Erdő, erdő, erdő – válaszok egy cikkre és a klímaveszélyre

·2019.09.06

A Föld tüdejének mondott brazil őserdőkről kiderült, hogy nem is azok. De miért is voltak fontosak azok tüdőként? Mert – véltük – megkötik a szén-dioxidot, ezért lassítják az üvegházhatást és a globális felmelegedést. Nagyon mellémegyünk azonban, ha fellélegzünk, amiért nem is tüdő az őserdő és azt mondjuk: éghet nyugodtan. Épp felmelegedés-szempontból megyünk nagyon mellé. Az erdő ugyanis nem széndioxid-megkötéssel, áttételesen, hanem sokkal konkrétabban akadályozza a felmelegedést. S hogy mi következik ebből a Kápát-medencére nézve? Ungvári Gábor közgazdász, vízgazdasági elemző – Buzási Attilának a Válasz Online-on megjelent cikkére reagálva – megírta. Hozzászólását a mindnyájunk jövőjét meghatározó témához örömmel közöljük.

Olvasom a Válasz Online-on Buzási Attila cikkét (A háromlábú szék…), s bár sok mindenben, elsősorban a gondolkodás irányában egyetértek a szerzővel, úgy vélem, más hangsúlyokkal kell értelmeznünk a helyzetünket.

Cikke állításával szemben ugyanis a Kárpát-medence a világ legrobusztusabb ökológiai területei közé tartozik. Sok száz évvel azután is képes élhető ökológiai kereteket biztosítani az itt élők boldogulása számára, hogy lezajlottak az amazóniaihoz hasonló erdőirtások, hogy az erdők hamuzsír formájában utat találtak az európai kozmetikai ipar felhasználói felé, majd ballagtak utánuk a szürkemarhák lábon, az erdők helyén kialakított legelőkről. Amelyekből azután fokozatosan szántók lettek és a termény piacra vitele érdekében Mária Terézia idején megkezdődött a hajóvontató utak kialakítása, a folyók kiegyenesítése és az így hozzáférhetővé vált ártéri vizes-száraz átmeneti rendszerek kiszárítása. Végül pedig a szántóföldi termelésbe vonás.

A folyamat leírásáért és társadalmi következményeinek áttekintéséhez Andrásfalvy Bertalan munkáihoz érdemes fordulni. Az Amazonas veszélyeztetett törzseinek életét, tudását, hitvilágát biztos számos antropológus próbálja most felmérni, rögzíteni, megőrizni az utókornak. Ezt a házi feladatot is elvégeztük helyben, máig őrizzük az eurázsiai erdősztyepp folyóvidékeinek hitvilágát, a Csodaszarvas-legendát. Hol a probléma? Ott, hogy

a legerősebb élő rendszerek (ökoszisztémák) is elpusztíthatóak, és mi épp ezt az utat tapossuk. A vízháztartási szélsőségek növekvő gyakorisága a Kárpát-medence különböző pontjain valóban erre hívják fel a figyelmet.

A Buzási-cikkben említett mai 20 százalékos, kicsit növekvő erdősültséggel szemben a honfoglalás időszakában csak az Alföldön 60 százalék volt az erdőborítottság. Az erdőket a csapadék mellett a folyók rendszeresen jelentkező víztöbblete táplálta (minőségileg más erdőkre gondoljunk, mint amit a többség valaha látott, sajnos). Ha a fokgazdálkodástól a duzzasztásokig érő hagyományaink és konfliktusaink rétegeit lehántjuk a témáról, egy alapvető természeti összefüggésrendszer marad: a talajt elérő napsugárzásból közvetlenül hő képződik, ami fűti a légkört (és a környezetét). Ha ugyanez a napsugárzás növényi párologtatást hajt, akkor a beeső energia jelentős része a fotoszintézis folyamata révén vízpára „részeként” távozik a helyszínről, elkerülve a talaj és a levegő felmelegítését. (Ezért nem mindegy, hogy egy ponyva alatt ülünk, vagy egy facsoport árnyékában a déli verőfény idején.) A légáramlatok a vízpárával energiát is elszállítanak, így hőcsúcsokat csillapítanak („mitigálnak”, szép magyarított szóval). A jelenség már egy lágyszárú növény esetében is jelentkezik, de rásegítő hatásokkal dúsul, ahogy a lépték, a párologtatni képes élő rendszer kiterjedése és összetettségének a szintje (például: mező helyett erdő) növekszik. A jelenséget illusztráló, egy szántó és egy erdő közötti hőmérséklet-különbséget bemutató, igen látványos hőfényképektől e helyütt kénytelen vagyok eltekinteni (nem beszélve most a beépített területekről és az aszfaltról), de a lényegen ez nem változtat. A mára kialakult területhasználatunk nagy térségekben lényegében kikapcsolta a táj természetes, vízpára-áramokra épülő önhűtését (felmelegedés megelőzését), utat engedve a szélsőséges helyzeteknek. A vegetáció működésének hiányában elmaradó visszapárologtatás pedig további csillapításhiányt szül ott, ahol már nem járulhat hozzá az eső és harmat képződéséhez.

A közkeletű és a cikkben is szereplő vélekedéssel szemben az eluralkodó árvizeket és aszályokat nem a vízkör gyorsulásaként érdemes felfogni. Hanem hogyan? Úgy, mint az élő rendszerek által szabályozott (csillapított) anyag- és energiaáramlás részarányának csökkenését a bolygó léptékű anyag és energiaáramlásokon belül (amihez a fosszilis energiahordozók égetése is hozzáteszi a maga szélsőség gerjesztő hatását). Hasonlatos ez ahhoz, ahogy egy gazdaságban a növekvő munkanélküliség, de a befektetési lehetőségek hiánya is önálló dinamikájú zavarokhoz (az instabililitás növekedéshez) vezet: társadalmi forrongások vagy készlet-árbuborékok formájában. Ezeket a válságtüneteket a gazdasági aktivitás kiterjesztése és a felesleges termelési tényezők felszívása tudja fenntartható módon kordában tartani. Hasonló csillapító hatás várható, ha az eddigi gyakorlattal szemben az élő rendszerek kibontakozásához, az általuk áramoltatott anyag- és energiamennyiség növeléséhez próbálnánk meg hozzájárulni. A (mező)gazdálkodásunkat ezen megerősített ökológiai keretekre alapozva, és nem azok ellenében kellene megszerveznünk.

Az Amazonas-medence égése önmagában is tragédia, de kisebb lenne a baj, ha ezek (és a Föld többi esőerdőjének jelenkori elpusztítása) nem az emberi történelem folyamán tönkretett élő rendszerek sorában az utolsó nagy, elpusztítható területek lennének. Valóban ideje lenne ezért figyelmünket a saját házunk tájára fordítani.

A Kárpát-medence belső területeinek még megvan az a sajátossága, hogy elegendő vízutánpótlásuk legyen. Hogy élő rendszerei emésszék el a beeső napenergia jelentős részét. Ha az erre képes erdők uralnák a tájat, mondhatnánk el (legjobb esetben is talán persze az ükunokáink), hogy „adaptálódtunk”, alkalmazkodtunk az adottságainkhoz, kihasználtuk a természet adta lehetőségeinket klímánk stabil körülmények között tartására.

Az ez irányú, éltető kibontakozásnak a képzelőerőnkön és az előálló érdekkonfliktusokon kívül ma a legnagyobb kerékkötője az EU agrártámogatásainak hazai felhasználási gyakorlata, amely kényszerpályán tart egy egykor elvitathatatlan fejlődést is eredményező, de a továbbgondolásra rég megérett területhasználati struktúrát.

Zárógondolatként szeretnék más megvilágításba helyezni egy, az említett cikkben is előkerülő érvet: kiszolgáltatottak vagyunk, mert a folyóink külföldről érkeznek. Egyrészt: nagyon sokfelől, tehát ez a másik oldalról biztonságot is nyújt. Az alvízi helyzet persze mindenhol jár hátrányokkal, de nem kell, hogy eszköztelenséget is jelentsen. Régen rossz, ha többek között a klímaváltozás miatt is gyakoribbá váló kisvízi vagy már nem is kisvízi időszakok idején alig rendelkezésre álló felszíni készletek számunkra méltányos alvízi-felvízi megosztásától várjuk a kritikus helyzetek átvészelését. Víztömege az árvizeknek van. Szemben a hegységek völgyeivel, itt, a síkságokon rendelkezünk a megszelídítésükhöz szükséges legfontosabb erőforrással: a térrel. Ennek az erőforrásnak a kihasználása pedig már igazán csak rajtunk múlik.

 

Nyitókép: Vörös Szabolcs

Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: vélemény