„Trón és oltár”: míg a keresztény szabadságon rágódunk, kiürülnek a templomaink

·2019.10.24

A politikai kereszténység Fidesz-féle valósága és a gyakorlati kereszténység között mélységes mély szakadék tátong – ez a legfontosabb tanulsága az önkormányzati választások óta dúló erkölcsi-ideológiai vitáknak. Mit vetít előre a Hit Gyülekezete főlelkészének kemény kritikája? Hogyan írja felül a kormányfői tizenegyedik parancsolat az Úristentől kapott tízet? Miért lehetne Alaptörvény-ellenes Borkai Zsolt és a Ripost? Elemzés.

Orbán Viktor miniszterelnök a 2018. május 4-i rádiós interjújában – mely az első volt a Fidesz–KDNP-nek újabb kétharmados többséget hozó országgyűlési választások után – mondta ki először, hogy politikai célja immár egy „régi vágású kereszténydemokrácia” felépítése. Az iránymutatás így szólt:

Orbán a kereszténydemokráciáról, 2018.

„Nem vagyunk liberálisok. Kereszténydemokráciát építünk, melynek megvannak az európai hagyományai. […] Európai hagyományokban gyökerező, régi vágású kereszténydemokrácia felépítésén dolgozunk, ahol az emberi méltóság a legfontosabb, ahol a hatalmi ágak el vannak választva, ahol a szabadság és a család feltétlen érték, ahol a globális ideológiákat elvetik, mert nem hisznek semmilyen nemzetek feletti birodalomban”

Bő egy hónappal később, június 20-án a kétharmados parlamenti többség elfogadta az Alaptörvény hetedik, Trócsányi László által benyújtott módosítását. Ebben az idegen népek Magyarország területére telepítésének és az életvitelszerű közterületen tartózkodásnak a megtiltásán túl szerepelt az alábbi tétel is:

„Minden állami szervnek kötelessége védeni az ország alkotmányos önazonosságát és keresztény kultúráját.”

A miniszterelnök a 2019-es tusnádfürdői beszédében használta először a „keresztény szabadság” kifejezést, mégpedig az alábbi szövegkörnyezetben:

Orbán a keresztény szabadságról, 2019.

„Akárhogy is forgatom és gondolkodom, nem tudok jobb definíciót adni, minthogy az illiberális politikának az értelme, az nem más, mint a keresztény szabadság, Christian liberty. A keresztény szabadság és a keresztény szabadság megvédése. Az illiberális, keresztény szabadságért dolgozó politika arra törekszik, hogy megőrizzen mindent, amit a liberálisok elhanyagolnak, elfelejtenek és megvetnek.”

Keresztény kultúra valódi hit nélkül?

A fenti három szimbolikus mozzanat jelölte ki az Orbán-féle kormányzás új szellemi-világnézeti alapjait: illiberális demokrácia helyett kereszténydemokrácia, nemzeti együttműködés rendszere helyett keresztény szabadság. Az „új” persze idézőjelek között értendő, hiszen Orbán Viktor nagyjából 1994, az MDF lejtmenetbe kerülése óta igyekszik elfoglalni nem csupán a jobboldalt, de kifejezetten a keresztény jobboldalt, és megnyerni ehhez a történelmi egyházak bizalmát. Önmeghatározása alapján a Fidesz politikája volt már liberális, polgári, plebejus, legutóbb pedig egyszerűen csak nemzeti vagy nem-liberális, és a „régi vágású kereszténydemokrácia” egyelőre nem tűnik többnek, mint utóbbi kettő váltófogalma. A miniszterelnök Tusnádon kimondott szándéka ellenére a kormányzati kereszténydemokrácia sokkal inkább tagadás, mint kiállás valami mellett: migráció-, globalizáció-, és birodalomellenesség, szuverenizmus, antiliberalizmus. A „keresztény szabadság” többlete, hogy a választók felé már-már transzcendens legitimációt, „a trón és az oltár” szövetségét sugallja. És nem utolsó sorban: a kormányzás morális megalapozottságát.

Ezért háborodott fel hívő választók sokasága, akik a „család” és a „keresztény Magyarország” zászlaja alatt politizáló, hirtelen durva bűnökön és bűncselekmény-gyanús machinációkon kapott győri polgármester ügyének gyors, erkölcsi alapú megoldását várták.

A Képmás magazin blogja eljátszott bizalomról írt, a 777 keresztény portál valódi keresztény politikusokat követelt, a Szemlélek „értékmagazin” főszerkesztője egy győri polgári petíció szószólója lett, lapunkban pedig két nyílt levél jelent meg (több ezer FB-megosztást kiváltva) és vita kezdődött.

Kereszténység és politika: „Ne hallgassunk tovább!” – vitaindító egy levél nyomán

A törésvonal, amelyet ez a botrány felhozott, egyáltalán nem új, de talán soha nem mutatkozott ennyire pőrén és brutálisan:

a politikai kereszténység Fidesz-féle valósága és a gyakorlati kereszténység között mélységes mély szakadék tátong.

Pontosan egy évvel ezelőtt ugyanezt mondták ki az Eötvös Csoport „Politika és katolicizmus” című fórumán, ahol – gyakorló katolikusként – Sólyom László volt köztársasági elnök tette fel a kérdést: létezhet-e keresztény kultúra valódi hit nélkül? Más szavakkal: építhető-e kereszténydemokrácia gyakorlati kereszténység nélkül?

A kérdésben kódolt feszültség régóta jelen van. A kereszténység visszaélésszerű használatát azonosítottuk idén kétlépcsős médiaelemzésünkben: a több száz médiaterméket birtokló, preambuluma szerint „nemzeti, keresztény értékek” szolgálatára felesküdött Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány felületei tele vannak a legalantasabb bulvárral és pornográfiával. Sabrina Sabrok pornósztár elhagyta lányait, hogy a sátánnal törődhessen (Origo/Life.hu), Tisztára nyalogatta ujjait, miután megerőszakolta és megölte ötéves unokahúgát 18+ (Bors), BDSM kapcsolatban élek, feminista vagyok! (Origo/She.hu), Kitálalt a lelkész: észveszejtő szexuális életet él! Még pornót is forgatott! (Ripost), Álló mell­bim­bók­kal él­vezi a telet a kis dögös vörös (Ripost) – néhány cím a kormányzati sajtóholding „könnyed” lapjaiból. Nem véletlen kilengések ezek. Miközben a tulajdonos KESMA preambuluma így fogalmaz: „Hisszük, hogy nemzetünk jövője szorosan összefügg közösségünk művelődésével, keresztény kultúránk megőrzésével.”

Korda György, dinnyecicik, migránskártya: igazi szörnyszülött lett a „keresztény” bulvár

Hogy miért áthidalhatatlan a szakadék a politikai kereszténység és a gyakorlati kereszténység között, arra a legjobb példa az alaptörvény fent említett módosítása. A hetedik kiegészítés szerint „minden állami szervnek kötelessége védeni az ország […] keresztény kultúráját”. Ha ezt nem csupán szimbolikus jogalkotásnak és normatív tartalom nélküli rendelkezésnek vesszük, akkor gyakorlati keresztény alapról kis jogászkodással levezethető, hogy

Borkai Zsolt és a Ripost Alaptörvény-ellenes.

Hiszen van-e ember, aki jobban megsérti a keresztény kultúrát, mint az a keresztény Magyarországgal kampányoló felelős államférfi, aki titokban házasságtörést követ el, és a gyanú szerint a tízből több parancsolat ellen is vét? Lehet-e médiatermékként több kárt okozni a keresztény kultúrának, mint a pornós-lelkészes (és hasonló) mocsok terjesztésével, ráadásul egy papíron keresztény médiaholding sáncai mögül? Ha „minden állami szervnek kötelessége védeni az ország keresztény kultúráját”, akkor a Borkai Zsoltért és a Ripostért felelős szerveknek (előbbi a győri önkormányzat, utóbbi a médiahatóság) azonnal lépni kellene.

Felvetésünk persze abszurd. Az Alaptörvény hetedik módosítása valójában a politikai kereszténység terméke, és minimális eséllyel van hatással a jogalkalmazásra, mindennapi életünkre, közállapotainkra, kereszténységünk minőségére.

Utolsó adalékként idézzük a Fidesz szeptember 29-i kongresszusán elhangzott miniszterelnöki beszédet: „A bajtársiasság azt jelenti, hogy akkor is lojális vagyok hozzád, amikor Te tévedsz, s akkor is számíthatok Rád, amikor én tévedtem. […] Ronald Reagan ezt nevezte a tizenegyedik parancsolatnak. Igen, a politikában szükség van a tizenegyedik parancsolatra. Ez úgy hangzik: ne mondj rosszat a fideszes társadról. Ezt majd még gyakorolni kell.” A feltétel nélküli lojalitás parancsolatával – melynek Reagan–Parkinson-féle eredetije így hangzott: Thou shalt not speak ill of any fellow Republican – egyetlen gond van: kizárja az Úristen tízparancsolatát. A kettő között nem ‘és’, hanem ‘vagy’ kapcsolat van. Az önkormányzati választási kampány végén működés közben is láttuk ezt: a voksolásig érdemi véleményt belülről nem lehetett megfogalmazni Borkaival szemben (nem lehetett a bűnt bűnnek nevezni), a Magyar Nemzet lemondásra felszólító publicisztikáját 50 perc után levették. Ha a tizenegyedik parancsolatot komolyan vesszük, akkor nem lehet szóvá tenni a korrupciót sem. Gyakorlati keresztényi szempontból pedig a Ne lopj!-nak erősebbnek kell lennie annál, hogy Ne mondj rosszat a fideszes társadról!

„Ha egy politikai erő a maga legitimációjára próbálja használni a kereszténységet, az nem hitbéli buzgóság”  – mondta Botos Máté történész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem politológia tanszékének vezetője a fent említett Eötvös Csoport-féle kerekasztalon. Ez a politikai kereszténység vs. gyakorlati kereszténység legtömörebb megfogalmazása.

Megújuló templomok, elfogyó hívők?

Mit jelent tehát a kormányzati keresztény szabadság a gyakorlatban? A legtöbbször említett három terület a családtámogatási rendszer, az egyházakat érintő épület- és infrastruktúra-felújítások valamint a határvédelem. A hatalmi kommunikáció mindegyikkel jogosan érvel: a gyerekvállalást segítő politika – adókedvezménytől az autóvásárlási támogatásig – globálisan is az egyik legkiterjedtebb (még ha a hatása a demográfiai folyamatokon nem is nagyon látszik), és az a KDNP-s kampányszöveg is igaz lehet, hogy „az Unióban Magyarország költi a legtöbb pénzt templomok megújítására és egyházi intézményekre”. (Persze részben uniós forrásból.) A határvédelem (szellemi háttér: „antemurale christianitatis”) ügyében a kerítés kézzel fogható eredmény, de a tranzitzónában történt éheztetéseket és más túlkapásokat nehezen lehetne a keresztény szabadságból levezetni.

Ezek az intézkedések azonban nincsenek kizárólagosan a kereszténységhez kötve. A „mi valójában a keresztény szabadság?” kérdés megválaszolásáért a Nemzeti Közszolgálati Egyetem minapi konferenciájára látogattunk, ahol Bogárdi Szabó István református püspök, Prőhle Gergely, a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője, Molnár Attila Károly eszmetörténész és Horkay Hörcher Ferenc filozófus vitatták meg a fogalmat.

„A keresztény szabadság nem intézményekben jelenik meg. Nem azt jelenti, hogy intézményeket építünk. A keresztény szabadság valójában normákat jelent. És azt, hogy vannak korlátok”

– szólt Molnár Attila Károly definíciója, mellyel a beszélgetés résztvevői egyetértettek.

Keresztes zászlók a Parlamenten, a tavalyi Szent István-napi ünnepség idején. (fotó: Koszticsák Szilárd / MTI)

Ha a keresztény szabadság mindenekelőtt normarendszer, akkor a léc a lehető legmagasabban van. Akkor az állami kereszténység milyenségéről szóló vitát nem lehet a felállványozott templomok számával megnyerni. Akkor a közélet morális állapota ott van a legfontosabb ügyek között. (Molnár az imént idézett mondata után hozzátette: „ahol vannak normák, ott mindig lesz képmutatás is”.)

„Megmondom őszintén, van bennem pesszimizmus. Míg mi itt rágódunk a keresztény szabadságon, kiürülnek a templomaink”

– mondta a kerekasztal-beszélgetés egy pontján Prőhle Gergely, a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője. Ha nem a politikai, hanem a gyakorló kereszténység felől nézzük, ez valóban kulcskérdés: hogyan alakul a magyar vallásosság a keresztény szabadság idején?

A válaszhoz nincs igazán jó forrás, mert a legutóbbi népszámlálás 2011-es, a ’16-os mikrocenzusban pedig nem voltak felekezeti adatok. A nyolc évvel ezelőtti számok tanulsága az, hogy tíz év alatt a keresztény történelmi egyházak híveinek száma átlagosan 30 százalékkal csökkent. Az amerikai Pew Research Center 2017-ben publikált egy kutatást, amely 1990 és 2016 között egyenletes csökkenő tendenciát mutat a magukat katolikusnak valló magyarok számában. Stephen Bullivant, a londoni St Mary’s University teológiaprofesszora tavaly közölt egy európai mérést, mely azt mondja, Magyarország a hatodik legkevésbé vallásos fiatalokkal rendelkező ország – a semmilyen felekezethez nem tartozó fiatal felnőttek aránya 67 százalék.

Vagyis nincs egzakt válasz a kérdésre, hogy mit okozott az elmúlt 10 év a gyakorló vallásosságban és a felekezethez tartozásban. A legerősebb és legnépesebb közösségek (jellemzően a nagyvárosokban) nyilvánvalóan nem csökkennek. De a tendenciák és a – Prőhle Gergelyéhez hasonló – megérzések alapján összességében nem sok jót sejthetünk.

Konklúzió

A Borkai-botrány és az önkormányzati választások óta a Fidesz felé a legkarakteresebb kritikát a Hit Gyülekezete vezető lelkésze, Németh Sándor fogalmazta meg: „Jobb, ha a képmutató keresztény propaganda lekerül a napirendről. Jobb, ha az evangélium hirdetését az egyházakra hagyják. […] Nagyon vigyázni kell a keresztény névvel való visszaéléssel. A keresztény kifejezés, a Krisztus kifejezésből származik, Krisztus pedig Isten. A Biblia világossá teszi, hogy Isten nevét hiába nem szabad fel venni. Ezzel nem lehet játszani. Ha valaki keresztény, akkor éljen úgy.”

Mindezt az egyházához köthető Hit Rádióban, mindössze egy nappal a választás után. A tíz évvel ezelőtti Németh Sándortól nem lett volna meglepő a kritika a Fidesz felé, a 2019-estől már az: a Hit Gyülekezete vezető lelkésze a 2018-as választások előtt azt mondta, hogy a miniszterelnöki felhozatalból csak Orbán Viktor alkalmas a posztra, a baloldal és a Jobbik közötti együttműködést pedig „szörnykoalíciónak” nevezte.

Németh nyilván nem véletlenül használ kemény szavakat; a saját bőrén érezheti, ha a keresztény szó politikai okból romlásnak indul. Kritikája jelzi, hogy a politikai kereszténység és a gyakorló kereszténység közötti konfliktusok állandósulhatnak, ha a) a politika képtelen a belső megújulásra vagy b) nem engedi el a kereszténység mint politikai termék használatát.

Veres András győri püspök és Borkai Zsolt polgármester (Fotó: Győri Egyházmegye Facebook-oldala)

Befejezésül a Corvin-lánccal kitüntetett piarista szerzetes-tanár, Jelenits István történetét idézzük. Jelenits egy 2012-es Heti Válasz-interjúban idézte fel, mit mondott a KDNP-seknek, amikor kereszténység és politika kapcsolatáról kérdezték:

„Egyszer vendég lehettem a Kereszténydemokrata Néppárt összejövetelén. Arra kértek, beszéljek nekik kereszténység és politika kapcsolatáról. Előadásomban felhívtam a figyelmüket a marxizmusra, mely szerint a politikusnak azért kell hatalomra kerülnie, hogy keresztülverje csoportjának érdekeit. A keresztény embernek viszont nem az a feladata, hogy a kereszténység érdekeit a politikában érvényre juttassa; az a kötelessége, hogy a közjót szolgálja, hogy azt tegye, ami egész közösségének javára van. A keresztény politika olyan, mint a kovász: megerjeszti a tésztát. Vagyis nem győzni akar, hanem azt akarja, hogy kenyérré legyen a tészta. Azt tanácsoltam a KDNP tagjainak, hogy lássák: a kereszténység közéleti szerepe nemcsak színleg, hanem a dolgok legmélyén a másik megszólítására irányul, és tanulni is kész a másiktól; nem kell vereségként megélni, ha egyszer-egyszer azt látjuk, hogy a másik is ugyanazt akarja, mint mi.”

 

Nyitókép: résztvevő a 2017-es nagypénteki misén a budapesti Árpád-házi Szent Erzsébet-plébániatemplomban. Fotó: NurPhoto/Juan Carlos Lucas

Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Nagytotál