Vétó

·2020.11.18

A magyar miniszterelnök a vétóval úgy árthat az unió egészének, benne Magyarországnak, hogy cserébe meg sem kapja, amiért elvileg küzd. Azaz: teljesen feleslegesen. Véleménycikket ugyan csak kivételes esetben írunk, ám amikor a magyar kormány némi lengyel segédlettel felrobbantja az EU-t, az vitán felül ilyen.

Végre. Kezdjük kapiskálni. Persze lehet, hogy rosszul értjük, de így már legalább valamit fel lehet fűzni a minapi alkotmánymódosító javaslatra, amely szerint, ugye, „az anya nő, az apa férfi”.

Az EU-költségvetés Orbán-féle vétójáig pedig teljesen tanácstalanok voltunk. Esetleg az emberiség megérdemelt pusztulása után a maradványainkat kutató ufók megtévesztésére lehetett volna mestercsel a betoldás. Szegények mindhárom fülük tövét vakargatják majd mind a hét kezükkel, ha meg kell mondaniuk, mi célt szolgált az alkotmány az emberiség történetében. Hát ha még el kell határolniuk az irományt a pernyéből szintén kiásott Peti, Ida és Picuri című felvilágosító gyerekkönyvtől. Szegény majdani ufónebulók! Kicsit mondjuk mehetnénk tovább, ha már: ki lehetne egészíteni az Alaptörvényt azzal is, hogy „anyunak puncija van, hihihi”, továbbá „apunak meg kukija van, hihihi”. Akkor aztán tényleg gondban lesznek majd százezer év múlva azok a rohadt kis zöld idegenek!

Ne tegyünk persze úgy, mintha mindenféle agybaj nem terjedne világszerte, mintha nem hódítana az identitásharc a nagy óceán mindkét partján. Hódít. Azt illik nézni, aminek valaki tartja magát, ahelyett, hogy – ami az eredeti értelme volt a tényleg nemes gondolatnak – épphogy nem foglalkoznánk ezzel. A leendő amerikai alelnököt például azért kell történelminek nevezni már beiktatása előtt, mert nem férfi meg nem fehér. Wow! Hova jutott a fontos vívmány, amely szerint az állam nem tehet különbséget polgárai között származás, bőrszín, vallás, szexuális orientáció alapján? Sajnos messzire. Annak lényege ugyanis, hogy a hatalom nem tilthatja meg, hogy ha valaki rátermett, betöltsön egy adott pozíciót, csak mert mondjuk fekete vagy épp a saját neméhez vonzódik. Azaz: ebből a szempontból nincs jelentősége ezeknek a vonásoknak. Magánügyek. Bár itthon nem harapózott még el a „nem bináris szexuális identitás-rubrikát követelek a személyimbe”-látásmód, azért rá lehet harapni. Rágás közben pedig egyre mélyebbre jutni ugyanabban az identitáspolitikai zsákutcában, ahol olyan gyermeteg kérdéseket feszegetnek naphosszat, hogy kinek van meg kinek nincs kukija.

Itthon pontosan ez történik. Kormányszinten. Nem a normalitás áll tehát szemben az abnormalitással. Dehogy. A progresszívnek mondott és leginkább külföldön honos „identitástálibok” ellen valamilyen furcsa turbókereszténység nevében hirdetnek alkotmányos háborút. Megy már ez egy ideje, de még így sem volt érthető az alkotmány anyázós, apázós kiegészítése. Hiszen senki, soha nem állította komolyan, még a legagresszívebb progresszív sem, hogy az apa nő lenne – leszámítva egy angol esetet, ahol a hivatalosan férfivá vált nő gyereket szült és apaként akart szerepelni a születési anyakönyvben. (A pert egyébként elvesztette.) Lássuk be: marginális probléma, világnézet szerint szörnyülködni vagy éljenezni, de leginkább nevetni való hír, amely nem befolyásolja az életünket ezredannyira sem, mint mondjuk a járvány és annak gazdasági következményei. Ezt alkotmányba foglalni tehát épp az újabb rendkívüli jogrend bevezetésekor, amikor bizonyos járvánnyal kellene épp foglalkozni? Miért most? Hiszen ehhez nincs szükség rendkívüli felhatalmazásra: ilyeneket a kétharmados Fidesz-frakció eddig is bármikor belekaristolhatott az Alaptörvény gránitjába.

Aztán jött a magyar vétó a teljes EU-költségvetésre és az újjáépítési alapra. Iszonyatos pénzekre, amelyek Magyarországnak is járnának a következő hét évben, csakhogy januártól jogállami feltételek teljesüléséhez kötnék a kifizetésüket. „Jogállamot Magyarországon? Még mit nem? Csak az kéne!” Ezt így mégsem mondhatja azért a magyar kormány, nyilván. Sokkal jobb a látszat, hogy ezek a brüsszeliták azért vennék el a pénzünket, mert a büszke magyar nem hajlandó anyának mondani az apát. Lám, Brüsszel ideológiailag zsarol! Mondogatja is már Varga Judit bőszen.

Pedig Brüsszel ilyennel nem zsarol.

A jogállamisági mechanizmus célja persze kellemetlen. Olyasmi, hogy senki ne osztogathassa szét török strómanjainak, falubeli haverjainak és rokonainak az EU-pénzeket, meg hogy tartsa tiszteletben a jogállami normákat. Hogy ezek melyek, az viszont a magyar kormány szerint nem tiszta. Hogy számukra nem az, nos, arról kétségkívül volt alkalmunk meggyőződni az elmúlt tíz évben – kezdve a visszamenőleges hatályú és a személyre szabott törvényalkotással, egészen a legutóbbi trükkig, amikor a közpénzek immár törvényileg is elvesztették közpénzjellegüket. A jogállamiság fogalmának értelmezésével ellenzékben persze még nem volt gondja az ország jelenlegi vezetésének. Gyakran – és joggal – kérték számon azt a Gyurcsány-kormányon, ha emlékszünk:

Sorvad a jogállam: a Heti Válasz 2007. február 15-i címlapja

De még az EU-s jogállamiság sem volt érthetetlen a Fidesz számára. Amint arra Király Miklós felhívta a figyelmet, Magyarország EU-csatlakozásának feltétele volt a jogállamiság tiszteletben tartása, amit soha nem kifogásoltunk a csatlakozási tárgyalások során. „Az Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, jogállamiság, valamint az emberi jogok – ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait – tiszteletben tartásának értékein alapul” – áll a szerződésben is.  

A jogállamiság tehát eddig is elvárás volt a tagokkal szemben, most csupán pénzügyi szankciókat rendelnek a megsértéséhez – ha a Tanácsban a minősített többség úgy látja, hogy valaki ezt teszi, leállnak a pénzek folyósításával, amíg az adott állam nem tisztázza a helyzetet. A módszerre az Európai Parlament is rábólintott, meg a Tanács is – nehéz lenne tehát antidemokratikusnak nevezni.

Ahogy elég nehéz elmagyaráznia Orbán Viktornak azt is, mi a gond azzal, hogy a többség dönt. Meg azzal, ha a kisebbségnek a döntés nem tetszik. Őt például érdekelte valaha, hogy a parlamenti kisebbség itthon mit gondol? Mondjuk amikor a választási törvényt módosítja tetszése szerint?

Na, ugye.

Rögzítsük: Orbán Viktor olyasmit akar megvétózni, ami szerinte is jó Magyarországnak. Nemrég még büszkén jelentette, hogy remek számunkra a hétéves költségvetés. Azért akarja tehát megvétózni ezt a számunkra egyértelműen jót, mert egy másik szavazáson, másik ügyben, amelyben nincs vétójoga, kisebbségbe került és nem az lesz, amit ő akar.

A költségvetési bosszúvétó viszont nem csak nekünk, hanem az egész EU-nak fájna nagyon, szóval végül is ügyes. Jól zsarol. De hogyhogy az EU 25 tagországa nem tud megoldani egy ilyen problémát, amilyen a népességének két százalékát kitevő Magyarország kormányfői vétója? Vajon Orbán Viktor hogy oldaná meg a helyzetet, ha ő vezetné az uniót?

Van tippünk.

Például visszavonná a jogállami mechanizmust, cserébe megkapná a szavazatot a költségvetéshez, aztán az első adandó alkalommal elfogadná a jogállamit változtatás nélkül. Leginkább visszamenőleges hatállyal, mondjuk tíz évre visszamenőleg. És rögtön el is venné az összes pénzt a renitenstől az egész időszakra vonatkoztatva. Az Európai Bíróság kezéből meg kivenné a költségvetési ügyeket érintő döntések jogát, biztos, ami biztos.

Na, ezért jó, hogy a „töketlen” EU-nak ilyen bonyolult az eljárásrendje Tanáccsal, Bizottsággal, Parlamenttel: ilyen pozícióba ott ugyanis senki nem tud kerülni.

Ami viszont nem jelenti, hogy teljesen eszköztelen az unió a zsarolókkal szemben. Az újjáépítési alapot, a hitelfelvételt elintézhetik a lengyelek és magyarok nélkül is: ahogy az Európai Ügyészséget létrehozták. Önkéntes alapon szerveződhetnek a 25-ök, aztán felveszik a hitelt. Macerásabb, nem lesz olyan jó a kamat, de ha akarják, megvalósítható.

A hétéves költségvetés… Nos, ezek tényleg nem mennek Orbán és a lengyelek nélkül. Hacsak…

Hacsak a hetes cikkelyes eljárást életbe nem léptetik egyszerre a két ország ellen. Akkor nem szavazhatna az eljárásban egyik sem, tehát nem vétózhatnák egymás elmeszelését. Ha meg elmeszelik őket, már csak a szavazati joguk felfüggesztése kell, aztán el is lehet fogadni azt az áhított költségvetést.

Ez persze nem vallana az EU-ra, nem is valószínű. Költségvetése pedig akkor is lesz az uniónak jövőre, ha Orbánék vétóznak. Abban az esetben automatikusan az idei számok az irányadók, azokat kapja mindenki havi bontásban (mínusz britek). S bár jogilag képlékeny a helyzet, nem csak az MSZP-s európai parlamenti képviselő Ujhelyi István, de saját EU-s jogász forrásaink is állítják: a jogállami mechanizmus ezekre a pénzekre éppúgy vonatkozhatna. Merthogy az külön határozat, s ha januártól hatályba lép, mindegy, hogy a hétéves, elfogadott költségvetés vagy egy ilyen pótakármi alapján mennek a kifizetések – lényeg, hogy azok kifizetések, amelyekre tehát alkalmazni lehet a szabályt.

Ha így van, a magyar miniszterelnök a vétóval úgy ártana az unió egészének, benne Magyarországnak, hogy cserébe még meg sem kapná, amiért elvileg küzdött. Azaz: teljesen feleslegesen.

Persze Orbán Viktor általában jól sakkozik, ilyen partikon eddig mindig győzött. Most is többet veszít az egész EU, ha kitart a többségi álláspont mellett, mint ha behódol neki. Mindenki érdeke, hogy legyen hétéves költségvetés, újjáépítési hitel és pénz. Az összeomló gazdaság és a betegek megmentése: fontos. Az identitáspolitikai adok-kapok meg a jogállami elvárás elutasítása pedig ahhoz képest és most: nem az.

Persze ha így áll a dolog, miért nem Brüsszeltől követeljük, hogy hagyja már ezt a nem fontos jogállamisági izét, és haladjunk végre? Nos, egyrészt azért, mert a többség ott jogszerűen a mechanizmus mellett foglalt állást. Nem von der Leyen, nem a magyar kormányszlengben „senki által meg nem választott brüsszeli bürokraták” többsége, hanem a Tanács, azaz az EU-t alkotó nemzetállamok. Köztük olyan V4-es harcostársaink, mint a csehek és a szlovákok. Ezt tehát illik tiszteletben tartani. A nemzetállamiságot éltető magyar kormánynak különösen illene. Másrészt mert ha Orbán Viktor és köre veszíthetne is vele, Magyarország mégiscsak nyerhetne a mechanizmussal. Igen, jobban járnánk, ha a források valódi vállalkozókhoz kerülnének közpénzszivattyúzásra szakosodott holdudvaroncok helyett.

Persze van kockázat az eljárásban. Beleköthetnek akár olyasmibe is, amiben nincs igazuk. Ám ezeket a meccseket akkor kell lejátszani – és megvédeni a magyar álláspontot, ha az védhető. Mód ugyanis lesz rá. Nem az lesz, hogy jön a Soros és elveszi, ami a magyaroknak jár, mert nem adtunk össze egy meleg pingvint valami fogyatékos delfinnel. Ha a többség úgy látja, hogy sikerült tisztázni a helyzetet, már utalják is majd a pénzt.

Most letesszük a nagyesküt: mi magunk vezetjük a Brüsszel-ellenes menetet, ha pénzünk visszatartásával zsarolva egyszer azt akarják majd ránk kényszeríteni, hogy az anya férfi, az apa meg nő legyen. Szégyen lenne olyan debil Európában élni. Ez a veszély azonban egyelőre nem fenyeget. Ami fenyeget, az meg nem veszély. Hanem valóság: az értelmetlen magyar kormányvétó valósága. Egyelőre tehát amiatt szégyelljük magunkat. Helyettük is.


Nyitókép: AFP/Pool/John Thys

Ez az írás olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: vélemény