„Aki idegengyűlölő, nem keresztény” – Boris Kálnoky megdöbbentő pályaváltásáról és fideszességről

·2020.09.16

Munkahelyváltása szolgáltatta a távozó indexesek első exkluzív sztoriját, új állása pedig hatalmas kormányprojekt: még a mostani Index is csak ellen-CEU-ként ír róla. A 370 milliárd forintnyi induló vagyonnal agyondotált, Orbán Balázs miniszterhelyettes fennhatósága alá tartozó Mathias Corvinus Collegiumról van szó, amelynek médiaiskoláját mostantól Boris Kálnoky vezeti. A jó nevű újságíró évtizedeken át építgetett tudósítói állásokat (Die Presse, Die Welt) hagyott ott az új feladatért. Nem hajlandó minősíteni a Pesti TV-t, megvédi Orbán Viktort és a Fideszt, mégis fáj neki, ha feketeöves Fidesz-rajongónak titulálják. Interjú.

– „Kálnoky tanár úr.” Megszokta már?

– Nem, mert nem így szólítanak. Inkább a keresztnevemen – de tény, hogy most tanár lettem. Teljesen új világba kerültem a közegből, ahol mindent tökéletesen ismertem. Rutinból végeztem a munkámat, kicsit unalmas is volt már. Örülök, hogy majdnem 60 évesen még van lehetőségem valami újba fogni.

– Sokáig gondolkodott, hogy menjen-e tanítani az MCC-be?

– Jó kéthónapos folyamat – nehéz, komplex döntés – volt, de végül elég egyszerű dolog döntött: hogy ki vagyok.

– Úgy tudtuk, újságíró.

– Az életem nem csak az újságírásról szólt – az csak a munkám volt. Még a Ceaușescu-korban, 1988-ban öcsém ötletére édesapámmal Erdélybe utaztunk, azokba a falvakba, ahol a családunk régen élt. Szinte fizikai fájdalom volt, de felejthetetlen élmény is: emberek, akiknek egy szót sem értettem a nyelvéből, úgy tekintettek ránk, mint odatartozókra.

Sok helyen laktunk addig, de nem volt sehol olyan érzésünk, hogy kötődnénk is azokhoz a helyekhez.

Onnantól kezdve, ha nem is tudatosan, de arra összpontosítottunk, hogy hazatérhessünk: öcsém Erdélybe tért vissza, én 1993-ban Magyarországra, miután – mint fiatal, feltörekvő újságíró – felmondtam a Die Weltnél. Senki sem értette, miért, hiszen Moszkvába küldtek volna tudósítónak. Inkább szabadúszó lettem, ami általában ugrás a halálba – nem volt fix jövedelmem, de három gyerekem már igen. Életem legjobb döntését hoztam. Ráadásul egy évvel később dupla pénzért visszavettek tudósítónak is. Elkezdtem tanulni a magyart, mert az ország része akartam lenni. A magyarokhoz akartam tartozni.

– Nem ellentétes ez a fokú elköteleződés a külföldi tudósítói felfogással, amely némi távolságtartást azért megkíván?

– Meggyőződésem, hogy minden belföldi újságíró jót akar a saját hazájának, világnézetéttől függetlenül. A munkájára úgy gondol, hogy annak értelme van a demokráciára és az ország jó működésére nézve. A külföldi tudósító nem feltétlenül akar jót az őt fogadó országnak. Nem dolga ez. Talán ezért van az, hogy a német sajtó hangneme más országokkal – Magyarországgal, Törökországgal, Görögországgal, Olaszországgal vagy épp Nagy-Britanniával – kapcsolatban időnként már annyira éles, érzelmileg ellenséges, hogy problémát jelent a kétoldalú kapcsolatokban. A német öntudatban nagyon kifejlett az európaiság, ezért ha egy német tudósító EU-val kritikus hangokat hall mondjuk Magyarországon, akkor szerintem részben érzelmileg reagál, és dühösen kezd írni, mert az identitását érzi megtámadva. Ez nálam más: én először megérteni szeretném azt, amit kritizálok.

– Tényleg rosszat akar Magyarországnak az a tudósító, aki szóvá teszi például az ország teleplakátolását brüsszelezős üzenetekkel?

– Dehogy. Merem remélni, hogy ezek az én írásaimból is kivehetők voltak. Viszont ha azt hirdeti – mint legutóbb, a koronavírus-törvénynél –, hogy nincs már parlament, diktatúra van – akkor nem értem, ezeket honnan veszi. Itt szerintem érzelmi reflexek működnek. Nálam is előfordul, hogy egyes eseményekre érzelmileg reagálok. Ilyenkor próbálok egy lépést hátralépni, és csak a tényekre figyelni.

Olyan, hogy objektivitás, persze nincs, törekedni viszont kell rá.

Abból, ahogyan a búcsúzáskor a szerkesztőségeim – különösen Rainer Nowak, a Die Presse főszerkesztője – hálálkodtak, azt szűrtem le, hogy talán van érték ebben a megközelítésben is.

„Először megérteni szeretném azt, amit kritizálok.” Fotó: Vörös Szabolcs

– Két hónapot gondolkodott az MCC felkérésén. Mi szólt ellene?

– Kezdjük inkább a pozitívumokkal. Két éve kezdtem arról gondolkodni, hogy szakmai életem vége felé még szeretnék olyasmit csinálni, ami boldogabbá tesz, mint a napi újságírás. Könyvírásra gondoltam, de egyszerűen nem értem rá. Szabadúszó újságíróként nem könnyű az élet. Nekem legalábbis állandóan dolgom volt. Aztán jelentkezett az MCC, megkérdezték, tartanék-e heti egy óra újságírást. Mondtam, hogy szívesen. Erdélyben pár éve pont ezt csináltam, saját költségemre: Háromszékben újságírás-műhelyt tartottam, egyébként a Heti Válasz egyik munkatársa segítségével. Ez meghatározó élmény lett számomra. Ekkor jöttem rá:

nincs nagyobb öröm, mint egy fiatal ember tehetségét felismerni, és abban segíteni, hogy ki tudjon bontakozni.

Az erdélyi tapasztalataim alapján kidolgoztam egy tantervet. Pénzt kifejezetten nem kértem – mert független újságíróként nem éreztem helyesnek. Újra behívtak, de már azzal, hogy nem csinálnám-e főállásban. Végül igent mondtam, mert tetszett az MCC tehetséggondozó küldetése. A szellemisége – „patrióta, de ideológiamentes oktatás” – egybevágott az életutammal: szeretem az országot, hozzá tartozom, azért tértem haza, de nem tartozom semmilyen párthoz. Ugyanezt látom egyébként a diákjaimon is: nem Fidesz- vagy ellenzék-, hanem életközeliek. Jövőt akarnak építeni.

– Szóval mi szólt a döntés ellen?

– Az áldozat, amivel járt. Én voltam itt a tekintélyes Die Welt tudósítója, akiről mindenki úgy gondolta, hogy fair módon ír. Azzal, hogy hirtelen az MCC-be kerültem, támadásoknak vagyok kitéve – a jobbikos Gyöngyösi Márton máris „feketeöves Fidesz-rajongónak” nevezett. Közmegbecsülésnek örvendő külföldi tudósítóból lettem MCC-oktató, és anyagilag sem nyerek vele. Pont az történik, mint ’93-ban: olyat mertem meglépni, ami inkább látszik szakmai nyaktörésnek, mint sikernek. A végén majd kiderül, volt-e ennek értelme. Annyi biztos, hogy az eddigi munkámban nem volt már hova fejlődni.

– Függetlennek gondolja az MCC-t? Szép dolog, hogy patriótának nevezi magát, csakhogy ez – magyarországi szóhasználatban – egyet jelent a fideszességgel.

– Az a fontos, hogy nekem mit jelent, és hogy ezzel egyet tudok-e érteni. Pont az leszek az MCC-ben, aki a Die Weltnél is voltam: egy különc, akinek a mondanivalója kicsit más.

Orbán Balázs, a Mathias Corvinus Collegium kuratóriumának elnöke (k) beszédet mond a Mathias Corvinus Collegiumban tartott sajtótájékoztatón 2020. szeptember 9-én. Balról Szepesi Balázs, az MCC Közgazdasági Iskolájának vezetője, Szalai Zoltán, az MCC főigazgatója (b2), jobbról Porkoláb Imre, az MCC Vezetőképző Akadémiájának vezetője és Boris Kálnoky, az MCC Média Iskolájának vezetője (j2). Fotó: MTI/Kovács Tamás

– Kritizálhatja a kormánylapokat, mondjuk a Mandinert? Különös tekintettel arra, hogy Szalai Zoltán, a hetilap főszerkesztője egyben az MCC főigazgatója, vagyis az ön főnöke.

– A kritikus gondolkodás jellemzi a diákjaimat, elég árnyaltan látnak minden médiumot. A Mandinert is. Általános kritika, hogy minden közéleti médium politizál, ez fárasztja őket. Az ideális az lenne, ha  Magyarországon is lennének olyan lapok, amilyen például a svájci Neue Zürcher Zeitung vagy a német FAZ. Ezeket általános tisztelet övezi, világnézettől függetlenül.

– Ehelyett a kormányoldalon a Pesti TV-vel akarják megszólítani a fiatalokat. Mit szól?

– Nem minősíteném egyenként a magyar médiumokat. Mi minőségi újságírást tanítunk, szeretném megóvni a diákjaimat a politizálástól.

– Július végén közölt egy cikket a Die Weltben „Magyarország médiaháborúja” címmel, amelyben azt írja: „máig nem bizonyítható”, hogy Orbán Viktor mozgatta a háttérből a szálakat a Népszabadság, a Magyar Nemzet és a Heti Válasz bezárásakor. Ezt komolyan így gondolja?

– Nem tudom bizonyítani. Találgatni, feltételezni persze szabad. Egyébként arról a témáról nem csak írtam, és nem csak ezt: a német tévében is beszéltem róla. Ha ennek utánanéz, teljesebb képet kap arról, mit mondtam ezzel kapcsolatban. De mostantól nem fogok ilyesmivel foglalkozni, mert újságírást tanítok. Vendégkommentátorként talán még megjelenek az eddigi lapjaimnál, új funkciómban azok tartalmáról fogok tudni beszélni.

– Az ön munkahelyváltásáról szólt a nemsokára induló Telex első exkluzív sztorija. Örült?

– Szomorú voltam, mert Fidesz-közeli médiaiskolának állítottak be minket, pedig teljesen normális fiatalok járnak hozzánk. Ezzel a bélyeggel őket támadták meg, és ez nem fair velük szemben.

– A cikk önről szólt, nem a fiatalokról. Talán nem ok nélkül: tegnap még független, megbízható tudósító, ma meg elmegy egy helyre, ahol a kormánylap Mandiner főszerkesztője a főigazgató, a kuratóriumi elnök pedig Orbán Balázs miniszterelnökségi államtitkár.

– Csakhogy a Telex híréről a Pesti Hírlap például úgy számolt be, hogy „Német tudósító lett a Fidesz-közeli médiaiskola vezetője”. Ismétlem: a diákokat bélyegezték meg így, akik pedig teljesen normális, rendkívül okos, vegyes világnézetű fiatalok. Szörnyű lenne, ha ez a szép kezdeményezés politikai játszmák áldozatává válna. Politikailag kiegyensúlyozott oktatásra törekszem. Jöjjenek és nézzék meg, mit csinálunk, ha annyira kíváncsiak, aztán írjanak rólunk! És ha már a vezetőkről beszélünk: teljesen szabad kezet kaptam az MCC-től. Úgy csinálom, ahogy szakmailag jónak látom. Jobb- és baloldali magyar újságírók mellett rangos külföldi vendégoktatókat, előadókat fogok meghívni. A legjobb nemzetközi gyakorlatokat akarom bemutatni a diákoknak.

„Szomorú voltam, mert Fidesz-közeli médiaiskolának állítottak be minket.” Fotó: Vörös Szabolcs

– Régóta fárasztotta már az újságírás?

– Nagyjából két éve. Lassan tudatosult bennem. Sokszor voltak olyan feladataim, amelyeknél már inkább sóhajtoztam, semmint hogy lendülettel nekiálltam volna.

– Érzett elvárást a szerkesztőitől?

– Nem egyszer voltak ilyen, egyébként egészséges viták. Ők távolból nézték, amit én közelről látok: néha két felfogás volt arról, mi történik. Egy komoly szerkesztőségnek fontos a saját tudósítója véleménye: ő lát rá a dolgokra. A központi szerkesztőségnek viszont saját hírforrásai is vannak, akik esetleg más szemszögből látják ugyanazt. Ezeket a helyzeteket általában intenzív beszélgetéssel oldottuk fel.

– Ezt – hogy egy esetlegesen kritikus tudósítás sem a háttérhatalmak munkája vagy Soros György tollbamondása, hanem a tudósító és a szerkesztősége közti kompromisszum – a diákjainak is elmondja majd?

– Fura kérdés. Mi mást mondhatnék? Azért hozzáteszem, hogy ha például egy fiatal szabadúszó Magyarországról tudósít, és észleli, hogy a megrendelője másképp látja a dolgokat, mint ő maga, akkor nem biztos, hogy ellen fog tudni állni az elvárásnak. Ha ugyanis nincs komolyabb státusza, akkor sebezhető anyagilag. Ha megírja az adott témát, akkor tiszteletdíjat kap a cikkért. Ha nem írja meg, nem kap. Ez elég problémás. A szerkesztőségeknek egyre kevesebb pénze van, így az újságírók is egyre jobban ki vannak téve egzisztenciális kockázatoknak, ami szintén befolyásolhatja, miről és hogyan írnak.

A függetlenséghez pénzügyi stabilitás kell. Ez különösen a szerkesztőségekre vonatkozik: ha nem tudnak megélni az újságírásból, sebezhetővé válnak. Ennek mi vagyunk az oka, az olvasók: hozzászoktunk az ingyenességhez, nem akarunk már fizetni.

De ha nem az olvasóktól jön a pénz, hanem kormánytól, cégektől vagy ngo-któl, akkor azért elvárásokat támaszthatnak.

– Tehát a kormánymédiában felsőbb elvárások alapján írnak?

– Nem feltétlenül. Amennyire az ottani kollégákat ismerem, a kormánymédiába az megy, aki egyetért a kormány politikájával; ezzel semmi gond nincs. De a potenciál mindenhol ott van: ha pénzügyi függőségben élünk, bármikor eljöhet az a pillanat, amikor ezt eszközként használják. Ausztriában most vetődött fel, hogy az állam finanszírozza a sajtót. Remek, de ki mondja meg, nem kezdik-e majd politikai eszközként használni a médiát. Amerikában Jeff Bezosé a The Washington Post, így ne ott várjunk tényfeltáró cikkeket az Amazonról. Franciaországban az összes mainstream médium valamelyik nagyvállalathoz tartozik, nagy is a csend ott évek óta. Németországban és Svájcban kicsit jobb a helyzet, mert ott a nagy médiatulajdonos cégek még meg tudnak élni a sajtóból.

– Ezek után jó, ha a diákjai negyedének marad kedve az újságíráshoz.

– Tudja, hány tervezi, hogy újságíró lesz? Tizenkettőből egy. Legtöbben írni szeretnének jobban. Nem fogunk újságíró-lavinát indítani.

– Keresik még politikusok?

– Igen.

– Őket most hova küldi?

– A Die Welt külpolitikai rovatánál próbálkozhatnak. Afféle átprogramozás zajlik most bennem, pár napja érzem csak úgy, hogy megérkeztem az új világomba, és már nem vagyok a Die Welt tudósítója. Ami olyan volt, mintha Németországban dolgoznék: németül írtam, német olvasóknak, német pénzből éltem. És bár szeretem Németországot – az édesanyám német –, egyre többet gondoltam arra, hogy Magyarországon, magyarként szeretnék valami érdekeset csinálni.

„Afféle átprogramozás zajlik most bennem.” Fotó: Vörös Szabolcs

– Fáj önnek, amikor a magyar miniszterelnök Németországot kritizálja?

– Nekem az fáj, amikor nem jó a kétoldalú viszony. Politológus vagyok, így értem, hogy minden, amit egy politikus – bármelyik oldalon – mond, az az érdekképviseletről szól, és nem minden az, aminek látszik. Amikor például Orbán bedobta a halálbüntetés visszahozásának ötletét, mindenki csak háborgott, holott semmi másról nem volt szó, mint a közbeszéd elfoglalásáról.

– Mindegy, mivel foglalja el?

– A politikus csak politikus marad. Használja a saját eszköztárát. Az újságíró feladata, hogy meg- és ne félreértse, mit miért mond.

„Nagy állam, nagy arc.” Ezt miért mondhatta?

– Miért nem azt emeli ki tőle, hogy „nemcsak tiszteljük, hanem kedveljük is Németországot”?

– Mert azt értem, miért mondja: magyarok százezreit foglalkoztatják német cégek, óriási a ráutaltságunk a német gazdaságra. Pont ezért érhetetlen ez az egyszerűbb nyelvezetű beszólás.

– Orbán nem áll távol a hétköznapi emberektől: akkor is értem a kommunikációját, amikor nem értem a szavakat. De tud árnyaltan is beszélni, hatékony kommunikátor.

Az ön által idézett mondatot nem ismerem, a német politikusokat viszont igen: nem egyszer érezhető bizonyos arrogancia a részükről Magyarországgal szemben, ráadásul egyesek azt gondolják, hogy morálisan is igazuk van. Ez nem nagy arc?

– „Hívőként több közös van bennem és egy iraki apában, mint egy AfD-aktivistában” – mondta 2018 májusában a Heti Válasznak. Ma is így érzi?

– Igen. A tipikus AfD-aktivista ugyanis…

– … orbánista.

– Egyáltalán nem. Inkább a Mi Hazánk vagy a régi Jobbik állna hozzá közel. A Fideszt inkább a CSU-val hasonlítanám össze: olyan konzervativizmus, amely keresztény alapú. Az AfD-ből pont ez hiányzik: nem hívők, hanem idegengyűlölők. A hit ugyanis az, ami felnyitja a szemünket, ha előítéletesek lennénk.

– Nem sokkal hitelesebb egy nem hívő idegengyűlölő, mint egy hívő?

– Aki idegengyűlölő, az nem tud hívő keresztény lenni. Teljesen más kérdés, hogy kötelességünk-e mindenkit befogadni. Ha valakin látom, hogy rossz passzban van, akkor segítek rajta, mert keresztény vagyok. Milliók befogadása ellenben politikai kérdés, de nem lehet csak azért gyűlölni valakit, mert idegen. Aki ezt teszi, nem keresztény.


Nyitókép: Vörös Szabolcs

Ez az interjú olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Interjú