Székely nemzet pedig nincs! Kemény bírálat a Válasz Online-nak, Karácsonynak és a Fidesznek

·2020.05.18

Mit szólnának a magyarok, ha Brüsszel őshonos nemzeti kisebbségnek minősítené a magyarországi cigányokat, s közvetlenül, a kormányt megkerülve pénzelné őket? Hogy a cigányság nem nemzet? Nos, a székelység sem az, a „nemzet szóval senki sem dobálózhat kedvére – írja Georg Paul Hefty. Bár a Válasz Online teljes mellszélességgel kiállt a Székely Nemzeti Tanács aláírásgyűjtése mellett, a Frankfurter Allgemeine Zeitung szerkesztőjeként nevet szerzett, később a Heti Válasz publicistájaként is működő kolléga meglátásai nagyon is érdemesek a végiggondolásra. Ilyet is csak az tud írni, aki kívülről tekint némileg Magyarországra, de azért annak ismeretében.

×××

A demokrácia a világ legszabadabb, használható politikai rendszere, ám van egy érdekes velejárója. A szabad döntés joga megengedi, hogy az egyén komoly meggondolások alapján szavazzon erre vagy arra, de azt is lehetővé teszi, hogy puszta alkalmazkodásból, opportunizmusból igyekezzen a vélt többséghez, tömeghez csatlakozni. Ezt a kihívást a különféle állami választójogok azzal igyekszenek megoldani, hogy a választásra jogosultak titokban ikszelnek, s titkukat őrizve dobják szavazatukat az urnába. Senki sem fogja megtudni, hogy melyik szavazat töprengés eredménye és melyik követi csupán a legfrisebb közvéleménykutatások jövendöléseit. Ennek a rendszernek rendszerint velejárója az is, hogy a hivatásos politikusokon és a közismert párttagokon kívül alig akad szavazásra jogosult, aki kinyilványitja, sőt henceg azzal, mire vagy kire szavazott, kire és mire fog szavazni.

Az állítólag legdemokratikusabb véleménynyilvánításoknál, a népszavazásoknál és előkészítésüknél érdekes mód mégis elharapózik egyfajta tanúságtevési láz: „Én (is) aláírtam a polgári kezdeményezést – írd te is alá!”

Ez a verbuválás legrosszabb fajtája. Hogy XY aláírt egy kezdeményezést, az nem érv a kitűzött cél mellett, és nem cáfolja meg a tartózkodásra intő okokat.

Az csak opportunizmusra hív fel, közvetlen környezetben talán még zsarolással is határos. A demokratikus elvek ehelyett azt követelnék meg, hogy érvekkel győzzék meg a népet a kezdeményezők és a fajsúlyosabb politikai támogatóik.  

Külföldről nézve pláne feltűnő volt, hogy a magyar politikai pártok magas rangú képviselői milyen érvelést alkalmaztak „a Székely Nemzeti Tanács európai uniós aláírásgyűjtő kezdeményezésének” támogatására.

  • Kocsis Máté, a kormányzó Fidesz frakcióvezetője kijelentette: „Ennek az ügynek a támogatása minden magyar kötelessége.”
  • Fekete-Győr András, az ellenzéki Momentum elnöke egyszerűbben fogalmazott: „Én már aláírtam. Számítunk Rátok!”
  • Karácsony Gergely, Budapest főpolgármestere és a Párbeszéd Magyarországért főembere azt mondta: „A kezdeményezés támogatásával a valódi nemzeti érdekeket nézzük, nem pedig a pártpolitikai hovatartozásokat.”
  • Keresztes László Lóránt, az ellenzéki LMP frakcióvezetője azzal érvelt, hogy „ennek az ügynek a támogatása független attól, hogy ellenzéki vagyok vagy kormánypárti”.

Ezek a kitételek közismertek és úgy látszik, más hasonló hangnemű felszólításokkal együtt nagyrészt sikerrel jártak – lásd még a Válasz Online állásfoglalását a polgári kezdeményezés mellett.

De mi volt a verbuválók és az aláírók célja?  Mi az a célkitűzés, amelyért  minden magyar „köteles” síkra szállni? Tényleg „nemzeti érdek” a székelyek mellett a baszkokat, a katalánokat és egyéb „őshonos nemzeti kisebbségeket” ahhoz segíteni, hogy „európai uniós kohéziós pénzekhez juthassanak közvetlenül a brüsszeli kasszából”? A magyarok „nemzeti érdeke” a spanyol vagy például a belga (német nemzeti kisebbség) és a német állam (dán és szorb őshonos nemzeti kisebbségek) belügyeibe beavatkozni? A magyarok „nemzeti érdeke”, hogy Brüsszel még több pénzt osszon Európa-szerte közvetlenül – és végül is saját mércéi szerint? Ilyen méretű összeurópai áttekintést vártak el a magyar pártok és az Országgyűlés a polgároktól?

Aztán: miért nem szerepelnek a kisebbségek között a magyar és spanyol romák? Brüsszel meggyőző érvekkel őshonos kisebbségeknek minősíthetné őket, s így akár átvehetné – „példaadó módon” – a közvetlen, az egyes kormányokat kikerülő pénzügyi illetékességet értük.

Félreértés ne essék: a magyarok nemzeti érdeke kétségtelenül a székelyek segítése. Talán – ez még nagyobb téma – az is, hogy megmaradhassanak szülőföldjükön. De a polgári kezdeményezés aláírói nem a magyar államhoz fordultak azzal, hogy a magyarországi adófizetők lényegesen több pénzt adjanak a székelyeknek. Egy ilyen kampány vélhetően nem kapott volna több százezer aláírást.

Nem meglepő, hogy erre a kezdeményezésre több aláírás jött össze, mintha a címe az lett volna: „Elő akarom segíteni Brüsszel közvetlen beavatkozását a tagországok pénzügyeibe!” Ha az aláírók tömege elsősorban és egyedül Románián akart böködni, akkor a kezdeményezés nem új szakasz lesz a magyar–román egyezkedésben a székelyek stabilabb jövőjéért, hanem esetleg a régi magyar fenntartásokra és gyanakvásokra épített a románokkal szemben, s ez volt egymilliós sikerének kulcsa.

Hogy az „írd alá”-akciót a Székely Nemzeti Tanács nevű közösség indította, a magyar támogatókban azt a téves képzetet kelthette, hogy a székely nemzet áll a román nemzettel szemben, vele egy szinten. Pedig a székelyek államjogi értelemben nemzetiséget, nem pedig nemzetet képeznek.

A „Nemzeti Tanács” elnevezésben kifejezésre jutó igény a magasabb rangúságra viszont nemcsak a román nemzettel szemben kihívó. Hanem bizony a magyarral szemben is. Ha elfogadnánk, hogy létezik ilyen, mégis hogyan viszonyulhatna a székely nemzet a magyar nemzethez? Annak tagja természetesen már fogalmailag sem lehetne.

A nemzet kifejezéssel senki sem dobálózhat kedvére. A nemzetközi jog szerint a nemzet szónak megvan a sajátos értelme, nem hiába hívják a világ csúcsszervezetét Egyesült „Nemzetek” Szövetségének.

A magyar külpolitikai szereplés jó néhány maga okozta nehézsége az anyanyelv tisztázatlan használatára vezethető vissza. Évtizedek óta nem egyértelmű a magyar nemzet szóösszetétel jelentése, még magyar házi használatban sem, nemhogy a külföld számára. Csak össze kell hasonlítani a Magyar Nemzeti Bank területi hatáskörét a magyar nemzet „külhoni” kiterjedésével. Ugyanebbe a ködös szóhasználatba fér bele az Országgyűlés elnökének kijelentése, hogy ugyanis „ez az ellenzék nem a magyar nemzet része”. Ezzel a meggondolatlansággal országának nemzetközi súlyát csökkentené nagy mértékben – ha szavainak volna még súlya. A magyarországi ellenzék mindenesetre akár örülhet is: ha az aláírásgyűjtők kezdeményezése sikerrel jár, olyan őshonos kisebbségként, amely nem része a magyar nemzetnek, közvetlenül Brüsszeltől igényelhetne pénzügyi támogatást. Mielőtt valaki nagyon megrökönyödne: igen, ez irónia volt.

Megrökönyödésre mindenestre nyílt alkalom az elmúlt időszakban bőven. A Fidesz éljogásza tavaly megjelent könyvében már a bevezetőben egyenlőségjelent tesz pártja, kormánya és a nép közé, amikor arról ír, hogy „mi, magyarok számtalan méltánytalan, rosszindulatú támadást kaptunk” – értsd, a nyugat-európai liberálisoktól. Az ellenzék, amelyet nem értek ezek a támadások, már akkor sem volt a „mi, magyarok” része. De nem csak a belföldi ellenzékkel szemben igen merész a jogász ítélete. Az európai nem csupán „vesztésre álló utópiák hívei”, hanem „egy pontban már majdnem győzelemre juttatott rögeszmék” gazdája. S ebből milyen következtetést von le? „Ezért bántják ma Magyarországot.” Igazság szerint azonban

nem az országot bántják a névtelenek, hanem az államot, kiváltképp pedig annak kormányát.

A következetesség kedvéért a könyv címe: „Ne bántsd a magyart!”

Minden középiskolás magyar diák tudja, kitől e felkiáltás. Azt már kevesebben veszik észre, mi is volt a célja vele. Hogy is kezdődik Zrínyi Miklós műve? Krőzus király egész életében néma fia az apját megölni készülő katonának kiáltja oda: „Ne bántsd a királyt!” A török áfium szerzője épp azt mondja: kiabálhatja ő is a „rettenetes sárkánynak”, hogy „ne bántsd a magyart!”, de az nem megoldás. Zrínyi célja a példával az, hogy felrázza a magyar népet a tétlenségből. A nagyvilágba bekiabált szavak helyett a nagy klasszikus inkább választotta volna azt a címet: „Védekezz végre, te magyar!”

A mai Magyarország vezető fideszes európai politikusa, aki az alkotmányozásban is kulcsszerepet vállalt, ezt nem veszi észre. Ezt írja: „A könyv címe Zrínyi Miklóst idézi, aki történelmünk szintén nehéz pillanatában merte világgá kiáltani: ne bántsd a magyart! Ez a harc folyik ma a szemeink előtt.”

Európai parlamenti képviselő, aki a mai magyarságot olyan harcban látja mint a török hódoltság idején, nem lelhet megértésre kollegái között. S nem is érhet el sokat a magyar nemzet számára.


Nyitókép: tüntetés Sepsiszentgyörgyön a székely zászló védelmében 2012. november 8-án. Fotó: AFP/Daniel Mihailescu

Kategória: Induló