A NAT kapuja, avagy egy „írófejedelem” leleplezése

·2020.03.27

Kevés írás szól úgy az új Nemzeti Alaptanterv „mélyrétegeiről”, mint a most következő. Nényei Pál magyartanár, író – akit nemrég az egyházi iskolák pedagógusainak állásfoglalásáról kérdeztünk – nem kisebb dologra vállalkozott, mint hogy boncasztalra teszi a kultúrharcban írófejedelemnek kikiáltott Herczeg Ferenc frissen kötelező olvasmánnyá tett művét, Az élet kapuját. Esszéje mégsem (csak) műelemzés: giccsanatómia, a nemzeti önsajnáltatás leleplezése, az „új irodalmi kánon” kulcsfigurájának ízekre szedése.

„Herczeg Ferencről pedig annyit, hogy a korszak írófejedelme volt. 1925-ben, amikor a svéd Nobel-díj Bizottság fölkérésére először volt lehetőségünk megnevezni magyar jelöltet, egyhangúlag Herczeg Ferencet és művét, Az élet kapuját jelölte a magyar Nobel-díj Bizottság. Nem véletlenül. Herczeg ekkor már Európa-szerte ismert író volt, az Élet kapuját sok-sok nyelven lehetett olvasni, a skandináv nyelvektől egészen az olaszig, ráadásul ez a regény valóban egy nemzeti sorskérdésről beszél. A frissen alakult magyar irodalmi Nobel-díj Bizottság tagja volt többek között Négyesi László is…”

Takaró Mihály

Ha mostanában a magyar oktatásügyre meg a NAT-ra terelődik a szó, Wass Albert és Nyirő József neve mellett gyakran előkerül Herczeg Ferenc és az ő Az élet kapuja című regénye, hiszen az új Nemzeti Alaptanterv és a hozzá fűződő kerettanterv egyértelműen fogalmaz: Herczeg Ferenc életműve és Az élet kapuja című regénye a jövendő nemzedékek számára kötelező lesz.

Töredelmesen bevallom: nem szeretnék beszállni a NAT-ellenes harcba, és nem tervezek utcára vonulni Herczeg-ellenes rigmusokat kiabálva. Sőt: nem készítettem itthon „Herczeg = Náci!” feliratos transzparenseket sem. Ezt lehet megalkuvásnak gondolni, sőt talán gyávaságnak is, de én tartom magam, nem oly nehéz ez mostanában, amikor a vírus miatt a tüntetések népszerűsége úgyis teljesen elapadt. Arra viszont, hogy elolvastam Az élet kapuját, büszke vagyok. Most úgyis van idő készülni a következő évekre.

A járványban máshogy múlik az idő is.

Ebben az írásban meg szeretném osztani a regény olvasása közben szerzett élményeimet, illetve segítséget szeretnék nyújtani a leendő Herczeg-órákhoz – elsősorban magamnak, mint irodalomtanárnak; mert ha Herczeg kötelező lett, akkor mi, irodalomtanárok Herczeg-órákat fogunk tartani. Erre pedig föl kell készülni. A fölkészülés egyik legbiztosabb módja nálam az, hogy írok. Sokkal alaposabban végig kell gondolnom azt a témát, amit meg is szeretnék írni, mint azt, amiről csak beszélni akarok.

És ha nemcsak magamnak írnám ezt a cikket, hanem a közeli jövendő sok-sok Herczeg-olvasójának, illetve irodalomtanár kollégáimnak is, annak különösen örülnék.

×××

Nem vagyok Herczeg-szűz; tizenéves koromban két regényét és egy drámáját is elolvastam, és mindhárom kellemes emlék maradt. Tehát nem voltam gyanakvó, előítéletes vagy rosszindulatú, amikor kézbe vettem Az élet kapuját.

Az élet kapuja első oldalain 1512-be röpít bennünket, Rómába, ahova II. Gyula pápa betegségének hírére összegyűlnek a pápaválasztó bíborosok, de elsősorban egy nagyon fontos valaki, akit egész Róma vár, és akit a szerző „Strigonio kardinális, a konstantinápolyi pátriárka” néven hív. Vajon ki lehet ő? A műveltebbek talán sejtik, mi az a Strigonio, meg mit jelenthet 1512-ben a konstantinápolyi pátriárkai cím, de ha valamelyik olvasó nem lenne elég művelt, annak a 3. fejezetben Agostino Chigi elárulja a megfejtést:

A konstantinápolyi patriarkátus csak cím. A szentatya szokta kitüntetésképpen adományozni, amióta a keleti egyház eretnekké lett. Strigonio nem is a pátriárkának, hanem székvárosának neve. Strigonium – Esztergom híres város Magyarországon.

Kicsit megdöbbenünk, ha belegondolunk abba, igazából mi történt itt. Agostino Chigi római barátainak, akikkel valószínűleg latinul vagy olaszul beszél, megmagyarázza, hogy: Strigonium = Esztergom.

Miféle gesztus ez?

Mintha én, összegyűlvén két magyar barátommal, hogy elmagyarázzam nekik, ki is Pozsony kardinális, így szólnék:

– Figyeljetek. Ő Pozsony kardinális. De nem az a neve igazából, hogy Pozsony! Pozsony a kardinális székvárosának neve! Pozsony igazából Bratislava. Híres város Szlovákiában.

Miért tesz így Agostino Chigi? Nehezen képzelhető el, hogy a 16. században a művelt nyugaton egységesen latinul, Strigonium (esetleg németül: Gran) néven szereplő várost egy római bankárnak magyarul kellene értelmeznie, méghozzá római barátainak, akik egy szót sem beszélnek magyarul!

Hannibal úr, aki ebben a fejezetben a „kíváncsi, kérdezgetős pofa, aki az író bácsinak lehetőséget ad arra, hogy elmagyarázhassa az olvasóknak a tudnivalókat” szerepét tölti be, érthető módon nem kezd el örvendezni, hogy „Ja, hogy Strigonium igazából Esztergom, így már értem, miért nem ezzel kezdte bankár úr?” hiszen arra, hogy mi az a Strigonio, igazából nem is ő kíváncsi, hanem – az írói szándék szerint – csak az olvasó.

A történelmi regényt író szerző csillogtatja meg itt a műveltségét, és regénye segítségével tanítja az olvasót, leereszkedőleg saját műveltségi szintjére emeli őt, és ez a szándéka felülírja a történelmi hitelesség – irodalmilag egyébként ebben a regényben különösen ködös – szempontjait. Hiszen a regénybeli Agostino Chiginek megengedjük, hogy Strigonio nevét ismerje magyarul, ez a műveltségi szint el is várható egy reneszánsz bankártól, de ha ezt római barátainak is elárulja, akkor vagy henceg a magyartudásával… vagy Agostino Chigi és barátai magyarul beszélgetnek. Az olvasók füle hallatára és okulására.

Esztergom ábrázolása a világ városait bemutató Civitates Orbis Terrarum 1598-as 5. kötetében, Joris Hoefnagel flamand festő rézmetszetén. Fotó: Leemage/Luisa Ricciarini

Ha egy olvasónak ennyi szájbarágás sem lett volna elég ahhoz, hogy rájöjjön, ki is az a titokzatos „Strigonio kardinális, a konstantinápolyi pátriárka”, azon két sorral lejjebb végre megkönyörül az író, hiszen megszólal a prelátus:

– A kardinális neve: Bakócz Tamás de Erdőd.

Végre! Erre vártunk két fejezet óta! Az érdeklődés felcsigázásában Herczeg már az első három fejezettel keresztrejtvényi mélységekbe jut.

Gyorsan ismételjük át, mi történt eddig. Miután a szerző fölcsigázta olvasója érdeklődését, pár oldal után – egyik hőse szájába adva – megajándékozta a megfejtéssel.

Miért nem az elbeszélő árulja el a megoldást? Miért nem árulta el már az elején, mit akar mondani? Mi ez a műveltségikvíz-hangulat?

A regény elbeszélője ettől a gesztustól már a mű legelején „tanárbácsi-szerepbe” kerül, a regény pedig az első pár oldal után egy oktatási segédanyaghoz lesz hasonló – történelem tantárgyból.

Ami egyáltalán nem baj. Létezik sok-sok oktatási segédeszközként is használható regény, a legtöbbször Selma Lagerlöf Nils Holgersson csodálatos utazása című regényére szokás hivatkozni ilyenkor, ami a svéd gyerekeknek nyújtott szórakoztató segítséget országuk földrajzának elsajátításában, de magyar példákat is hozhatok: Hunyady József Az égig érő vár című regényét – az ifjúságiak közül (csak hogy most is török-magyar várostromlós regényt említsek, de kivételesen ne az Egri csillagok legyen a példa) – vagy Hegedűs Géza A milétoszi hajósát. Bizonyos szinten mindkettő fölhasználható történelemórákon is.

Kérdés az, hogy Herczeg regénye alkalmas-e arra, hogy oktatási segédanyag legyen, illetve van-e annyira értékes irodalmilag, hogy önmagában, műalkotásként is megállja a helyét – azaz van-e helye egy irodalom érettségi vizsgán.

Nem vagyok nagy kurtizán-szakértő, de Imperia Cognatiról (1486–1512), aki mai tudásunk szerint Raffaello modellje is volt, hallottam már. Azt viszont kevéssé értem, Herczegnek miért kellett a regényébe beleírni az 1512-ben frissen meghalt Imperia Cognatit, aki – a regény tanúsága szerint – a világ egyik legszebb nője volt. Beleírta, de meghökkentő módon nem rá osztja regénye végzet asszonya szerepét, hanem Fiamettára, aki azért nem egy Imperia – és ezt magától az elbeszélőtől tudjuk meg:

A sokat magasztalt és sokat megkönnyezett Imperiát persze nem érte utol sem ő, sem más halandó nő. Egy elmés férfitól ered a mondás, hogy két isten ajándéka tette naggyá Rómát: Mars az Imperiummal, Venus az Imperiával. Az aranyszőke Imperia, akit Rafael mester kétszer is lefestett, és akihez százával írták a latin elégiákat és az olasz szonetteket, mindössze csak huszonhat évet élt és ma már Szent Gregoria kápolnájában alszik, ékes márványmű alatt, amelynek fölírása pompázó szavakkal dicsőíti a leghíresebb Cortisana Romana emlékét. De azért Fiametta remek teremtés volt.”

De azért „remek teremtés volt”.

Hm.

Így éri el a szerző azt a célt, amit biztosan nem tűzött ki maga elé: a regénye későbbi helyein lehengerlően szépnek és hódítónak beállított Fiamettáról már az első megjelenése előtt kiderül, hogy Imperiához képest B-kategóriás.

Ami a műveltségét illeti: ha nem is tudott verseket rögtönözni, mint Imperia (…)

Kevés író tud ennyire gonosz lenni az olvasóival. Elhúzza előttük a mézesmadzagot, van olyan regényhősnő, aki igazán csodálatos, lehengerlő szépség és jellem… de aztán azonnal lecsap: neked NEM Ő jut! Neked Fiamettát adom.

Nem tudom tovább kerülgetni a forró kását. Ki kell mondanom: a második fejezet (vagy szakasz) párhuzamos Imperia-Fiametta leírásával válik egyértelművé, hogy Herczeg mennyire ügyetlen író. Olyan író, aki nem tudja, hogy a leendő főhősnőnket első megjelenésekor nem illik értékteleníteni, főleg akkor nem, ha később majd rendkívül fontosnak és jelentékenynek szeretnénk beállítani. Olyannak, aki miatt – csak hogy a legkisebbet említsem – elpusztult a középkori Magyarország.

De még nincs vége. Herczeg, a maga által B-kategóriássá írt főhősnője miatt elveszti főhősét is, hiszen az a férfi (Vértesi Tamás), aki a B-kategóriás Fiamettába lesz szerelmes, nyilván maga is B-kategóriás kissé. Egy férfit – különösen egy regényben – nagyon markánsan jellemez, hogy kibe szeret bele. Nyilván magasztosabb jellem egy regényben az a férfiú, aki az istenek által gyönyörű hajfürtökkel és csodás szellemmel megáldott huszonéves évei elején járó Berenikébe szeret bele, mint az, aki egy egyfogú, kilencvenhároméves, csatornapucoló mámika után eped.

Herczeg tehát egyetlen, műveltségét fitogtató („Én viszont kurtizán-szakértő vagyok!” – mondhatná) és dramaturgiailag teljesen indifferens gesztussal érdektelenné teszi mindkét főhősét. Még kellemetlenebb lesz ez a gesztus, ha utánanézünk Fiammetta Michaelisnek (1465–1512), a korszak másik kurtizánjának, aki a valóságban épp úgy meghalt 1512-ben, mint Imperia, csak sokkal öregebb volt.

Érthetetlen, Herczeg miért nem Imperiát választotta.

Még alig olvastuk el Az élet kapuja első három fejezetét, és máris szembesülnünk kell a szerző szakmai tudásának súlyos hiányosságaival: olyan író műve sejlik föl előttünk, aki „anyaggyűjtés” címén elsősorban nem irodalmat olvas, hanem bédekkereket, Pallas-lexikont, vagy saját kora ponyvairodalmát.

Különösen kellemetlen, amikor az elbeszélő a 16. század elejének szinte minden fontos személyiségét összegyűjti egy estélyre a Villa Farnesinába, és egyik szereplőjével – egy egyébként szintén teljesen jellem nélküli és kihagyható figurával – mindet végig is mutogatja. Miért is kellene a Villa Farnesinába összegyűlnie mindenkinek – még Pietro Bembónak is, aki akkoriban Urbinóban élt?

Egyáltalán: kinek van erre szüksége? A történetnek semmiképp, mert az estély szereplőinek fölsorolása semmit sem tesz hozzá és el sem vesz semmit a regényből; ha nem lenne benne, akkor sem omlana össze a mű dramaturgiai íve. Akkor az írónak? Hogy kiderüljön a műveltsége? Vagy az olvasónak? Hogy néhány híres reneszánsz személyiség nevét megtanulhassa?

Nem tudom a választ, csak azt, hogy egyenesen fájdalmas volt olvasni, amikor az Agostino Chigi által megvásárolt, frissen kiásott Venus-szoborról elárulja az elbeszélő, hogy Montorsoli restaurálta. Montorsoli! 1512-ben! Miközben Giovanni Angelo Montorsoli 1507-ben született. Azaz Herczeg Ferenc szerint ötéves kisfiúként már Venus-szobrokat restaurált bőszen. Persze, érezzük, hogy az író dolgozott: utánanézett, hogy Montorsoli antik szobrokat restaurált, sürgősen bele is írta a művébe ezt az adatot, de sajnos a születési évének már nem nézett utána. Egyébként kihagyhatta volna a montorsolis félmondatot – a regény cselekménye szempontjából tökéletesen mindegy, ki restaurálta azt a szobrot. De nem tette.

A szerző tehát műveltségi tűzijátékot próbál rendezni, de patronjai szétrobbantják regénye történeti hitelességét.

Biztos kellemes bizsergést okoz egy írónak ennyi híres művész és meghatározó személyiség nevét egymás után leírni, és kellemes érzés lehet jelezni a világnak, hogy én aztán művelt vagyok! Hú, de sok nevet tudok a reneszánsz korszakból! Hát… mit mondjak… káptalan a fejem! Ugye? És az olvasó bólint. Te tényleg sok nevet tudsz, Ferenc.

Az viszont már nemcsak kellemetlen vagy fájdalmas, hanem sajnos bődületes, amikor az elbeszélő 1512-ben belépteti hőseit a Sixtus-kápolnába, és ott Michelangelo már a szentélyfreskóval, Az utolsó ítélettel foglalkozik. Amihez igazából csak 23 évvel később, III. Pál pápa megrendelésére, 1535-ben kezdett hozzá! És az a monológ, amit a kanonok a készülő festmény erkölcstelenségéről elszaval, talán még ennél is durvább anakronizmus.

– Jaj – kiáltotta elszörnyűködve a kanonok – ez a festő ugyan becsapja a mi szentatyánkat! Miféle vad összevisszaság ez? És mennyi szemérmetlen meztelenség! És ki legyen az ott fenn a magasban? Talán csak nem a mi dicsőséges Jézus Krisztus urunk? Isten bocsáss, hiszen ennek csupasz arca van és akkora mellkasa, mint egy székállólegénynek… Hát nem tudja az a boldogtalan piktor, hogy a Megváltónak szőke szakálla volt, a feje fölött arany glóriatányér fénylett, a teste pedig olyan karcsú volt, mint a liliomszál? Ezt az istenkáromló képet nem szabad a falra festeni!

Tény, hogy Az utolsó ítéleten sok szereplő meztelen, ám ez csak a tridenti zsinat utáni erkölcsjobbító irányzatnak fájt, és emiatt kellett mindenféle leplekkel telefestenie Daniele Volterrának – Michelangelo halála (és a zsinat befejezése, 1564) után. 1512-ben nemcsak 23 év hiányzott Az utolsó ítélet munkálatainak elkezdéséhez, hanem még javában virágzott a reneszánsz pápák kora – amire ez a fajta prüdéria nagyon kevéssé volt jellemző.

Pápaválasztó bíborosok a Sixtus-kápolnában 2013. március 12-én, Michelangelo Utolsó ítélete előtt. Fotó: AFP/Osservatore Romano

Pár bekezdéssel azelőtt, hogy az elbeszélő a hőseit Michelangelóval találkoztatná, sajnos a Laokoón-csoportról olvasható egy rövid, párbeszédes elmélkedés. Ez pedig – nincs jobb szó rá – nevetséges.

– Ha a folyosó végére fáradnak velem nagyságtok, akkor mindjárt bemutatom a híres Laokoon-szobrot, amelyet hat esztendővel ezelőtt ástak ki az Esquilinen, és amelyért ezerhatszáz scudit fizetett a szentatya.
A márványkép valóban ott állott a keresztfolyosón. Cechino megmagyarázta a jelentőségét:
– Ez a Laokoon ördög, aki a paradicsomba küldte az első kígyót, és aki most a két sátáni fiával együtt elveszi gonoszságának méltó büntetését.
A kanonok azonban olvasta Homért, és erélyesen ellentmondott Cechinónak, körülményesen felvilágosítván őt a szobor igazi jelentőségéről, mire azonban a púpos ember szárazon csak ennyit mondott:
– Ismerem ezt az elméletet is, de a tudósok még nem döntötték el, hogy mi az igazság.

Egyrészt: Laokoónról igazából nincs szó Homérosz műveiben, csak az Aeneisben. Amit Vergilius írt. Ott pedig elég hasonlóan értékelik Láokoón szenvedését, mint Cechino:

(…) vétkéért végzete Láokoónra
Méltán mérte e sorsot, mert bűn volt gerelyével
Úgy megsérteni, gyomrondöfni e drága fatáltost.
(Lakatos István fordítása)

Másrészt a kanonok és Cechino vitája arról, Laokoón méltán bűnhődik-e, Lessing és Winckelmann nagy vitájának összefoglalása. A Laokoón-vita azonban nem 1512-ben folyt, hanem a 18. század végén, és azért éppen akkor, mert akkor kellett lefolytatni, máskor nem lehetett – a winckelmanni (Egon Friedell szavával élve) „gipszklasszicizmus” csapott össze akkor a Lessing által képviselt Sturm und Drang-os szentimentalizmussal. A reneszánsz világképnek pedig semmi köze a 18. század végének nagy esztétikai problémáihoz!

„A tudósok még nem döntötték el, hogy mi az igazság…”

Ezt a részt olvasva már megint nem lehet másra gondolni, mint arra, hogy a szerző műveltségi tűzijátékot próbál rendezni – de nem elég művelt hozzá. Meg hát közismert, hogy aki igazán művelt, nem szokott azért regényeket írni, hogy műveltségét csillogtassa.

Műveltséget csillogtatni leginkább a félműveltek szoktak – és ekkor földereng a rémes lehetőség… talán Herczeg is közéjük tartozott?

A cselédek Frascati bort hoztak aranykannában. Fiametta keveset ivott, később az albanói hegyi parasztok dalaira terelte a szót, majd kezébe vette chitarráját, és halk, édes hangon énekelni kezdett:

Fiore dell’ Uva!
E s’angela tu sei, fammo la prova,
In paradiso andiamo tutte e due…

Rögtön külön kérdés lehetne, hogy miért chitarrán játszik Fiametta és nem gitáron, meg hogy pár fejezettel korábban miért „veneziai asszonya” van Pietro Bembónak és nem velencei, de erről kicsit később. Hosszan kerestem ugyanis, honnan származhat ez a bájos dal, hiszen egy író talán nem véletlenül idéz, ha idéz, én pedig szívesen bekukkantok az írók boszorkánykonyhájába, hátha el tudok lesni néhány mesterfogást… Kissé elhűltem, mikor ezt a dalt egyetlenegy helyen találtam meg. Mai tudásom szerint ez a dal egy Oskar Meding (1828–1903) nevű, 19-20. századi német ponyvaíró Kreuz und Schwert című regényében szerepel – szó szerint. Épp ennyi ott is, nem hosszabb és nem rövidebb:

Von der Straβe her ertönte, von einer gedämpften Stimme gesungen, das in seiner einfachen melancholischen Melodie bei der römischen Volk so beliebte Ritornell:
»Fiore dell’ uva
E s’angela tu sei, fammo la prova
In paradiso andiamo tutte e due.«

Természetesen – amint ez ebből a kis részletből kiderült – Oskar Meding regénye is Itáliában játszódik, és Oskar Meding is olaszul énekelteti hőseit, hogy jelezze, ezek olaszok, azért természetesen a legolaszabb olaszok az ő művében is németül beszélnek, hogy az olvasók tudják követni a cselekményt, amint Herczeg olaszai is magyarul társalognak; az elbeszélő csak néhány finom szóhasználati bravúrral (veneziai, chitarra) jelzi, hogy itt bizony olaszul megy minden. Ahol meg csak a hangulat kell, Herczeg bemásol Medingtől egy igazi, római ritornellt.

hirdetés

Az élet kapuja szerzőjének műveltsége bédekker-ízű, irodalmi műveltsége ponyvaszagú. Persze egy fikciós regénytől az ember nem vár tökéletes, históriai pontosságot, de ha az anakronizmusok a történeti hitelességet pusztítják, illetve ha túl sok hiba van egy regényben, de a hibák mögött semmiféle elbeszélői szándékosság nem tapintható, az olvasó arra jut, hogy ez a könyv egy összecsapott… izé.

A jellemábrázolás igénye sem fedezhető föl Herczeg nyelvében, néhány ügyetlen vonással felrajzolt hősei ugyanilyen ügyetlenül botorkálnak a kétdimenziós cselekményben. Vértesi Tamás férfias (mert megüli a lovat, illetve tud szakítani Fiamettával), Fiametta szép és kurtizán, de azért halálosan szerelmes meg hiú meg nagyon nőies meg sértett is; Bakócz Tamás épp csak van, a nevén, meg azon túl, hogy pápa akar lenni, hogy megmentse Magyarországot, nem sok derül ki róla (ami különben nem is baj, hiszen alig szerepel; a regény legnagyobbrészt egy reneszánsz műveltségi morzsákból összesöpört halom, illetve egy soványka szerelmi történet; egy árnyalt jellemű Bakócznak nem is lenne sok helye ebben az építményben).

„Ez a regény valóban egy nemzeti sorskérdésről beszél.” Elfogadom. Vagy inkább: nemzeti sorskérdésről beszélNE, ha meg lenne írva. Történelemszemlélete épp annyira egysíkú, mint szereplői jelleme. Az 1513-as pápaválasztás tétje ebben a regényben ennyi: fölépül-e a Szent Péter-bazilika, vagy megmentik helyette Magyarországot. Történelmi sejtéseim szerint az a pápaválasztás is sokkal izgalmasabb és árnyaltabb esemény volt. De az, amit ebből az eseményből kihoz a regény, ahogy kijátssza egymás ellen a Szent Péter-bazilika építését és a török elleni háborúkat, és azt sugallja, hogy a templomépítés fölösleges pompázás, a török elleni háború viszont igazán fontos ügy, félelmetesen felületes és nem is két-, inkább egydimenziós történelemszemléletnek a jele.

A nagykapu döngve becsapódott előttük. (…) Ők mindig künn rekednek. Azok odabenn virulni és ragyogni fognak, ők pedig künn fognak ülni a hideg szürkületben, és a boldogtalan népek gyűlölködése fogja emészteni a szívüket…
– San Pietro! Nézzétek San Pietrót! örül, hogy most már meglesz a kupolája! – kiáltotta valaki Tamás mellett.
(…) San Pietro kupolája meglesz, de mennyi nemes, szép koponyát fognak ezért betörni a török csákányok!
Magyar ifjak koponyáit. (…) Megint kirekedtek az élet iskolájából – a halál iskolájába fognak járni. És hetedíziglen el fognak vadulni és el fognak durvulni.
Végül az ő megfogyott, dacos csapatjukra feketén fog ráhengeredni a nagy pogány éjszaka. És meg fognak halni. Mert meghalni, azt tudnak a magyarok.
Tamás egy haldokló nép fia. Maga is halódó.

Ez az önsajnáltatós, nemzeti mélabú – ha már kötelező olvasmány lesz ez a mű, ki kell mondanom – különösen kártékony, mert így ebben a formában nem több és nem is kevesebb mint: giccs. Azt sugallni, hogy a mohácsi vész közvetve egy római kurtizán miatt következett be, hiszen ha Fiametta nem sértődik meg Vértesi Tamásra, nem fogja odaadni a titkos névsort Agostino Chiginek, ha Agostino Chigi nem kapja meg a titkos névsort Fiamettától, akkor a bíborosok megválasztják pápának Bakóczot, és ha megválasztják pápának Bakóczot, akkor a Keresztény Nyugat eltiporja az oszmán sárkányt, annyira merész és regényes megoldás, hogy egy kicsit már tetszik is.

Fiametta (a B-kategóriás Fiametta) kis fejecskéje bográcsában dőlt el hát – minden.

×××

Mit tehet egy magyartanár, ha kötelező lesz Herczeg regénye?

Beszélhet a ponyva műfajáról, arról, hogy a történelmi regény őrületesen anakronisztikus jelenség volt már a 20. században (is), bemutathatja a rengeteg tárgyi tévedést, írói hibát, elbeszélgethet a diákokkal a giccses nemzeti hazugság fogalmáról, egyáltalán a giccsről, mint a hazugság ősanyjáról, lehet belőle érettségi tételt adni efféle címekkel: „A ponyvaregény műfajának jellemzése Herczeg Ferenc Az élet kapuja c. kalandregénye segítségével”, „Az inkoherens műveltségi adathalmozás esztétikai hatásainak bemutatása Az élet kapuja c. regény egy fejezetében”, „A későromantikus prózairodalom csapdájában: Herczeg Ferenc regényei”.

Herczeg Ferenc 1939-ben. Fotó: Fortepan

Szerintem az, hogy Herczeg kötelező lett, egyáltalán nem baj. A ponyváról kötelességünk irodalomórán beszélni, hiszen a diákok nagyon gyakran ponyvafogyasztók. Egy tételt biztosan megérdemel ez a műfaj.

Herczeg „egy korszak írófejedelme” volt? Ez viszont nem jelent semmit. Egyetlen korszak sem legitimálhat írói életműveket, és hogy melyik írót teszi meg egy korszak a fejedelmévé, az az adott korszakot minősíti; ha olvassuk a korszak „írófejedelme” műveit, akkor az illető korszakról fogunk megtudni egyet-mást. És ne feledjük: a „korszakok” általában ponyvákért szoktak lelkesedni. Skandináv krimik. Szürke ötven árnyalata. Hadd ne folytassam.

Egy korszak írófejedelmének lenni pedig egyáltalán nem hálás szerep. Esterházy Péter is megkapta – és ettől jobb lett valakinek? Jót tett ez az ő életművének? Vagy annak a korszaknak?

A Nobel-díj, meg hogy hány nyelvre fordítottak le egy regényt? Ez mind mellékes kérdés. Nem láttunk még olyat, hogy egy rosszul megírt giccsregény – csiribí-csiribá – remekművé vált volna attól, hogy fölterjesztették Nobel-díjra, vagy hogy lefordították hottentottára.

Remélem, a magyar nemzetben – ha lehetek most egy kicsit romantikus én is – van még annyi önvédelem, hogy öntudatát, identitását nem Herczeg regényeire fogja építeni. Remélem, merjük majd a kötelező Herczeg-órákon azt mondani a diákjainknak, hogy ez a regény: rossz, hazug, kártékony. Giccs.

Minden ízében.

És remélem, sohasem lesz olyan NAT, se olyan kerettanterv, se olyan helyi tanterv, amely arra kényszerítene bárkit is, hogy egy rossz, hazug, kártékony giccsre azt mondja: remekmű.

De ha egyszer majd egy NAT mégiscsak előírja a kötelező lelkendezést, azaz kötelező lesz ilyeneket mondani, hogy: „Ez zseniális! Hibátlan!”, meg „Herczeg az egyik legnagyobb író a világirodalom történetében!”, „Regényíró? Persze. Csakis Herczeg.” „Tökéletesség = Az élet kapuja”, én akkor is azt fogom mondani, hogy rossz, hazug, kártékony giccs. A börtönben is ezt fogom mondani.


Nyitókép: Herczeg Ferenc mellszobra. Helene Zelezny-Scholz alkotása, a szobrászművésznő 1934-es budapesti vendégeskedésekor készítette. Forrás: Fortepan/Új Nemzedék Napilap

Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: esszé