„Át kell adnom a fiamnak” – emlékek és program a 100. évfordulón

·2020.06.05

Vajon el lehet-e beszélni egy Budapestre született gyermeknek a sodró felvidéki magyar múltat, gondosan becsomagolt titkait? Ezt a kérdést teszi fel történész vendégszerzőnk. Bödők Gergely személyes hangú esszéjében azon is elmélkedik, mi segíthet a magyarságon Trianon 100. évfordulóján. Arra jut: erős szavakra van szükség. És nem, nem a magyar, hanem az utódállami vezetőktől. „Garantálja, hogy állítólagos illojalitásunkkal nincs többé riogatás. Hogy őszintén meg akarnak ismerni minket, hogy másságunk kulturális kincs nekik is. Hogy tényleg számítunk, hogy híd vagyunk, hogy a folyók és vasúti sínek mindkét oldalán otthon vagyunk mi is.”

Elemezne.

Ezt a szót gyakran hallottam, amikor az ikertestvéremmel félig csórén indultunk a kiskecskéket abajgatni, horgászni, vagy pusztán a helyi parasztgyerekekkel kiadósakat verekedni a kanálispartra. Szelíd, szeretetteli imperatívusz volt ez: „Ne légy ilyen elemezne! Vegyél föl végre valamit.”

A kis gólyafészkes, református templom közvetlen szomszédságában, ahol a városból, Nagymegyerről kiszabadulva nyaranta gyerekeskedtem, ezt a szót az alulöltözöttségre vagy a kelleténél rendetlenebb ruházat kifejezésére használták. Ma már alig ismeri valaki, talán épp senki, használni egyáltalán nem használják. Pedig a nyelv kultúrahordozó is. Lehet, hogy ma ez a kultúra már nincs is, csak bennem.

De a dédnagyanyám ismerte és használta ezeket a szavakat.

Sőt, ő csupa ilyet ismert és használt. Az „ízés” mellett az alsó csallóközi nyelvjárás minden szófordulatát és kincses szavait hordozta. Tőle tanultuk meg önkéntelenül, mit jelent abázúllni, mire vigyázzunk a zsömlékesnél, kire mondjuk, hogy tapitnya. És hogy ha nem vigyázunk, mitől lehet bökékűllni. Neki hála, azt is tudtuk, ki a szelekóla, és ha nem vigyázunk, göthösek leszünk. Nyaranta, amikor úgy tűnt, megállt az idő, rendszerint jóval onkolodás után kellett értünk jönni, amikor már csak a hold világította meg a kanális csillagokkal kivert kígyózó ostorát, és alig tudtunk menni a fáradtságtól.

Ott és akkor ezekkel a szavakkal beszéltünk. Mindez természetesnek hatott, ma pedig már tudom, hogy sokkal illőbbek és találóbbak mindannál, amivel helyettesíteni próbáljuk őket. Dédi ezért örökre elválaszthatatlan ezektől a szavaktól – neki ez magától értetődő önkifejezés volt, amellyel észrevétlenül szőtte körbe gyerekkorunkat. Nekünk ma csupán emlék.

Valahogy sokat jut eszembe mindez mostanában. Ahogy gondolataimban visszafelé kapaszkodom, családunk egyik ágán egy-, másikon kétgenerációs értelmiségi felmenők tekintenek rám. Az idő ködéből szigorú könyvtárszobák, gondosan vállfára helyezett papi palástok, élre vasalt háromrészes öltönyök, legyekkel körbe döngött vasárnapi ebédek és polgári jó ízléssel választott díszes selyemnyakkendők sejlenek fel, mégis, ott van mögöttük ő, a játszmák nélkül élő, gyakran bántóan őszinte beszédű és jó eszű falusi parasztasszony.

Mári néni – ahogy nevezték – még a Monarchiában született 1906-ban. Fiú testvérei közül többen az első világháború valamelyik távoli frontján maradtak. Aki hazajött, ott, Gelléren, vagy valamelyik környező faluban telepedett le. Aligha gondolták, hogy egyszer csak elmozdul a határ a fejük felett, és ezentúl Magyarország lesz a külföld, Budapest a messzi-, Pozsony meg a közeli idegen.

Mári néni gyakran mesélt a háborúról. Mindkettőről. Meg arról, hogy jöttek a csehszlovákok, aztán nagy örömükre a magyarok, majd az oroszok és megint a csehszlovákok. Arról, hogy egyszer épp a falu határába katapultált egy amerikai pilóta, akit sokáig bújtattak.

Hangjában nyoma sem volt a történelemmel szembeni megbántottságnak, tanulatlanul is bölcsebb és okosabb volt annál, mintsem feleslegesen pörlekedjen. Helyette természetesen, tisztán adott utat a mesélésnek.

A ház melletti padon, ahol botjával üldögélt, a nap sugaraival szívósan dacolt egy magasra nőtt tiszafa, melynek árnyékában délutánonként közénk telepedett a nyugalom. Impériumváltások ide vagy oda, a dédim párhuzamos magyar világban élt. A nyolcvanas évek még mindig színmagyar közegében őt csupa Inczédik, Szabók, Krastenicsek, Ollék, Ráczok, Szigethyek és mások vették körül, a boltban magyarul beszéltek, a postás magyarul szólt hozzá, a rádió magyarul szólt. Az illúzió szinte tökéletesre sikeredett, a magyar valóság látszata feledtette az országhatárt.

Háztartásbeliként kilencvenhárom éves koráig volt köztünk. Tisztán emlékszem, úgy halt meg, hogy egy árva szót sem tudott szlovákul.

×××

Mostanában többen megkérdezték, hogy mi segíthet az évfordulón. Azt hiszem nem kell a buksisimi, nem kellenek a rossz dikciójú középiskolai közhelyek, a gyásznak és a fájdalomnak szavakat kölcsönző lírai megfogalmazások, az összehúzott ünnepi farpofák és az erőltetett, tornasoros vigyázzban állás. Se a dacosan kemény tekintetek, se a feszes pózban, lebiggyesztett ajkakkal előadott panaszos versek és nosztalgikus sírós összekapaszkodások. 2020-ban már nincs ezekre szükség; helyükre tehetjük az átlátszó patetikusság és a megértő szánakozás hasztalan kellékeit.

„A szavak ereje a legnagyobb” – olvasható a graffitin, amelyet a zuglói vasútállomás peronjához vezető lépcsőkön fotóztam. Az ismeretlen szerzőnek igaza van: erős szavakra van szükség. Kászálódjon ki egyszer valami szomszédos utódállami fejes a metálfekete Merciből, barátságosan köszönjön, kuporodjon mellénk és töltsön nekünk is a magáéból. Aztán veselkedjen neki egy őszinte mondatnak. Mondja ki végre az, aki az utolsó pofont adta, hogy tudjuk, hogy ez nem egészen volt kóser és megérti, hogy ez fájt, hangyányit átérzi, hogy egészében miért lenyelhetetlen még ma is. Mondjon olyat, hogy ez ugyan épp száz éve így alakult, de túl hosszú a közös múltunk ahhoz, hogy ne építsük együtt a jövőt. Olyat, hogy mostantól ténylegesen egyenjogú állampolgárokként élhetünk, ahol államalkotó nemzetiségek vagyunk mi is, szabadon mondhatjuk el anyanyelvünkön a véleményünket, a magyar felirat magától értetődő, megszokott természetesség, magyar iskoláinkban saját történelmünket tanulhatjuk, ha kulturális- vagy területi autonómiát akarunk, akkor élhetünk olyanban, hogy többé nem érvényesek a Beneš-dekrétumok, hogy mostantól nem lehet a magyarkérdéssel szavazatokért ácsingózni és hogy garantálja, hogy állítólagos illojalitásunkkal sincs többé riogatás. Hogy őszintén meg akarnak ismerni minket, hogy másságunk kulturális kincs nekik is és kiaknázatlan erőforrás. Hogy tényleg számítunk, hogy híd vagyunk, hogy a folyók és vasúti sínek mindkét oldalán otthon vagyunk mi is.

Az kellene, hogy a bántások és a sok álszent mosolygás után mondjon valaki valami használhatót, számon kérhetőt és egyértelműt. És akkor végre mi is elmondhatnánk, hogy tudjuk, hogy Trianon előtt se volt minden rendben, és értjük mi is, hogy ami nekünk jó volt, az másoknak riasztó és kevés, és a magyar politika néha vak volt, süket és szűkkeblű.

A belőlünk felbugyogó őszinte szavakból így bátor mondatok és erős történetek állhatnának össze. Szelídek, haragosak, viccesek, tragikusak – összességében mindegy is. Megidéznék az elveszített hazát, a kölcsönös megalázásokat, a félelmeket, a nemegyszer nevetséges kisszerűségeket, elmaradt nagyvonalúságokat, horpadt ostobaságokat, bántó gesztusokat és ordas bosszút.

×××

Nemrég, fél ötkor harangoztak itt is száz másodpercig. Idős, borostás nyugdíjas tanár veselkedett neki a két, egykor a faluhatárt jelentő harangnak. A település mára jócskán túlszaladt rajta, de az alap egyházi terület, így a kereszt és mögötte a harangláb is maradhatott. Így volt, így! – dörmögte a nagyobbik harang, és a kisebb bólintva ismételt. A Trianonra emlékeztető harangzúgás fordult egyet a levegőben, a szélbe kapaszkodva cikázott át Balatonszabadi nyüzsgő neszei közt, majd szétterült a rekkenően zöld somogyi napraforgómező és a szelíden örvénylő Sió csatorna fölött.

De a kis kongás végigcikázott a gondolatok határtalan országútján is, arcok és emlékek tömkelegét hozva elő a múlt porlepte gardróbjából. Hangjára töredezett, lepergő képek hámlottak le a felejtés hamuszín faláról, és megszólítottak.

Amióta megszületett a fiam sokat gondolok arra, hogy amit csak lehet, át kell adnom neki a családunk történetéből. Aki csinálta, már az tudja csak, mekkora a látleletkészítő félelme, hogy valami fontos kimarad a lajstromból. Valami, amit esetleg neki is tudni illene, mert felelősség is van a világon az elődökkel szemben.

Egyre görcsösebben és kényszeresebben érzem hát, hogy majd meg kell osztanom vele azt a régi csicsói árvizet – amikor Kulcsod határában átszakadt a gát –, a mára tilos lyoni csónakázásokat, a rég összedűlt gelléri nádtetős házat és a kerti szüreteket, apám távcsövének jéghideg érzetét a szemhéjamon, a lerombolt ógyallai csillagvizsgálót, a csicsói Kálnoky kastély tornatermében lezajlott focicsatákat, anyám feledhetetlen főztjét és töretlen impulzivitását, nagyapám legendás komáromi tanóráit és nagyanyám időtlen türelmét, a heblegve abszolált szlovák érettségit, a tanyi rokonozásokat, a kakaslomnici túrákat, az igazi poprádi tej ízeit, a Tátra taréját a lomnici csúcsról, a pozsonyi hajókázást, a martosi kisasszonyokat, a gelléri parókia hűs mélyszürke csöndjét, apámat a füstbe bodorodó cigarettafüstjében, a búcsi vidám zenéléseket, Kassa egykori magyar zsivajú főterét, a komáromi gimnázium méla tanóráit, az első szerelmes erdélyi vonatutakat, Bözödújfalu vízben álló dacos templomát, a gyimesbükki utolsó magyar vasúti őrház melletti pálinkázást, a magyarvalkói templomhoz vezető lépcső girbegurba kanyarjait, az énlakai festett kazettás mennyezetet, a Moldvában velünk szekerező éneklő idegenvezetőt, a bögözi református templom egészfalas freskóját, a késmárki evangélikusok Thököly sírjánál kifundált gyerekkori revíziós ötleteket, a kisiklott történelem kerekét végre jó vágányra helyező borittas megoldásokat, a hanyatt feküdt gyergyói délutánok bárányfelhőit, az alfalvi Mámi ordás fánkját, a kalotaszentkirályi szállásunk nyikorgó öreg ágyait és az erdélyi kopóim feneketlenül mély melegbarna szemét. Csupa-csupa múlt- és jelenbéli emléket és helyet kell elmondanom, a színes történetekhez tartozó tablókra pedig hús-vér életteli embereket kell ragasztanom. Gágyorékat, Barakot, Scheirichet, Janigát, Keszelit, Szkukáleket, Zavaczkit, Raczkót, Szűcsöt és Sidót.

Fel kell vérteznem őt nekem életbevágóan fontos, neki – meglehet – egy életre elegendő fölöslegességgel. Gondosan elcsomagolt titkokat kell sorjában kibontanom egy Budapestre született csecsemőnek, valahányszor csak fejest ugrok a sodró felvidéki magyar múltban. Hogy képes legyen kibetűzni egy ízig-vérig csallóközi család történetét a magukat reménytelenül szívósan tartó megdőlt sírkövek mohás, jégmarta töredezett felirataiból.

És egyszer ott lesz az ideje, hogy elő kell kútyásznom azt a fotót is, amit a családi albumban dédnagyanyámról őrzök. Ezen a réges-régi képen egyenest a fotográfus szemébe néz, rajta keresztül akárha az időtlenség tekintene rám. Mögötte ott lapul egy falatnyi fekete-fehér csallóközi kert. Itt még jóval fiatalabb, mint amilyennek megismertem és ahogy bennem él. Tiszta, egyszerű ruhában áll, szája szegletében felsejlő mosoly, lábán saras gumicsizma, bal kezében öntözőkanna. Korábban ezt soha nem gondoltam, de ha nem felejtem el, elmesélem majd a fiamnak azt is, hogy az üknagyanyja fiatalon igazán szép volt.

Ennél sokkal fontosabb, hogy meg kell majd tanítanom dédnagyanyám csupa-csupa kölcsönbe kapott szavaira is, hogy rendesen tudjon beszélni, és találó, talpukra eső szavakkal közölhesse gondolatait azokkal, akik talán már nem is fogják érteni.

Amíg jótékony múlttá nem válok magam is.


Nyitókép: Kassa Fő tér, Szent Erzsébet-főszékesegyház 1900 körül (Fortepan / SCHERMANN ÁKOS)

Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: esszé