„Nem az ellenzék fogyatékosságain múlik, hogy kilenc éve Orbánék győznek“ – Georg Paul Hefty válasza Csizmadia Ervinnek

·2019.08.13

A Frankfurter Allgemeine Zeitung egykori neves szerkesztője, később a Heti Válasz publicistája elolvasta Csizmadia Ervin lapunk által közölt minapi cikkét, és azonnal a billentyűzetért nyúlt, hogy vitassa az abban foglaltakat. Georg Paul Hefty szerint nem kell az ellenzékieken gúnyolódni vagy őket becsmérelni, hiszen eleget szenvednek a sikertelenségük miatt. S ha valamikor az ellenzék ismét sikeres lesz, akkor sem biztos, hogy azért, mert egyszerre tudományos hitelességgel, helyesen válaszolja meg a Csizmadia által körülírt „kulcskérdést”.

A politikai tudományok dialektikája: a Válasz Online közölt egy cikket, amelyet nem a szerzője tett érdekessé, hanem Magyarország kormányfője, mivel a szerzőt nagy hallgatóság előtt név szerinti említéssel tisztelte meg. Csizmadia Ervin abban látja a kormánypárt(ok) sikerének és az ellenzék sikertelenségének okát, hogy előbbi meg tudta válaszolni a „kulcskérdést”, utóbbi viszont még figyelembe sem veszi ezt a minden sikert elzáró vagy megnyitó kulcsot. A „kulcskérdést” a politikai elemző pedig abban látja, „hogy milyen egy országban a közösség megszervezésének módja”.

Hogy mennyire elvont a politikatudós érvelése, egy idézetből világlik ki. Azt írja: „a Kádár-rendszer is azért maradhatott fenn, mert az adott viszonyok között élhető létezést biztosított”. Ez talán így volt, talán így emlékeznek rá az emberek – de egy politológus jobban teszi, ha tisztázza a kérdést, hogy vajon a rosszabb életviszonyok tényleg elsöpörték volna-e akár Kádárt, akár a rendszerét.

A kulcskérdésről nem vesznek tudomást – Tusnád láthatatlan sztárja az ellenzék legfőbb hibájáról | Válasz Online

Orbán Viktor bő egy héttel ezelőtt Tusnádfürdőn elárulta, szerinte kik a valóban nagy megfejtők. Egészen pontosan két nevet említett. „Ennek a kérdésnek, vagyis hogy mi is történik Magyarországon, az elmúlt években szép irodalma kerekedett. (…) Csak az idei évben két komoly munka jelent meg ezzel kapcsolatban, az egyik Sárközy professzor úrnak a tollából (Sárközy Tamás jogász – a szerk.), a másik pedig Csizmadia Ervin tollából.”

Csizmadia Ervin alaptétele, bár szintén elvont megfogalmazású, teljesen helytálló: a „közösségi igények kielégítése” a döntő. Ezt viszont köznyelven is le lehet írni: a demokráciában a nép igényeinek a kielégítése hozza a választási sikert. Mert kerüli az egyszerű szavakat és gondolatokat, azért jut a tudós olyan megfogalmazásokra, mint: a Fidesznek „meg kellett nyernie a kádári társadalmat” – sőt „az is kellett, hogy ráérezzen arra: a Kádár-rendszer maga is egy azt megelőző hagyomány továbbvitele”. Hát aztán melyiké? A Nagy Imre-féle, a Rákosi-féle, a Szálasi-féle, a Horthy-féle, a Deák-féle, a Kossuth-féle, a Batthyány-féle, akár a Szent István-féle hagyományé?

Mivel Csizmadia kerüli a nép megnevezést, amely a folytonosságot hordja magában, és inkább közösségről beszél, mely akár egy pillanatfelvétel is lehet, nem tudja megoldani azt a rejtélyt, hogy miért van a Fidesznek sikere egy évtizede, és miért nincs az ellenzéknek, különösen a baloldalnak – annak ellenére, hogy vezetői nem gondolkoznak kevesebbet az úgy nevezett kulcskérdésen, mint Orbán Viktor.

Hogy melyik politikai vonal vagy pártcsoport elégítheti ki ma a többség igényeit, arra a magyar nép jellege és történelme adja meg a választ. Magyarország lakossága most éli évszázadok óta legkönnyebb életét. Gazdasági helyzete kielégítő, a külpolitikai környezete veszélytelen, sőt barátságos, az országon belül nincsenek lázadó, követelőző „idegen” kisebbségek, az Európai Unió szinte nagycsaládi körülményeket biztosít hosszú távon: a görög és a brit helyzetből láthatóvá vált, hogy az európai sorsközösség a bajba jutottak támogatását nem tagadja meg, de a távozni akarókat sem bilincseli magához.

Ebben a kockázatszegény, emancipációnak kedvező helyzetben a magyar választók nemzeti öntudatuk kiteljesedésének idejét élik – és annak megfelelően választanak. A külföldet ijesztő tüntetések helyett csendben adják le a szavazatokat, ma nem emlegetik annyit Trianont, mint akkor, amikor a szovjet megszállás alól felszabadulva kettős érzéssel nézték Németország újraegyesülését. Trianon következményei azonban a jelenkort is alakítják. A magyar állam népe bővül a magyar nemzet külföldön élő tagjaival. A kormánypárt kihasználta azt a – nem minden országnak megadott, de adott esetben más kormányok által is gyakorolt – lehetőséget, hogy ne csak „a kádári társadalmat” nyerje meg, hanem olyan jogi, de nem etnikai értelemben „eredetileg” külföldi állampolgárokat is, akik államjogilag idegenben magyarlakta területeken élnek, de a nemzetközileg elismert Magyarországot tartják erkölcsileg magától értetődő hazájuknak. Orbán idei tusnádfürdői vázlatainak legérdekesebb pontja arra a kérdésre tért ki, hogy a magyarországi családtámogatásban a határon túli családok is részesedhetnek-e. A kormányfő ezt a „nemzet egyesítése” és a „nemzet felépítése” jegyében taglalta és a helyes időzítés feltételét hangsúlyozta. Nyilvánvaló, hogy ilyen elképzelések egyedül és kizárólag az Európai Unió szellemiségében vetődhetnek fel, ennek ellenére hihetetlen bonyodalmakkal járhat egy ilyen terv, hiszen

a nemzeti kisebbség számbeli gyarapításának szándéka egy szomszédos államban legalább olyan súlyos beavatkozás, mint a magyarországi NGO-k támogatása skandináv forrásokból – utóbbin a Fidesz pedig, emlékszünk, hogy felháborodott.

Orbán tisztában van a nemzeti ügy kényességével a szomszéd országokkal és az Európai Unióval szemben is. Ezért volt Tusnádon hirtelen olyan hálás Sólyom Lászlónak, amiért elnöksége idején „maradandót alkotott”, amikor a politikai nemzettel szemben megfogalmazta a kulturális nemzet jogi és elvi alapjait.

A magyar nép nagy része ezt a lekületet elsajátította, ezzel él és ennek megfelelően választ a pártok közül, ám a nép másik lényeges része ezt az utat nem akarja járni, ezt a politikát nem akarta követni. A vízválasztó már 1990 tavaszán ország-világ előtt láthatóvá vált, amikor Antall József miniszterelnök kijelentette, hogy ő „lélekben, érzésben 15 millió magyar miniszterelnöke” szeretne lenni. Bár sokan értettek egyet Antallal, mégis sokkal hangosabbak voltak azok, akik támadták ezért: a szocialisták és a szabad demokraták is, persze külföldi balliberálisok aggodalmait sejtve és táplálva egyszerre. Annak idején a Fidesz még Fiatal Demokraták Szövetsége volt és az SZDSZ hajójában evezett. Az antalli koncepció ideológiai és jogi megítélése körül támadt feszültségek is hozzájárultak ahhoz, hogy Orbán és társai vezetése alatt a Fidesz átalkult egy saját felfogású és gyakorlatú párttá, hogy távozott az SZDSZ mellől, amely a szocialisták koalíciós társa lett – és maradt szinte végig.

Orbán nemcsak azt fedezte fel, hogy a nép halkabb része számára a nemzettudat elsőrendű, hanem azt is, hogy Antall halála után személyi vákuum keletkezett a kereszténydemokrata irányzatnál.

Ekkor szakított a német Szabaddemokrata Párttal (FDP) és kereste a Kohl vezette CDU társaságát. Ez az irányváltás már 1998-ban sikeres választásnak bizonyult, bár a nagy német kancellár csillaga hamarosan – Orbán számára a legrosszabb időpontban – leáldozott. Orbán csak az után tudott újból választást nyerni, hogy Németországban a CDU 2005-ben újra kancellárt adott. Ez arra mutat, hogy nemcsak Magyarországon, hanem Németországban és máshol is változott a közhangulat. Tehát nem Orbánék teremtették meg ezt a hangulatot. A nép kívánta meg az orbáni politikát. A Fidesz 2010-ben előlegben kapta meg a kétharmadot – ezzel ellentétben a CSU 2003-ban évtizedes folyamatos kormányzás után kapott jutalmul ily erős felhatalmazást. A magyar választók azt üzenték, hogy Gyurcsány Ferenc és társai nem teljesítették azt, amit a polgárok az EU-tagság velejárójának tartottak: végre kedvük szerint magyarnak lenni.

A mai magyar balirányú ellenzék azonban sosem akarta az úgy nevezett nacionalista utat járni, aminek súlyos történelmi és ideológiai okai vannak. Ők meggyőződésből és meggyőződéssel akarják a tömegeket az úgyszólván „másik”, az ő saját útjukon vezetni. A mai ellenzéki pártok természetesen 2010 óta is megvizsgálták a Csizmadia-féle „kulcskérdést”, hogy hogyan lehet a közösség igényeit kielégíteni – ez sosem nyilvános eljárás –, és

úgy határoztak, hogy nem ők alkalmazkodnak a társadalomhoz, hanem a társadalmat alakítják át a maguk elképzelései és meggyőződései szerint, mihelyt a választások az erre való igényt bizonyítják.

Amíg a többség másfajta politikát kíván, addig az ellenzék ezt élesen, néha túlzottan elveti, de nem igyekszik a parlamenti többséget az „utca erejével” megdönteni, mint ahogy azt öntelt külföldi kommentátorok már felvetették.

De mi volna, ha Csizmadia kifogásait elfogadva a balirányú ellenzék valóban magáévá tenné a magyar nép most észlelhető többségi hangulatát? Akkor ők is a nemzeti öntudatot tűznék zászlajukra, segítséget ígérnének a többgyerekes magyar családoknak határon belül és határon túl, kritizálnák a brüsszeli intézményeket és az EU feltartóztathatatlan dinamikáját, hangsúlyoznák a nemzetállamok, azaz Magyarország elsőbbségét az uniós intézményekkel szemben. Ennek következtében tehát a Fidesz és a baloldali ellenzék lényegében ugyanazt a politikát hirdetné. Ha azonban ez történne, mégis mi szükség lenne választásokra? S ki lenne akkor a „röhögő harmadik”, aki szembeszállna ezzel a bal–jobb egyveleggel?

Nem az ellenzék fogyatékosságain múlik tehát, hogy kilenc éve Orbánék győznek, hanem a magyar választók többségének hangulatán, meggyőződésein, elvárásain és elégedettségén.

Ezért aztán nem kell az ellenzékieken gúnyolódni vagy őket becsmérelni; a politikusok eleget szenvednek a sikertelenségük miatt. S ha valamikor az ellenzék ismét sikeres lesz, akkor sem biztos, hogy ez szigorúan azért következik majd be, mert a baloldali pártok egyszerre tudományos hitelességgel, helyesen válaszolják meg a „kulcskérdést”. Hanem talán éppen azért, mert a felnövő választói többség – kulcskérdések és tudományosság ide vagy oda – egyszerűen megunja a Fideszt és Orbánt.

 

Borítókép: Vörös Szabolcs

Ha fontosnak tartja munkánkat, céljainkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Induló