sajtótájékoztató, prospektus, meghallgatások, előadások stb.) éppúgy szerepelnek, mint szinte konspirációs eszközök. A paletta a lejárató honlap készítésétől agytrösztök álcázott finanszírozásán át az ellenérdekelt fél pozícióját gyengítő közvéleménykutatások megrendeléséig és terjesztéséig terjed.
Mivel nagy a tét, csak az adott szervezeten múlik, hogy milyen eszközzel él céljai érdekében. Márpedig ebben a versenyben tényleg mindenki részt vesz, aki számít. A Shell, a Google, a Volkswagen éppúgy, mint a magyar Molhoz hasonló regionális multik vagy a dán gyertyagyártók szövetsége. A felsoroltak mind rendelkeznek brüsszeli állandó képviselettel; mások inkább lobbizásra szakosodott cégeket bíznak meg képviseletükkel. Ez magyarázza, hogy a legnagyobb költők top 10-es listáján számunkra ismeretlen vállalkozások is bőven szerepelnek.
A szereplők a legnagyobb figyelmet a jogszabály-kezdeményezési joggal bíró Európai Bizottságra fordítják. Pontosan tudják, hogy minél előbb tudnak beavatkozni a rétestésztaként nyúló uniós jogalkotásba, annál eredményesebbek lehetnek. Az említett, lobbizásra szakosodott cégek legnagyobb erőssége, hogy évtizedes tapasztalataik révén pontosan tudják, mikor és kinek érdemes prezentálni megbízóik érdekeit. Az Európai Bizottság által véleményezésre felkért konzultációs testületekben is sok az iparági lobbista, akik pénzügyi lehetőségeivel nemigen tudnak versenyezni az európai fogyasztókat, munkavállalói érdekeket képviselő szakszervezetek, a civil vagy egyházi csoportok. A már említett Lobby Planet Bruxelles összesítése szerint 60 százalékkal több iparági-vállalati lobbistának volt európai parlamenti belépője, mint a civil társadalom képviselőinek. Pénzügyi erejük jóval nagyobb – de még brüsszeli jelenlétük is nagyságrendekkel erősebb.
Persze a „civil társadalom” csoportba is sok mindenkit bele lehet gyömöszölni, az egyfős brüsszeli irodával rendelkező környezetvédő csoporttól Soros György a belga fővárosban is befolyásos Open Society-hálózatáig. (Ennek uniós lobbizásra szakosodott szervezetét Open Society Policy Institute-nak hívják.) A befolyás azonban nem egyenlő a mindenhatósággal, habár aki az elmúlt években állami médiából tájékozódott, könnyen utóbbi meggyőződésre juthatott. Ezen állítások ősforrása a DC Leaks internetes kiszivárogtató portál által 2016-ban nyilvánosságra hozott adatbázisa, amelyet az Open Society Policy Institute megbízásából készített egy cég az akkor 751 tagú Európai Parlament 226 tagjáról, akiket „kipróbált” vagy „valószínű” szövetségesként azonosítottak a legkülönfélébb szakterületeken. (Az amerikai hatóságok a DC Leaks oldalt az orosz katonai hírszerzés fedőszerveként azonosították, s több orosz tiszt ellen indítottak eljárást.) Noha sokat hallottunk arról, hogy a felsorolt 226 politikus mindegyike parancsra ugró Soros-zsoldos, a listát áttekintve rendszeresen találkozunk a helyzetet árnyaló kommentárokkal („félénken progresszív”, „rendszertelen munkastílus”, „mérsékelten euroszkeptikus, de lehetséges szövetséges”, „bizonyos kérdésekben nyitott, de abortusz-ügyben elzárkózó” stb.). Az összeállítás klasszikus lobbista munka:
minden érdekkijáró legfontosabb feladata az uniós intézményekben található potenciális „barátok” és „ellenségek” azonosítása.
Kétségtelen, hogy ebben a munkában a nem kormányzati szektor szereplői közül az Open Society Policy Institute a tehetősebbek és a befolyásosabbak közé tartozik, 2019-ben 300 és 400 ezer euró közötti összeggel gazdálkodott és 16 lobbistát jelentett be.
A Von der Leyen-bizottság 2019. decemberi beiktatása óta az Open Society lobbistái összesen tizenegy alkalommal találkoztak – például romák felzárkóztatásával vagy a környezet védelmével kapcsolatos ügyekben – a biztosokkal, munkatársaikkal, illetve bizottsági főigazgatókkal. (Utóbbiak a Bizottság szakapparátusait vezető főhivatalnokok.) Ez jóval több, mint például az Európai Unió Katolikus Püspöki Konferenciáinak Bizottsága esetében, amelynek ugyanebben az időszakban mindössze két találkozója volt. Ugyanakkor a Transparency Europe által készített hasznos adatbázist vizsgálva megállapítható: az említett számok eltörpülnek a 2019 decembere óta lezajlott összesen 5202 bizottsági megbeszéléshez képest.
Az adatokból jól látszik, hogy Soros György aktivizmusánál a Bizottságot sokkal jobban érdeklik a nehézsúlyú gazdasági szereplők. Mint első táblázatunkból kiderült, a vegyipari lobbiszervezet European Chemical Industry több mint tízmillió eurót (3,5 milliárd forintot) költött tavaly érdekérvényesítésre. Meg is látszik az eredmény: csak idén 27 alkalommal prezentálhattak a legmagasabb szintű uniós döntéshozók előtt. Mindezt annak ellenére, hogy sokáig rossz volt a hírük, amiért a 2000-es években igyekeztek aláásni az EU-nak a vegyi anyagok alkalmazását szigorító erőfeszítéseit.
Hasonlóan sikeres a kijárásban a Google, amelynek lobbistái Jean-Claude Juncker öt éve alatt (2014-2019) 218 alkalommal találkozhattak a bizottsági vezetőkkel – ezzel abszolút csúcstartók. Idén is 24 alkalommal juthattak be a szürke padlószőnyeges tárgyalókba, s a Google is bőszen költ érdekérvényesítésre. Van is mit ellensúlyozni, hiszen az EU 2018-ban rekordméretű, 4,34 milliárd eurós bírságot szabtak ki az informatikai világcégre, amiért arra kötelezi a mobiltelefon-gyártókat, hogy Androidot futtató készülékeiken Google-alkalmazásokat állítsanak be alapértelmezett böngészőként, keresőmotorként vagy webáruházként.
A Google esete jelzi, hogy a lobbizásra fordított pénz sem térül meg mindig – a Volkswagené viszont azt, hogy ügyes lobbival sokáig a legnagyobb botrányt is el lehet sikálni. Már 2010-ben érkeztek jelzések a Bizottsághoz saját szakértői csapatától, hogy a német autógyártó dízelautói esetében csalhat a károsanyag-kibocsátási számokkal. A jelzést jó mélyre elásták, az azóta lobbistának állt (és a magyar kormánynak is dolgozó) Günther Oettinger német biztos 2012-ben írásban jelezte a német autógyártónak, hogy az uniós károsanyag-szabályozás nem érinti majd a Volkswagent. Végül 2016-ban amerikai jelzések után robbant ki a botrány. Talán már mondanunk sem kell, hogy az ügy kivizsgálására alakult európai parlamenti vizsgálóbizottság nem jutott túl messzire.
Persze az Európai Parlament sem mentes a lobbibefolyástól. Ugyan törvényeket önállóan elfogadni nincs joga, de módosíthatja az Európai Bizottság kezdeményezéseit. Itt aztán tág tere nyílik a céges érdekérvényesítésnek: előfordul, hogy a képviselők egyenesen a lobbisták által megszövegezett módosítójavaslatokat adják be. Az egyik legemlékezetesebb botrány 2013-ban tört ki, amikor a belga liberális Louis Michel (az állam- és kormányfőket tömörítő Európai Tanács élén álló Charles Michel édesapja) egymaga 200 módosítójavaslatot adott be az internetes adatvédelem ügyében. Kivétel nélkül mindegyik az iparági szereplők érdekeit képviselte. Még az is kiderült, hogy a szövegeket is kijáróemberek írták, az ügyben végül a képviselő egyik asszisztensét bocsátották el. Michel pedig mindenkit arról a teljesen hihető forgatókönyvről tájékoztatott, hogy ő semmiről sem tudott.
„Egy NGO emberei egy általam készített jelentésben szerettek volna változtatásokat elérni, majd amikor kudarcot vallottak, aktívan kampányoltak ellenem más frakcióknál”
– emlékszik vissza egy volt magyar európai parlamenti képviselő, hogy nem csak az iparági lobbisták használnak piszkos eszközöket. Forrásunk szerint jellemző, hogy az Európai Parlamentben első körben általában az asszisztenseket és a tanácsadókat keresik meg. „Az átlag képviselő nem túl okos, azt mondja fel, amit elé tesznek” – mondja. Azért előfordult, hogy egyik dél-európai frakciótársa lobbizott azért, hogy vegyen ki néhány kritikus mondatot egy csatlakozásra váró országról szóló anyagból. Olyan hevesen követelőzött, hogy forrásunk gyanút fogott. Kiderült, a képviselő kolléga baráti áron vásárolhatott az adott ország egyik telekommunikációs cégének részvényeiből. „Cserébe” a dél-európai képviselőt a csatlakozásra váró ország brüsszeli nagykövetsége közbenjárásra kérte. (A módosításokra nem került sor.)
Az Európai Parlamentben is sokakra igaz az, amit Barroso korábbi bizottsági elnöknél említettünk: olyannyira összemosódik üzlet és politika, hogy sokaknak már fel sem tűnik a műfajok keveredése. A német CDU-s Elmar Brok 1980-tól majd’ negyven éven át volt európai parlamenti képviselő, de azért az üzletre is figyelt. Mandátuma idején, 2004 és 2011 között a német sajtókonszern, a Bertelsmann alelnöke volt.
Mondani sem kell: amíg politikusok és tisztségviselők ilyen természetességgel ugrálják át az üzleti- és a közérdeket elvben elválasztó árkokat, Brüsszel lobbista hadai aligha aggódnak a mindennapi betevő miatt.
Nyitókép: Soros György és Jean-Claude Juncker találkozója az Európai Bizottság brüsszeli székházában 2017. április 27-én. Fotó: Európai Bizottság/Étienne Ansotte
