„Nem hibáztam, ma is ugyanazt tenném” – Beer Miklós az ügynökvádról
„Ott álltunk az emberek mellett, ha ennek ez volt az ára, hogy szóba álltunk állambiztonságiakkal, akkor ezt vállalni kellett. De attól ez még nehéz, nagyon nehéz” – mondja Beer Miklós nyugalmazott váci püspök a beszervezési ügyéről. A katolikus közösséget megrázta a hír, hogy az elmúlt évtized talán legkarakteresebb, független véleményt formáló papjának a neve is szerepel a hatos kartonnal rendelkező személyek listáján. Nincs bizonyíték arra, hogy jelentést is adott volna, mert sem dossziéja, sem annak száma, sem ügynökjelentése nem található az ügynökaktákat őrző levéltárban. A történtek megrendítették a 83 éves Beer Miklóst, de azt mondja: ma sem cselekedne másként.
– Cserepes ügynök jelenti önről 1976 februárjában a pesti Múzeum kávéházban beszélgetve a tartótisztjével: „Márianosztrai plébános, teológiában és pedagógiában járatos, falujában és paptestvérei között megbecsülik és szeretik. Fiatal korosztály, elég modern beállítottságú a pasztorációban.” Tudta, hogy megfigyelték?
– Nem láttam még ezt az iratot.
– Fedőnév: Cserepes György. Itt látja a hatos kartonját. Egy paptársa, Christ György volt az, aki Cserepes fedőnéven évekig jelentett a paptársairól. Már régen meghalt.
– Nem tudtam, hogy ügynök volt. Megdöbbentem.
– Az állambiztonság arra volt kíváncsi, ki lehet alkalmas jelölt az egyházmegyei kateketikai bizottságba. Mi a csoda az?
– A hitoktatásért felelős bizottság.
– Mai szemmel nézve meghökkentő, hogy ilyen szinten megfigyelték a papokat. És bekerült végül a bizottságba?
– Fogalmam sincs, bizonyára. Éppen ötven esztendeje volt, erre is csak azért emlékszem, mert 1976. február 1-jén helyeztek át Márianosztráról Pilismarótra. Új korszak kezdődött az életemben, és a következő évben Lékai bíboros tanári feladattal bízott meg a főiskolán.
– Figyelték, jellemezték. Mit jelentett az, hogy „modern” 1976-ban? Pozitív jelző volt az állambiztonság számára, vagy negatív?
– Szerintem pozitív, olyasmit jelenthetett talán, hogy van farmernadrágom. Sejtettem, hogy nyilván rólam is jelentettek, megfigyeltek, de nem gondoltam volna Christ Györgyről, akinek a neve ezen a kartonon szerepel. Nem is tudok könnyen felülemelkedni ezen.
– Pedig Cserepes fedőnévvel évekig jelentett a paptársairól, munkadossziéja is volt. Ön a pályája során érdekes helyeken szolgált. Márianosztrán például, ahol a börtönben meghalt politikai elítéltek hozzátartozói csak engedéllyel látogathatták szeretteik sírját a rabtemetőben, és nem voltak túl előzékenyek velük, ha ezt egyáltalán kérvényezni merték.
– Márianosztrára 1970-ben kerültem, gyerekként szinte, 27 évesen. Maga a környezet is nagyon érdekes volt, a börtönudvaron keresztül kellett bemenni a templomba, a sírok mellett, amelyeket említett. Bár a hetvenes években talán már nem voltak politikai foglyok Márianosztrán.
– Bejárt gyóntatni a börtönbe?
– Á, szó sem volt erről. Utolsó kenetet sem adhattam fel. Az egyetlen kapcsolatunk az volt, hogy a börtönparancsnok minden év elején áthívatott, és jelezte: túl sok a hangoskodás, miért harangozunk ilyen sokat? Zavarta őket. Rideg világ volt, a mai ember számára elképzelhetetlen.
– Feltételezem, hogy az egykori kolostorból kialakított hatalmas börtön a település legnagyobb munkáltatója lehetett. Vagyis az ön hívei a börtönőrök közül kerültek ki?
– Eredetileg pálos kolostor volt, II. József megszüntette a rendet, utána lett női börtön. A negyvenes évek végén, az ötvenes években már szigorú férfi börtönként használták, ahol sok politikai rabot tartottak fogva. Mindszenty bíboros is ott raboskodott. Aki egy kicsit talpraesettebb volt a faluból, az a börtönben kapott állást – fegyőr volt, munkavezető vagy szakácsnő. A családjaik is „fogva voltak”, nem járhattak templomba. A falu másik része a kőbányában nehéz fizikai munkát végzett. Így nézett ki a falu társadalmi összetétele.
– Üres templomban prédikált?
– Az idősebb korosztály járt misére: asszonyok, meg a kőbányához tartozó férfiak, azokkal volt tele a templom, akik már nem függtek az államtól.
– Tehát börtönőrt nem gyóntatott, pedig kíváncsi lennék, mi nyomta a lelküket.
– A templomban nem, de sötétedés után elmentem a családokhoz, és közülük sok a börtönben is érdekelt volt. Ezt is figyelték?
– Nem tudom, kilenc dossziéban említik a nevét, ahol egykori kitelepítettként vagy megfigyeltként szerepel, ezek közül azokat láttam, amelyeket már digitalizáltak az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL).
– Nyilván senki sem tudja, mi történt pontosan. Nekem kedves emlékeim maradtak Márianosztráról, az emberek szerettek, háznál kereszteltem. Ott lehetett.
– Titokban.
– Olyan családokhoz is mentem este, sötétedés után, akik munkaviszonyban álltak a börtönnel. Ők nem árulták el, én sem árultam el. Úgy tettük, ahogy lehetett.
Akik nem voltak a börtönnel kapcsolatban, azoknak a gyerekei jártak hozzám ministrálni. Az iskola is a Belügyminisztérium felügyelete alatt állt, hiszen a tanulók nagy része fegyőrgyerek volt, de azért megengedték, hogy hetente egyszer-kétszer bemenjek hittanórát tartani.
– A fegyőrgyerekeknek?
– Nem, de ott volt a Börzsöny, és kirándulni vittem a gyerekeket. A hittanosok az osztálytársaikat is elhívták, akik között voltak börtönös gyerekek is. Konspirációs időszak volt.
– Egy kirándulás is annak számított?
– Annak. Mondtam a ministránsgyerekeknek, hogy a kálvária mögött fogunk találkozni délután háromkor, ők meg elmondták a többieknek. Kirándultam, számháborúztam velük, fociztunk. Nagyon élveztem, és kicsit vagányságnak is tartottam. Az iskola igazgatónője egyszer hittanóra után behivatott, azt mondja: „Maga értelmes embernek látszik, és most csak ketten vagyunk. Vallja be őszintén, maga sem hisz ilyen hülyeségekben, mint Isten meg túlvilág, ugye? Hát ki látta az Istent?” Erre azt mondtam: „Kedves igazgatónő, ne haragudjon, nemcsak az létezik, amit látunk. Az igazgatónő is egy értelmes, művelt pedagógus. De az eszét nem látom.” Rám rivallt, hogy ne szemtelenkedjek. A tanári szoba a szomszédban volt, a pedagógusok az ajtórésen keresztül hallgatták a beszélgetésünket, ott kuncogtak. Amikor később erdőtűz támadt, ugyanez az igazgatónő rám bízta a nyolcadikos fiúkat, hogy vigyázzak rájuk a tűzoltásnál. Ilyen világ volt ez.
– Menjünk egy kicsit vissza az időben! Az illegálisan működő domonkos rendiekről szóló ügynökaktában is szerepel az ön neve a titokban működő szerzetesrend egyik tagjaként, aki feljár Lőrincz Gyula Piusz volt szerzetes lakására. Őt államellenes izgatásért és devizabűntényért tartóztatták le.
– Jellemző ezekre az információkra, hogy féligazságok keverednek az igazsággal. Sosem voltam titkos domonkos rendi szerzetes. Másod- vagy harmadéves lehettem a teológián, és akkor jött az ötlet, hogy levelezzünk német teológusokkal. Akkor ez nagyon divatos nyelvtanulási módszer volt.
– Kelet- vagy nyugatnémet levelezőpartnert kapott?
– Keletnémetet, az erfurti német teológiáról. Ráadásul kiderült, hogy ez egy domonkos jelölt. Talán egy-két levélváltás után hirtelen megjelent Budapesten, mert szeretett volna személyesen megismerni. Őrülten büszke voltam, hogy van egy német barátom.
– Meg naiv is.
– Az.
– Miért kellett németet tanulnia? Éppen a sváb származása miatt telepítették ki az ötvenes években.
– Igaz, viszont nem beszéltem németül, ám az nem is kellett a kitelepítéshez. Apám az ostrom alatt halt meg a világháború végén, 1951-ben Gégénybe, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyébe vittek az édesanyámmal. Visszatérve a domonkosokhoz: az új német barátom rögtön az első beszélgetésben mondta, hogy ő szerzetesnek készül, szeretne kapcsolatba kerülni magyar domonkosokkal. Azt feleltem, semmi akadálya. Engem véletlenül éppen a Thököly úton, a domonkos templomban kereszteltek, elvittem ezt a német fiút, hátha ott ismernek volt domonkosokat, mert addigra a szerzetesrendet feloszlatták.
hirdetés
– Miért kellett kérdeznie, hiszen a jelentések szerint pontosan ismerte őket?
– Dehogy ismertem! Fogalmam se volt, ezek trükkök. A sekrestyés néni adta meg a közelben lakó idős pap címét, ő lehetett Lőrincz Gyula. Elvittem hozzá a fiút, és megbeszélték, hogy néhány nappal későbbre összehívja a domonkos szerzetes barátait. Még egyszer jártam ott, és akkor tényleg négyen-öten voltak. Börtönből szabadult vagy fizikai munkába kényszerült szerzetesek lehettek. Fogalmam sincs a nevükről, nagyon régen volt. Egy-két nap múlva a német fiú hazautazott. Valószínűleg teljesítette a feladatát. Utána egy-két héttel vagy egy-két hónappal sok domonkost letartóztattak, Lőrincz Gyulát is.
Engem is behívtak a Gyorskocsi utcába. Félelmetes hely, az volt az életem egyik legnagyobb kínszenvedése. Körülbelül három órán keresztül faggattak, de semmit sem tudtam a domonkosokról.
– Bántották?
– Nem. A lelki terror, az nehéz volt. Leíratták a vallomásomat, és szabadon engedtek. Évekkel később Visegrádon találkoztam a kihallgatótiszttel, ott sétált a barátaival. „Fiatalember, mi ismerjük egymást. Pár évvel ezelőtt beszélgettünk.”
– Véletlenül volt ott Visegrádon?
– Akkor azt gondoltam, de nem tudhatom. Az ember romantikusan képzeli el az életét, hogy milyen fontos személyiség, akit folyton figyelnek.
– Úgy tűnik, ha valaki katolikus pap volt, akkor ez nem annyira romantikus elképzelés. Lőrincz Gyulát 1966-ban tartóztatták le a svájci követséggel, valamint az osztrák domonkosokkal fenntartott kapcsolatai miatt. Hatnál hagytam abba a róla jelentő ügynökök számolását. A róla szóló dossziéban nem találtam nyomát a Stasi-szálnak.
– Ennek sokkal korábban kellett lennie, 1962–63-ban.
– Lehet, korábban is többször bevitték, de akkor nem börtönözték be. Ön viszont bekerült az események középpontjába, amikor Pilismarót és Dömös plébánosa lett. 1988 augusztusában Dunai Gábor fedőnévvel titkos megbízott lett, hatos kartont állítottak ki a nevére. Miért pont 1988-ban kereshették meg? Összefüggésben lehet ez azzal, hogy az ellenzéki mozgalmak egy része a dunai vízlépcső megépülése miatti tiltakozáshoz és pont ehhez a faluhoz kötődött?
– Szeretném leszögezni, nem írtam alá semmilyen beszervezési nyilatkozatot, és jelenteni sem jelentettem senkiről. Huszonegy évig voltam Pilismaróton, 1976-tól 1997-ig. Nem kapcsolódtam az ellenzéki mozgalmakhoz. Lelkes lokálpatrióta lettem, sok mérnök barátom volt. Nagyon örültünk a vízlépcső tervének, és annak is, hogy lesz híd Visegrádon.
– Komolyan örült neki?
– Ó, hogyne! Amikor hallottam, hogy indul a Duna Kör, a mérnök barátaim azt mondták, ezek megőrültek. Láttuk, hogy ott fölvonultak, tiltakoztak, és én kétségbe voltam ettől esve.
– Tehát a betonlobbi bűvkörébe került. Meglepett, azt hittem, a plébániájáról indultak a tüntetésekre. Talán az állambiztonságiak is ugyanilyen csalódottak voltak? Azt remélhették, majd jelent az ellenzékiekről, a vízmérnökök kevéssé érdekelték őket?
– Nem ismertem az ellenzékieket, ezért erre biztosan nem tudtak volna használni.
– Akkor miért kellett ön az állambiztonságnak? Azt mondta, hogy szemináriumi tanárként lehetett érdekes, de 1988-ban már közel tíz éve tanított a főiskolán.
– 1979-től, kilenc éve.
– Ha ez érdekelte őket, már sokkal régebben megpróbálhatták volna beszervezni. Mi történt 1988-ban?
– Ezt én sem értem. Nem 1988-ban vitték a Szent Jobbot Esztergomba? De igen, ez volt Szent István halálának 950. évfordulója.
– Egyfajta vallásos újraéledés zajlott, évtizedek óta nem látott, százezres tömeg jelent meg augusztus 20-án a bazilika előtt.
– Emlékszem, páncélautóval vitték a Szent Jobbot Esztergomba, és Szabó Gézát, a budapesti Szent István-bazilika akkori plébánosát megkértem, álljanak meg Pilismaróton, mert mi is köszöntenénk. Így is történt, félreállt egy percre a páncélautó, mi pedig meghatódva körbevettük. Úgy mentek Esztergomba.
– Erről kérdezték az idegenek?
– Nem emlékszem. Csak arra tudok gondolni, engem is figyeltek a szemináriumban, a tanártársaimmal együtt. Mert egyébként ugyanazt csináltam pilismaróti plébánosként, mint Márianosztrán, azzal a különbséggel, hogy nagy vízi életet indítottam a Dunán. Vásároltam két-három kiszuperált kielbootot, kétpárevezős csónakot, rengeteg gyerek volt körülöttem. Felfigyelhettek erre, népszerű voltam, az emberek szerettek, a reformátusokkal, cigányokkal, mindenkivel jóban voltam. És közben tanítottam a fiatal teológusokat.
– De nem önt figyelték ekkor, azt várták el, hogy jelentsen másokról. Azt el tudom képzelni, hogy becsenget egy idegen, és beengedte, mert ilyen a személyisége. De hogy 1988-ban egy vendég ne mutatkozzon be, ezt már nehéz elhinni. Ha ez 1948-ban, 1958-ban történik, azt érteném, de 1988-ban már más idők jártak. Tényleg nem mondták meg a nevüket?
– Próbálom visszaidézni, hogyan éltem meg ezeket a látogatásokat. Első alkalommal ketten voltak. Becsöngettek, de nem emlékszem rá, hogy mondtak-e nevet. Arra viszont igen, hogy hoztak egy faragott díszdobozt ajándékba. Nem mondtam nekik semmi különöset. Talán azt, hogy bejártam az iskolába hittant tanítani. A tanácselnökkel is jóban voltam, meg az erdészekkel. Ilyeneket. Másodszor egyedül jött valaki. Megint hozott ajándékot, egy bibliatekercs-másolatot. Hogy éppen ez volt nála.
– A pártállam állambiztonsági tisztjénél egy bibliatekercs?
– Én is csodálkoztam.
– Honnan tudta róluk, hogy állambiztonságiak?
– Lerítt róluk, hogy nem gyónni vagy lelki beszélgetésre jönnek… Görcsben volt a gyomrom, hogy mikor mennek már el. Közben édesanyám a konyhában volt. Elég sokáig maradtak. Volt harmadik látogatás is, de arra nem emlékszem már, hogy ugyanaz az ember jött-e vissza.
– Tehát összesen háromszor jöttek.
– Háromszor.
– A kartonja azt árulja el, hogy 04-es kódot kapott, tehát foglalkoztatott (élő) hálózati személyként tartották nyilván, de sem beszervezési dossziéja, sem munkadossziéja nem maradt fenn, és ezek számát nem is tüntették fel a kartonján.
– A leghatározottabban tudom állítani, hogy senkiről nem jelentettem. A kartonról se tudtam.
– Mikor derült ki az ön számára a karton létezése?
– 2004–2005 körül megjelent rólam egy életrajz, és a szerző feltette a kérdést, ki lehetett ez a német fiú, akiről meséltem. Azt feleltem, valószínűleg egy Stasi-ügynök. És erre jött egy e-mail, hogy na, én csak ne stasizzak, amikor én is ügynök voltam. Nagyon bántott, hogyan kerülök én ilyen helyzetbe.
– Elment az ÁBTL-be, és kikérte az iratokat?
– Akkor már váci püspök voltam. Egy levéltáros ismerősöm jó szándékkal eljött hozzám a püspökségre, és mutatott a kartonról egy másolatot. Talán egyszer be is mentem hozzá a történeti levéltárba. Ő is ezt állapította meg, hogy a hatos kartonon kívül más nincs rólam.
– Ha valamit nem jegyeznek fel a hatos kartonra, annak is lehet információértéke. Például felvezették rá, ha egy ügynökkel megszakítják a kapcsolatot, és azt is, milyen okból. Ám ezen a hatos kartonon ilyesmi nem szerepel. Azt gondolhatták, a személye még hasznos lehet valamire.
– Ungváry Krisztián történész azt mondta, még nem találkozott olyan esettel, hogy valamelyik egyházi személy nem tudott arról, mi a fedőneve, és be van szervezve.
– Azért az elmúlt napokban elég sok olyan esetről hallunk, amikor senki nem tudott semmiről, nem írt le semmit, nem is jelentett.
– Nem tudom, hogyan működött az állambiztonság.
– A beszélgetéseik hasznosak lehettek az állambiztonságnak?
– Elképzelhető, hogy amiről nem is gyanítottam, ők hasznosnak találták. Mondok egy példát, a szomszédomban lakott Zoli bácsi, egy volt bencés szerzetes. Az unokatestvére, Margóka évente hazajött Amerikából, egy-két hétig ott nyaralt. Együtt kirándultunk, mert nekem volt egy Trabantom. Ma ez egy ártatlan nyári kirándulásnak minősülne, 1988-ban viszont egy ellenséges országból érkezett valakit furikáztam egy volt szerzetessel. Mai eszemmel azt gondolom, talán akkor már nem is összeesküvést kerestek, vagy összeesküvést gyanítottak. Azt akarták velünk, papokkal érzékeltetni, hogy ők mindent tudnak, és ez a nyomásgyakorlás egy formája volt. Kétségtelenül nagy csalódás és fájdalom volt, amikor a rendszerváltást követően egymás után derült ki a tanártársaimról, hogy szerepeltek a nyilvántartásban.
– A főpapok között is sok érintett volt.
– Az első, akiről megtudtam, hogy érintett, Paskai László volt. Pesten tanított minket a hatvanas évek végén. Lékai után lett ő az esztergomi bíboros. Tartózkodó ember volt, csak sejtem, hogy szeretett engem, de soha nem engedett közel magához. Talán ő ajánlott engem püspöknek. Megütött a hír, hogy ő is érintett volt. Nagyon ellentmondásos helyzet, és nyilván ő is fogva volt, de nem tudom ezt megfejteni.
– Mit gondol, az a hír, hogy önnek is volt egy ilyen kartonja, sokakat megütött?
– Most? Sokakat. Érdekes élmény ez, az egyik oldalon a régi barátok úgy reagáltak: „Atya, mi veled vagyunk, ne bántson, ami történt.” És a másik oldalon pedig… hát látja.
– Bántják a történtek?
– Megbélyegeznek ezzel. Még sokáig nem tudunk tisztán látni abban, mit jelent az ügynökkérdés az egyházzal kapcsolatban. A barátaim mondták, szörnyű mocskolódás indult el ellenem a Facebookon. Ungvárytól tudom, hogy Lékai László és Paskai László bíborosok, Seregély István egri érsek, Szendi József veszprémi érsek, Lenhardt Vilmos teológiai tanár, Dékány Vili bácsi, akik szent emberekként maradnak meg az emlékezetemben, mind érintettek voltak. A nyolcvanas években az aktív püspökök nyolcvan százaléka szerepel a listán. A húsz százalék miért nem szerepel? Annyi titok van, amit nem értünk.
– Katolikusként szembe kell nézni azzal, hogy besározódott az egyház?
– Igen. De fölteszem a kérdést, ugyan, mit tehettünk volna mást?
– Két évvel voltunk az első szabad választások előtt. Ön például mondhatta volna, hogy viszontlátásra, uraim. Hibázott akkor, amikor beengedte őket?
– Nem, ma is azt tenném. Én nem vagyok egy hősködős típus. Talán, ha nem lett volna az édesanyám, akiről gondoskodnom kellett, akkor esetleg vagánykodhattam volna, mondhattam volna: uraim, kívül tágasabb.
Bár, ahogy a saját személyiségemet ismerem, soha senkivel nem tettem ilyet, senkit nem zavartam el. Ez egy ilyen világ volt, próbáltunk az egyházban úgy élni, ahogy lehet. Ezt az ellentmondást nehéz feldolgozni, hogy a kádári korszakban, a puha diktatúrában tele voltak a templomaink. És engem ott szerettek, én is szerettem őket, ott voltam az életükben, a születésben, a gyászukban, az anyagi gondjaik között.
– Sokak életében ott volt az elmúlt tizenvalahány évben is. Mi először 2015 körül találkoztunk, amikor az izraeliták migrációs fórumot szerveztek a különböző egyházi vezetők számára. Emlékszem, milyen határozottan ment szembe a kormány és a katolikus egyház álláspontjával. Tiltakozott, hogy gyűlöletbélyeg kerüljön a bevándorlókra.
– 2015 szeptemberében láttam meg az első óriásplakátokat, azt mondtam, ezt a politikai hangvételt nem lehet vállalni. Az volt nálam a töréspont. Megint naiv voltam, a lelkiismeretem szerint jártam el, és befogadtam menekülteket a püspökségre.
– Azért találkoztunk legközelebb. A kormány kérte, hogy a plébániahivatalok fogadjanak be olyan menekülteket, akiket a magyar állami szervek is annak minősítettek, miközben az óriásplakáton ment a „migráncsozás”. Emlékszem, mennyire elkeserítette, hogy a Váci egyházmegye egyetlen papja sem mondott igent a püspökének.
– Igen, emlékszem erre az ellentmondásra. Az országban azért volt, aki segített, egy kőszegi plébános, és azt hiszem, Pannonhalmán is befogadtak menekülteket. Nem értettem. A pápa a szeretet fontosságáról beszél, és mi, itthoni katolikusok hallgatunk, és elfogadjuk a gyűlöletkampányt? Megviselt, ahogy az is, amikor tiltólistára tettek.
– Tiltólistára?
– Nem az egyházamban, hanem a hivatalos politikai oldalon. Addig mindig jártam Hír TV-be, Duna TV-be, Kossuth Rádióba, utána letiltottak. Érdekes ez a világ. Csak óvatosan, mondom, ha összehasonlítjuk az 1970-es, 1980-as éveket és a közelmúltat, a 2010-es, 2020-as éveket…
– Melyik volt rosszabb?
– Nem egyértelmű. A Kádár-korszakban tisztább volt a helyzet. Az elmúlt húsz év sokkal rafináltabb volt, és kíméletlen az emberek lelkével, látjuk ennek a hatását. Engem nagyon bánt, hogy az egyházunk hallgatott.
Ferenc pápának mindig nagy tisztelője voltam, és fájlaltam, hogy amit Ferenc pápa mond a migrációról, annak semmi visszhangja nincs az itthoni egyházi köreinkben. Visky András mondta, ha egy vallási vezető nem prófétai hangon szólal meg, akkor elárulta magát, elárulta a hivatását. A kritikus, prófétai hang hiányzott, és ebben nagyon nagy a felelősségünk nekünk, egyházi embereknek.
– Ungváry Krisztiánnal a nyáron beszélgettek, de az arról készült videó csak most vált elérhetővé, amikor megismerhetővé tették a hatos kartonokat. Tehát ön tulajdonképpen már nyáron erre a botrányra készült?
– Egyáltalán nem készültem. Eszembe sem jutott, hogy magamat igazoljam. Ma is azt mondom, hogy nem tettem volna mást.
– Belülről megélve ön szerint van értelme annak, hogy a hatos kartonokat nyilvánosságra hozták? Szembenézünk valamivel a múltunkból?
– Az új kormány ígéretet tett rá, hogy ezt a kérdést előveszik, mert a többi kelet-európai országban ez már régen megtörtént. De abban biztos vagyok, hogy ez nem volt átgondolva. Még inkább sebzi a társadalmunkat. A történész barátaimnak is kivétel nélkül az a véleménye, hogy ebből a katyvaszból, kuszaságból nem fog kiderülni az igazság. Egy csomó irat megsemmisült, egy csomó iratot kivettek.
– A lapom álláspontja ebben a kérdésben az, hogy a legtöbb ügynököt zsarolták, kényszerítették arra, hogy együttműködjenek. Nem a beszervezés ténye, hanem a jelentések tartalma a meghatározó. Tanulságos, hogy Kovács Imre hadnagy nevét, aki aláírta a kartonját, meg sem említi senki. Pedig ő az egyház elleni elhárítás hivatásos tisztje volt.
– Kétélű ez az egész. Önként vállalva együttműködni? Erről szó nem volt. Az egyházi embereket valószínűleg valamivel zsarolták, és kénytelenek voltak beállni ebbe a gépezetbe. De a többiek? Paskaira is vonatkoztatom, meg pláne Seregélyre, hogy úgy gondolhatták: ha nektek ez kell, akkor formálisan együttműködöm, aminek semmi értelme nem volt egyébként.
– Dehogynem, a Kádár-rendszer közel negyven éve nem létezik, de ez még mindig bélyeg az egyházon.
– Bélyeg, súlyos bélyeg, de mit kellett volna csinálnunk? Nem tudom. Tettük a dolgunkat, amennyire lehet. Ott voltunk az emberek mindennapi életében a hitünkkel, reménységünkkel. Mellettük álltunk az emberi sorsfordulók idején, a küzdelmeikben, ott voltunk a haldokló szeretteik mellett és a gyászukban is.
Nekünk ez a dolgunk. Ha ennek ez volt az ára, hogy szóba álltunk állami emberekkel, hát akkor ezt vállalni kellett. De attól ez még nehéz, nagyon nehéz.
– Akkor mégis hasznos volt az ügynökkérdést elővenni?
– Jobb, ha túlesünk rajta, mint hogy állandóan gyanakvás forrása legyen. Ez volt a legszörnyűbb.
– Voltak, akik zsarolni próbálták ezzel?
– Nem, az az egy e-mail jött, amit már említettem.
– Azért nem voltak ezek buta fiúk, már 1988-ban látták, hogy egyszer püspök lesz. Érdemes sárt kenni a nevére.
– Most egy jó ideig lehet rágódni ezen a témán, és talán egy megtisztulási folyamat kezdete lehet.
– Mifélének?
– Egyfajta vízválasztó, hogyan gondolkodnak erről az emberek. Vannak, akik azt mondják: na bezzeg, ugye megmondtam! Most önelégülten jelentik ki: gyanús volt nekem már korábban is. Hát lelkük rajta, ha most ettől boldogok. A másik oldalon nagyon jólesnek azok a kedves, őszinte megnyilatkozások, hogy „mondhatnak akármit rólad, atya, mi tudjuk, ki vagy”. Ez sokat számít nekem.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
