„Homokzsákot pakolunk” – magyartanárok a vírus miatti digitális oktatásról és az új kánonról

·2020.03.18

Lehet, hogy épp a kényszerű digitális oktatás hozza el az analóg tanítás végső győzelmét – mondja Nényei Pál. Haptákba vágta magát a csatárlánc, és homokzsákot pakol – érzékelteti a távmunkába állt pedagógusok helyzetét Bakonyi Gergely. Mindkét magyartanár neve szerepel az egyházi iskolák dolgozóinak NAT-tal és „az oktatás mai helyzetével” kapcsolatos állásfoglalásán, amelynek apropóján az interjú létrejött. Aztán a vírus közbeszólt.

Az élet a legnagyobb rendező, tartja a régi mondás. Két magyartanárt kerestünk fel a budapesti piaristák honlapján néhány hete megjelent állásfoglalás aláírói közül, hogy részletesebben is véleményezzék a NAT-ot, a pedagóguslét mindenféle bajait és a kötelező magyar irodalom körüli kánonharcot, de mire az interjú megvalósult, a járvány elérte Magyarországot, a tanárok pedig egyik napról a másikra váltóállításra kényszerültek. Ahogy mi is: nemcsak az oktatásügy felsőbb szintjén történt változásokat beszéljük át, hanem azt is, milyen tanárnak lenni „háborús helyzetben”.

×××

Az interjúegyeztetéskor abban maradtunk, nem írjuk le az iskolák nevét, ahol tanítanak. Kit képviselnek most?

Bakonyi Gergely: Csakis saját magunkat.

Nényei Pál: Így van.

Ezt korlátként élik meg?

Nényei: Engem fölszabadít, ha csak magamat kell képviselnem. Vannak kollégák, akiknek néhanapján a „szakma” vagy bármilyen közeg nevében kell megszólalniuk, és én olyankor nem irigylem őket.

Bakonyi: Élvezem, hogy a munkahelyemen sok vélemény megjelenhet, nincs korlát. De ha nyilvánosan megkérdeznek, ahogy most történik, akkor nem képviselek mást, csak saját magamat.

Amikor ezt a kérdést felteszem, éppen túl vannak az első „digitális oktatással” telt napon. Milyen volt?

Nényei: Nem éreztem túl sikeresnek. Semmilyen szempontból. Osztálycsoportokba küldözgettem mek.oszk.hu-s (a Magyar Elektronikus Könyvtár webcíme – a szerk.), meg egyéb linkeket, konferenciahívásra képes alkalmazásokat nézegettem, feltöltöttem a felhőbe letölthető ezeket-azokat és azon melegében megoszthatóvá is tettem – ilyesmik. Nem vagyok feldobva. Ennél biztosan lesz jobb – ha már megjelenik egy képernyőn 36 arc.

Bakonyi: Az első nap útkereséssel telt.

Diákok és tanárok együtt tapogatták a lehetőségeket, hogyan lehet a leghatékonyabb módon tartani a kapcsolatot. Már-már megható a tudásmegosztás intenzitása.

Megható?

Bakonyi: Nyugdíjközeli kolleginám mutatta, mit tudott meg a diákjaitól a különböző platformokról, és így próbáltuk számba venni különféle telekommunikációs eszközök, a Zoom, a Skype, a Whatsapp stb. előnyeit, hátrányait. Nagy előrelépés lesz ez intézményünk egységes online megjelenésének. Persze a tanulás-tanítás személyessége digitális anyagokkal, a digitális kapcsolattartás formáival nem váltható ki.

Leckeküldözgetés rendben. Videochat kialakul. De lehet így normálisnak nevezhető oktatást fenntartani? Számonkérni, például?

Bakonyi: Persze, hiszen 2020-at írunk, tehát normális ez. Ugyanakkor jellemzi a helyzetet, hogy a digitális világ lehetőségei a nyomtatott szöveg olvasására, a kézzel írt esszédolgozatra, szóbeli feleletre, egyszóval a kimeneti vizsgára nem, vagy csak kis részben készítenek fel.

Nényei: Az online számonkérésre rengeteg csodálatos program van. Még kereső fázisban vagyok. Az érettségire készülőknek a videochat-feleltetés tűnik most a legjobb megoldásnak.

Nényei Pál magyartanár, író (fotó: Vörös Szabolcs)

Mire számítanak, meddig tart a távoktatás?

Nényei: Május közepe, vége. Ez pesszimista gondolat. De húsvétig majdnem biztos, hogy így marad.

Bakonyi: A sajtóhíreket figyelve hosszabb távra igyekszem berendezkedni.

Irodalmi érzékenységű emberek hogyan élik meg mindezt: disztópiaként? Vagy ez lehetőség, a jövő oktatásának főpróbája?

Bakonyi: Egyelőre homokzsákok pakolásaként élem meg. Hamar haptákba vágta magát a csatárlánc. Nem a jövő a fontos kontextus, hanem a jelen, ahol a digitális szövegolvasásnak és szövegalkotásnak össze kell fonódnia a képernyőn kívüli világgal.

Nényei: Ez a SARS-CoV-2 furcsa ügy. Az égen nincsenek kondenzcsíkok, az utcák kiürültek, a turizmus leállt, az utcán szinte csak magyar szót hallani. Talán az is kiderül, mi fontos, és mi kevésbé… Amiért a klímaaktivisták Don Quijoteként harcoltak, a járvány pár nap alatt elérte. Lehet, hogy a hagyományos tanításnak is harangoztak. Most kiderülhet végre, „így” mennyivel hatékonyabb a tanítás, mint „úgy”. És nem kell ezentúl küzdeniük szegény tanároknak a mobilhasználat ellen sem, hiszen mától kötelező. Biztosan lesznek, akiknek természetesebb lesz így. Sőt: most kiderülhet az is, hogy hála a digitális kommunikációs felületeknek, az országnak összesen 30 tanárra, meg egy csökkentett számú vizsgáztatócsapatra van szüksége ahhoz, hogy teljes értékű legyen a tanítás. Egyetlen tanár lenyomja egy százezer fős évfolyamnak az órát, kiküldi az anyagokat stb. És – nem mellékesen – most válhatna a történelem során legkönnyebben központosíthatóvá az egész oktatás.

Azért az nem hangzik túl jól.

Nényei: Hát nem. Úgyhogy alakulhat teljesen másként is. Ha egyszer megnyugszik a vírus, és megint szabadon tömegközlekedünk, embertársainkra nem potenciális fertőzőként tekintve, akkor

talán elemi vágyakozás fog feltörni a diákságból, hogy megint együtt legyen. Talán ott, a tanteremben akarják újra szagolni egymás kipárolgását, veszekedni a tanárral, nézni a pofáját élőben, eldugni a mobilt, puskázás közben félni a lebukástól, rágni a ceruzát… Igen, elképzelhető az is, hogy az analóg tanítás épp most arat végső győzelmet a digitális fölött.

Bármi elképzelhető. Az is, hogy kialakul valami hibrid rendszer.

„Az oktatás mai helyzetéről”

Még mielőtt beütött a veszélyhelyzet, mindketten aláírták az egyházi iskolai pedagógusok állásfoglalását „az oktatás mai helyzetéről”. Miért?

Nényei: Az értelmiségiek által aláírt nyílt levelek egyszerre szánalmasak és kétségbeesettek. Ez az első – és remélem, utolsó – efféle nyílt levél, amit aláírtam. Több oka volt, ezek közül néhány személyes. Szerettem volna jelezni, hogy tényleg helyzet van. Hogy kétségbe vagyok esve. És legkevésbé a NAT miatt. Az állásfoglalás elég egyértelműen megfogalmazza például, hogy a tanárhiány drámai. Hogy arrafelé, amerre tartunk, már nem nagyon van út. Számomra ez az állásfoglalás a magyar oktatás válságának következménye. Eddig csöndben voltunk; ha vitatkoztunk is, csak egymás között. Érthetetlen, hogy miért. A dokumentum kikerülése előtti napok meg konkrétan drámaiak voltak. Szörnyű dolgok történtek. Ettől én megkeményedtem.

Bakonyi: Az aláírásomkor a NAT ugyanannyit nyomott a latban, mint a többi érintett téma. Mert az új alaptanterv korszerűtlen, zsúfolt, átideologizált. Hogy konkrétumot mondjak: 9. évfolyamon kevesebb órában nagyobb anyagmennyiség tanítását várja el, a szabadon választható anyagok eltörpülnek a kötelezők mellett, melyek száma a szerzői korpuszokkal együtt úgy megnőtt, hogy a tanárt túlélő módra, „letanításra” készteti. Ha az érettségin szövegközpontú elemzést várunk a gyerekektől, ahhoz elmélyült munka kell, amit az új alaptanterv nem tesz lehetővé.

Hajnal Gabriella miniszteri biztos március 9-én azt mondta, a NAT nem fog változni, mindenképpen bevezetik. Aztán jött a koronavírus-krach. Egyértelmű, hogy szeptembertől az új NAT szerint mehet az oktatás? Van szó a bevezetés elhalasztásáról?

Bakonyi: Meglepne, ha nem vezetnék be.

Nényei: Nem tudok erről semmit. Alulinformált vagyok, mint Désiré Beája.

Bakonyi Gergely magyartanár, irodalomtörténész (fotó: Vörös Szabolcs)

A fél ország home office-ba kényszerítve, pár napon belül kijárási tilalom is jöhet. Lehet így új tankönyvet, tanmenetet írni?

Bakonyi: Lehetni lehet, persze a pálya sokszorosan nehezített. Az idő rövidsége, a koronavírus okozta nehézségek, a NAT körüli egyet nem értés komoly fejtörést okoz annak, aki ebbe a kemény fába vágja a fejszéjét. Egyúttal nagy lehetőségnek is látom ezt a pillanatot, hogy olyan tanulást segítő könyvek szülessenek, amelyek lépést tartanak korunkkal, az önálló szövegértelmezésben támogatják a tanulókat. Az elmúlt évek tankönyvfejlesztési tendenciái nem mindig mutattak ebbe az irányba.

Nényei: A tanmenetírás sokakat szórakoztat. Engem kevésbé. Nincs olyan történelmi korszak, amikor én szívesen írnék tanmenetet. A tankönyvekről pedig… elmondtam már néhányszor, hogy szerintem az irodalomtankönyv műfajának mostanában kezdődik a végső válságkorszaka. Tankönyvet bármikor lehet írni, de irodalomból nagyon újra kéne gondolni, az alapoktól, mire akarjuk használni, és ez a cél tényleg az irodalomolvasást szolgálja-e. Nem tudok arról, hogy valahol az irodalomtankönyv műfajáról gondolkodna egy döntéshozó-közeli szakmai stáb. Arról, hogy írják, viszont hallottam. Döglött medvébe lehet éppenséggel levegőt pumpálni…

NAT ide vagy oda, nincs meg a tanárnak az az elvehetetlen szabadsága, hogy magára csukja az ajtót – járvány idején még azt se – , és utána azt tanítson, amit akar?

Nényei: De, megvan. Főleg azért, mert töredelmesen bevallom, hogy eddig is úgy tanítottam, hogy nem olvastam el a NAT-ot.

Tényleg?

Nényei: És mintha nem is lennék ezzel egyedül. NAT-ot nem olvasni szerintem nem léhaság; nekünk, tanároknak jó esetben pontosan megvan a fejünkben az anyag, amit mindenképp meg kell tanítanunk. Mindenféle NAT-nál fontosabb a szakmai felkészültség, az elhivatottság és a lelkiismeret. És persze az érettségi követelmények. Nem a NAT a fontos, hanem az irodalom – és a nyelvtan! Kevés egymástól idegenebb dolog van a világon, mint mondjuk Csokonai A tihanyi Ekhóhoz című verse meg a NAT.

Ha ennyire mindegy, mit ír a NAT, akkor minek ment itt a tiltakozás?

Bakonyi: Én olvastam a NAT-ot, pont azért van bajom vele. Ott van Damoklész kardja a fejed felett, hogy beállít a szakfelügyelő, számon kér ezt vagy azt a tanmenetből, vagy jön egy érettségielnök, aki felügyeli a szaktárgyi tételsort.

A tendenciát látom rossznak: az új NAT-tal a fenyegetettség nőtt.

Nényei: Persze minden áthidalható. Tegyük fel, Herczeg Ferenc valóban kötelező lesz. Rendben, megoldom. Tudok én Herczegből tételt gyártani! Sok óra sem kell hozzá. Egy-kettő. Inkább egy.

Bakonyi: Ez szép, de miért nem csinálunk olyan alaptantervet, ami támogatja a tanárt, nem pedig trükkökre kényszeríti?

Nényei: Ez jogos. Segítő NAT-ra lenne szükség, ajánlásokkal. Ami megmondja, hogy miért érdemes Herczeget tanítani, de nem teszi kötelezővé.

Bakonyi: A segítő NAT-nál pedig már csak a segítő tankönyv fontosabb. Irodalomból nem olyan könyv kell, ami felsorolja, mit kell megtanulni. Olyan feladatok, kísérőszövegek kellenek, amelyek segítik a diákot a megértésben, az önálló értelmezésben.

Tanárhiány, bérügyek

Mióta vannak a pályán?

Nényei: 20 éve.

Bakonyi: 10 éve.

Igazak önökre a következő jelzők: „fáradt”, „reményvesztett”, „napi szinten kudarcokkal küzd”?

Bakonyi: Részben.

Nényei: Nem.

Nem? Ezek a jelzők is az egyházi iskolák pedagógusainak állásfoglalásából származnak, amit aláírt!

Nényei: Igen, de a megfogalmazás úgy szól, hogy „a kollégák jó része fáradt, reményvesztett…” – és ez így igaz. Sokan vannak ebben az állapotban. Én nem. Csak annyira vagyok tanárként reményvesztett, fáradt meg kudarcos, amennyire emberként az vagyok.

A lapunknak nemrég levelet író egyik iskolaigazgató úgy fogalmazott első világháborús hasonlattal, hogy a NAT-ügy volt az egész pedagógustársadalom Szarajevója, de valójában az igazi baj: a leterheltség és a tanárhiány miatti fáradtság, az alulfizetettség miatti napi gondok. A minisztériumi kommüniké eközben arról szól, hogy „a magyar pedagógusok munkaterhelése nemzetközi viszonylatban átlagosnak tekinthető, a tanár-diák arány az OECD átlagnál is kedvezőbb”.

Nényei: Nem nagyon érdekel az OECD-átlag. A tanárhiány égető probléma. Ez tény, a legjobb gimnáziumok is küzdenek vele. Ha felteszem a kérdést a diákjaimnak: „Fontos ember a pap?” „Igen” – felelik. „Kell, hogy több pap legyen?” „Igen” – felelik. „És lesztek papok?” „Nem leszünk.” Ugyanezt szoktam eljátszani tanárral, és ugyanez jön ki: az életükben nagyon jelentős szerepet töltenek be a tanárok, azaz fontos, hogy legyenek jó tanárok, de „mi nem leszünk azok”. Ameddig ezen az attitűdön nincs változás, zuhanunk bele a semmibe.

Bakonyi: Egyetértek, hogy a pedagógushiány a legnagyobb gond. Egy kedves iskolapszichológus ismerősöm mesélte, hogy a sulijában őt küldték be magyart tanítani, annyira nem volt ember. „A te diplomád van a legközelebb, légyszi’, oldd meg!” – könyörgött az igazgató.

Ez kizárólag bérprobléma?

Nényei: Is.

Bakonyi: Nagyrészt. Elég megnézni a budapesti albérletárakat, majd a tanári kezdőfizetést…

Nényei: Én hetente négy napot tanítok, mert van egy kutatónapom. Így van összesen kb. 20 órám. Ez az az óraszám, ami mellett nagyjából lehetséges szakmai munkát végezni. Sokan nem hiszik, de a magyartanítás komoly szellemi tevékenység. Idő kell hozzá. Hogy olvassunk, például.

Bakonyi: Hadd érzékeltessem valami mással: egy zenész hetente hány órát áll reflektorfényben?

Négyet? Ötöt?

Bakonyi: Nagyjából. És mennyit próbál hozzá?

A többszörösét.

Bakonyi: Így van. A tanár is reflektorfényben áll, csak heti 22-24 órát. Erre kell készülni is: olvasni, „próbálni”. Hogy utána 32 gyerekkel együtt szólaljon meg a „riff”.

Nényei: Sőt, 37-38-as osztálylétszám is van!

Bakonyi: Az már-már kezelhetetlen. Pláne úgy, hogy magyarórán azért meg-megjelennek a lélek hullámai egy-egy szöveg nyomán. Életről, halálról, szerelemről, reményről, félelemről beszélgetünk irodalmi műveken keresztül, és ott ül sok gyerek esetleges lelki sérülésekkel, traumákkal, a tanárnak pedig figyelni kell erre. De 36 diáknál ez majdnem lehetetlen.

Milyen tanári fizetés lenne megfelelő?

Nényei: Magas. És ezt nem azért mondom, mert pénzéhes vagyok. Hanem azért, hogy a legjobbak menjenek tanítani. Ez életbe vágó. Mondok egy példát. Szerintem manapság rendkívül fontos lenne, hogy a gimnáziumi diákok magas óraszámban tanulják az informatikát:

az oktatásba tehát be kellene vonni a legmenőbb informatikusokat, mondjuk egymillió forintos fizetéssel. Nettó.

És akkor még nagyjából csak azt kapnák, amit a piacon is megkereshetnek. Iszonyú sok informatikatanár megy el sokkal jobb fizetésért különböző cégekhez.

Rendben, képzeljük el, hogy a válság, amely csak most kezdődik, holnap véget is ér, és az összes tanári fizetést jól megemelik. A magyartanár akkor sem fog annyit keresni, mint amennyit most említ, egy informatikusnál. Akkor pedig rögtön indul a féltékenység.

Nényei: Nem, mert elfogadom, hogy nekem kevesebb jut, hiszen értem: egy bölcsészért nincs akkora kapkodás. De ne ragadjunk le a konkrét számoknál, itt nem azok fontosak. Az nemzetstratégiai kérdés, hogy a legjobbak, mégpedig a legeslegjobbak tanítsanak Magyarországon. Mind szakmai, mind emberi szempontból. Ennek pedig ára van.

Bakonyi: Mai fizetések mellett az is bolond, aki – csokonaisan szólva – magyartanárrá lesz Magyarországon. Ezt jó értelemben mondom: szent őrület környékezi. De nem hiszem, hogy csak pénzkérdés ez. A pedagógusi pálya pszichológiai feltételeire is figyelni kell.

Nényei: Egyetértek. Ezzel szorosan összefügg, hogy az intézményesülés Magyarországon olyan szintre jutott, ami szerintem már káros. A tanári szakmának rengeteg személyes vetülete van, a tanárnak érzékeny emberi viszonyok között kell dolgoznia, és ezeket a dolgokat nem lehet intézményi eszközökkel megragadni. Az, hogy valakinek papírja van arról, hogy tanár, a legutolsó dolog. Bár nem korszerű ilyeneket mondani ma, amikor a szakmai továbbképzések és coach-ok korát éljük, de egy tanár nem a továbbképzések miatt, vagy személyes tréningeken válik alkalmassá. Még tovább megyek: az igazgató személye is óriási hatással van a tanárlétre… Az iskola veszélyes üzem. Akár egyetlen órán is rengeteget tud rombolni egy tanár, ha óvatlan, és belegázol a diákjai lelkébe, egy rossz igazgató pedig egy teljes tanári közösséget képes megmérgezni, azon keresztül pedig a diákságot.

Bakonyi: Az új NAT is ott siklik félre, hogy a koncepciója szerint a nemzeti öntudatra nevelést példamutatással akarja elérni. Pedig példát mutatni nem lehet; a példát látni lehet.

Az irodalom visszavág

A magyar irodalom a NAT körüli csatározások főszereplője, ha úgy tetszik, fő hadszíntere lett. Miért pont a magyar?

Nényei: Mert „irodalmi nemzet” vagyunk. Vagyis nemzeti identitásunk nagyrészt irodalmi jellegű: költőkkel, prózaírókkal, drámaírókkal határozzuk meg magunkat. Oda kell hát nyúlni, ha valakinek ideológiai céljai vannak.

Bakonyi: Legalábbis meg lehet próbálni. De meggyőződésem, hogy ez a hajó már elment. Ez a fajta kánonképző kísérlet biztos kudarc. Túl sokat változott ahhoz az iskola az elmúlt 30 évben; a nemzeti identitás formálására a kötelező olvasmányokon keresztül tett kísérlet kirívóan korszerűtlen. Nem számol napjaink olvasási szokásaival sem. Továbbá szomorúan látom, hogy az irodalomtörténet műfajközpontú megközelítése nem evidens a NAT-ban, a műfajokról csak általában szól, a kerettanterv pedig megáll a műnemek szintjén. Amennyiben a várható érettségi szabályozás nem tér el radikálisan az érvényben lévőtől, továbbra is szövegközpontú elemzést várunk a diákoktól, ennek pedig egyik kiinduló fogalma éppen a műfaj.

Nényei: A kánonképzési mánia nemcsak a „retrográd” jobboldal, hanem a „progresszív” baloldal sajátja is, azaz általános magyar hajlam. Nem hagyunk időt, vitát semmire. Megjelenik például egy kortárs mű, azonnal, izomból fel akarjuk tenni egy polcra, ráaggatunk egy-két jelzőt, hogy „korszakalkotó”, „zseniális”, „végre, erre vártunk Árpád vezér óta!” és kész. Ezután kezdődik is a gyors felejtés.

Takaró Mihály azt mondja, 1948 után kimaradtak az oktatásból, sőt az irodalmi körforgásból fontos szerzők, elsősorban külhoni magyarok és a kommunista vezetésnek nem tetszők, ezért hozzá kell nyúlni a kánonhoz.

Nényei: Én például Herczeg Ferencet Kádár-kori kiadásban olvastam. Megvolt otthon Nyirő József is, ő háború előtti kiadásban, természetesen. De Tamási Áron például rendesen ki volt adva 1989 előtt, ahogy megjelent a Dsida Jenő-összes is. Lehet, hogy nem voltak a helyükön ezek a szerzők, de koncepciózus elhallgatásról nem lehet beszélni.

Bakonyi: Miért nem adjuk meg a tanárnak a szabadságot, hogy a saját elképzelése szerint mutassa meg, hogy miért jó magyarnak lenni? Merthogy sokfajta módon jó magyarnak lenni. Fontosnak tartom továbbá, hogy az irodalom mint művészet pedagógiai aspektusai teret kapjanak az alap- és kerettantervben, hiszen a tanulóknak a szépirodalmi szövegeket esztétikai élményként is meg kell tapasztalniuk, nemcsak tantárgyként. Ahhoz, hogy az érettségin önálló szövegértelmezést tudjanak bemutatni, időre van szükség, elmélyült (ön)reflektív munkára, benyomások, érzelmek, asszociációk feldolgozására.

Nényei: Ráadásul ez az egész kérdéskör szerintem jórészt nyelvi természetű. Építsünk nemzeti identitást? Rendben: tanítsunk jól nyelvtant! Ha én úgy állok a diák elé, hogy a nyelvtan nekem is unalmas, lenyomom tömbösítve, azzal lemondok a gyerekek és a magyarság nagy összetalálkoztatásáról. Nekem mindig is az volt a célom, hogy a diák legyen tudatos nyelvhasználó. Az ilyen ember ugyanis egészen máshogy olvas. És a tudatos nyelvhasználó tudni fogja, hogy mi a jó szöveg.

A dekonstrukciós iskola szerint nincs is olyan, hogy „jó szöveg”.

Nényei: Én meg vitatkozom velük. Vannak jól megírt szövegek és kevésbé jól megírtak. Ez nem afféle szerény vélemény, hanem tény, tény, tény. Akinek rendesen tanítottak nyelvtant, aki nyelvileg kellően tudatos, tudja, miről beszélek. Szerencsések vagyunk, hiszen a magyar nyelv csodás, nagyon jó irodalmunk van, amit ha jól adunk át, akkor óhatatlanul kialakul a pozitív magyar identitás. Anélkül, hogy bárki erőltetné. Egy jól sikerült mondatelemző óra többet tehet hozzá magyarságunkhoz, mint tíz új kötelező olvasmány.


Ez az interjú nem készülhetett volna el olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Interjú