„Idősellenes hullám jön, ha nem adjuk vissza a védekezés felelősségét az embereknek”
Ez olyan, mint a világháború, csak ebben az esetben mindannyian egy oldalon állunk – mondta Bill Gates. És tévedett. Rendszeres vendégszerzőnk szerint legalábbis nagyon nem úgy fest, hogy egy oldalon állnánk. Ha nem engedjük az aktívakat dolgozni és élni, könnyen idősellenes indulatok szabadulhatnak el. Sőt: helyenként már el is szabadultak. Kovács Tibor úgy látja, az állam akkor cselekszik helyesen, ha mielőbb visszaadja az aktív nemzedékek kezébe saját és környezetük biztonságának ügyeit – de közben persze segíteni kell azokat, akik idősekkel élnek együtt. A dél-koreai, más ázsiai és a szlovák példák mutatják, hogy a közterületek és egymás megvédésére elég a maszkhasználat általánossá tétele.
hirdetés
A fiatal lány, aki elsőként kitette a hashtaget a Twitterre, azt mondta, sorban állás közben hallotta egy sráctól és megtetszett neki. A #boomerremover nagyon gyorsan 700 ezer lájkot kapott, pár napon belül 65 ezer tweetben tűnt fel. Ez lett a koronavírus beceneve nyugati fiatalok között. Magyarul körülbelül annyit tesz, hogy „öregeltakarító”. Az ezredforduló generációja elkezdte platformjain, a Tik-Tokon, az Instagramon és Twitteren használni. Poénnak elég súlyos olyan helyzetben, amikor a járvány több mint 200 ezer áldozatának körülbelül 90 százaléka a 70 év fölöttiek közül kerül ki. A fiatalok ezzel egy éven belül immár a második támadást intézik az idősebb nemzedék felé: 2019 elején a globális felmelegedés miatt aggódók az „OK boomer” (azaz: „oké, öreg”, amin az értették, hogy jól van, öregek, csak dumáljatok, minket ez nem érdekel) hashtaget használták, amit a Greta Thunberg által szimbolizált generáció teljes mellszélességgel fel is vállalt. „Az idősek nem értik a világot, ósdi elveik pedig elveszik a mostani generációk jövőjét.” A dolog külön pikantériája, hogy a boomerek a ’68-as generáció tagjai, akiknek a szlogenje annak idején a „ne bízz senkiben, aki elmúlt 30 éves” volt.
A jelenlegi helyzetben azonban, amikor a vírus elleni védekezés valóban elveszi a jelenünket és a közeljövőnket, a „boomer remover” egészen máshogy cseng. Az egyre jobban látható gazdasági következmények nap mint nap súlyosabbak. Az Egyesült Államokban 3,5 százalékról 22 százalékra ment fel a munkanélküliség rövid idő alatt. (Utóbbi adat forrása ez az ábra. Látható, hogy április harmadik hetéig több, mint 30 millió ember vesztette el az állását. Nem mindegyikük jelent meg a munkanélküliként, „csak” inaktívává vált.) Az EU a második negyedévben különböző becslések alapján 35 százalékos GDP-csökkenést lesz kénytelen elkönyvelni. Az olajtermelő országok bevételei nullára csökkentek, Afrikában közel kerültünk egy hosszú ideje nem látott éhínséghez: azzal pedig újabb polgárháborúkhoz.
Amikor a karantén végén felélt megtakarításokkal, munka nélkül az emberek kijönnek otthonaikból és szembesülnek a romokkal, az elkeseredett, munka és jövő nélküli fiatalok közül sokan fel fogják tenni a kérdést: megérte, hogy megmentsük a 70 felettieket és elvegyünk a fiataloktól jó néhány értékes évet?
Hogyan lettünk öregek?
2011 nem volt olyan régen, de ez volt az év, amikor az emberi történelemben először halt meg kevesebb ember fertőző betegségekben, mint más okból. Nem sokáig örülhettünk a sikernek. A fertőző betegségek az emberiség történetének legmakacsabb kellemetlen útitársai. A történelem során végig a parányi kórokozók voltak a vezető halálokok. A pestis, a himlő, a kolera, a tbc, a szifilisz ölt meg bennünket. 1900-ban is a három vezető halálok a tüdőgyulladás-influenza, a tuberkulózis és a hasmenés voltak. Nehéz elhinni, de még ma is 10 millió ember tbc-s és nagyjából 2 millió hal meg évente ebben a betegségben. Igaz, ők szinte kivétel nélkül a világ fejletlenebb felén.
A nyugati világban ezek a bajok szinte teljesen ismeretlenek már, ezért is gondolunk rájuk megoldott problémaként. Nálunk hasonló számú ember hal meg Alzheimer-kórban és egyéb demenciákban, amelyek kizárólag azért léteznek, mert elég ideig élünk, hogy kialakulhassanak. A múlt század elején, amikor az amerikai férfiak átlagéletkora csak 46 év volt, az ilyen kórképek ritkaságnak számítottak. A modern élet legnagyobb vívmánya az átlagéletkor növekedése, ám ez a legnagyobb átok is: a fejlett világ fő társadalmi és gazdasági kihívásává az elöregedés vált.
Amikor Bismarck 1883-ban bevezette az általános öregségi nyugdíjat, nem vállalt nagy kockázatot: a 65 éves kortól folyósított ellátást kevesen voltak képesek igénybe venni.
Senki sem gondolta volna, hogy valamikor a nyugdíjasok fogják a legnagyobb és legbefolyásosabb társadalmi réteget alkotni, hogy az ő ellátásuk szinte minden fejlett országban időzített bombaként ketyeg majd, előrevetítve, hogy a következő évtizedekben összeomlanak a nyugdíj- és egészségügyi kasszák.
Azért költenek a mai társadalmak ennyit egészségügyre, mert elöregedtek. Az egészségügyi ellátás igénybevétele aránytalanul eltolódott az öregkor felé: az amerikai 65 év felettiek egyharmada utolsó 3 hónapját intenzív osztályon tölti és a kórházi ágyak felét az Egyesült Államokban folyamatosan az idősek foglalják el. Valójában csupán önáltatás, amikor a járvány kapcsán a statisztikák azzal vígasztalnak bennünket, hogy az elhunytaknak más krónikus betegségeik voltak: a 70 fölötti lakosság szinte egészének van valamilyen krónikus betegsége. Minden évből, amelyet megnyertünk átlagéletkorban 1900 óta, két hónapot betegen töltünk.
A nyugdíjasok a világ pénzpiacán is meghatározó szerepet töltenek be. Ennek a rendszernek már a húszas éveitől részese lesz a legtöbb ember, hiszen a nyugdíjalapok a legnagyobb befektetők közé tartoznak. Ezzel a nyugdíjas mentalitás, aminek lényege, hogy nem munkánkból, hanem megtakarításainkból élünk, a pénzügyi piacok egyik mozgatórugójává vált. A nyugdíjasok politikai befolyása is aránytalanul nagy:
a boomerek vannak a világ ranglétráinak tetején és ők a legaktívabb szavazói réteg is. Gondoljunk a brexitre vagy Trump megválasztására, amiben döntő szerepük volt, de a magyar politikai rendszereket is a nyugdíjasok tartják fenn: a Fidesz sikerének éppen az a titka, hogy képes volt a nyugdíjas szavazókat elvenni a szocialistáktól és saját oldalára állítani.
Az sem véletlen, hogy most, amikor épp recesszió előtt állunk, visszavezetik az 53. heti nyugdíjat. Nem tarthatjuk tehát nagy csodának, ha a fiatalabb generációknak bajuk van az idősekkel. Ez még azokban a korokban is így volt, amikor nem volt ilyen fejre állított a fiatal/idős arány. Lásd a ’68-as generáció példáját.
Öregek élete vs. profit?
A történelem folyamán egyértelmű rend uralkodott az emberi élet értékével kapcsolatban. A férfiak voltak a legfeláldozhatóbbak, az öregek élete kevesebbet ért, mint a fiataloké. A nőké és a gyerekeké ért a legtöbbet. Gyermekkorunk sokkoló olvasmányélménye Sánta Ferenc Sokan voltunk című novellája, amelyben a rossz anyagi körülmények között élő családból a nagyapa elmegy a Büdös nevű barlangba meghalni. Ruháját a barlang szájában összehajtva otthagyja, hogy a család fel tudja azt használni. Hasonló hangokat lehetett hallani, amikor a járvány kitörésekor a texasi kormányzó helyettese, Dan Patrick (69) azt mondta: ő és még sok 70 fölötti meghalna azért, hogy az amerikai gazdaságot ne kelljen leállítani. A fiatalokért hozott nemes áldozatnak szánta a kijelentést: nem szerette volna, ha tízmilliók veszítik el munkájukat és jövőjüket, csak hogy megmentsék az ő életét. Ezzel a hozzáállással azonban Patrick mindeddig magányos maradt. Helyette inkább a #notdyingforwallstreet (nem halok meg a Wall Streetért) hashtaget indították útnak néhányan, amely az áldozatot nem munkahelyek, hanem a cégprofitok védelmének próbálta láttatni. A korábban az amerikai kormányzat etikai irodáját igazgató Walter Shaub (49) így nyilatkozott: „Azok, akik amellett érvelnek, hogy áldozzuk fel az öregeket… a profitjukért, azok bizonyosak benne, hogy az egészségbiztosításuk és a gazdagságuk meg fogja menteni őket. Ha a profit tényleg fontosabb, mint az élet, ajánlják fel a saját életüket a tiéd helyett.” Kemény baloldali szavak. A helyzet azonban az, hogy az igazi vesztesek azok lesznek, akik a vírus miatt leálló cégeknél dolgoznak. Ők a munkájukkal egész életüket elveszthetik, és ez nagyobb gondot okoz majd a válság után, mint a tőzsdeárak változása.
A vírus rettentő félelmet keltett a kezdeti időkben, és a lakosság több országban jobban akarta a szigorításokat, mint a politika. Ez Nagy-Britanniában volt a legnyilvánvalóbb, de hazánkban is ennek a nyomásnak volt köszönhető például az iskolák bezárása. Az ellenfél félelmetes volt és nem ismertük, a szigorítások tehát érthetők voltak. A járvány előrehaladtával azonban statisztikailag egyre világosabb, hogy az aktív, 65 alatti generációk között a halálos kimenetel esélye a korral egyre csökken és alacsonyabb, mint a baleseti halálé. A legfiatalabbak között majdnem nulla. Ez stratégiaváltást igényelt volna, ami azonban szinte mindenhol elmaradt. A vírushelyzet fennmaradása az aktív generációk gazdasági helyzetének romlásával elméleti kérdésből gyakorlativá teheti a dilemmát, amit a texasi kormányzóhelyettes felvetett.
Mit választunk? Az öregek vagy a fiatalok megvédését? Kinek a jövője fontosabb? A fiataloké, vagy az öregeké? A történelemben mindig egyértelmű választ adtak volna erre, ma azonban csak zavarosakat.
Pedig a kérdés annál valóságosabb lesz, minél tovább van velünk a vírus és minél mélyebb az általa keltett gazdasági válság. Elképzelhetetlen, hogy bármelyik országnak lehetősége lenne még egyszer ekkora gazdasági leállást felvállani a vírus visszatérésekor. Akkor pedig komoly társadalmi vita közepén találja magát minden ország. Az idősek húzhatják a rövidebbet, ha akkor a tabukat félrerakják és felteszik a kérdést: megértek az intézkedések sok tízmillió munkanélkülit és tönkrement életet?
A törésvonalaknak sok országban lehet más társadalmi vetülete is. Eddig még csak nagyon érintőlegesen került elő, hogy a szegényebbek, színesek között arányaiban több a halálos áldozat. Ennek okai bonyolultak, de biztosan szerepe van benne annak, hogy a fehér középosztály több országban is sokkal jobb orvosi ellátást tud magának biztosítani. Walter Shaub szavait ebből a szempontból is meg lehetett volna fogalmazni: süllyedjenek-e nyomorba az alacsonyabban képzettek milliói azért, hogy a fehér felsőközéposztály öregjei életben maradjanak? A helyzet ugyanis az, hogy az elmúlt évszázad átlagéletkor-növekedése közel sem egyformán érintette az embereket. A Rózsadombról indulva, ahol közel 82 év a várható élettartam, mire a 17. kerületbe érünk, már 5 évvel kevesebbet élünk átlagosan. Borsod kis falvaiba jutva pedig épphogy elérjük a 60-at.
A helyzet sehol sem jobb a világon. Glasgow keleti részén a férfiak csupán 54 évre számíthatnak. Egy harlemi 30 éves fekete férfi nagyobb eséllyel hal meg fiatalon betegségben, mint egy bangladesi. Ha London belvárosában metróra szállunk és keletre indulunk, két megállónként egy évvel csökken a várható élettartam, de St. Louisban a kertváros és a belváros között 20 év különbség van, pedig csak 20 percig tart az út, ahogy Bill Bryson rámutat A test című könyvében.
A várható élettartam összefüggésben van a jövedelemmel, a képzettséggel, lakhellyel, s ezek persze összefüggésben vannak egymással. Egy jól képzett valószínűleg gazdagabb és jobb helyen lakik, ezért megéli a 80. életévét.
Elképzelhető, hogy Bill Gates téved: ebben a világháborúban egyáltalán nem állunk egy oldalon, csak még a politikusok nem vették észre, hogy ebből tőkét lehet kovácsolni. Amikor azonban a járványtól való félelmet elsodorja az elszegényedéstől való félelem, egészen más hangok jöhetnek felszínre. Akkor a fiatalok ma még poénosan hangzó „boomer remover”-je akár az új populista politika alapja is lehet.
Van más megoldás
Ennek azonban nem kell így lennie. Ma már jól láthatók azok a megoldások, amelyekkel kiküszöbölhető az idősellenes fordulat. S hogy mi lenne ez? Nos, az aktív generációk szabadságának visszaadása és az idősek megvédésének erősítése. A belga a legnyilvánvalóbb negatív példa, amelyből tanulhatunk. Ott korlátozták az aktív generációk életét, de ezzel nem mentették meg az időseket. A nagyszámú elhalálozás több mint fele idősotthonokban történt. Ma már érdemes levonni a következtetést: ha a kormányzat az idősotthonok és az idősek megvédésére koncentrált volna a fiatalok korlátozása helyett, az eredmény sokkal jobb lenne.
Vissza kell tehát adni az aktív generációk kezébe saját és környezetük biztonságának ügyeit, de segíteni kell azokat, akik idősekkel élnek együtt.
A dél-koreai, más ázsiai és a szlovák példák mutatják, hogy a közterületek és egymás megvédésére elég a maszkhasználat általánossá tétele. Arról nem is beszélve, hogy ez közösséget erősítő kohéziós eszköz, hiszen tulajdonképpen senki sem magát, mindenki a másikat védi a maszk használatakor. A svéd és japán példa pedig azt mutatja, hogy az emberek felelősen képesek dönteni arról, mi a legjobb saját és idősebb rokonaik egészsége szempontjából. Azt gondolni, hogy erre a magyarok alkalmatlanok: ez az ország lenézése lenne.
Amennyiben az állam erőforrásait csak az idősek korlátozására és az idősotthonok fokozott védelmére fordítja a fiatalok korlátozása helyett, sokkal hatékonyabb munkát végezhet. Persze rugalmas szabályozásra van szükség. Azok a családok, akik nem érintkeznek idős családtagjaikkal, nyugodtan járathatnák iskolába gyerekeiket akár a tanév utolsó heteiben is, de akik együtt élnek idős családtagjukkal, távoktatási formában zárhatnák a mostani félévet. Mindenkinek magának kell döntenie saját és szerettei biztonságáról, az államnak pedig ezt kell segítenie. A karanténba zárt időseket külön segítőknek kell támogatniuk, elkülönített kórházi osztályokon kell kezelni őket és így tovább.
Az elmúlt közel öt hónap nyilvánvalóvá tette, hogy az aktív állampolgárok korlátozása nem hatékony megoldás és aránytalanul nagy gazdasági károkkal jár, ami akár az idősek ellen is fordíthatja a fiatalokat. És persze a kormányok ellen. Ezért aztán sokszorosan megéri minél előbb változtatni.
A halogatásnak semmi értelme.
Minden elveszett nap közelebb hozza az idősellenes indulatok feléledését.
Nyitókép: Hans Lucas/Sebastien Rieussec
