„A legnagyobb magyar államférfi” – Thoroczkay Gábor történész Szent Istvánról és hamis szenzációkról

·2020.08.19

Több, a korai magyar történelemmel kapcsolatos elmélet tudományos konszenzus nélkül került az új tankönyvekbe – mondja a Válasz Online-nak Thoroczkay Gábor. Az ELTE történészét a most megjelent, A középkori Magyarország – Állam és ideológiák című kötete nyomán kérdezzük őstörténetről és genetikáról, államalapításról, magyarságkutatásról és örökre elveszett puzzle-darabkákról. Szent István-napi nagyinterjú.

Nem érzi úgy, hogy a nagyrészt az Árpád-korról és a korai magyar történelemről szóló, épp csak megjelent könyve máris elavult?

– Nem. Úgy 10-15 év múlva térjünk vissza a kérdésre.

Viszont az ön kutatási területét érintő történelmi szenzációk most születtek: például a legújabb archeogenetikai mondás, miszerint az Árpád-házi dinasztia a mai Afganisztán területén alakult ki, valamikor 4500 évvel ezelőtt. Ezután nem kap klaviatúráért, hogy átírja a jegyzeteit?

– Ezzel a „szenzációval” történészként semmit sem tudok kezdeni. Az én szakmámban az írott források segítségével a 820-830-as évekig, vagyis a levediai tartózkodás idejéig látunk bele a korai magyar történelembe. 4500 év irtózatosan sok idő; gondoljon bele, nagyszülői távlatban négy, dédszülőiben viszont már nyolc felmenőnk van – és akkor csak száz évről beszéltünk. Az Árpád-házi ősről szóló bejelentés történészszemmel addig értékelhetetlen, ameddig valamiféle hidat nem képezünk a társtudományok, például a régészet segítségével az írott forrásokig. Egyelőre se egy tárgyi lelet, se egy sír nincs a mai Afganisztán területén, amit emellé a bejelentés mellé oda lehetne tenni. Fontos dolog a genetika, de azért vigyázni kell vele.

Olyannyira fontos, hogy minden évben egyszer elönti a sajtót valamilyen genetikai alapú őstörténeti szenzáció: korábban a hun-magyar rokonságról, most III. Béla genetikai markeréről és a baktriai Árpád-házi ősről. A régi szövegekkel bíbelődő, filológiai alapú történetírás felett eljárt az idő?

– Nem, mert az írott forrás a történetírás alapja. Itt az eredmények nem úgy jönnek, mint a régészetben vagy a genetikában: a szöveghagyományok állandó vizsgálat alatt vannak, ugyanazokból a forrásokból újabb és újabb értelmezések születnek. Emellett persze mindig jönnek új kutatási módszerek. Évtizedekkel ezelőtt az antropológia, vagyis az embertan számított nagyon korszerűnek, sok történész nem tudott vele mit kezdeni, aztán szépen összecsiszolták az eredményeiket. Említette a hun-magyar rokonságról szóló „szenzációt”: ez, ugye, arról szólt, hogy szegedi genetikusok három éve honfoglaláskori leletek vizsgálata alapján azt állították, hogy a Kárpát-medencébe érkező őseink jelentős százalékban a hunok DNS-ével rendelkeztek. Nekem már csak egy kérdésem van: kit nevezünk hunnak? Meghatározható-e 1600-2000 évvel később, hogy ki volt hun, ha a nyelvüket sem ismerjük? Senkit sem akarok megsérteni, de ahhoz ragaszkodom, hogy minden tudományág csupán a saját értelmezési határaiig terjeszkedjen. És abba is bele kell nyugodni, ha valamit éppenséggel nem tudunk. Engel Pál történész mindig azt mondogatta, hogy mi, középkorászok egy hatalmas puzzle-t próbálunk kirakni, úgy, hogy az elemek egy része nincs a dobozban.

Fotó: Vörös Szabolcs

Új könyvének talán legérdekesebb része, hogy a friss német kutatási eredményeket is beépítve ír arról: Szent István keresztény monarchiája Németország követésén alapult, sőt arról, hogy az István-féle állam III. Ottó császár „kezdeményezésére” született. Igaza lesz tehát Szabó Dezsőnek, aki szerint Istvánt nem is kellene ünnepelni, mert „germánoknak és szlávoknak adott hatalmat a magyar lélek fölött”?

– Mindenekelőtt: amit a német hatásról írok, nem az én találmányom, ez régóta létező kutatási irányzat. Nagy vonalaiban már az 1940-es években kifejtette Tóth Zoltán történész. Ahogy azt is, hogy a II. Szilveszter pápa koronaküldéséről szóló legendarészlet nagy valószínűséggel hiteltelen.

István nem a pápától kapta a koronáját?

– A pápai jelvényküldés valójában nem igazolható. Ez a történet csupán a Hartvik-féle Szent István-legendában szerepel, mely azonban Könyves Kálmán korában íródott. Az első számú főhatalmi jelvény István korában nem is korona, hanem a III. Ottó császár által küldött királylándzsa lehetett.

Erre mi a bizonyíték?

– Van írott forrásunk: egy kortárs francia krónikaíró, bizonyos Adémar de Chabannes közli, hogy a császár a magyarok urának „megengedte, hogy teljes szabadsággal királysága legyen” és „szent lándzsát hordoztasson”. Kezdetben vitatták a szöveg hitelességét, ám később, az 1960-as években egy nagy német kutató eredményeként már inkább elfogadták. És akkor történt még valami: 1968-ban a Baranya megyei Nagyharsány mellett, bányamunka közben más ékszerek és pénzek között megtalálták Szent István ezüst denárját, rajta egy lándzsát tartó kézzel és a Lancea Regis (a király lándzsája) felirattal. Volt tehát egy megerősödött hitelű írott forrásunk és találtunk mellé egy tárgyi forrást.

A magyar koronázási paláston is rajta van a lándzsa, nem?

– Mégpedig Szent István jobb kezében. Tegyük hozzá: ez az egyetlen valóban hiteles ábrázolás az államalapítóról. Aki azt a palástot készítette, látta Istvánt.

Szent István király alakja a koronázási paláston

És akkor mi is ennek az egésznek a jelentősége a korabeli magyar-német kapcsolatok szempontjából?

– Az, hogy III. Ottó császár István uralkodói elismerésével bekapcsolta Magyarországot a keresztény államok közösségébe. Hasonló történt a korban Lengyelországgal is: Ottó mindkettőnek megadta az önálló érsekséget, de kezdetben csak Magyarország lett királyság, a lengyeleknél ez az átalakulás még nem ment végbe. A könyvemben részletesen kifejtem, hogy mind a magyar oklevéladás és pénzverés, mind pedig a vármegye- és püspökség-szervezet fő jellegzetességeiben német mintákat hordoz.

István a legnagyobb katonai győzelmét a németek ellen aratta: 1030-ban Bécsig üldözte betörő csapataikat. Ha akkora német hatás volt itt, mire ez a háború?

– Minden politika, amiről beszélünk, dinasztikus kapcsolatokon alapul. Amit ön említ, az már II. Konrád császárságának az ideje: a magyar-német viszony akkor romlott meg, amikor meghalt II. Henrik, István sógora. Ne feledjük: az államalapító felesége, Gizella jelentős német hercegi családból származott.

Akkor nem is „német hatásról”, hanem „Ottó- és Henrik-hatásról” kellene beszélni?

– Nagyjából igen. Uralkodótól függetlenül a németek célja az volt a népvándorláskor óta, hogy tőlük keletre keresztény államok rendezkedjenek be. Mi tagadás: István ezt vaskézzel megvalósította. Azért tudott viszonylagos külső nyugalomban kormányozni, mert – Ottó császár halála után – több mint 20 évig a saját sógora volt a német uralkodó, aki mindenben támogatta.

Csak ez a negyedszázados békés fejlődés segített abban, hogy a későbbi viharok se verjék szét az új struktúrákat. A lengyeleknél ez megtörtént: ott a pogánylázadások és német betörések miatt rövid időre még az egyházszervezet is megszűnt.

VII. Gergelynek, a híres gregoriánus reformpápának 1075-ben újra kellett szervezni a lengyel érsekséget. Magyarországon ilyesmire nem volt szükség. Pedig az 1046-os pogánylázadásban nálunk is megölték a püspökök kétharmadát.

A stabilitás az istváni szervezőmunkának köszönhető?

– Igen. Látható, hogy a lengyelnél erősebb struktúrák jöttek létre Magyarországon.

A könyvében még „a szokásosnál” is magasabbra emeli István király jelentőségét: apja, Géza szervezőmunkáját hozzá képest szerénynek tartja, és azoknak a kutatóknak ad igazat, akik szerint a korai várépítési hullám is személyesen Istvánhoz köthető. Már-már csodalény lehetett az első király.

– Valóban, én annak a nézetnek vagyok a képviselője, amely Gézát nem tekinti az államalapítás részének. Még akkor sem, ha az egyházszervezés megindítását nem lehet tőle elvitatni. Ami a várépítést illeti: az országszerte fennmaradt óriási XI. századi földsáncok – például a szabolcsi vagy a bihari – régóta mozgatják a kutatók fantáziáját, és elsőként Bóna István, a Kádár-kor sokoldalú, Árpád-korral és népvándorláskorral foglalkozó régésze jött rá, hogy ezek a cseh, orosz és lengyel faszerkezetes földvárak magyar megfelelői lehetnek. Csak nálunk más az éghajlat, mint északabbra vagy keletebbre, ezért a faanyag teljesen elkorhadt.

A szabolcsi földvár ma is látható sáncai légifelvételen (fotó: latogatokozpont-szabolcs.hu)

Ha István viszonylagos külső nyugalomban kormányzott, minek épített várakat, főleg nyugaton?

– Sejtette, hogy a németekkel lehetnek még problémák. Persze az ország közepén is készültek ilyenek: azokra a belső ellenzékkel való hadakozáskor lehetett szükség. Ezek a ma lepusztult földsáncok az istváni államhatalom ezeréves nyomai.

Ahogy az egyházszervezet és még részben a megyerendszer is. Emellett az első király törvénykönyveket íratott, okleveleket adott ki, sikeres hadvezér volt. Hol van több igazság: az őt kissé ájtatos, de azért jól helyezkedő hitbajnoknak bemutató István, a király rockoperában, vagy a vaskezű vezért mutató bronzszobrokban?

– Sem művész, sem zenész nem vagyok, a róla készült műveket nem tudom megítélni. De egy biztos: rendkívül fajsúlyos ember lehetett. Úgy képzelem, hogy

komor, koncepciózus, nagyon céltudatos, még a nála sokkal erősebb németeket is ügyesen használó figura volt, akit egész életében egyetlen dolog tudott meggyengíteni: hogy elvesztette a fiát.

Istvánra attól a pillanattól, Imre herceg 1031-es vadászbalesetétől nehezebb évek jöttek, az egészsége is megroppant. Néhai professzorom, Kristó Gyula mindig azt mondta nekünk a szegedi doktori órákon, hogy István király a legnagyobb államférfi volt a magyar történelemben. Ezzel nehéz vitatkozni. Az általa létrehozott fundamentumon áll a mai Magyarország.

Szent István munkájában tényleg majdnem minden őt igazolja – leszámítva az utódlás megoldását. Halála után évekig tartó káoszt következett.

– István azzal főzött, amije volt. Mivel a fiának nem adhatta tovább a hatalmat, ott volt a családból Vazul, aki minden valószínűség szerint visszavitte volna a pogányságba a magyarságot, fölszámolta volna az egyházat, leszámolt volna a keresztény elittel. Ez azonnali és durva német beavatkozást hozott volna. Volt aztán Orseoló Péter, a velencei dózse fia, akinek édesanyja István egyik nővére volt. Róla nem nagyon tudjuk megállapítani, mennyire volt rátermett uralkodó – istváni formátum biztosan nem volt – , de az bizonyos, hogy hozta a korabeli keresztény sztenderdet. Rajta kívül ott volt még Aba Sámuel, István király húgának a férje, a sötét ló. Vele kapcsolatban nincs konszenzus a történészek között, hogy támogatta-e az egyházat vagy sem.

Fotó: Vörös Szabolcs

István tehát nem rossz döntést hozott, amikor Péterre hagyta a trónt, csak nem volt jobb választása?

– Így is mondhatjuk. De a nyolc kaotikus év után I. András személyében máris konszolidátor király érkezett, aki a németek ellen is ügyesen védekezett. Vagyis a trónharcos időszak nem tartott nagyon sokáig. Egy biztos: az emberi formátum rengeteget számított ezekben a kora középkori államokban. Ha a király rátermett, ha vannak víziói és szövetségesei, akkor az országnak is jól megy. Ha ezeknek híján van, rögtön jelentkeznek a problémák. Szent László és Könyves Kálmán uralkodása 40 évig tartó stabilitást hozott, Kálmán II. István nevű fia azonban nem érte el az apja színvonalát, volt is baja az országnak bőven.

Világos. Térjünk vissza a korai magyar történeti témákhoz. Ön milyen viszonyban van Szabados György történésszel?

– Évtizedek óta ismerjük egymást, együtt voltunk doktoranduszok Szegeden, Kristó Gyulánál.

Szabados most a Magyarságkutató Intézetbe tartozó László Gyula Kutatóközpont vezetője. Szándékosan vele vitatkozik a legtöbbet az új könyve első fejezeteiben?

– Hál’ Istennek ma békésebb viszonyok uralkodnak a magyar középkor-kutatásban, mint pár évtizeddel ezelőtt, amikor a szakmai egyet nem értést komoly emberi ellentétek súlyosbították. Szabados Györggyel ilyen problémánk sincs. Arról van szó, hogy én nem fogadom az ő tételeinek nem kis részét. Egy példa: Szabados már Szent István előtt is kifejezetten erős, központosított államiságot vizionál – én viszont nem, mert úgy látom, hogy ez a forrásokból nem olvasható ki.

De az István előtti berendezkedés államnak nevezhető?

– Az erről szóló vita nagyjából 20 éve zajlott, és azok kerültek többségbe, akik szerint igen. Nevezik ezt nomádállamnak vagy nagyfejedelemségnek – a lényeg, hogy állam volt, még ha nem is olyan, mint amilyet Szent István alapított. A korai magyar történelem egyedisége éppen abban rejlik, hogy a sztyeppei berendezkedés tovább tudott fejlődni írásbeliségen alapuló keresztény állammá. Ilyet más keletről Európába érkezett nomád nép nem tett.

Nyár elején sok kritika érte az új NAT-nak megfelelően megírt tankönyveket, melyek vonatkozó részeit Szabados György írta. Követte ezt a vitát?

– Igen, és nem tartom szerencsésnek, hogy belekerült több olyan pont, amellyel kapcsolatban nincsen tudományos konszenzus.

A kettős honfoglalásra gondol? A tankönyv részletesen ismerteti, majd a végén megjegyzi: „A bizonyítás előtt nagy nehézségek tornyosulnak.”

– Akkor miért volt szükség beleírni egy iskolai tankönyvbe? A kettős honfoglalás létező tudományos elmélet, mely viszont abban a formában, ahogy László Gyula leírta, nem nyert bizonyítást. Ettől még senki sem vitatja, hogy a katonai jellegű magyar nomádállam be-benézett a Kárpát-medencébe már a honfoglalás előtt. Türk Attila régész publikációiból tudjuk, hogy a radiokarbonos vizsgálat segítségével néhány jellegzetesen magyar Kárpát-medencei sírt a honfoglalás előttre datáltak. De ez nem jelenti a kettős honfoglalás bizonyítását, vagyis azt, hogy ide nagy létszámú magyar népesség költözött volna már a X. század előtt. Aztán ott van még az avarok kérdése: az elmúlt évtized slágertémája volt a kárpát-medencei avar továbbélés régészeti bizonyíthatósága. Ma már úgy látjuk, hogy ez sikerült. Azt viszont nem tudjuk, hogy ezek a csoportok milyen nyelven beszéltek. A kettős honfoglalás hívei azt mondják, hogy magyarul. Mások szerint elszlávosodtak, és az elszlávosodott avarság adta át a bejövő magyarságnak azt a több száz szláv jövevényszót, amelyek többek között a földműveléshez kapcsolódtak.

Az új tankönyvnél többen azt is kritizálták, hogy a honfoglalás előzményei között nem említi a besenyő támadást, hanem az átköltözésre vegytisztán tervezett folyamatként tekint.

– Pedig arról bizánci feljegyzések és Regino német krónikás is tudósít – ezek egymástól független források. Még a magyar mondaanyagban is van nyoma annak, hogy a honfoglalás előtt volt valami óriási probléma. Mindazonáltal a tankönyv szemlélete nem új: korábban Györffy György történész is ezt a modellt képviselte: hogy a honfoglalás mindenestül tervezett történéssorozat volt. Szerintem nem volt igaza.

Fotó: Vörös Szabolcs

Ha alapvető kérdésekben is vita van, akkor hogyan várhatjuk el, hogy a tankönyvekbe ne kerüljön más, csak a „konszenzus”?

– Ezt a megközelítést nagyon nem szeretem.

A történettudományban nem lehet módszer a „virágozzék minden virág”. Ráadásul a találati arány a magyar őstörténetben is egyre jobb, sok mindenben pontosodnak az ismereteink, hála a különböző társ- és rokontudományok eredményeinek.

Hogy visszatérjek a beszélgetés elején említett hasonlathoz: egyre több puzzle-darab kerül elő a szőnyeg alól, de abba is bele kell nyugodni, hogy még így sem lesz meg minden elem. Amit az idő felporszívózott, az sajnos örökre elveszett.

Thoroczkay Gábor az ELTE BTK történelem, valamint latin nyelv és irodalom szakán végzett, később a Szegedi Tudományegyetemen szerzett doktori fokozatot középkori magyar történelemből, majd az ELTE-n lett habilitált doktor. 1998-tól tanít magyar őstörténetet és középkori magyar történelmet az ELTE középkori és korai újkori magyar történeti, jelenleg pedig a középkori történeti tanszékén.

Nyitókép: Vörös Szabolcs

Ez az interjú olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Interjú