Nemzeti párbeszédet a kilábalásról! – volt külügyminiszter reagál Lányi András „segélykiáltására”

·2020.04.08

A nemzetközi egyeztetések témái továbbra is a megszokott mederben mozognak: annak a világrendnek az útját egyengetik, amelyben eddig éltünk, és amely a különféle katasztrófák megelőzésére vagy elhárítására nem képes – véli Balázs Péter. A volt külügyminiszter véleménycikkében Lányi Andrásnak a Válasz Online-on megjelent múlt heti írására reagál, merthogy „a kényszerű karantén kereteit kihasználva érdemes lenne hálózatos eszmecserébe kezdeni, túllépve a magunk szabta korábbi korlátokon”.

×××

Derűs időben működő világgazdaság

A koronavírus fenekestül felfordította a világot. Arra kényszerít, hogy szembenézzünk mindazzal, ami fölött eljárt az idő, vagy amiben tévedtünk. Mindkettőből van bőven. Lányi András segélykiáltása azt próbálja számba venni, mi mindenen kellene javítani, és kíméletlen diagnózist kínál arról, hogy Magyarország milyen állapotban néz szembe a kiszámíthatatlan helyzettel. Állításait érdemes továbbgondolni.

A járvány újfajta konfliktushelyzetet teremtett, amely – egyelőre – nem emberi közösségek, hanem az egész emberiség és a természet között zajlik. Ám ez a háború is rombol: megrázza a 20. században kialakult, egymáshoz kapcsolódó kisebb-nagyobb rendszereket, ledönti a világháborúk romjain felépített „szép új világot”. Európában a történelmi fordulók órája némi késéssel követte a századfordulókat: a 18. század 1815-ben, a Szent Szövetséggel fejeződött be, a 19. pedig 1919-1920-ban a Párizs környéki békékkel. Lányi András is utalt rá, és valóban:

most ér véget a hosszú 20. század.

A nagy konfliktusok átrendezik a nemzetközi erőviszonyokat, a háborúk után új rend épül a győztesek érdekei szerint és igyekszik megelőzni azokat a folyamatokat, amelyek az elmúlt konfliktushoz vezettek. Ilyenformán a nemzetközi rendszerek általában egy lépéssel az újabb kihívások mögött haladnak. A Népszövetség kudarca után az ENSZ köré felépült nemzetközi rendszer mindent megtett azért, hogy a világháború ne ismétlődjék meg, másfajta kihívásokra azonban nem készült fel.

A kétpólusú rendszer leomlása óta új, hálózatos világrend körvonalazódik, amelyben a korábbi hatalmi centrumoknak és az általuk fenntartott szervezeteknek már nem osztanak főszerepet. Az ENSZ jámbor kísérletei a béketeremtésre, az éghajlatváltozás megfékezésére, a tengerek tisztaságának helyreállítására vagy a gyerekmunka megakadályozására a ténymegállapítások és ajánlások szintjén rekednek meg. Az ENSZ belső köreiből eleve kiszorultak a világháborús vesztesek, ám közülük a katonairól a gazdasági terjeszkedésre átálló Németország és Japán a legnagyobbak közé nőtt fel, amit a G7 csoportbeli tagságuk tükröz hitelesen. A következő hullámban tucatnyi feltörekvő gazdaság követel helyet magának a döntések asztalánál, amihez jelenleg a G20 találkozói képeznek informális keretet. Ennek a grémiumnak sem statútuma, sem állandó szervezeti háttere nincsen, miközben a világ népességének és gazdasági erejének többségét képviseli és a legfelsőbb szinten tárgyal a legfontosabb kérdésekről. Az önmagában is eredmény, hogy a legnagyobb államok vezetői személyesen ismerik egymást és rendszeresen találkoznak. Ilyenkor a hivatalos napirenden túl kétoldalú megbeszélésekre is mód van, ami a világ békéjének igen jót tesz. (Európai méretben ugyanez az EU egyik fő hozadéka.)

A nemzetközi egyeztetések témái azonban továbbra is a megszokott mederben mozognak: annak a világrendnek az útját egyengetik, amelyben eddig éltünk, és amely a földgolyót és a túlszaporodott emberiséget a romlás felé viszi, a különféle katasztrófák megelőzésére vagy elhárítására azonban nem képes.

Ez a rendszer a két világháború utáni megbékélésre alapozva konfliktus-minimalizáló politikai szervezeteket és eszközöket hozott létre, és az újjáépítés lendületét folytatva teret nyitott a korlátlannak vélt gazdasági terjeszkedésnek.

Minthogy a hidegháborús erőegyensúly és kölcsönös fenyegetés féken tartotta a biztonságpolitikai veszélyeket, a mohó gyarapodás került a középpontba. Ehhez minden feltétel adott volt. Az elektronikus utakon közlekedő tőke megtalálta az optimális befektetési helyeket, ahol olcsóbb a munkaerő és az energia és kevésbé aggályoskodó az állami szabályozás a környezetvédelem, az egészségügyi előírások vagy a munkajog területén. A piacok is tágultak, szinte mindent el lehetett adni, ügyes reklámmal vágyakat keltve a legfölöslegesebb dolgok iránt, az áruk útját pedig az általánossá váló szabad kereskedelem csatornái biztosították. A világméretű gazdasági expanzió harmadik pillére a szállítás, közlekedés és hírközlés szabadsága. A vasúti, közúti, vízi és légi szállítás technikája rengeteget fejlődött, kapacitásai folyamatosan bővültek.

Teherhajó köt ki a kelet-kínai Csingtaóban. Fotó: AFP

A glóbusz ma már egyetlen hálózatot képez, árut és embert szinte bárhonnan bárhová el lehet vinni minimális idő alatt. Az áruk fuvarköltsége csupán egyike a kalkulációs tényezőknek, nem is túl drága. Az irreálisan alacsony repülőjegyekkel soha nem látott embertömegek röpködnek keresztül-kasul a világban. A levegő vagy a tengerek szennyezését, a közúti közlekedés kárait nem a cégek, hanem a társadalom viseli, vagy későbbi nemzedékekre marad.

Csakhogy az egész rendszer rendkívül sebezhető. Működésének két előfeltétele születésének körülményeiből következik: a béke és a folyamatos gazdasági növekedés.

Az elmúlt mintegy hetven évben mindkettő adott volt, de történelmi léptékkel mérve egyik sem szokott sokáig fennmaradni. A békét terjeszkedő nagyhatalmak, fundamentalista mozgalmak, természeti katasztrófák veszélyeztetik. A gazdasági expanzió könnyen megakadhat, ha a termelés és fogyasztás olajozottan működő finom fogaskerekei közé hirtelen homok kerül. Ingatag a harmadik tényező is, az áruk és személyek szinte korlátlan mozgása a világpiacon. A világkereskedelem és a turizmus kizárólag „jó időben” üzemképes: ha a hőmérséklet +/- 30 Celsius fok között marad, nincs tornádó, földrengés, szökőár vagy nagyobb vulkánkitörés. A járvány okozta helyzettel sem számolt senki, ugyanúgy, mint néhány éve a háborús és gazdasági indítékok vegyületéből generált spontán tömeges migrációval a jóléti övezetek irányába. Mindkettő rombolja a meglévő rendszereket, mert előre megtervezett közös megoldások híján az egyes államok maguk próbálnak cselekedni, ez pedig a határok visszaállításával kezdődik és politikai, sőt katonai konfliktusokkal folytatódhat.

Magyarország Európa peremén

Bennünket természetesen az érdekel elsősorban, hogy Magyarország mikor és miként fog kikecmeregni a jelenlegi nyomasztó helyzetből, kikkel és merre indul el annak az európai- és világrendnek az újjáépítésében, amiről egyelőre csupán azt tudjuk, hogy nem lesz azonos a megelőző életünkkel, amiből a koronavírus néhány hét alatt drámaian kizökkentett. Tény, hogy ez a váratlan sokk elég rossz állapotban találta az országot. A három évtizede elkezdett rendszerbeli változás tévútra futott, a politika, a kormányzás, majd nyomában a média, a közbeszéd, a gazdaság zülleni kezdett. A NER konfliktuskereső kormányzati stílusa neurotizálja a lakosságot. Felzárkózás helyett az ország az európai periféria felé sodródik, nemzetközi megítélésünk gyalázatosan gyenge, értékes lakosaink százezer szám távoztak külföldre. A hazai közvélemény két szekértáborba húzódott, amelyek ellenségesen néznek egymásra. A termelés és foglakoztatás külföldi befektetőktől és különösen a gépkocsi piac konjunktúrájától függ, a kilátások egyre borúsabbak. Hogy jutottunk idáig?

1990 és 1998 között az ’56-os barikád két oldala kormányzott, és egymással lényegében megbékélve egyaránt a nyugati csatlakozáson munkálkodtak. 1998-ban, éppen abban az évben, amikor a NATO és az EU kapui ténylegesen megnyíltak és megkezdődött a csatlakozás mindkettőhöz, a rendszerváltás maradékának furcsa koalíciója került hatalomra, mintegy lezárva a politikai karusszelt. Az Orbán–Torgyán-kormány tovább vitte ugyan az euro-atlanti integrációt, ám közben vérmes hatalmi terveket szőtt. 2002-től a baloldal kapott újból esélyt, de két parlamenti ciklus alatt sem volt képes arra, hogy meggyökereztesse Magyarországon a politikai széljárásnak szilárdan ellenálló, nyugati típusú jogállam modelljét. Közben a 2008-as világgazdasági krízis is a nyakukba szakadt.

Orbánnak 2010-ben szinte ölébe hullott a hatalom, élt is vele. Rendszere erősen emlékeztet a koronavírus okozta fertőzésre: a tüneteit jól ismerjük, de az ellenszerét még nem sikerült megtalálni.

A jogállam pozícióinak elfoglalása, a fékek és ellensúlyok kiiktatása, a hatalmi ágak durva összevonása, a kormányzás kevés centrumban való koncentrálása egyetlen személy korlátlan uralkodását szolgálja. Visszaút nincs, a hidak fölégetve, demokratikus módon szinte lehetetlen kormányt váltani. Ilyen pályán már könnyű piacokat és cégtulajdont einstandolni, a közpénzeket szabályosnak tűnő műveletekkel egyéni jövedelmekké konvertálni. Hatalmas méretű források kerültek magánkezekbe, amelyek politikai parancsra bármikor bevethetők vagy átcsoportosíthatók. A politikai és gazdasági hatalom szűkülő körei egybeforrtak, közös céljuk, hogy rendszerük örökké fennmaradjon.

Az Orbán-rendszer zseniális trükkje, hogy hatalmi manővereit nemzeti érdeknek álcázva képes eladni a hazai politika piacán, legalább is egy olyan méretű szavazóközönségnek, amely az adott választási rendszerben biztosítja számára a parlamenti többséget. Külföldön ezt értik a legkevésbé: hogyan lehetséges, hogy éppen az élenjáró magyarok és lengyelek fordultak szembe elsőként a nyugati civilizációs normákkal és a velük járó felzárkózási esélyekkel? A két ország reagálása között vannak bizonyítható párhuzamok, de szorítkozzunk most a hazai háttérre.

„Az Orbán-rendszer zseniális trükkje, hogy hatalmi manővereit nemzeti érdeknek álcázva képes eladni a hazai politika piacán.” Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

Ahhoz, hogy valaki a magyaroknak a progresszióhoz, a szabadsághoz, a nemzeti identitáshoz való viszonyát megértse, ide kell születni. Orbán kétségkívül mesterien bánik a honi lélek reakcióival, ügyesen keveri a nemzeti büszkeség komponenseit, a történelmi győzelmek és sérelmek legendáit, elegyít hozzá szinte észrevétlenül irredenta, antiszemita és rasszista ízeket. Az alaphang az „egyedül vagyunk”, a világgal szemben álló, kisemmizett, megalázott, megcsonkított Magyarország fájdalma.

A politikai pluralizmust bel- és külföldön a focipálya helyettesíti, ahol csak ketten vannak, a mi csapatunk mindig győz, az ellenfél szurkolóit kigúnyoljuk, sőt ha visszaszólnak, megverjük és kikergetjük az arénából.

A politika tematizálása napi szinten vásári bábszínház, ahol a jó és a rossz ütközik. Orbán maga Vitéz László, palacsintasütőjével rendre eltángálja, aki nemzetünkre ront, legyen az a Valutaalap, az EU, Soros vagy a migránsok. Az ellenfelek közös jellemzője, hogy valójában egyikük sem akar ártani a magyaroknak, sőt többségük kifejezetten segítő szándékkal jött. Ám a neveik olyan kulcsok, amelyek végtelen távlatú indulatok labirintusait nyitják: az EU a nemzetközi tőke összeesküvésének fellegvára; Soros a nyerészkedő bankár, tudjuk, miféle; a távoli eredetű migránsok tömegei pedig a fehér és keresztény Európa ellenpontjai. A politikai hipnózisban tartott tömegnek elég a kulcsszót bemondani és máris az egész történetre reagál. Ráadásul a közvélemény számára igen fontos két érzelmi pólust, az egyházakat és a határon túli magyarokat Orbán „kilóra” megvette. Vezetőik a behódolásukat még az általuk képviselt közösségek érdekeivel is meg tudják magyarázni, miközben többségük engedelmesen ismétli és terjeszti az orbáni agit-prop szövegeket.

Nemzeti párbeszédet a kilábalásról!

Az orbáni retorika és eszköztár élesen különbözik a nyugat-európai együttműködés szellemétől és gyakorlatától. Ennek ellenére sokáig elnézően legyintettek rá, a rendszerbeli átalakulás gyermekbetegségének tartották. „Majd kinövik!” Rá kellett ébredniük azonban, hogy éppen ebből az „illiberális” alapállásból sarjad a közös érdekekkel való szembenállás a szövetségi rendszeren belül, a normaszegések sora, a döntések megvétózása, a külső kapcsolatokat illetően pedig hírhedt diktátorokkal való barátkozás és módszereik átvétele. Veszélyes tünetegyüttes, amely könnyen tovább fertőzhet. Tény, hogy 1990 óta egyetlen magyar kormányfőnek sem volt ennyire negatív képe a külvilágban. Orbán az EU-ban éveken át a maximális politikai kockázatra játszott, néha kicsit engedett, de többnyire nyert. A járványt övező feszült hangulatban ez a provokatív magatartás közel van ahhoz, hogy a rendszer kivesse magából. Ez persze demokráciában nem megy olyan könnyen, de azoknak, akik rendhagyó rezsimjét – szándékosan vagy akaratlanul – beruházásokkal és uniós pénzekkel támogatták, kezd elegük lenni a devianciáiból.

hirdetés

Vajon észleli-e Orbán, hogy mind gyakrabban marad egyedül, a visegrádiak nem sorakoztak föl egységesen mellette, a nyugat-európai szélsőjobb barátok elbuktak, vagy eltávolodnak, vétóihoz (például Ukrajna megleckéztetéséhez) nem sikerül a rendszeren belül társakat keríteni?

Vajon számol-e azzal, hogy a járványhelyzet valódi és súlyos problémák forrása, és nem olyan színjáték, mint azok a konfliktusok, amelyek forgatókönyvét ő eszelte ki? A külföldi reakciókat és a járványhelyzetet kiforgató demagógiával itthon tovább növelheti a hatalmát, amitől a jelek szerint semmilyen körülmények között nem riad vissza, ám ha Magyarország a saját szövetségesi köreiben kipenderül a szélekre, akkor nem lesz beleszólása annak a rendnek a kialakításába, amely a vírust követő, megváltozott világot megalapozza. Ehhez világos célok, határozott jövőkép és erős támogatók kellenek. Az Orbán-rezsim a saját belső bizonytalansága és félelmei miatt a múltba kapaszkodik, annak díszleteit és szellemét próbálja rekonstruálni a Kossuth téren, a Várban és másutt. A jövőről a saját hatalma végtelen megnyújtásán kívül eddig semmit nem mondott és nem is tett érte.

A vírus nemcsak embereket, hanem munkahelyeket is öl, termelési struktúrákat bont fel, értékesítési láncokat zilál szét. A politika céljain és szereplőin is maradandó nyomokat fog hagyni. A kényszerű karantén kereteit kihasználva érdemes lenne hálózatos eszmecserébe kezdeni, túllépve a magunk szabta korábbi korlátokon, meghallgatva és méltányolva mindenkit, aki a haza sorsát a szívén viseli. A 20. századot idehaza is fel kell dolgozni, le kell zárni és a jövő felé kell fordulni. Magyarországnak gyökeresen meg kell újulnia, ha nem akarjuk a válság vesztesei között végezni.


Nyitókép: a koronavírus ellen küzdő egészségügyi dolgozók tiszteletére fehér színnel kivilágított Lánchíd 2020. március 28-án. Fotó: Vörös Szabolcs

Kategória: vélemény