Miért mindig a gonosz játssza a főszerepet? – Atwood utolsó nagy története
A szolgálólány meséjének szerzője egész életében rettenetes világokat teremtett, most azonban egy szerethetőről mesél: a sajátjáról. Margaret Atwood memoárjában ott a huszadik század minden őrülete, és a huszonegyedik század összes furcsasága: a diktatúrák, a feminizmus, az irodalom és egy több évtizedes szerelem. Az Életek könyve – Memoárféleség több mint hétszáz oldalnyi csevegés, amit kizárólag Atwood rajongóinak ajánlunk. Ők viszont alighanem azt kívánják majd, bárcsak soha ne érne véget. Recenzió.
– Tehát A szolgálólány meséje életrajzi mű – jelentette ki.
– Nem az – feleltem.
– De igen.
– De nem. A jövőben játszódik – válaszoltam.
– Az nem mentség.
Margaret Atwood ilyen beszélgetéseket folytat az olvasókkal – és az olvasónak mindig igaza van. Atwood regénye tele van életdarabokkal: kis cafatokkal a hatvanas évek Harvardjáról, az ember elképedve olvassa, hogyan bántak a hallgatónőkkel. Ahogy azt is, a nyolcvanas évek kelet-európai életének unalmas repedezettsége milyen izgalmas volt a kanadai Atwood számára. (Most így visszaolvasva már nekünk is.)
Atwood 87 éves. Az Életek könyve – Memoárféleség című új kötetével azt szeretné, ha szépen elbúcsúznánk tőle, leszoknánk róla, de nem tudunk. Megnyugtatóbb hely a világ, amíg van egy Atwoodunk. Ahogy az is, hogy ilyen béna címmel is lehet sikerkönyvet írni. Mindegy is, hiszen csak azt kell ráírni jó nagy betűkkel: Atwood. A többi csupán annak megkülönböztetésére szolgál, ez melyik könyve. Az új? Vagy egy régebbi?
A könyvet nem ajánlom másnak, csak Atwood-rajongóknak. A többiek számára ez csak locsogás. Ők előbb olvassanak regényt, verset vagy interjúkat tőle. Ha túllesznek a „beavatáson”, akkor jöhet az Életek könyve.
A kanadai írónő 87 év alatt számos remek regényt, esszét, filmforgatókönyvet írt. Ráadásul azon kevés író egyike, akik politikai aktivistaként is maradandót alkottak. Kevesen tudják nála hitelesebben képviselni a zöld gondolatot, és még a feminizmus gyűlölőit is elgondolkodtatja azzal, ahogy a férfi–nő viszonyról mesélni tud. Kötete azért viseli az Életek könyve címet, mert nagyrészt a néhány éve elhunyt párjához, Graeme Gibsonhoz fűződő kapcsolatának állít emléket. Egy hosszú együttélésnek, ami nem volt házasság, sok szempontból mégis meglepően konzervatív családfelfogást tükröz. Ki várná ezt egy feminista írótól?
Atwood nevet rajtunk: miért gondoljuk, hogy a szabadság és az elköteleződés egymással ellentétes fogalmak?
Újabb és újabb műveket viszont igen, de Atwood igyekszik hűteni a várakozást. Most még írt egy testamentumot, de nem hívhatta így, mert A szolgálólány meséjének folytatásánál (Testamentumok) már elhasználta ezt a címet. Lett hát valami memoárféleség.
Vaskos kötet, de olvasni olyan, mintha leülnénk valahova egy félreeső sarokba Atwooddal, egy pohár könnyű borral, és mesélni kezdene, élvezné, hogy nem köti a regényírói fegyelem, beszélhet bármennyit bármiről. Barátok között van, fecseghet, szívesen hallgatjuk, akár reggelig is. Nem baj, hogy a történetek néha szakadozottak, néha elvesznek a részletekben. Rajta kívül ki gondolná, hogy meg kell magyarázni, mit jelentett anno egy miniszoknya? Milyen üzenete volt annak, ami ma csak egy szexi ruhadarab? Milyen volt nőként egyetemre járni, és ezzel perverzek célpontjává válni? Vagy csak kemény kontaktlencsét lehetett kapni, ami egy vagyonba került, viszont könnyen kipottyant a szemből? Volt ezért egy olyan időszak, amikor a „Ne mozdulj, kiesett X kontaktlencséje” mondat után mindenki négykézlábra ereszkedett, és milliméterről milliméterre óvatosan vizsgálni kezdte a környezetét – legyen az válogatott hokimeccs élő televíziós közvetítése vagy egy szimpla házibuli. Atwood emlékezete megőrizte ezeket a furcsaságokat, és igazán megkönnyebbülten ismerhetjük fel: a világ mindig bolond hely marad, a mi korunk is az, de majd csak akkor látjuk, amikor a vészesen komolyan vett dolgok elmaradoznak mellőlünk.
Nem mernék megesküdni rá, hogy ezt a könyvet Atwood írta, a hangulata olyan, mintha mesélt volna az életéről, a regényei keletkezéséről. Egy ügyes szerkesztő pedig reszelgetett volna rajta egy kicsit. Nem sokat.

Akik olvassuk őt, valószínűleg eleve úgy gondolunk rá, hogy Atwood nem egy személy, hanem egy könyvkupac. Nem egy különleges szemlélettel és íráskészséggel rendelkező nő valahol Kanadában, aki mítoszokat éleszt újra, és új mítoszokat teremt: az atwoodság a jó műveinek összessége. Az írónő életéből legfeljebb az fontos, ami érthetővé teszi, hogy A szolgálólány meséje, a Pénelopeia, az Alias Grace, az Ehető nő vagy A vak bérgyilkos miért értékes mű. Ha kapcsolódik az életművéhez, akkor érdekes, hogy Margaret úgy nézte a szerelmével az éjszakai eget, hogy nem a csillagok foglalkoztatták, hanem a köztük levő sötétség. Ha nem kapcsolódik, akkor magánügy, nincs közünk hozzá.
A nem annyira izgalmas részletekben is ott van az a kivételes képessége, hogy egy egész életet el tud mesélni egyetlen képben: apja gyerekként talált egy nagy zöld selyemhernyót, hazavitte, etette, figyelte a bebábozódását, és amikor a hatalmas, díszes lepke kirepült a bábból, kész, el is dőlt a sorsa, és a kis Atwoodé is. Az egyik rovarász (entomológus) vagy mifene, a másik zöld aktivista lett.
Az anyja, hopp, lecsúszott egy lépcső korlátján, és kész, ennyi, ott az életre szóló szerelem. Mindenki szeretne egy olyan világot, amelyikben léteznek ilyen lepkék és korlátok, ezért jó Atwood memoárjában időzni. Visszaemlékezésében a nagy művek köré rendezi az életét, de közben van egy kis covid. A már akkor is nyolcvan fölötti Atwood kávézós sétákat tesz reggelente a barátaival, sátrat ver az udvarra, hogy vendégeket fogadhasson, és az ablakon keresztül beszélgethessenek. Az ő világában madarász vigyáz a pandémia ideje alatt a gyerekekre, akik nem izolálódnak, mert folyton az erdőt járják.
Nagyon idős már, ezért csupa halottról ír, megengedheti magának, hogy szép történeteket meséljen róluk. Senki sem fogja hiányolni a vitriolt a tolláról. Vagy azt mondani, nem így volt, meghalt már mindenki.
Már gyerekként tudta, hogy a pozitív szereplők végtelenül unalmasak. „A csinos, slágerszámokkal ellátott Hófehérke tárgya a cselekvésnek, de ő maga nem cselekszik; a legjobb jelenetek a gonosz királynénak jutnak. Minden író tudja, hogy ez az igazság. És minden író tudja, nincs cselekmény a gonosz királyné vagy avatárjai, a földönkívüliek inváziója, a hurrikán, a házasságtörő, a rémisztő öngyilkos, a repülőgépen lévő kígyók, a vidéki házban megjelenő gyilkos nélkül.”
A regény világát a gonoszok mozgatják.
Atwood világát a jó emberek.
A kötetben az a legmegragadóbb, hogy egy olyan író, aki a kegyetlenség, az elnyomás és az emberi gonoszság egyik legnagyszerűbb ábrázolója, a saját életét a szeretet, a barátság és a másokon való segítés történeteként meséli el.
Miközben élete nagy fordulópontjai zajlanak, ő a nagy regényeibe menekül, vigasztalóan hat rá, hogy ott ő alakítja a sorsokat, ő határozza meg a következő lépést. A kígyó az ő érintésére mászik elő a repülőgép szőnyegje alól, míg az életben a legjobb szándék ellenére is minden elromolhat, és persze egy csomószor el is romlik.
Közben megéli élete legnagyobb drámáját, a társa halálát. Atwood egy matracon alszik a férje mellett a földön a kórházban, felváltva a gyerekeivel. Madárhangokat, zenét játszanak le a férfinak, mindenki elmondja, mennyire szereti. Amikor meghal, nem szégyelli elmondani, hogy az egész család megkönnyebbülést érzett. Legalábbis átmenetileg. Atwood felismerése szerint a gyász nem enyhül, nincs hét szakasza. Pont olyan mindig.
Rögtön fellép, majd azonnal turnéra indul. Világszerte szórakoztató társakat szerveznek mellé a fellépései közben, hogy egy percre se legyen egyedül. Az olvasói mellette ülnek vonaton, taxiban és repülőn, vicceket mesélnek. Ismeretlen rajongók nevettetik, hogy ne haljon bele a gyászba. Vagy fél évig úton van, ennyi időre van szüksége, hogy haza tudjon térni az üres szék mellé, amin már sosem ül a férje. „Borges állítja, hogy Dante azért írta meg az egész Isteni színjátékot, hogy életre keltse a halott Beatricét, hogy még egyszer láthassa és beszélhessen vele” – alighanem ez a könyv is hasonló céllal születhetett. A kiadó az írónő memoárját látta benne. Atwood Graeme-et.
Amilyen nehezen indul a pályája, olyan magas csúcsra ér, az egész világ imádja. Az 1985-ben írt A szolgálólány meséjéről hamar kiderült, hogy fontos mű, 1990-ben film is készült belőle, de a popkultúra részévé igazán Donald Trump megválasztása, és a regényből 2017-ben indult sorozat tette. Kit érdekel egy disztópia, amíg az emberek nem érzik az ellenutópia jeleit a saját bőrükön?
Pedig a mű eleinte vegyes fogadtatást kapott, a kritikák megoszlottak, a Harvard elemzői fanyalogtak, értjük miért. Azután egyszer csak berobbant a regény. Oktatási tananyag lett, mert remekül lehet vitatkozni róla. Majd jött a sorozat, ahogy Atwood más regényeiből is készültek filmes adaptációk.
Műveinek olyan erős a képi világa, hogy forgatókönyvként is megállják a helyüket.
A memoár számos szórakoztató része közül az egyik, ahogy bosszút áll a Harvardon, ahol irodalomtörténetet tanult. Az írónő szerint nőnek lenni a világ egyik leghíresebb egyetemén sem volt egyszerű a hatvanas években, egy piros alsószoknya például elég lehetett a kirúgáshoz. A szolgálólány meséjének számos helyszínét a Harvard Egyetemnek otthont adó Cambridge épületeiről mintázta. A kivégzettek holttestét a Harvard-falon tették közszemlére, a Lélektekercseket a Harvard Coopban lehetett megvásárolni, a szolgálólányok ruháit a Brattle Színházban átvenni, de a regényben nem így hívták.

Atwood regényének keletkezésében fontos szerepet játszanak a kelet-európaiak. Egy lengyel nő hívta fel a figyelmét a politikai kereszténység jelenségére, még Ronald Reagan elnöksége idején. 1981-ben konstatálja, hogy a vallásos jobboldal politikai erőként kezd fellépni. Ettől kezdve gondolkodik úgy, ha egyszer az Egyesült Államokban diktatúra lenne, akkor az nem a vallás üldözésén alapulna, mint a szocialista modell, éppen ellenkezőleg. Keresztény teokráciában gondolkodik, vagyis abban, hogy istentelen dolgokat cselekednek az Isten nevében. (Mint ahogy egyébként ennek Amerikában is komoly hagyománya van, gondoljunk csak a salemi boszorkányokra, Atwood egyik kutatási területére.)
1984-ben Atwood Nyugat-Berlinbe látogatott, és ott szembesült vele, hogy az orosz megszállás idején tömegesen – és az írónő szerint – parancsra megerőszakolt nők milyen dühös öregasszonyok lettek. Sokan megéltük azt, amire Atwood rácsodálkozott: Kelet-Németországnak olyan pénze volt, amire át lehetett váltani a nyugati valutákat, de ugyanez a folyamat fordítva már nem működött. Ha keletnémet márkát vettél, akkor azért nem nagyon tudtál mit vásárolni, de egy pocsék fagylaltra még mindig nagyobb esélyed volt, mint visszaváltani. A besúgókkal átszőtt világban csak a szabad levegőn szabad beszélgetni, mert az erdőkben nehezebb lehallgatni az embereket – ez a tudás valaha a mi világunk része volt, talán nem is olyan régen. A kanadai írónő számára viszont a létező diktatúra pont olyan érdekes volt, mint az apjának a selyemlepke. Atwood például azonnal felmérte, hogy nem mindenhol van az egyháznak olyan negatív szerepe, mint A szolgálólány meséjében megteremtett világban. Lengyelországban például szerinte a katolikus egyház végig alternatív hatalmi centrumként működött, ezért nem tudták a szovjet megszállás alatt a lengyeleket megtörni.
Atwood, bár jelölt volt a Booker-díjra, nem tudta megnyerni A szolgálólány meséjével. Később kétszer megkapta, az irodalmi Nobel-díjat viszont még nem, és talán már nem is fogja, mert aligha fognak a közeljövőben újabb kanadai nőt díjazni, idén ugyanis Anne Carson költőt tüntették ki.
Atwood lassan elköszön: „Előbb vagy utóbb a testem úgy dönt, hogy önálló kalandra indul, függetlenül attól, én mit szeretnék. De egyelőre együtt vagyunk.”
Búcsúként megírta saját nekrológját több mint hétszáz oldalon.
Margaret Atwood: Életek könyve – Memoárféleség
Jelenkor, 2026.
Nyitókép: Margaret Atwood Stockholmban 2024. november 4-én (fotó: AFP/TT News Agency/Thomas Karlsson)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

