Lezárjuk Trianont: hogyan lakjuk be a Kárpát-medencét 5 lépésben?

·2020.06.09

A következő 100 év elé programot adó írásunkkal zárul a Válasz Online Trianon-sorozata. A történelmi alternatívák, a hatalmi-nagypolitikai helyzetelemzés és a személyes emlékezet után azt nézzük meg, miért elsősorban egyéni-közösségi szinteken dől el a kárpát-medencei magyar közeljövő. Öt lépés a Trianon-sebek gyógyításáért és a szélesebb haza belakásáért.

Május végén indított sorozatunk első elemeként podcastunkban a Trianon100-kutatócsoport tagjait kérdeztük a Mi lett volna, ha? kérdésről és a történelmi alternatívákról, majd a (nagy)politikai játszóteret és a geostratégiai lehetőségeket mutattuk be, emléket állítottunk azoknak, akik megítélésünk szerint már a 20. században legyőzték a békediktátum következményeit, teret adtunk a szövevényes és izgalmas egyéni emlékezetnek, most pedig „lezárjuk” Trianont. Az alábbi írás nem arra keresi a választ, mi következik most a politikában, hanem csak az egyéni és a közösségi szintre összpontosít.

×××

Mit jelent száz év?

A mohácsi katasztrófa (1526) után száz évvel, 1626-ban Magyarország három részre szakadva, rajta világbirodalmak osztozkodnak, területi-politikai megosztottsága állandósult. A hódoltságban és szélein az oszmán nyomulás valóságos népirtást jelentett, egész falvak, városok néptelenedtek el. A Habsburg uralom alatt álló királyi Magyarországon az abszolutista II. Ferdinánd trónol. Az erdélyi Bethlen Gábor országegyesítésért indított harca már reménytelen. Tart a harmincévesnek nevezett háború, a történelem első összeurópai háborúja.

A világosi katasztrófa (1849), azaz a ’48-49-es forradalom és szabadságharc végét jelentő fegyverletétel után száz évvel – túl az élhető kompromisszumot jelentő osztrák–magyar kiegyezésen, egy komoly felívelő korszakon, majd két vesztes világháborún –, 1949-ben Magyarország ismét megszállt ország. A Szovjetunió bilincsében a diktatúraépítés éppen magasabb fokozatba kapcsol. Az 1947-es békében újra elvették Erdélyt, Bács-Bodrogot és a Felvidék déli részét. Még tart a csehszlovák–magyar lakosságcsere, miközben az országcsonkítás fájdalmát elnyomják és tabusítják. Az atomkorszak hajnalán a nagyhatalmak a harmadik világháborúra készülnek.

A fentiekhez képest a trianoni katasztrófa (1920) után száz évvel, 2020-ban immár több mint hetven éve, vagyis az európai történelemben példátlanul hosszú ideje béke van. Magyarország harminc éve megszabadult a szovjet tankoktól; szuverén ország, része egy multietnikus államszövetségnek, mely Erdély, Felvidék és Őrvidék felé légiesítette a határokat. (Azokat csak a vuhani halpiac volt képes visszaállítani rövid időre.) A külhoni magyar területeken tapasztalt, sokszor brutális asszimiláció ellenére – ahogy Ablonczy Bálint fontos cikkében megírta – még mindig a miénk a legnagyobb kárpát-medencei népcsoport. Köztes-Európa nemzeti kisebbségei sok helyen – kezdve az észtországi németektől az albániai görögökig – nyomtalanul eltűntek, a térségben mára egyetlen jelentős nemzeti kisebbség maradt: a magyar.

Tisztában vagyok vele, hogy létezik más olvasat is, hogy a pohár nemcsak félig tele, de félig üres is lehet. De ha valamire „használható” a történelem, arra biztosan, hogy messzebb lássunk az orrunknál. Márpedig történelmi perspektívában a helyzet az, hogy száz év óta most van a legtöbb szabadság Köztes-Európában, a kora újkor óta esett nagy tragédiáink 100. évfordulóin pedig mindig rosszabbul nézett ki az ország, mint ahogy kinéz Trianon után tíz évtizeddel.

A fájdalmat, a sérelmeket elmondtuk. Az alábbiakban kizárólag azzal foglalkozom, amit ebben a több szempontból kegyelmi helyzetben tehetünk. Részben válasz lesz ez Gyurgyák János kiváló gondolatindítójára (A magyarság cselekvésének 11 lehetséges útja Trianon után 100 évvel) – de engem nem a politika, csakis az egyének, családok és közösségek szintje érdekel. És csak a non-fiction verziók. Bármennyire is indokolt lenne, máról holnapra kinövő Budapest–Kolozsvár szupervasútról, még három új magyar–szlovák Duna-hídról és Igor Matovič miniszterelnök ingujjának megrángatásáról nem lesz szó. Ahogy arról sem, hogyan győzzük meg a román kő- és bronzműveseket, hogy Romulus és Remus-műveiket frissebb szemléletű köztéri alkotásokra cseréljék.

Kutassuk a saját családunkat!

Nincs ember, akit ne érdekelne, honnan származik. Óriási kár, hogy a családfakutatást a szocializmus elnyomta, kispolgári csökevények minősítette, és máig nem indult újból virágzásnak. Pedig a Trianon 100 MTA-Lendület Kutatócsoport most megjelent közvélemény-kutatása szerint a magyarokat az egész történelemből leginkább a saját családtörténetük érdekli (81 százalék nyilatkozott így), és a válaszadók 28 százalékának van felmenője, aki valamely szomszédos országból költözött át. Persze ennél még nagyobb lehet azoknak a száma, akiknek bármilyen széles értelemben van családi kötődése valamelyik külhoni területhez. Ha ezt végiggondoljuk, rögtön kiderül, hogy az őseink földje nem üres frázis, hanem konkrét valóság.

Az utak pedig nem állnak meg a temetőknél, sőt a lényegük a temetőkön túl van. Elvisz a főtérig, a kocsmához, közeli erdőkbe, hegyekbe.

A mostanság sokat idézett Orvos-Tóth Noémitól, a transzgenerációs pszichológia kiváló szakértőjétől tudjuk, mennyire fontos az ősök ismerete – és persze mennyire kockázatos is. A múlt lezárásában, történelemmé tételében kulcsszerepe van, hogy többet tudjunk felmenőinkről.

Tegyen mindenki csupán annyit, hogy elmegy nagy- vagy dédszülei eddig be nem járt szülőföldjére! És a felfedezés bezsongja a Kárpát-medencét.

Ki kell rajzani!

Nem visszafoglalnunk kell a Kárpát-medencét, hanem a magunkénak éreznünk. (Gazda Albert) Legyen opció a magyarországiaknak Herkulesfürdő, Ótátrafüred, Szováta, Pöstyén, Szabadka is, ne csak Hévíz, Zalakaros, Hajdúszoboszló! (Botos Máté) Bármerre járunk: közünk van hozzá. (Balogh Ákos Gergely) Tényleg közünk van hozzá, és nem csak akkor, ha családi gyökereket kutatunk.

A lényeg: ki kell rajzani, be kell járni a Kárpát-medencét! Nem azért, mert „szent kötelesség” (persze az), hanem leginkább azért, mert jó. Ha a Gyűrűk Ura-filmekből ismert tájakat szeretnénk, ne Új-Zélandot célozzuk, hanem a Pádis-fennsíkot (Bihar-hegység) vagy a Tengerszem-csúcsot (Rysy). Ha várakat és kastélyokat, akkor ne Skóciát, hanem a Szepesi várat, Késmárkot és Árva várát. Ha Csernobilt – akkor menjünk Csernobilba, és közben járjuk be Munkácsot, Vereckét. Ha zseniális kadarkát kóstolnánk zseniális embertől, Maurer Oszkárt keressük (Szabadka-Horgos). A példákat vég nélkül lehet sorolni. A kárpát-medencei felfedezés közelibb, sűrűbb, izgalmasabb, érzelem-telítettebb és – már bocsánat – olcsóbb, mint a nagyvilág sok más helye. (Fontos: ha a Pádisra megyünk, ne vásároljunk útközben móc néniktől sóstúrós lángost, mert veszélyesebb az egészségre, mint a COVID-19.)

Az árvai vár, előtérben az Árva folyóval (Csehszlovákia, 1966). Fotó: Fortepan/Mészáros Zoltán

Persze nem talált fel itt senki semmit, az egész kirajzás nem újdonság, részt vesznek már benne sokan Zalaegerszegtől Sátoraljaújhelyig. A fentebb idézett Trianon 100-féle közvélemény-kutatás azt mondja, a megkérdezettek 60 százaléka járt már a Felvidéken, a szűk többség (51 százalék) pedig Erdélyben is volt legalább egyszer.

De az adatokból az is kiderül, hogy a felnőtt anyaországiak 27 százaléka egyáltalán nem járt a történelmi Magyarország határon túli területein. Vagyis van még kihez eljuttatni az üzenetet.

Hogy tényleg ne visszafoglalnunk „kelljen” a Kárpát-medencét, hanem csupán magunkénak érezni. És ha már így lesz, ne csak tájakat: embereket is ismerjünk meg, épüljenek új kapcsolatok, és ne tévesszük szem elől őket hazatérés után se. Ha tovább tágítjuk a mentális térképet, ha ezek a kapcsolatok átszövik a Kárpát-medencét, közelebb leszünk Trianon meghaladásához, mint gondolnánk.

Vállalkozzunk és tanítsunk vállalkozni!

A tézis így hangzik: a külhoni tömbmagyarság jövője a szülőföldi kis- és közepes vállalkozások sikerében rejlik. Az ilyen vállalkozó jó esetben kötődik a hazájához, munkahelyeket hoz létre, a termelt profitot helyben fekteti be. Valódi nemzeti cél, hogy megerősödjön a szomszédos országban élő magyarság körében a képzett, kreatív, öntudatos, helyben gondolkodó fiatal vállalkozói réteg.

És mi a szerepe ebben az anyaországnak? Mondok egy példát, amit közelről láttam. Évekig nagyon sikeresen működött a magyar diákoknak tengerentúli ösztöndíj-lehetőséget biztosító Calasanctius Training Program (CTP) erdélyi „spinoff” rendezvénye, az Ifjúsági Üzleti Program. (A CTP-t Forgách Péter Buffaloban élő magyar sebész hívta életre még a kilencvenes években. Az IÜP-t a programról hazatért öregdiákok alapították.) Az IÜP lényegében nyári egyetem: lelkes, oktatói vénával megáldott, szabadidejükből 100 százalékig önkéntes munkában áldozni hajlandó magyarországi vállalkozók jártak Erdélybe, hogy éppen továbbtanulás előtt álló helyi magyar diákoknak tanítsák meg a vállalatgazdaságtan alapjait. Nem akarom részletezni (megtettem korábban ebben az írásban, ráadásul a történetnek érintettje is vagyok, mert évekig az IÜP üzleti kurzusával együtt működő médiaképzés vezetője voltam), a lényeg csupán annyi, hogy ez a modell működött, kézzel fogható eredményei voltak: magyar-magyar kapcsolatokban és tudásátadásban is.

A hazai cégeknek, kkv-knak érdemes a külhoni vállalkozásokra figyelni, és befektetések, együttműködések segítségével új üzleti hálózatokat építeni.

Tanuljuk meg egymás nyelvét!

Németh László találóan jegyezte meg 1934-ben (egyébként a Válasz folyóiratban) megjelent írásában, hogy a magyar olyan fajta, hogy nála a környező országok viszonyainak tanulmányozása is már-már hazaárulásnak számít. „Míg a csehek, románok, magyarul tudó embereik révén a gyomrunkba látnak, mi éppoly keveset tudunk az államokról, ahol milliószám élnek magyarok, mintha Kongóba telepítették volna őket” – írja Németh.

Szinte hihetetlen, hogy ezeket a sorokat ma is meg lehet ismételni. (Szerencsére egy Válasz nevű felület erre ismét rendelkezésre áll.) Itt az ideje, hogy a Kárpát-medencében lakó nemzetiségek ne ellenségként, hanem társnemzetként tekintsenek egymásra. Téved, aki itt bármelyik oldalról homogén nemzetállamot akar, a régi Hungária és az archiregnum mindig is soknemzetiségű volt. És minden ellenkező híreszteléssel ellentétben odafigyelt egymás nyelvére. A Biblia román nyelvre fordítását nem más finanszírozta, mint Bethlen Gábor erdélyi fejedelem.

„Tanuljuk meg egymás nyelvét!” Kétnyelvű felirat a szlovákiai Nagyszelmencen. Fotó: Vörös Szabolcs

Miért nem evidencia 2020-ban, hogy Magyarországon az angol (vagy a német) melletti második nyelvként valamelyik társnemzet nyelvét tanuljuk? Nincs bármi másnál nagyobb esély eljutni szláv vagy román területre? Egyszer elvonatoztam egyedül Dél-Erdély egyik legdélibb pontjára, Herkulesfürdőre, és a vonatkabinban csupa román ült. Egyikük – amúgy teljesen normális hangnemben – megszólított valamiért. Szót sem értettem belőle. Pedig ott és akkor nagyobb tétje volt annak, hogy értem-e a nekem intézett szót, mint amikor a spanyol buszon történt hasonló.

A normális társnemzeti viszony kialakítása ott kellene, hogy kezdődjön, hogy értjük egymás nyelvét.

Nem kell az államok nagyívű programjaira várni, ebben egyénileg is sokat tehetünk. (Aki szerint magyarként románul tanulni önfeladás, arra gondoljon, hogy 1918-ban a simulékony román képviselő, Alexandru Vaida-Voevod ékes magyarsággal adta elő nacionalista szónoklatait a pesti Országházban.)

A „mondd el fiaidnak!”-szabály

Amióta megszületett a fiam, sokat gondolok arra, hogy amit csak lehet, át kell adnom neki a családunk történetéből. (Bödők Gergely) Legyünk jó magyarok! Ismerjük Nagy-Magyarország kultúráját és történelmét. […] A környező országoknak legyen vonzó a magyar perspektíva. Legyen erős, etikus piacgazdaságunk, és legyen jövőépítő életformánk. (Bethlenfalvy Gábor) És tényleg, végezetül nem lehet eléggé hangsúlyozni a továbbadás kötelezettségét. Melyből végső soron a jövő is épül, hiszen a továbbadás két feltétele, hogy 1) legyen mit és 2) legyen kinek elmondani.

Ne a traumát, ne a sebeket mondjuk el! Tovább adni a nyelvet, a kultúrát, a történelmet, a zenét, az ízeket, a művészeteket kell. Ismét csak: nem azért, mert nemzeti kötelezettség (persze az), hanem mert jó, mert ezek által többek, jobbak, egészségesebbek leszünk.

És ne június 4-én vagy június 4-e által akarjuk átadni; Trianon 110., 150., 200. és akárhányadik évfordulóján tökéletesen lényegtelen lesz, hogy mi történik ezen a napon. Csak az számít, milyen állapotban van a magyarságunk a többi 364 (szökőévben 365) napon. Ez pedig a „mondd el fiaidnak!”-szabályon múlik.

×××

„A népnek, mely elfogyott, szerződésekkel sem szerezhetnek országot, és a népet, melyben bő természet terjeszkedik, szerződések sem tudhatnak ki az országából.” (Németh László)

A felvezetés arról szólt, hogy Köztes-Európa elmúlt évszázadában egyszer sem állt rendelkezésére annyi szabadság a nemzetépítéshez, magyar-magyar hidak állításához, mint ma. Ez pedig jórészt a fenti és a fentiekhez hasonló kisebb-nagyobb dolgokon múlik; fontos persze a politika, hogy mi történik az államok között, van ott elég rendeznivaló, de ebben a szabadabb, a határokat elhalványító világban végső soron egyéni, családi, közösségi szinteken alakul, milyen lesz a következő száz évünk. A „program” lényege, hogy a szokásainkban tett kis váltóállításokkal, kezdeményezésekkel, látókör-szélesítéssel, új kapcsolati hálózatok szövésével többet tehetünk, mint hinnénk.


Nyitókép: résztvevők Röszkén, az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés aláírásának 100. évfordulóján tartott őrtűzgyújtáson 2020. június 4-én. Fotó: MTI/Rosta Tibor

Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: esszé