Gyurgyák János: A magyarság cselekvésének 11 lehetséges útja Trianon után 100 évvel

·2020.05.21

Az „Édes Erdély, itt vagyunk”-verziótól a „kifelé hallgatni, befelé tenni” megoldásig összegzi a magyarság előtt álló választási lehetőségeket Trianon 100. évfordulóján Gyurgyák János. A történész-könyvkiadó szerint a „Mit tegyünk?” kérdésre eddig szinte csak rossz válaszok születtek, ezért legújabb esszéjében nemcsak sorra veszi, de értékeli is a megoldási-feldolgozási utakat. A szerző következtetése szerint „a teljes politikai-lelki kiegyezés” lehetséges, de ahhoz számos feltételt a szomszédos országoknak is teljesíteni kell.

Az Osiris Kiadó háromkötetes Trianon-antológiát jelentet meg a békediktátum aláírásának 100. évfordulójára. A Petőfi Irodalmi Múzeum társkiadásában napvilágot látó munka irodalmi jellegű, azaz verseket, novellákat, regényrészleteket és értekező prózát vegyesen tartalmaz Kosztolányitól Máraiig, Kós Károlytól Peéry Rezsőig, Szabó Lőrinctől Illyés Gyuláig, Krúdytól Csoóri Sándorig. Az összeállítást Gyurgyák János Trianon-dilemmáink című tanulmánya zárja, melynek „Mit tegyünk?” című zárófejezetét a szerző a Válasz Online rendelkezésére bocsátotta.

A jövőről szóló dilemma előtt Gyurgyák választ keres a „Miért történhetett ez meg?”, a „Miért nem lett volna szabad megtörténnie?” és a „Menni vagy maradni?” kérdésekre is. Gyurgyák múltról szóló kulcskövetkeztetése, hogy „a 20. században a nemzetté válás folyamata mindent, még a megdönthetetlennek gondolt monarchiákat, majd a század végén a szocializmust is elsöpörte az útjából”, ezért „az Osztrák–Magyar Monarchia menthetetlen volt, s ez szükségszerűen maga után vonta a történelmi Magyarország végzetét”.

×××

Mit tegyünk? Az összes kérdés közül minden bizonnyal ez a legfontosabb, de egyben a legfogósabb is, amelyre eddig általában csak rossz válaszok születtek. Talán nem véletlenül. S már az is kérdés, lesz-e erre magyar szempontból valaha jó, vagy legalább valamelyest megnyugtató válasz.

A látszólagos kilátástalanságot mindenki érzi, aki a kérdést nem kizárólag érzelmi szempontból közelíti meg. Ungváry Krisztián Trianon 95. évfordulóján azt találta mondani, hogy ebben a kérdésben „nem lehet lenyugodni, nem lehet elfogadni, nem lehet nem elfogadni. Semmit sem lehet vele igazából csinálni.” Az Ungváry történelemszemléletétől fényévekre lévő történész, Raffay Ernő ugyanebből a kilátástalannak tűnő helyzetből jutott gyökeresen eltérő – és tegyük hozzá: mérhetetlenül felelőtlen – következtetésre. Raffay szerint ugyanis az utódállamok „így is, úgy is meg akarják szüntetni, el akarják üldözni a magyarokat”, következésképpen „nincs más út, mint a nemzet maradék erőit a határok javunkra történő megváltoztatására összpontosítani”. Azaz áthangolni a magyar külpolitikát, átalakítani az iskolai tananyagot és új civilszervezeteket alapítani.

Mit lehet tehát tenni ebben a helyzetben? S most még csak meg sem említem a múltban és jelenben egyáltalán nem kivételes öngyilkosságokat, valamint a tömeges kivándorlást, mint ami éppen jelenleg zajlik például Kárpátalján és a Vajdaságban (lásd erről Bárdi Nándor tanulmányát a kötetünkben). A kérdést az teszi még bonyolultabbá, jelenleg megoldhatatlanná, hogy nem elég a magyar–magyar konszenzus kialakítása (ami messze nincs meg), hanem ehhez kellene még a szomszédos országok elitjeinek megértő és kompromisszumra hajló hozzáállása is, ami szintén hiányzik.

Így nem marad számomra más, mint hogy mindenfajta öncenzúrát mellőzzek, továbbá ne legyek tekintettel – ahogy ezt kisiskolás és egyetemista koromban oly sokszor hallottam – „a baráti szocialista országok érzékenységére”, és sorra vegyem az összes logikai lehetőséget, valamint ezek segítségével elmondjam, amit erről gondolok.

1. „Édes Erdély, itt vagyunk”-verzió, azaz a katonai megoldás

Ez az összes megoldás közül a mai és a jövőbeli viszonyok között a legelképzelhetetlenebb és a legirreálisabb. Néhány, a garatra túlságosan sokat felöntő egyénen, némely szélsőséges gondolkodón vagy provokátoron kívül komolyan vehető magyar politikai és intellektuális erők körében senki sem vallja ezt (bár az utódállamokban néhányan időnként ezt hiszik, ezzel riogatnak, vagy egyszerűen csak pártpolitikai haszonszerzésre, szavazatnövelésre használják a „magyar kártyát”). Tulajdonképpen feleslegesnek tűnik az érvek felsorolásával tölteni az időt, de azért – az ördög sohasem alszik alapon – tegyük ezt most meg.

Az érintett országok közül többel jelenleg egy katonai szövetségben, a NATO-ban vagyunk, amely kizár minden ilyen lehetőséget. Egy ilyen elképzelés leghalványabb jelére is szembekerülnénk a nagyhatalmakkal, szövetségeseinkkel, és ezen túlmenően a környező országok minden bizonnyal azonnal összezáró hadseregeivel, amelyek a trianoni döntés óta mind számbelileg, mind fegyverzet tekintetében sokszorosan felülmúlják a magyart. Trianon óta a magyar hadsereg inkább „operetthadseregnek” tekinthető: kicsi, gyengén felszerelt, valamint nagyszabású támadó hadműveletre képtelen. Akik fejében ez a lehetőség egyáltalán felvetődik, azoknak talán többet kellene nézniük olyan fényképeket, ahol a második világháború előtt és alatt a volt területekre kerékpárjaikat tolva bevonuló magyar századok láthatók. S végül, országunk védelmét jelenleg sem hadseregünk biztosítja elsősorban, hanem szövetségi rendszerünk, továbbá azt a nemzetközi helyzet garantálja.

Magyar katonák vonulnak be az észak-erdélyi Nagydemeterre 1940-ben. Fotó: Fortepan

Nem is beszélve arról a problémáról, amely egy ilyen irreális helyzetben előállna, nevezetesen, az etnikai viszonyok Trianon óta a Kárpát-medencében olyan mértékben változtak meg a hátrányunkra, hogy ez önmagában is irreálissá és alaptalanná tenne minden hasonló elképzelést. Nincs tehát, és nagy biztonsággal kijelenthetjük: nem is lesz olyan magyar kormány, amelyik egy ilyen akciót eltervezne, és annak erkölcsi ódiumát felvállalná. A kardcsörtetés kard nélkül pedig egyszerre komikus és tragikus.

2. Területek önkéntes visszaadása

Az utóbbi száz év keserű tapasztalatai alapján az előzőhöz hasonlóan azt a megoldást is nyugodtan kizárhatjuk, hogy a szomszédos országok hirtelen belátják, hogy Trianonban „túlgyőzték magukat”, ezért önmaguktól tárgyalásokat kezdenének a határ menti színmagyar községek önkéntes visszaadásáról. Az utóbbi száz év keserű tapasztalatai alapján az előzőhöz hasonlóan ezt a megoldást is nyugodtan kizárhatjuk. Ezt eddig is bármikor megtehették volna, mégsem tették. Miért tennék a jövőben?

Mindennek nem kevésbé reménytelen változata a következő: beszéljünk a lelkükre, győzzük meg őket igazunkról! Sajnos ott sem mindenki lát olyan világosan és önkritikusan, mint Lucian Boia vagy Zuzana Falathová.

3. A revíziós-propagandisztikus út

Nem tűnik sem járhatónak, sem pedig kívánatosnak az a revíziós-propagandisztikus út, amelyen alapvetően a Horthy-rendszer legitimációja nyugodott. A két világháború között ugyanis a legtöbb magyar kormány és a médiumok döntő többsége ezt követte, nevezetesen, hogy a propaganda szintjén a „Mindent vissza” jelszót hangoztatták, miközben aligha gondolták komolyan (lásd például a kor legmeghatározóbb korabeli politikusának, Bethlen Istvánnak angliai előadását), s így leginkább csak a magyar többségű területek visszacsatolását tartották lehetségesnek (lásd első és második bécsi döntés).

Hosszú távon ugyanis lelepleződik és fenntarthatatlan ilyen jelentős különbség propaganda és valóság között. Hazug, csúsztatáson és propagandán alapuló politikát rövid távon persze lehet folytatni, csak nem érdemes. Továbbá hamisnak bizonyult az a tétel is, miszerint „a magyar igazság érdekében való propagandamunka a leglényegesebb közfeladatunk”.

4. A viktimológiai csapda

Sokan abból indulnak ki a megoldást keresve, hogy bár igaz: Trianon igazságtalanul bánt velünk, szétrombolta országunkat, amelynek maradványait csak nagy nehézségekkel tudtunk úgy-ahogy rendbe rakni, és végül hosszú évtizedekig a kisebbségi magyarok valóban áldozatai voltak az utódállamok homogenizáló politikájának, de a 21. században mindennek ellenére el kell kerülni a viktimológiai csapdát, nem vergődhetünk örökké ebben a kelepcében.

Reménytelen várni a szomszédos országok politikusaitól, hogy önkritikát gyakoroljanak, úgyis mindig mindenért mi leszünk a vétkesek, tehát lehetőleg felejtsük el, mi történt, és koncentráljunk a jövő feladataira.

Soha nem támad közöttük olyan, aki egyértelműen kimondja, hogy a színmagyar területek bekebelezése helyrehozhatatlan vétek volt. Még ha nem is olyan keményen és kegyetlenül, mint Teleki Pál (sok nagy vétkét enyhítve ezzel) mondta ránk teljesen jogosan a jugoszláviai bevonulásunkkal kapcsolatban: „Hullarablók lettünk, a legpocsékabb nemzet!”

5. Maguktól visszatérnek Szent István országába

Sokan hittek (Szekfű Gyula, Ottlik László és mások) a Szent István-i állameszme megvalósíthatóságában is. Arra alapozták elméletüket – mint később kiderült, alaptalanul –, hogy mivel a Szent István-i állam a nemzetiségek barátja volt, szinte tökéletes alkotás, csak idő kérdése ennek világossá válása számukra is. S akkor majd maguktól visszatérnek Szent István országába.

6. A népek „tejtestvérisége” megoldja

Olyan jelentős magyar gondolkodók is akadtak szép számmal, akik a dunai konföderációban (Jászi Oszkár, Borsody István, Krenner Miklós és mások), a kelet-európai államok szövetségében (Szabó Dezső), a kelet-európai népek „tejtestvériségében” (Németh László) látták a kiutat – és mint kiderült, szintén alaptalanul. Egy részük, mint például Szabó Dezső a „német veszedelmet” látta ezzel elkerülhetőnek.

7. Az Európai Unió megoldja

Az optimista Európai Unió-hívők úgy gondolkodnak a fenti paradigma mentén, hogy az unió egy merész húzással átvágta a közép- és kelet-európai gordiuszi csomót, egyszer s mindenkorra megoldotta a kérdést. Az együttműködést az Európai Unió nagyobb léptékben és mintegy „fölülről” valósította meg, sok praktikus kérdést valóban megoldva (a határok átjárhatósága, régiók együttműködése, sajtószabadság stb.), de az illető népek szükséges lelki kiegyezését fel sem vetve, mintegy zárójelbe téve a kérdést, feltételezvén, hogy ez magától is megtörténik majd.

Nem vitatható, hogy Magyarország a határok légiesítésével, és a régiók újra összekapcsolódásával egyértelműen jól járt, ugyanakkor az unió határozottan többet tehetne a kollektív kisebbségi jogok felvállalása ügyében.

Az uniót szkeptikusan figyelők is hasonlóan vélekednek, csupán azzal a különbséggel, hogy szerintük a csomó még korántsincs átvágva, csupán a problémát prolongáltuk, de ha ez a helyzet elég hosszú ideig tart majd, akkor a mostani ideiglenes szituáció végérvényessé válhat. Az EU-szkeptikusok még azt is gyakran hozzáteszik, hogy ne legyenek illúzióink, ezt a megoldást is ugyanúgy nagyhatalmi tényezők kényszerítették ki a régió számára, mint az összes többi előzőt, de ebben az esetben ügyesen adagolva a korbácsot (kizárás a klubból) és a létfontosságú cukrot (EU-s támogatások formájában).

8. A „Ne csüggedjetek!” megoldás

Ki lehet tolni a megoldást ad calendas Graecas, vagyis soha napjáig, ugyanakkor lelket is lehet önteni a nemzetbe: „Nem kell beszélni róla sohasem, de mindig, mindig gondoljunk rá” – Juhász Gyula; „Mi mindennek dacára mégiscsak Zrínyi és Kossuth, Petőfi és Ady népe vagyunk, örökkévaló, halhatatlan és elpusztíthatatlan erők szülöttei” – ugyancsak Juhász; „Nem csüggedés, nem reménytelenség az, ami minket eltölt. Annyi megpróbáltatás után, és talán megpróbáltatás előtt is, emelt fővel áll a nemzet!” – Bánffy Miklós; „Rejtsétek a hazát lelketekbe, és ne csüggedjetek, mert Magyarország lerázza a láncát, megint megszólalnak majd mindenfelől a magyar sípok” – Illyés Gyula; „Ne feledd a tért, ahol elestek ők, / a földet se feledd, / bárhol hulltak el ők, fajtánk hű férfiai, az a föld / szent ügy hős helye lett” – szintén Illyés.

„Annyi megpróbáltatás után, és talán megpróbáltatás előtt is, emelt fővel áll a nemzet!” Hármaskereszt a Csíkszereda melletti Tolvajos-tetőn 2015. december 30-án. Fotó: Vörös Szabolcs

Ezek a gondolatok, bár hatásuk a kérdés politikai megoldására a nullával azonos, lelki szempontból mégis igen fontosak, oldják ugyanis a traumát, és talán egy kis reménységet is csepegtetnek az erre vágyó lelkekbe.

9. Lelki újjászerveződés

Minden valószínűség szerint hasonló – igencsak korlátozott – eredményre vezet az a megoldás is, bár önmagában nem hibáztatható és egyébként is nagyon szépen hangzik, amit Szekfű Gyula ajánl a Három nemzedékben, nevezetesen, hogy „apostoli hévvel szerezzünk hitelt és érvényt” Széchenyi István tételeinek. Mivel ugyanis vétkesek, betegek voltunk és vagyunk, a kisebb reformok nem segítenek, a megoldást csupán a lelki megtisztulás és a teljes belső átalakulás hozhatja el. Ugyanezt javasolja Makkai Sándor író, református lelkész is Erdély vonatkozásában: lelki megújulás, jellembeli megnemesedés, komoly és nemes szellemi kultúra. Anyagi kultúra, társadalmi szerveződés, politikai haszon – mondja – mindaddig eredménytelen és céltalan, míg meg nem történik a lelki megszerveződés. S mindennek alapja és eszköze: az iskola, a nevelés.

10. A „kifelé hallgatni, befelé tenni” útja

Mindezeknél sokkal jelentősebb az ország belső megerősítésének a koncepciója, amelyet magam is mélyen osztok. Eszerint a jó belpolitika segíti a külpolitikai megoldást, megbecsülést szerez hazánknak, és nem utolsósorban a kisebbségi magyaroknak is a javára válik. Ezt talán legszebben Jancsó Benedek fogalmazta meg: „Csonka-Magyarországot igazán magyarrá, műveltté, gazdaggá és erőssé kell tennünk, hogy szavának, ha elszakított testvéreink érdekeinek védelmében bárhol felemeli, súlya és hatása legyen. Egy meghasonlott, az európai haladástól elmaradt, szegény és magasabb művelődés nélkül való Csonka-Magyarország gyöngesége legnagyobb előmozdítója idegen uralom alá jutott testvéreink pusztulásának.” Klebelsberg Kuno ennél többet is tett, egy sor intézkedésével valóban erősítette a nemzetet.

Németh László is hasonlóan látta: megerősödni idebent, és fenntartani, ami fenntartható odakint; kifelé hallgatni, befelé: tenni.

Kár, hogy vezető politikusaink és főleg elit értelmiségünk többsége immár száz év óta képtelen belátni ennek az egyszerű tételnek az igazságát, azaz a belső integráció fontosságát. Miért hiszik politikusaink idestova száz éve, hogy az általuk nemzetinek tartott érték az egyetlen, kizárólagos érték, hogy csak centripetális, azaz összetartó erők működnek egy társadalomban, centrifugális hatásúak, kifelé vivők nem? Biztos, hogy olyan nagy vonzerővel bír egy autokrata, nemzetközi presztízsét elvesztő, korrupcióba süllyedő Magyarország?

„Feltételeket kell szabnunk: autonómia a Székelyföld számára.” Szék, 1989. Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Ezt a folyamatot, nevezetesen a kisebbségi magyarok lüktető, hol közeledő, hol távolodó mozgását jól láthattuk a hatvanas években Jugoszlávia vonatkozásában, valamint Szlovákia esetében nem is egyszer. Ugyanez pesszimistább megfogalmazásban: lehet, hogy a helyes belpolitika, a gazdagodás és a kultúra fejlesztése nem oldja meg külpolitikai gondjainkat, de ennek ellenére ez önmagában is érték, és jobbat aligha fogunk kitalálni. Bibó István a dán példára utalt, amikor azt írta, hogy az „elveszett tartományokat az országon belül kell visszaszerezni” – és alapvetően igaza volt. A legfontosabb feladat: meglelni azt a járható keskeny ösvényt, ami a nemzeti öncélúság és az európai minta szolgai követése között húzódik.

11. Az oszthatatlan nemzet

S ha már végleg kifogyunk minden megoldási lehetőségből, végül utolsónak ott marad Schöpflin Aladár szép gondolata, miszerint egy országot, egy államot szét lehet szakítani, szét lehet darabolni, de egy nemzetet soha, mindaddig legalábbis, amíg fiai – bárhol éljenek is – egynek, oszthatatlannak érzik és vallják magukat.

×××

Ha másból nem, a fenti megoldási javaslatokból is kitűnik: Trianonnak túl nagy az árnyéka, és számunkra túlságosan hosszan tart. Lehetséges, hogy a küzdelem eleve reménytelen, azaz ötven–száz évvel későbbi etnikai térképeink még inkább hasonlítani fognak a jelenlegi magyar állam alakjára, és a népszámlálási adatok ránk nézve még riasztóbbak lesznek a szomszédos államokban, mint az elmúlt száz évben.

Mégis: az önfeladás sohasem megoldás, csak a gyengék kétségbeesett lépése. Talán a szomszédos államok előbb-utóbb mégiscsak belátják, szükségük van egy tisztességes kiegyezésre, és azt is meggondolják, hogy a kisebbségi magyarok nélkül ők is szegényebbek lesznek.

Egy ilyen, a határkérdést a szótárból kihúzó, az eddigi ellenségeskedést végleg lezáró aktushoz azonban nekünk is feltételeket kell szabnunk. Mindenekelőtt a homogén nemzetállamról való lemondás és az erre utaló mondatok kivétele a szomszédos államok alkotmányaiból; a Beneš-dekrétumok és más, a magyarok ellen irányuló törvények és rendeletek visszavonása; gyökeres szakítás az eddigi homogenizáló politikával; a magyarok államalkotó tényezőként való elismerése; politikai és kulturális autonómia a Székelyföld, Dél-Szlovákia és a Vajdaság számára, végül az elmúlt száz év történéseinek legalább annyira nyílt és őszinte kritikája, amennyire ez Magyarországon megtörtént.

Az új Trianon-antológia, melynek utószavában ez az esszé megjelent

Az állandó „bozgorozásról”, a „mi kenyerünket eszitek” mondatokról és a sérelmek ezernyi fajtájáról beszélek. Arról, amiről Fábry Zoltán az 1946-os (A vádlott megszólal) és 1968-as (A magyar kisebbség nyomorúsága és nagysága) őszinte és megrázó írásaiban máig ható érvénnyel beszél, azaz hogy „sose lehetünk teljes jogú, egyenlő jogú állampolgárok, csupán »kisebbség«, e szó és fogalom minden nehezével, nyomorúságával és hátrányával”, illetve, hogy „mi itt ezen a földön ősi és emberi jogon otthon vagyunk: szökevények, gyávák mi nem lehetünk. Az otthon a hazánk, melyből kiűzni, kihajtani minket csak erőszakkal, embertelen parancsokkal, barbár machinációkkal lehet.” S bár nem alapvető feltétel, de az is jólesne nekünk, ha legalább minimális mértékben elismernék európai kultúrát közvetítő szerepünket (latinitas, művészeti-művelődési stílusok stb.).

Mindaddig, amíg a fenti feltételek nem teljesülnek, a teljes politikai-lelki kiegyezés részünkről csupán önfeladás lenne, és csak újabb, hosszú zsákutcába vezetne bennünket. Túl sokáig tartózkodtunk azonban már a zsákutcában, hogy ne ismernénk annak összes buktatóját. Aligha lehet kétséges, hogy magyar–román, magyar–szlovák stb. viszonyban valami hasonló kiegyezésre és megbékélésre lenne szükség, mint ami a francia–német viszonyban megtörtént. E nélkül ugyanis még a legígéretesebb kezdeményezések is szép lassan ellaposodnak vagy egyenesen elhalnak, de a fenti feltételek teljesülése nélkül ez aligha fog menni.


Nyitókép: az elöntött Maros megyei Bözödújfalu katolikus templomtornya 2007. március 31-én. A torony 2014. június 29-én omlott össze. Fotó: Vörös Szabolcs

Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: esszé