Német politikus az Európai Bizottság élén – ezért kódolt a konfliktus Orbán Viktorral

·2019.07.03

A visegrádi országok másokkal együtt meggátolták Frans Timmermans bizottsági elnökségét, de saját ember pozícióba juttatásához gyengék – ez az egyik legfőbb tanulsága a tegnap lezárult uniós osztozkodásnak. Ursula von der Leyen jelöltségét Orbán Viktor miniszterelnök is támogatta, a konfliktus azonban kódolva van: a német politikus a föderális Európa híve, megszavazta az azonos neműek házasságának bevezetését és 2015-ben bírálta a magyar kormány migrációs politikáját. Emmanuel Macron és a magyar kormányfő szövetséget kötött, de ígéreteit a francia államfő csak részben tartotta be. Négy pont az uniós személyzeti döntésekről.

1. Mindenki hallathatja a hangját

A hét elején a nemzetközi sajtó jelentős része azon sopánkodott, milyen kaotikus folyamatban születik döntés az uniós tisztségek betöltéséről. Aztán kedd este felszállt a fehér füst: a tagállamok állam- és kormányfői a német védelmi miniszter Ursula von der Leyent javasolják az Európai Bizottság elnökének, az ügyvezető belga miniszterelnök Charles Michel az állam- és kormányfőket tömörítő Európai Tanács elnöki tisztét tölti majd be, a spanyol Joseph Borell az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője, az IMF-et irányító francia Christine Lagarde pedig az Európai Központi Bank elnöke lesz.

A vasárnap estétől folyó alkudozásnak két pozitív üzenete is van. Az egyik, hogy minden ellenkező híresztelés dacára

az Európai Unió legfontosabb döntéshozói nem a sokat emlegetett „brüsszeli bürokraták”, hanem a tagállamok vezetői.

Lehet, hogy nem túl szép a piaci kofaként alkudozó állam- és kormányfők látványa, az alkukötések, árulások, kombinációk, szivárogtatások háromnapos kavalkádja, de így a mégoly befolyásos szereplők se tudják akaratukat korlátlanul érvényesíteni. Ez a kiválasztási procedúra második tanulsága: a lassúsága és állandó kompromisszumkényszere miatt néha joggal bírált uniós döntéshozatal garantálja, hogy minden szuverén tagállam hallathassa a hangját. Ügyes koalícíóépítéssel a kevésbé befolyásos országok vezetői is képesek sikert elérni. Természetesen őket is éppúgy hatalmi szempontok, belpolitikai motivációk mozgatják, mint a nagyokat, ám érdekeik ettől még ugyanúgy legitimek. Ezért volt visszatetsző, amikor Emmanuel Macron francia államfő hétfő reggel arról panaszkodott, hogy az EU „komolytalan arcot mutat a világnak” az elhúzódó döntéshozatallal. Finoman utalt is arra, kiket tart felelősnek. Arról beszélt, hogy minden további bővítés előfeltétele az intézményi reform. Nehéz volt ezt nem úgy értelmezni, hogy a közép-kelet-európai országok 2004-es érkezése felborította az addigi táncrendet – és a nem mellesleg addig jellemző francia dominanciát.

A különben már 1995-ben, 2004-ben és 2014-ben is hosszan elhúzódó jelölési folyamat egyben azt is jelzi, hogy az európai uniós pozíciók fontosak, betöltésüknél a párthovatartozásra, a földrajzi egyensúlyra, a férfi-női arányokra is figyelemmel kellett lenni. (Hogy ez mennyire sikerült, arról hamarosan.) A hosszú alkudozás egyik oka, hogy a május végi európai parlamenti választásokat követően a korábbinál töredezettebb politikai térkép alakult ki. A legtöbb mandátumot az Európai Néppárt szerezte (ennek a pártcsaládnak volt teljes jogú tagja felfüggesztéséig a Fidesz), s elvben ő csúcsjelöltjének, a bajor Manfred Webernek lett volna a legtöbb esélye Jean-Claude Juncker utódjaként az Európai Bizottság élére kerülni. Ellene azonban nemcsak a többi európai pártcsalád berzenkedett (márpedig a Néppártnak egyedül nincs többsége az Európai Bizottságról szavazó Európai Parlamentben). Az Európai Tanácsba tömörült állam- és kormányfők is maguknak akarták fenntartani a jelölés jogát. Ám miután Webert ejtették, abban nem volt egység, hogy ki legyen helyette.

2. Továbbra is Németország a legerősebb

A legtovább Angela Merkel német kancellár tartott ki Manfred Weber mellett. Amikor már látszott, hogy nem sikerül ehhez többséget találni (a bizottsági elnöki jelöléshez a 28 tagból legalább 21 állam- és kormányfő szavazata kell, akik az EU népességének legalább 65 százalékát adják), a világ legjelentősebb gazdaságait tömörítő G20-csoport múlt pénteki oszakai csúcstalálkozóján kompromisszumot ajánlott: a szintén jelenlévő francia, spanyol és holland partnereinek a szociáldemokrata csúcsjelöltet, Frans Timmermanst javasolta – akik ezt el is fogadták.

Merkel és Macron Oszakában. Fotó: AFP/POOL/Eliot Blondet

A döntés ellen az az Európai Néppárt lázadt fel egységesen, amelynek kétségkívüli domináns politikusa Angela Merkel és vezető pártja a német CDU. Az Európai Néppárthoz tartozó miniszterelnökök egymás után jelentették be, hogy nem fogják támogatni a rivális baloldali pártcsalád jelöltjét a Bizottág elnökének. Még a szintén CDU-s Günther Oettinger költségvetésért felelős biztos is jelezte, megérti a Timmermans-szal kapcsolatos néppárti aggodalmakat. A kancellári pályája vége felé közeledő Angela Merkel a Timmermans-kombinációval tehát elszámolta magát. Képességeit és a német befolyás erejét jelzi, hogy miután ezt felmérte, sikerült egy kompromisszumos jelöltet találni az ő kormányát erősítő Ursula von der Leyen személyében.

Mint azt korábban jeleztük, Németország gazdasági súlya mellett tudatos építkezésével került domináns pozícióba Európában. Ennek jelképe, ha von der Leyen elnöke lesz az Európai Bizottsága, utoljára ugyanis fél évszázaddal ezelőtt töltötte be német ezt a pozíciót: 1958 és 1967 között Walter Hallstein. A mostani másik nagy európai játékos, Macron számára Merkel Timmermans-javaslata elfogadható volt, mert a Bizottság alelnökeként és korábban holland külügyminiszterként dolgozott (a pályáját az Európai Parlamentben eltöltő Webert Macron a tapasztalat hiánya miatt is bírálta). Ráadásul a bajor politikussal ellentétben beszél franciául és politikai felfogásában is hajlik a francia államfő felé. Macron számára nem rossz von der Leyen sem, mert az uniós intézményrendszert irányító egyensúlyi logika miatt német bizottsági elnök esetében nem lehet német elnöke az Európai Központi Banknak.

Így lett mára Németország Európa ura | Válasz Online

Akár tetszik neki, akár tart tőle, a legtöbb tagállam elismeri azt a tudatosságot, amellyel Németország elhelyezte az embereit az uniós rendszerben. Másfél évtized munkájával Berlin elérte, hogy német politikusok és főtisztviselők fontos intézményeket vezetnek, náluk van a kasszakulcs és a nagyközönség előtt ismeretlen idegközpontokat is ők irányítják.

Macron megkérte az árát a támogatásnak, így kerül a francia Christine Lagarde az eurózóna életében kulcsfontosságú intézmény élére. A déli tagállamok és Franciaország mindenáron el akarta kerülni egy túlságosan rigorózusnak tartott német bankár kinevezését. Macron gall öntudattal további sikerről is beszámolt: a kedden megválasztott, kinevezett és jelölt személyek mindegyike beszél franciául. (Régi nagy fájdalma a franciáknak, hogy az angol előretörésével párhuzamosan Voltaire nyelve folyamatosan szorul vissza az európai intézményekben.)

Nem csak Macronnak vagy a néppárti kormányfőknek volt szerepük abban, hogy Timmermanst végül nem jelölték a Bizottság elnökének: Olaszország mellett a visegrádi négyek is ellene szegültek.

A lengyel kormány a Bizottság által Lengyelország ellen indított hetes cikkel szerinti eljárás, a cseh, a magyar és a szlovák kabinet pedig a jogállamisági bírálatok felerősödésétől tartott Timmermans sikere esetén. „Ha megválasztották volna, az komoly törést okozott volna Közép- és Nyugat-Európa között. Ráadásul a holland politikus pártalapon is elfogult: míg minket rendszeresen bírált, a baloldali máltai vagy román kormánnyal kapcsolatban érdemben nem szólalt meg” – mondja a Válasz Online-nak a Fidesz egyik európai parlamenti képviselője. Mások azonban azon ütköztek meg, hogy a közép-európai tagállamok a jogállamisággal kapcsolatos érzékenység, azaz az EU egyik alapértéke miatt feküdtek keresztbe Timmermans elnökségének. (A konfliktus szinte bizonyosan nem tűnik el, mert a holland politikus várhatóan a von der Leyen által vezetett Bizottságban is a jogállamisággal kapcsolatos területet viszi majd.)

A visegrádiak elkerülték a legnagyobb veszélyt. Fotó: AFP/POOL/Olivier Hoslet

3. Ursula von der Leyen és a visegrádiak korlátozott csapásmérő ereje

Nyugat-Európa és a francia-német tandem dominálja a legfontosabb uniós állásokat – ez a legfontosabb tanulsága a keddi döntésnek. Noha a korábbi kombinációkban legalább a külügyi főtisztviselő vagy az Európai Parlament szintén megürülő elnöki pozíciója esetén felvetődött közép-kelet-európai politikus (előbbire például a szlovák szociáldemokrata Maroš Šefčovič, az Energia Unióért felelős biztos, utóbbira bolgár szocialista Szergej Sztanisev), végül egyetlen tisztségben sem lesz majd térségünkből származó döntéshozó. Annak ellenére sem, hogy kedd este az Európai Tanács éléről távozó lengyel Donald Tusk azt mondta, van esély, hogy a Parlament figyelembe vegye ezt a szempontot. Nem sokkal később kiderült, hogy a kudarcot vallott bajor csúcsjelölt nem indul a Parlament elnöki tisztéért, marad frakcióvezető, legfeljebb az ötéves uniós ciklus második felében célozza meg ezt a széket. Így a szokásjog szerint a második legnépesebb frakció, a szociáldemokraták jelölhetnek elnököt – ők azonban nem közép-kelet-európai, hanem olasz politikus, David-Maria Sassoli mellett döntöttek.

Azaz a nagy személyzeti helyezkedés mérlege a következő: a visegrádi négyek képesek elbuktatni egy-egy számukra kellemetlen jelöltet, de a térségből származó politikus hivatalba juttatásához erőtlenek.

Ursula von der Leyen elnöki jelöltségében az a jó, hogy szinte mindenki saját győzelmét ünnepelheti. A Néppártiak azt, hogy végsősoron az ő emberük került oda, Macron azt, hogy nem az általa korábban sokat szidott csúcsjelölt, s különösen nem a leszólt Manfred Weber lesz az elnök. Az olaszok meg a visegrádiak annak örülnek, hogy elkerülték a Timmermans-csapdát, a liberálisok pedig annak, hogy nézeteikkel kompatibilis ember lesz Európa egyik meghatározó politikusa az elkövetkező öt évben. Még leginkább a szocdemek morognak, a velük Berlinben koalícióban kormányzó Angela Merkelnek ezért kellett végül a szavazáson tartózkodnia.

Kérdés, hogy ez a berzenkedés a Bizottság majdani európai parlamenti megszavazásán politikai lázadássá érik-e. A politikusról július közepén szavaz az Európai Parlament, s ezt követően állíthatja össze biztosi csapatát, amelyről a jelöltek meghallgatását követően ősszel voksolnak. Von der Leyen neve különben nem most került elő először lehetséges befutóként, ezért a brüsszeli buborékban egyesek még azt is megkockáztatják: Angela Merkel kezdettől őt akarta, a Timmermans-opció mindig is csak elterelő hadművelet volt. (Ennek viszont ellentmond, hogy a német kancellár oszakai alkuja elleni néppárti lázadás komoly presztízsveszteség Merkelnek.)

Tény, hogy von der Leyennek már az oviban is az uniós zászló lehetett a jele. Az orvos végzettségű politikus Brüsszelben született, mert édesapja, Alsó-Szászország későbbi miniszterelnöke a Bizottság főtisztviselője volt. A jelölt tökéletesen beszél angolul és franciául, 1990 óta politizál a CDU-ban és az egyetlen, aki Merkel 2005-ös kancellári hivatalba lépése óta. Előbb a család-, majd a szociális ügyekért felelős miniszter volt, 2013 óta pedig a német politikában hagyományosan hálátlannak számító védelmi miniszteri posztot tölti be. Noha az ebben a pozícióban eltöltött hat év rekordnak számít, a botrányok utolérték: sokat bírálták a német hadsereg gyenge felszereltsége miatt, a német parlament pedig 2018 végén vizsgálóbizottságot állított fel a tárca gyanús szerződéseinek kivizsgálására.

Von der Leyen védelmi miniszterként 2015-ben. Fotó: dpa/Bernd von Jutrczenka

Talán ezzel is magyarázható, hogy a német közvélemény-kutatásokban az egyik legnépszerűtlenebb kormányzati szereplő. A hétgyermekes családanya a CDU liberális szárnyához tartozik: Angela Merkellel szemben például megszavazta az azonos neműek házasodását lehetővé tevő törvényt, 2011-ben pedig arról beszélt, hogy az EU-nak olyan szövetségi állammá kellene válnia, amilyen Svájc vagy Németország – ez pedig szöges ellentéte a magyar kormány által is vallott „nemzetek Európája”-koncepciónak. (Igaz, később hozzátette, ezt legfeljebb gyerekei vagy unokái fogják megérni.) Von der Leyent sokáig Merkel utódjának tartották, a kancellár azonban, noha meghagyta miniszteri pozíciójában, a CDU elnöki posztjára Annegret Kramp-Karrenbauer tartotta megfelelőbbnek.

4. Az új uniós leosztás hatása Magyarországra

Számunkra persze az a legérdekesebb, hogy Ursula von der Leyen és az új uniós vezetői csapat mit hoz majd Magyarország számára. Első pillantásra minden rendben van: Orbán Viktor miniszterelnök elégedetten nyilatkozott arról, hogy a visegrádiak meggátolták a „Magyarországot nem tisztelő” Frans Timmermans elnökségét, a „hétgyermekes családanya” von der Leyen jelöltségét pedig a magyar kormány támogatja. A folyamatokat jól ismerő bizottsági forrásunk szerint Emmanuel Macron francia államfő és a visegrádiakat informálisan vezető Orbán Viktor megállapodtak abban, hogy egységfrontot alkotnak a csúcsjelölti rendszer, azaz elsősorban Manfred Weber megbuktatására, egyben mindent megtesznek a francia brexitfőtárgyaló, Michel Barnier bizottsági elnöki kinevezése érdekében. Ezt lényegében Manfred Weber is megerősítette, a Politico szerint ugyanis az Európai Néppárt frakcióülésén azt mondta, „Macron és Orbán ölte meg a csúcsjelölti rendszert.” Az alkut azonban a francia államfő saját hatalmi érdekeinek megfelelően lazán kezelte. Rábólintott volna a másik csúcsjelölt Frans Timmermansra, akit a visegrádiak és a magyar miniszterelnök is halálos veszedelemként azonosított. Majd ő maga javasolta von der Leyent, s eszébe nem jutott Barnier mellett lobbizni.

„Hétfő este komoly pánik volt a visegrádi kormányfők között. Akkor úgy tűnt, hogy Timmermans lehet bizottsági elnök, az Orbán Viktorral konfliktusban álló Manfred Weber az Európai Parlamentet, a Magyarországot és a visegrádi államokat például a migráció kérdésében többször bíráló Charles Michel pedig az Európai Tanácsot vezetheti”

– idézi fel a történteket emberünk.

Ehhez képest Timmermans bizottsági elnökségének meggátolása valóban siker, de mint említettük, az új Bizottságban is várhatóan a jogállamiságért felelős alelnök lesz. Alighanem kettőzött erővel küzd majd az őt a legmagasabb pozíciótól elütő közép-európaiak ellen. Bár Weber nem lesz a Parlament első embere, afelől nincs kétségünk, hogy egy olasz baloldali politikus sem fogja a tenyerén hordozni a visegrádi államokat. A belga Charles Michel ráadásul az Európai Tanács elnöke lett – az ő profiljába és idejébe pedig bőven belefér majd a jogállami visszásságok bírálata. S noha a napi politikai iszapbirkózás szempontjából a pozíció kevésbé fontos, az Európai Unió külügyi főképviselője sem éppen tőről metszett konzervatív. Szájer József fideszes európai parlamenti képviselő visszaemlékezése szerint a spanyol szocialista Joseph Borell már a később kudarcba fulladt európai alkotmányt előkészítő 2002-2003-as konvenció során olyan hevességgel küzdött Európa keresztény gyökereinek említése ellen, mintha egy XVIII. századi antiklerikális pamfletből lépett volna elő.

Még a most ünnepelt von der Leyenről is gyorsan kiderülhet, hogy egy tálból cseresznyézik Soros Györggyel. A politikus 2015-ben például bírálta a magyar kormányt, amikor a könnygázt használtak a magyar határon a migránsokkal szemben. (Meg is kapta a magáét Szijjártó Péter külügyminisztertől.) Tovább növeli az összecsapás valószínűségét, hogy az új Bizottság őszi felállását követően élesbe fordulnak a 2021-2027 közötti uniós költségvetésről szóló tárgyalások. Márpedig több nyugati kormány feltett szándéka, hogy a támogatások kifizetését jogállamisági kritériumokhoz kössék, ami ellen a hetes cikkely szerinti eljárás alatt álló Magyarország és Lengyelország kézzel-lábbal küzd. Erről rendszeresen beszélnek a Benelux- és a skandináv államok, de a német politikában is vannak pártfogói – hamarosan elválik, hogy Ursula von der Leyen közéjük tartozik-e.

 

Borítókép: AFP/John MacDougall

A Válasz Online jövője olvasóinkon múlik! Két hónap alatt 1500 támogatót gyűjtünk. Csatlakozzon hozzánk most!

Kategória: Világmagyarázat