Padlója alatt vallatott az ÁVH, filmet csinált róla – Timár Sára a múlttal való szembenézésről – Válasz Online
 

Padlója alatt vallatott az ÁVH, filmet csinált róla – Timár Sára a múlttal való szembenézésről

Sashegyi Zsófia
Sashegyi Zsófia
| 2026.11.16. | Interjú Kult

Itthon kétszer is visszadobta a Magyar Média Mecenatúra, így francia pénzből készült el a film az ÁVH titkos budai börtönéről, és – noha ízig-vérig magyar történet – Franciaországban mutatták be először. Timár Sára Alattunk dobog című filmjében egy Virányos úti ház sötét múltja tárul fel, miközben a filmkészítő rengeteg érzelemmel mesél arról, hogyan kötődik ő és a családja az épülethez, amely az otthonuk. A történész-fotográfus-filmrendezőt nemcsak az egykori Bilkei Pap-villáról kérdeztük, amelyet kihallgatóházzá alakítottak, és amelyben többek között Rajkot, Kádárt és Demény Pált is vallatták. Beszélgettünk arról is, mennyire vágyik a fiatalabb generáció arra, hogy végre feloldjuk a társadalmat mérgező tabukat. És persze arról, hogyan találja meg az ember a saját útját olyan szülők mellett, mint az idén nyáron elhunyt koreográfus, néptáncgyűjtő, a Bartók Táncegyüttes alapítója, Timár Sándor, valamint nagy karriert befutott táncos felesége, Timár Böske. Az Alattunk dobog című filmet, amely decembertől kerül a mozikba, november 21-én, a 23. Verzió Filmfesztiválon láthatja először a magyar közönség. Interjú.

hirdetes

– Az Alattunk dobog nem hagyományos dokumentumfilm. Milyen műfajba sorolná?

– Semmiképpen sem ismeretterjesztő vagy riportfilm. A személyesség nagy szerepet játszik benne, így – bár minden, amit a történészi kutatásaimból felhasználok benne, megállja a helyét – nem objektív. Filmként tekintek rá, amely nem színészekkel, hanem élő szereplőkkel dolgozik.

– Ilyennek tervezte?

– Nem, először egy tévében is bemutatható ismeretterjesztő filmre gondoltam. Nem sok tapasztalatom volt a dokumentumfilmezésben, hiszen eredetileg fotós vagyok. Úgy gondoltam, ennek a témának ez állna jól, de ahogy beleástam magam a munkába, a film fejlesztési szakaszában egyértelművé vált számomra, hogy akkor lesz ennek a történetnek ereje, ha magamat is beleteszem. Onnantól kezdve, hogy a személyesség kezdte irányítani a dramaturgiát, beléptek az érzelmek, és így az egész koncepció megváltozott. Talán a kreatív dokumentumfilm kifejezést szokták erre a műfajra használni, de ez is olyan nehezen megfogható.

– Miért volt megkerülhetetlen, hogy magát is beletegye?

– Évekbe telt, mire rá tudtam venni a családomat, hogy szívvel-lélekkel bekapcsolódjanak a munkámba.

Összetett feladat elé állítottam őket, hiszen egy olyan családdal akartam már-már az intimitás határait feszegető, személyes filmet forgatni, amelyről már amúgy is készült riportfilm, így a családtagok hozták azt az arcukat, amelynek szintén meg kellett felelniük. Látták, mennyire gyötrődöm, és mennyire akarom ezt a filmet, úgyhogy végül beadták a derekukat. Úgy éreztem, nem lenne fair velük szemben, ha én ezek után a kamera mögött maradnék, hiszen az egész gondolatmenet a házról, a történelemről, a motivációról az én történetem volt, nem az övék.

– Ki berzenkedett a leginkább ettől a forgatástól?

– A fiatalabbik bátyám és anyukám.

– Bár az édesanyja, Timár Böske a filmben minden egyes megnyilvánulásával jelzi, mennyire borzad a ház történetétől, érzelmileg látszólag mégis őt mozgatja meg a téma az önéhez hasonló mértékben.

– Igen, de neki meg kellett barátkoznia azzal is, hogy itt most nem az a fiatal és gyönyörű, ötgyerekes anyuka, aki szép tánckarriert tudhat maga mögött, ahogyan a családunkról készített korábbi portréfilmekben ábrázolták. Az én filmemben már élete egy másik korszakában, idősebb korában, hétköznapi helyzetekben látható, bár nekem most is gyönyörű. Nem is szereti magát ebben a filmben, pedig nagyon fontos szereplő, hiszen ő fogja össze az egész családot, és ő a ház egyik igazi lelke. És még egy okból: én őszintén kíváncsi voltam a véleményére. Úgy érzem, még ha nem is mindenben értünk egyet, sok mindenben igaza van.

– Miért akarta ilyen rögeszmésen ezt a filmet?

– Egy fotósorozattal kezdődött minden. 2016 körül dokumentálni kezdtem a pincében talált tárgyakat, a ház apró részleteit, hangulatait. Aztán azon kaptam magam, hogy úton-útfélen apukámat fotózom, aki akkor már szép lassan sétált kifelé az életünkből. Már akkoriban felfigyeltem rá, hogy az érdeklődésem egyszerre irányul a történelem izgalmas fordulataira és arra, hogy ez az én otthonom, amihez kötődöm, és amiről nyomot akarok hagyni. Ezt később úgy fogalmaztam meg: olyan a filmem, mint egy szerelmeslevél, amelyet én írok a háznak, és amelyben benne van ez a se vele, se nélküle kapcsolat. Egyszerre kötődöm hozzá, egyszerre hagynám itt, egyszerre fájdalmas és szeretetteljes a kapcsolatom azzal a hellyel, ahol felnőttem.

– Mikor szembesült először a ház történetével?

– Gyerekként. Mi ezzel együtt nőttünk fel. Apukám időről időre mondott róla dolgokat. Amikor a pincében voltunk, vagy csak úgy, máskor. Fokozatosan megértettem, mit jelent az, hogy ez egy kihallgatóház volt. Amikor történelem szakos lettem, akkor esett le, milyen furcsa, hogy mi ebben a házban élünk, de érdekes módon nem akkor, hanem később, már fotográfusként kezdett el ez igazán foglalkoztatni. A művészet sokat segít abban, hogy az ember máshogy nézzen rá olyan objektív dolgokra, mint a történelmi tények. Az alkotói hozzáállás teljesen más megvilágításba helyezi a dolgokat. Nagyon bántott, hogy van itt valami, aminek jelentősége van, és ami mellett mégis elmegyünk. Ez indította el bennem azt a folyamatot, amelynek eredményeként végül foglalkozni kezdtem a témával.

– A film tanúsága szerint eléggé egyedül van ezzel a gondolattal a családjában. Van, aki értetlenül áll előtte, van, aki érti, de nem érzi át igazán, és van az édesanyja, aki átérzi, mégis hárítja a téma ilyen módon való feldolgozását. Ez nem keserítette el?

– Nem, mert az egész magyar társadalom ilyen. Most, az iratnyilvánosság körül kialakult helyzetben szépen kirajzolódik, milyen nagy kérdés ez az országban. Ha olvassuk a kommenteket, a Tamás Gáspár Miklós-féle gondolattól – hogy el kellett volna süllyeszteni az egész iratanyagot a Dunában – addig, hogy ezt nem így vagy nem most kellett volna meglépni, mindenfélét olvashatunk. A mai napig vita tárgya, hogy mikor késő, és mikor korai szembenézni a múlttal.

Szerintem az én generációm már nagyon szeretné, hogy ez a tabu véget érjen, mert ez egy kínos, kellemetlen, a társadalmat mérgező valami.

Egy 70–80 éves embertől nem várhatom el, hogy azt mondja, mindegy, de nekünk már könnyebb meglépni ezt. Azt gondolom, ha nem is sikerült ez az első kör a legzökkenőmentesebben, és kérdéseket vet fel az, ahogyan mindez történt, akkor is muszáj elindulni ezen az úton, amelynek a végén ezek a tabuk és szégyellnivaló dolgok többé nem mérgezik majd a társadalmat.

Timár Sándor portréja lánya lakásában
A Timár házaspár által alapított gyerektáncegyüttes plakátja (fotók: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

– Az édesanyja úgy fogalmazta ezt meg a film egy pontján: „Nincs az olyan messze, amikor ezek a borzalmak történtek, úgyhogy szerintem még kell idő…”

– Valószínűleg igaza van, hiszen máskülönben nem így reagálna a társadalom most, de kérdés, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor már nem félünk ezekről a dolgokról beszélni.

– A házuk eredeti tulajdonosára, Bilkei Pap Zoltánra nem sok szót veszteget a filmben. Miért?

– Van egy évek óta tartó emlékezetpolitikai vita Bilkei Pap Zoltán körül Ungváry Krisztián és Schmidt Mária között a Terror Háza Múzeum kapcsán, és én nem akartam beszállni ebbe a polémiába, mert ismerem a Magyarországon élő leszármazottak családi drámáját. A film készítésébe őket is be tudtam vonni, csak nem akartak névvel, arccal szerepelni benne. Nem akartam kihagyni ezt a szálat, hiszen hihetetlenül érdekes, hogy egyetlen ház történetéhez ennyi izgalmas szál kötődik, és fontos elem volt az is, hogy a Bilkei Pap család Zoltán miatt vesztette el ezt a villát. A forrásanyag alapján nehéz felmenteni Bilkei Pap Zoltánt, de az biztos, hogy nagyon csúnyán bántak a családdal. Az, hogy évekig titkolták a közeli hozzátartozók előtt, hogy Zoltánt már rég felakasztották, érthető módon óriási traumát okozott nekik. A magyar emlékezetpolitika az elmúlt években az áldozati szereppel azonosult, és úgy tűnhetett, erre tökéletesen rímel Bilkei Pap Zoltán története, de így mégsem állja meg teljesen a helyét. A kényszeres tettes-áldozat szembeállítás helyett szerintem nyitnunk kellene a komplexebb, árnyaltabb történelemszemlélet felé. Bilkei Pap Zoltáné irtó bonyolult ügy, amelyről külön filmet lehetne forgatni. Azt akartam csak felvillantani, hogy ez egy összetett probléma, amely megosztja a történészeket, és amelyben nem én fogok igazságot tenni, mert magam sem látom igazán át.

– Érdekes, amit arról mondott, hogyan alakította át a művészi látásmód a szikár tényeket, mert a filmet nézve az az ember benyomása, hogy bár minden momentumot felvillant, ami az egykori kihallgatóház történetében fontos, mentes a történelmi ismeretterjesztő filmek kényszeres adathalmozásától.

– Pedig volt bennem ilyen kényszer, amíg kutattam, de a két vágóval, akikkel dolgoztam – Láng Alexandrával és egy híres, arab származású francia vágóval, Qutaiba Barhamjival – nagyon sok vitánk volt erről. Ők tekerték le ezt az általam hozott történészi attitűdöt, ők győztek meg arról, hogy inkább filmként tekintsek erre a projektre, mert az érzelmek váltanak ki igazi kapcsolódást a nézőből. Idővel aztán én is beláttam, hogy akkor fogok tudni újat mondani, ha így tálaljuk ezt a témát, hiszen az ÁVH-ról már rengeteg film készült. Az én nézőpontom úgy tud érvényesülni, ha a film arról szól, hogy létezik egy ilyen különös hely, amelyre mindenki máshogy néz – és mindenkinek egy kicsit igaza van. A saját filmem lehetőségeit is időközben értettem meg. Az Alattunk dobog tulajdonképpen a múltunkhoz való viszonyrendszerről szól.

Timár Sára: „Kérdés, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor már nem félünk ezekről a dolgokról beszélni” (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

– Az ön múlthoz való viszonyulására minden bizonnyal nagy hatással volt az, hogy az édesapja annak szentelte az életét, hogy az utolsó pillanatban átmentse a magyar néptáncot a jövőnek. Ezért jelenik meg olyan sok tánc a filmben?

– A sok tánc azért jelenik meg a filmben, mert mi ezt hoztuk a házba, amelynek már volt egy története, és amelynek most már mi is egy korszakát jelentjük, hiszen 1989 óta élünk itt. Számomra a tánc mindannak a kontrasztjaként jelenik meg, ami korábban itt történt. Az volt az érzésem, mintha apukám, aki tudta, milyen sötét dolgok történtek ebben a házban, a szépséggel próbálta volna eltakarni mindezt.

A tánc a létezés szeretete. Azért jelenik meg újra és újra, mert az élet is ilyen: a rossz mellett ott van a jó is, a fájdalom mellett az öröm.

De nem szeretném megkerülni a kérdést: igen, apukámtól örököltem a múlt felé fordulást és az attól való félelmet, hogy valami elvész, ha nem dokumentáljuk. A forgatás közben az is motivált, hogy ne felejtődjön el ez a történet, ahogy az ő életműve sem csak a koreografálásról szólt, hanem a gyűjtés is fontos része volt. Azért járta a vidéket, hogy az utolsó pillanatban megmentse azokat a táncformákat, amelyeket ma, részben neki köszönhetően, olyan sokan ismerhetünk.

– A filmben hangsúlyos szerepet kap az édesapjához fűződő viszonya. Igazi lila ködös apa-lánya viszony volt?

– Öt fia között én voltam az egyetlen lány, és egy apa szerintem kicsit máshogy viszonyul a lányához. Ha lila ködös nem is volt mindig, nagyon különleges apa-lánya kapcsolat volt a miénk. Engem rendkívül inspirált az egész lénye, bár nem volt egy klasszikus apuka, hiszen koreográfusként, alkotóművészként eléggé a saját világában élt. Én mégis nagyon tudtam hozzá kapcsolódni.

– Ő mit szólna a filmhez?

– Szerintem büszke lenne rá, fontosnak tartotta volna, hogy megcsináljam. Amikor még csak fotóprojektként élt bennem, sokat kérdezgettem, emlékszik-e valamire, talált-e valami érdekeset a padlás átépítésekor vagy közvetlenül a beköltözésünk után. De sajnos mire hozzáférhetővé váltak a dokumentumok, és mire a szomszédok, akik régen itt éltek velünk, már nem voltak jelen, és csak a családunk lakta a házat, ő már nem volt elérhető.

Timár Sándor koreográfus, táncpedagógus (j) Bulyáki Gergellyel, a népművészet mesterével (b2) Nagyecseden 1977-ben (fotó: Fortepan/Szalay Zoltán)

– Akik önök körül éltek a ház másik lakásaiban, mind kapcsolódtak az ÁVH-hoz valamilyen módon?

– Igen. Alattunk három lakás volt, a bennük lakók az ötvenes évek óta éltek itt. A szüleimnek volt egy sejtésük arról, hogy ők is érintettek lehettek az állambiztonságnál. Egyébként jóban voltunk velük, már idős emberekként ismertük meg őket, és a szüleim biztosan kínosan élték volna meg, ha akkor kezdek filmforgatásba, amikor ők még élnek.

– Lekáderezte őket?

– Igen, mert a kutatásom része volt, hogy megértsem, mi lett a ház sorsa a kihallgatóvilla felszámolása után, és végül összeállt a kép: a szomszédok közül többen is az ÁVH-nál voltak magas beosztásban. Egy idő után az egyik szomszéd hölgy is mesélni kezdett róluk, de egészen döbbenetes utakon is érkeztek hozzánk információk a házról. A filmben is benne van, hogy például megtörtént: Amerikából jött egy látogatónk, aki felismerte a házat, és elmondta, amit tudott róla. Az ÁVH felső vezetéséről már évtizedek óta elérhetők információk. Ezeknek a személyeknek egy része az ÁBTL online felületein, részben különböző szakirodalmakban található meg, illetve név szerint szerepel Farkas Vladimir, Szász Béla és Demény Pál visszaemlékezéseiben is.

– Lehetséges, hogy a többi szomszéd is „dolgozott” ezek között a falak között, mielőtt ide költöztek volna?

– Itt kihallgatótisztek, verőemberek tevékenykedtek és Péter Gábor, akinek egyébként a konyhánk helyén volt az irodája.

– Az Így is épült a szocializmus című dokumentumfilmben szerepel az a dokumentum, amelyen Vass Zoltánnak beszámolnak arról, hány budai villát ürítettek ki a magas rangú elvtársak számára. Ezen Vass saját kezű feljegyzése is szerepel: „Helyes. De a leghatározottabban kérem, hogy szüntessük meg a lakókkal való ily súlyos önkényeskedést! Olvasva a listát, magamnak is rossz a lelkiismeretem. 114 lakás! Szörnyű!” Csak az önökéből lett vallatóház itt, a Virányosban?

– Nem, az iratok szerint több ilyen ház volt a Virányos úton, a mellettünk lévő biztosan az volt. Annak a pincéjét is átépítették zárkákká, és volt egy közös kapu is, amelyen át tudtak járni az ÁVH-sok egyikből a másikba. De a mi házunkat alakították át leghamarabb erre a célra, mivel a Bilkei Pap-ügy miatt ez került a leghamarabb a birtokukba. A visszaemlékezések szerint Péter Gábor személyesen jött el ide 1945-ben, amikor leleplezték Zoltánék tevékenységét. Szerintem neki már akkor megtetszett ez a hely, és lecsaptak rá. Demény Pál 1945 karácsonyán már itt raboskodott.

– Azért volt praktikus ezekből a villákból vallatóházat csinálni, mert a nagy kertjüknek köszönhetően elég távol álltak egymástól, így nem hallatszott ki a kínzások hangja?

– Igen. A miénk körül álló házakat is elég hamar megszerezték, mellettünk pedig sokáig nagy, fás terület volt, amelynek túloldalán álló villa is az övék lett állítólag. A magyarok nagyon barbár módon végezték ezeket a vallatásokat, és egy idő után szovjet elvtársak érkeztek, hogy segítsék például a Rajk-per koncepciójának előkészítését. Mivel az esztelen erőszak nem minden esetben vitte előre a kirakatper szereplőinek megtörését, ők a visszaemlékezések szerint „fejlettebb” módszereket is alkalmaztak, például pszichés taktikákat. Egy idő után a vallatásoknál kötelező volt egy szovjet kihallgatótisztnek is jelen lennie a magyar mellett. Farkas Vladimir visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy ezeket a tiszteket itt, a környéken lévő, elrekvirált házakban helyezték el. A Szarvas Gábor úttól a Fészek utcán át a Virányos útig sok helyre betelepültek, mert bár mára eléggé beépült, akkoriban ez egy meglehetősen csendes, szellősen beépített kertvárosi része volt Budának. A Rajk-per iratainak jó része nem maradt fenn, mert bezúzták őket, de a perújrafelvételek irataiban, miután leleplezték a koncepciókat, újra elkezdenek történeteket mesélni és utalni ezekre a villákra. Az Eötvös úti villára, ahol Rajk vallatását kezdték, és a miénkre is, ahol folytatták.

„Itt kihallgatótisztek, verőemberek tevékenykedtek”

– Nyomozott a többi környékbeli ÁVH-s ház után is?

– Igen, ezekről is találtam történeteket, amelyek nem kerültek be a filmünkbe. Ahogy azt is épphogy csak megemlítem, hogy Lazar Brankov pont a mi villánkból próbált kiszökni, azon a teraszon keresztül, ahol a gyerekkoromat töltöttem.

– Rengeteg információ lehet a birtokában ennek a környéknek az ÁVH-s múltjáról, aminek csak a töredéke került be a filmbe. Fog ezekkel kezdeni valamit?

– Mindenképp kellene. Korábban felmerült bennem, hogy történészként megírom ezt, akár doktori téma is lehetne, de a művészet sokkal jobban érdekel már. Felajánlottam, hogy átadom az ÁBTL-nek és a Müller Rolf által folyamatosan fejlesztett Topotéma oldalnak az összes anyagot, mert ott tudna hasznosulni. Ha máshogy nem, könyv formájában el kellene mesélni mindazt, amit megtudtam, mert történelmi és emberi szempontból is nagyon sok érdekes dologra bukkantam. Csak most egy kicsit pihenek.

– Amikor lementünk az imént a pincébe, utalt rá, hogy nem érzi túl komfortosnak a helyzetet, és hogy a filmforgatás befejezése óta kissé eltávolodott a témától. Miért?

– Mert egészen bele lehet őrülni ebbe a témába. Megszállottként dolgoztam ezen a filmen, a bátyám már azon élcelődött, hogy érdemes lenne filmet forgatni arról, ahogy újra és újra jövünk az operatőrrel, és lázasan forgatunk a pincében. Nekem egyébként

az elején rettenetesen nehéz volt feldolgozni, hogy a tér, amely az otthonom, egyszer csak forgatási helyszínné változott.

– Hogy lehet, hogy egy ennyire magyar történet francia koprodukcióban vált filmmé?

– 2017-ben baráti segítséggel kezdtünk forgatni, 2018-ban pedig elkezdtünk pályázni. Itt szeretném elmondani, mennyire hálás vagyok Vajda Gergő operatőrnek, aki a nulladik ponttól az utolsó percig mellettem állt, akkor is, ha volt pénz, akkor is, ha nem. Ha ő nincs, nem valósulhatott volna meg a filmünk. Kétszer is pályáztunk tévés történelmi film kategóriában a Magyar Média Mecenatúrához, és bár a szakmai bizottság azt mondta, ez volt a kedvenc projektjük, mégis mindkétszer nemleges választ kaptunk. Nem értettük, miért, de hagyjuk is most, hogy hogyan működött akkoriban a támogatási rendszer. A Nemzeti Filmintézethez (NFI) már nem is pályáztunk, mert láttuk, hogy a körülöttünk dolgozó kollégáknak állandóan visszadobják a terveit. Ráadásul addigra már annyira előrehaladott állapotban volt a francia koprodukció, hogy időveszteség lett volna az NFI-vel próbálkozni. Mire a Mecenatúrát és a Nemzeti Filmalapot összevonták, mi már kaptunk fejlesztési pénzt a Sundance Filmfesztivál Alapítványától, és utána elkezdtük építeni a francia kapcsolatot.

– Miért pont francia kapcsolatot építettek?

– Mivel Párizsban végeztem történelem mesterszakon, jól beszélek franciául, és a projekt bekerült az Eurodoc nevű produceri képzésre. Ez egy fizetős képzés, de csak komoly szelekcióval lehet bekerülni. Önerőből végeztem el, de tudtam, hogy ez majd kapukat nyit meg előttem, és így is lett. Ott ismertem meg Elise Hugot, aki a francia producerünk lett, valamint a vágót, Qutaiba Barhamjit. Ők Meggyes Krisztina magyar producerünk segítségével megismerték a magyar támogatási rendszert, és tisztában voltak azzal, hogy a franciával ellentétben ez nem feltétlenül csak szakmai alapon működik. Kint, ha megharcol az ember a projektjéért, előbb-utóbb célba ér. Ott ugyan rengeteg forduló van, de az írásra, a fejlesztésre, a gyártásra és az utómunkára is adnak támogatást. Ráadásul vannak regionális filmalapok is – mi a Loire régióba tartoztunk –, így a produkciós irodánk oda is pályázhatott. A francia egy, a magyartól nagyon különböző, erős szakmai alapokon működő filmtámogatási rendszer. Nem akarok beállni azoknak a rendezőknek a sorába, akik azt mondják: „Nekem nem adtak pénzt”, mert én azok után, hogy az elején visszadobták a munkámat, már nem is akartam Magyarországon pályázni. Utólag még örültem is neki, hogy nem az NFI-vel kell együttműködnöm, mert lássuk be, az NFI nem volt vonzó. Most reménykedünk benne, hogy igazságosabb és szakmaibb rendszer fog felállni.

– Az ősbemutató a franciaországi Biarritzban volt, a Fipadoc filmfesztiválon, októberben pedig Párizsban is bemutatták a filmet. Mit mond ez a történet a franciáknak?

– Bár a történet magyar, szerintem nagyon sok univerzális eleme van. A családi ház szimbolikája, amely kicsiben leképezi az országhoz való kapcsolódásunkat is, szerintem nem csak Magyarországon értelmezhető. A néptáncmotívumot pedig szerethetőnek és egzotikusnak találták. Egyébként a franciáknak is megvan a maguk problémája a múlttal, amellyel szembe kell nézniük. Gondolok itt a második világháborús kollaborációra vagy akár a gyarmati kérdésre. A magyar történelmet a kinti nagyközönség továbbra sem ismeri behatóan. Az utóbbi években az Orbán-rendszer miatt váltunk számukra érdekessé, sajnos nem pozitív értelemben.

– A filmben nyíltan beszél arról, hogy a családi táncegyüttesből, amelynek a testvéreivel együtt mindannyian tagjai voltak, azért lépett ki, hogy megtalálja a saját útját. Megtalálta?

– Igen. A fotóban és most már a filmben is otthon érzem magam. Ezeken keresztül tudom a legjobban kifejezni, amit szeretnék. A táncban ez nem ment volna így. Amikor történelem szakra jelentkeztem, úgy tűnt, valami teljesen objektív, a művészettől távol eső dologba keveredem, de örülök, hogy visszakanyarodtam a szüleim szemléletmódjához, és az ő életmódjukat viszem tovább. Ugyanakkor annak is örülök, hogy teljesen máshogyan. Ők annyira jók voltak a táncban, hogy úgy éreztem, én itt nem tudok labdába rúgni. A szülők tehetsége nagy teher tud lenni, de nem szükségszerűen az. A legfiatalabb öcsém például most koreográfusi babérokra tör, és nagyon jól csinálja. Szóval lehet, hogy nekem is sikerült volna ezzel együtt élnem, de hogy táncosként az anyukám sokkal jobb nálam, az tuti. És van még valami, ami a táncos karrier ellen szólt: túl erős bennem a női attitűd, nem tudtam volna megelégedni azzal a szerepkörrel, amely a néptáncban a nőknek jut. Abban mégiscsak a férfi tud jobban kiteljesedni, hiszen olyan világból ered, amelyben még ez volt a felállás.


Nyitókép: Timár Sára családja Virányos úti otthonának egykor zárkaként használt pincéjében 2026. november 6-án (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

#Alattunk dobog#ÁVH#Bilkei Pap Zoltán#film#Timár Böske#Timár Sándor#Timár Sára#villa#Virányos út

Induló

Interjú

Kult