Egy ágyban az ellenséggel: osztrák zöld–jobbos premierre figyel a világ

A jobboldal szerint a legnagyobb veszély a migráció, a baloldal szerint az éghajlatváltozás. Mindkét oldal történelmi vaksággal vádolja a másikat, amiért az nem látja a nagyobb veszélyt. De mi történik, ha egy országban olyan kormány kerül hatalomra, amely ugyanolyan elszántsággal akar küzdeni mindkét jelenség ellen? Egyáltalán: lehetséges ez? Vajon a szavazók jutalmazni vagy büntetni fogják az együttműködést az ősellenséggel? Kérdések és válaszok az osztrák történelmi kísérlet láttán.

Ausztria pontosan húsz évvel ezelőtt volt utoljára politikai laboratórium: 2000 elején itt történt meg Európában először, hogy a jobboldal összefogott a szélsőjobbal. A bepakolt bőröndökkel armageddont jósoló megmondóemberek, valamint a nyugati világ vezetőinek véleményével ellentétben azonban nem nyíltak újra a koncentrációs táborok, mindössze annyi történt, hogy kiderült a szélsőjobbról: nem bírja a kormányzással járó felelősséget. Ugyanez történt tavaly is a Szabadságpárt (FPÖ) vezetőjét lebuktató ibizai felvételek után. Az a bukás vezetett aztán a néppárti (ÖVP)–szabadságpárti kormány bukásához, majd az új választásokon át a mostani újabb nagy osztrák világpremierhez, amely még sokkal nagyobb jelentőségű lehet, mint a húsz évvel ezelőtti.

Először fog ugyanis európai országot néppárti-zöld koalíció vezetni, ráadásul olyan programmal, amely egyáltalán nem akar választani a bevándorlás és a klímavédelem között, hanem mindkettő ellen egyszerre akarja felvenni a harcot.

Nem csoda, hogy mindenhol nagyon figyelnek erre a kísérletre. Nemcsak olyan helyeken, mint például Németországban, ahol egy fekete–zöld koalíció nagyon is komoly lehetőség a következő választások után, de még Magyarországon is, hiába nincs itt se zöld, se mérsékelt konzervatív párt.

Hogy mennyire, arról maga Orbán Viktor beszélt a múlt héten, amikor a rádióban elmondta, hogy ő ugyan a jobboldal és a még attól is jobbra állók együttműködését tartja a jövőnek, de elismerte, hogy „két nagy kihívás van a világ előtt: az egyik a klímaváltozás, a másik a migráció, az osztrák kormány összetétele válaszol erre. Hogy ebből mi sül ki, azt nem tudjuk”. Mindebből nem nehéz arra következtetni, hogy az ország vezetőjét nagyon is foglalkoztatja, mennyire lenne érdemes a Fideszt kizöldíteni.

hirdetés

Már ha beválik az osztrák újítás, amely egyébként elsősorban az osztrák Néppártot saját képére formáló kancellár, Sebastian Kurz érdeme, hiszen a szeptemberi választások után a szocdemek, a szabadságpártiak és a zöldek közül bárkit választhatott volna koalíciós partnernek. Sok szempontból egyszerűbb dolga is lett volna a nagykoalíciós partnerként már számtalanszor bevált, gyengülő szocdemekkel vagy éppen a szétesett, megszelídült FPÖ-vel, de ez a biztonsági játék nem illett volna a világ (ismét) legfiatalabb kormányfőjéhez, aki folyamatosan az osztrák politika megújításáról beszél és ehhez az ígéretéhez kéri a szavazók támogatását. Márpedig mi lehet nagyobb megújulás, mint összefogni azzal a párttal, amelynek már a létrejötte is mindannak a tagadására épült, amit a Néppárt valaha képviselt. Amelynek tipikus figurája nem gyáros, hanem szakállas biogazdálkodó, krédója pedig a katolikus egyház tanításai helyett a vallások, bőrszínek és szexuális szokások multikulturalizmusa.

A még mindig csak 33 éves Kurzot tehát a megújítás vágya vonzotta a zöldekben, de kívülről egyáltalán nem tűnt magától értetődőnek, hogy utóbbiak is belemennek az alkuba, amelynek jelentős ellendrukkerei voltak az Ausztriában (is) túlnyomóan balliberális véleményformáló elitben.

Ennek az elitnek a szemében az FPÖ nettó náci, az őket hatalomra segítő, szavakban és tettekben is határozottan bevándorlásellenes Kurz pedig legalábbis cinkos vagy társutas, és még veszélyesebb is náluk, mert ellentétben velük, ő tud viselkedni, neki volt gyerekszobája és náluk kevésbé agresszívnek és felkapaszkodottnak tűnik a jól szabott öltönyökben. Ismét előkerült minden idők legszellemesebb baloldali szójátéka (jó, nem magas a léc, de akkor is), az „újfessizmus”, amely tökéletesen írta le a csupa jól öltözött fiatalból álló ÖVP–FPÖ-kormányt. Kurz tehát a fundamentalista ballib szemében báránybőrbe bújt farkas (ennek megfelelő fülmérettel), és félő, hogy a zöldek csak legitimálják a politikáját. Ráadásul a végén megeszi őket is, ahogy felőrölte az FPÖ-t.

A baloldal szemében Kurz eddig legalábbis cinkos vagy társutas volt. Fotó: AFP/Joe Klamar

Igen ám, csakhogy még komolyabb érvek szóltak a történelmi kockázat vállalása mellett. Először is nem lebecsülendő a hatalom vonzása. Mert ugyan a zöldek protestpártként jöttek létre (amúgy EU-ellenesként, amivel ma már persze nem büszkélkednek), de a tiltakozást is meg lehet unni pár évtized után. Márpedig az osztrák zöldeknek eddig csak tartományi szinten jutott kormányzati szerep, országos szinten soha nem volt szükség rájuk. Ráadásul hajmeresztő hullámvasutazáson mentek át az utóbbi időben. 2017-ben kizuhantak a parlamentből, ahova 2019-ben történelmük legjobb eredményével, 14 százalékkal robbantak vissza, amit elnökük, Werner Kogler szerényen csak „Lázár óta a legnagyobb feltámadásnak” nevezett.

Egy ilyen győzelem után pedig igazán szőrszálhasogatás lett volna azon lovagolni, hogy Kogler még közvetlenül a választás előtt is azt mondta, el sem tudja képzelni, hogy koalícióra lépjenek Kurzcal.

Ehhez képest talán meglepő, de a koalíció létrejöttének sokadik oka, hogy a két pártvezető nagyon jól kijön egymással, ami nyilván jól jöhet majd az óhatatlanul bekövetkező feszültségeknél.

Persze nem csak szolgálati autók, fizetett posztok mozgatták a zöldeket. Még ennél is vonzóbb a történelmi lehetőség, hogy átvegyék a baloldal vezető erejének szerepét, ami a legutóbbi időkig teljesen elképzelhetetlen volt Ausztriában még akkor is, ha a szomszédos Németországban már bekövetkezett ugyanez. Ott a 2018-as közvélemény-kutatások tanúskodtak először a fordulatról, és ma már tartósan tíz százalékpont körül mozog a távolság a zöldek és az SPD között. Vagyis Németországban a Zöldpártból középpárt lett, a szocdemből meg kicsi. 

Ahogy Németországban, úgy Ausztriában is kicsúsztak a szocdemek lába alól a szavazók és mindkét párt szenved attól, hogy nem tud a szavazókat megnyerni képes vezetőt találni. A hagyományos munkásszavazókat, az alacsonyabb végzettségű bionémeteket és bioosztrákokat elvitte a szélsőjobb – az AfD, illetve az FPÖ – az értelmiséget, a baloldali polgárságot pedig a zöldek. A szocdemeknél megmaradt (még) némi hivatalnokréteg meg az első és másodgenerációs bevándorlók, de a fiatalabbak és iskolázottabbak már közülük is a zöldekhez húznak. Ausztriában a szeptemberi választáson a becslések szerint 200 ezer szavazó váltott a szocdemektől a zöldekhez, utóbbiak egyik vezetője pedig a kormányalakítás idején egyenesen úgy nyilatkozott, hogy „szomorú nézni a szocdemeket”, akik mennyivel kevésbé dinamikusak náluk. Ráadásul a demográfia is a zöldeknek dolgozik: a 30 év alattiaknál már utolérték az ÖVP-t, mindketten 27 százalékon állnak, az FPÖ csak húszon, a szocdemek még annyin se. A sztereotípiák szintjén tehát egy magas végzettségű osztrák nő éppolyan biztos zöld-szavazó, amennyire egy alacsony végzettségű férfi szabadságpárti.

Ezzel el is érkeztünk a zöld és a néppárti oldalon is legnyomósabb érvhez a furcsa koalíció mellett. Ez pedig a szavazói akarat. A hangsúlyozottan első benyomások alapján ugyanis a szavazóknak tetszik a frigy, mindkét partner népszerűsége tovább nőtt. A zöldek a legfrissebb adatok szerint 17 százalékon állnak, amivel utolérték a kékeket és a szocdemeket (utóbbiak ősszel még 21 százalékot kaptak). Vagyis jelenleg úgy néz ki az osztrák politikai paletta, hogy van egyetlen nagy párt, az ÖVP (39 %), három közepes és egy kicsi, a NEOS néven futó liberálisok. Az ÖVP – azaz Kurz – páratlan mozgásterét mutatja, hogy a Néppárt az egyetlen, amely az összes többi párttal koalícióképes.

Persze egy radikálisan új kormánykoalícióból még nem feltétlenül következik radikálisan új politika is. Az is járható út lett volna, hogy a két párt elkezdi összehangolni a programját, egyik itt enged egy kicsit, a másik ott és végül kijön valami középutas, kompromisszumos szöveg, gondosan kidekázott és kilúgozott mondatokkal. Ám

az osztrákok nem ezt az utat választották, hanem felosztották az ország irányítását azzal a végeredménnyel, hogy a saját területén mindenki azt csinál, amit akar.

És hogy melyek ezek a saját területek? A néppártnál természetesen a bevándorlás és az integráció, olyan, egy zöldpárt számára elvileg amúgy elfogadhatatlan elképzelésekkel, mint az erőszakosnak besorolt menedékkérők előzetes fogva tartása vagy a 14 év alatti lányoknál a fejkendőtilalom bevezetése. Jellemző, hogy a múlt héten bejelentett első konkrét intézkedés a rendőrség számának a növelése volt, vagyis az ÖVP-nek sikerült elérnie a zöld koalíciós társsal, hogy még több rendőrt fizessenek, mint amennyi akkor akartak, amikor a rendőrség a rendpárti FPÖ-s miniszter alá tartozott.

S a zöldek mit kapnak ezért cserébe? Pár kisebb és egy nagy dolgot. Egyrészt növelik a külföldi segélyeket. Ez minden szolidáris baloldali párt igénye, s bár a jobboldali szavazók nem nagyon szeretik, velük is le lehet nyeletni a békát azzal, hogy a segély házhoz vitele a migráció elleni küzdelem része, jóllehet erre semmilyen bizonyíték nincs. Amúgy is jobban néz ki egy bevándorlásellenes kormány, ha azt tudja mondani, hogy nem szívtelen, mert segít, csak máshogy. 

Szigorítanak aztán a pártfinanszírozáson is, ami jó a zöldeknek, mert ezen a téren a pálya eddig hagyományosan a szocdemeknek és a néppártnak lejtett. Ezen a kisebb pártok évtizedek óta próbáltak változtatni (az ibizai videón rögzített jelenetek is egyrészt tulajdonképpen ennek az erőfeszítésnek a megnyilvánulásai, másrészt azt is mutatják, mekkora baj van ezzel a rendszerrel, mennyi törvénytelenség lengi körül).

Az igazi nagy jutalom azonban nem más, mint egy európai szinten is ambiciózus klímavédelmi program.

A zöldek megkapták a hatalmas környezet- és klímavédelmi, innovációs, technológiai és mobilitási tárcát, hogy valóra válthassák az ígéretet, amely szerint Ausztria 2040-től karbonsemleges lesz, azaz kibocsátásával nem terheli a klímát. Ennek érdekében már 2022-től fizetniük kell a szén-dioxid-kibocsátóknak. Ez utóbbi miatt már meg is szólalt az osztrák iparosok szövetsége, hogy nem kéne ennyire rohanni és hogy kompenzációként szükség volna valamiféle kártérítési rendszerre. Ám a gyárosok hiába fontos gazdasági szereplők, egyrészt nem a választók tömegeit képviselik, másrészt amúgy sem tudnak hova pártolni Kurztól, aki adócsökkentést, kiegyensúlyozott költségvetést és folytatódó gazdasági növekedést ígér nekik.

Naplementében a schwechati ÖMV-finomító. 2022-től fizetniük kell a szén-dioxid-kibocsátóknak. Fotó: AFP/Joe Klamar

Vagyis egyelőre abban a kérdésben, hogy ki hozott nagyobb áldozatot a koalícióra lépésért, a kancellár nem áll rosszul. Az a helyzet, hogy Nyugat-Európában ma egy nem elhanyagolható, de már mégis csak kisebbség véleménye, hogy a klímavédelem bolsevista trükk. Az FPÖ vezetője például szereti világvége-szektaként emlegetni a Zöldeket, de a mérsékelt jobboldali (ha tetszik, polgári) szavazók nagy része is határozott cselekvést vár ezen a téren a vezetőitől. Kurz tehát olyan kompromisszumokat köt, amit a legtöbb szavazója el is vár tőle.

Egyáltalán nem ilyen egyértelmű, hogy a zöld szavazók, valamint a pártbeli fundamentalisták meg az értelmiségi támogatók is lenyelik-e a szén-dioxid-kibocsátás csökkentéséért cserébe a bevándorlásellenességet, azt hogy a sokszínű társadalomból álom helyett ellenség lesz.

Hogyan kezeli például majd ezt a helyzetet Alma Zadic zöld igazságügyi miniszter, aki (nem hívő) muszlim, s aki kislányként maga is Boszniából menekült Ausztriába? Ha már a miniszternőnél tartunk: az új kabinetben több a nő, mint a férfi, amit baloldali esetben jó eséllyel az egész világsajtó ünnepelne. Merész optimizmusnak tűnik, hogy a zöldek úgy tekintenek koalíciós részvételükre, mint történelmi lehetőségre, amellyel az egész jobboldalt átnevelhetik és elfordíthatják a szélsőjobbtól. Kurz az, aki bármikor lecserélheti őket.

Az mindenesetre biztos, hogy amint a zöldek vegetarianizmusa vagy Birkenstock-szandálja, úgy az egész klímavédelem megérkezett a nyugati társadalmak balszéléről a közepébe

– az meg csak nézőpont kérdése, hogy a zöldek lettek radikálisból polgáriak, vagy a polgárság tolódott balra.

Az osztrák kísérletet tehát az egész világ figyeli, de talán sehol sem annyira, mint a közeli Németországban. Európa legfontosabb országában már tavaly sem a keresztény pártokon és nem is a zöldeken múlt, hogy nem jött létre a közös kormányzás. Mindketten készen álltak rá, a többséghez azonban szükség lett volna a liberálisok részvételére is, akik az utolsó pillanatban megijedtek a szükséges kompromisszumoktól és kihátráltak (amit egyébként a választók nem nagyon díjaztak, a zöldek rugalmasságát a közvélemény-kutatások szerint viszont nagyon is). Egy fekete–zöld koalíció több okból könnyebbnek is tűnik Németországban, mint Ausztriában. Először is: ilyen, zöld–kereszténydemokrata felállás működik már Baden-Württembergben és Hessenben. Aztán a német CDU ideológiailag jóval kevésbé áll távol a Zöldektől (értsd: jóval balosabb), mint osztrák társai, inkább csak a CSU okozhat gondot, de egy koalíciós alku megtorpedózásától azért az ő esetükben sem kell tartani. Így a kérdés a következő választás után, tehát legkésőbb jövő ősszel várhatóan az lesz, hogy matematikailag ez lesz-e a legkézenfekvőbb megoldás.

Hárman a Kurz-kormányból: Karoline Edtstadler (b) kancellária-, Christine Aschbacher (k) munkaügyi- és Alma Zadic (j) igazságügy-miniszter. Fotó: AFP/APA/Hans Klaus Techt

Az osztrákok már így is befolyásolják a versenyt. A német jobboldalon nagyon sokan példaként tekintenek Kurzra. Afféle jobboldali ellen-Macron ő, aki a francia elnökhöz hasonlóan fiatal, dinamikus, mer változtatni, csak végre a konzervatív oldalon áll, és egyelőre belpolitikailag még sikeresebb is a francia vezetőnél. A CDU jobbszárnyának vezetői azok, akik nem győznek arra hivatkozni, hogy Kurz sikerének a titka határozott, markáns politika profilja: értsd, nem olyan langyosan mérsékelt, mint Angela Merkel. Ez azonban nem ilyen egyszerű.

Kurz bevándorláspolitikában ugyan valóban következetes, de amúgy sok tekintetben nagyon is rugalmas – másképp nehéz is lenne megmagyarázni, miként alakíthat kormányt egyszer a legjobboldalibb, majd rögtön utána a legbaloldalibb parlamenti párttal.

Sikerei legalább annyira a személyéből fakadnak, mint politikájából. Ez a siker annyira személyközpontú, hogy még a párt színét (feketéről türkizre) és a logóját (az új Néppárt) is megváltoztatta. A kellemes megjelenésű, artikuláltan fogalmazó, egyszerre udvarias, ugyanakkor gyémántkemény, kiváló taktikus Kurz valószínűleg bármilyen párt élén sikeres lenne – és ezt a legnehezebb leutánozni.

Kérdés persze, mire lesz elég ez a tehetség: az új koalícióban a két világ legjobbika jön létre, vagy az egész nem lesz több, mint egy kudarca miatt tanulságos politikatörténeti lábjegyzet.

Arról, hogy az egész országot agyon ne nyomja ez az óriási történelmi felelősség, szerencsére gondoskodott – az osztrák közszolgálati tévé. Az ORF archívumában ugyanis a beiktatásról készült anyagot sikerült az eredetileg abban az idősávban futó, méltán nagy sikerű Alisa – kövesd a szíved című német szappanopera felirataival ellátni. Eszerint az egyébként zöldpárti politikusból lett államfő az ünnepi pillanatban azt közölte a kancellárral, hogy „itt kezdhetsz, mint pincér.” Hogy aztán azt is megtudjuk: a kormány ellen „a mamának sincs semmi kifogása”.

Nos, ha a mamának nincs, akkor tényleg biztos minden rendben lesz.


Nyitókép: Sebastian Kurz és Werner Kogler az oszták kormány beiktatási ceremóniáján a bécsi államelnöki palotában, 2020. január 7-én. Fotó: AFP/Joe Klamar

Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Világmagyarázat