Széchenyitől Antallig – hűséges marad-e Magyar Péter a hagyományhoz, amit Orbán elárult?
Az elmúlt kétszáz év magyar eszmetörténetének egyetlen tartósan sikeres hagyománya a nemzeti liberalizmus, amely a reformkortól Tisza Kálmán és Tisza István kormányzásán át Antall Józsefig, sőt a korai Fidesz-ciklusokig több korszak vezéreszméje volt. A NER radikalizálódása elfedte ezt a tradíciót, amely mindinkább feledésbe is merült. A Tisza kormányra kerülésével azonban ismét meghatározó szereplő lett a magyar politikában egy olyan alakulat, amely igyekszik összeegyeztetni a nemzeti identitást, a nyugati orientációt, az alkotmányos államot a gazdasági-társadalmi szabadsággal. Magyar Péter részben ösztönösen, részben tudatosan visszatér a 19. századi politikai gondolathoz, amely e szempontokat nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő jellemzőknek tételezi. Éppen Orbán kormányzása lehet azonban az intő példa, hogy az ösvényről könnyű letévedni. Eszmetörténeti esszé három pontban.
Még mindig abban a házban élünk, amelynek alapjait Széchenyi István rakta le. Amikor a Magyar Tudományos Akadémia miniszterelnöki részvétellel ünnepli alapításának kétszázadik évfordulóját, amikor lenyűgözött turisták fényképezik az éjszaka kivilágított Lánchidat, vagy amikor a magyar gazdaság tőkehiányáról és közlekedési rendszereink állapotáról beszélünk, a busa szemöldökű gróf szellemét is megidézzük. A magyarul sokáig csak törve beszélő, kvietált huszártisztnek nem csak a magyar gazdaság, infrastruktúra vagy tudomány lehet hálás. Ő és eszmetársai kacskaringós úton haladva, rengeteg vitával és kudarccal valami még nagyobbat teremtettek meg: a magyar polgári nemzetet. Két évtizedes aprómunkával, bámulatra méltó szívóssággal nyesegettek, alakítottak egy pompás, de sok szempontból korhadt fát, a Habsburg Birodalomba ágyazott Magyarországot. Lett akadémia, vasút, lóverseny, gőzmalom, folyószabályozás, majd közteherviselés, szabad sajtó, népképviselet, alkotmányosság, felelős kormány.
Ha Széchenyi a próza, Kossuth a líra: az 1848-49-es szabadságharc nemzedékek sorát lelkesítő nemzeti mitológiát teremtett, az akkor mutatott erő pedig idővel kiegyezésre kényszerítette a Habsburgokat. Lassan két évszázad elteltével már kevéssé lényeges a két magyar géniusz vitája, a döblingi tébolydában csattanó pisztolylövés és az örökös száműzetés tragédiája sem bír identitásformáló erővel. Az épületeken túl az eszme lett igazán fontos és maradandó; a szunyókáló pozsonyi főrendi táblát magyarnyelvű felszólalásával felrázó ifjú mágnás Széchenyi meg a függetlenségi háborút vezető zempléni köznemes Kossuth (illetve eszme- és kortársaik) gondolatvilága. Azaz a magyar nemzeti liberalizmus, amelyet a 20. századi törésvonalak sokszor elfedtek, de a történelmi telek jégpáncélja alatt mindig ott csörgedezett a hagyomány erecskéje.
I. Az egyetlen sikeres politikai hagyomány
Arról az eszméről beszélünk, amely a magyarságot és a szabadságot, a nemzeti érdeket és az európai orientációt, az erős államot és a jogállami korlátokat nem egymással szemben, hanem egymást feltételező célokként fogja fel. Ez a politikai gondolkodás határozta meg a reformkort, a Deák Ferenc által közjogilag megalapozott és miniszterelnökként leginkább Tisza Kálmán, illetve Tisza István fémjelezte dualizmust. Hatása kimutatható a Trianon utáni tápászkodó Magyarországon Bethlen István gondolkodásában, a második világháborút követő villanásnyi demokratikus kísérletet irányító Kisgazdapárt programjában, majd az 1989-90 es rendszerváltás titáni feladataival birkózó Antall József politikájában.
A modern magyar politikai hagyományok közül a reformkorban megszületett nemzeti liberalizmus bizonyult a leginkább újrahasznosítható nyelvnek és gondolkozásnak.
Különböző korszakokban más-más elemei kerültek előtérbe, de bizonyos alapelvei minden történelmi kataklizma után működőképesnek bizonyultnak.
A nemzeti liberális politika ráadásul nem pusztán egy az országot tartósan irányító és fellendülést eredményező számos irányzat közül, hanem lényegében az egyetlen. (Már már amikor egyáltalán plurális politikáról beszélhettünk a huszadik században, s nem diktatúrák uralták az országot.)
A konzervativizmus legjobb pillanataiban is legfeljebb szellemi inspiráció lehetett, nem hosszútávú kormányprogram. A Dessewffy Emil gróf vezetésével 1846-ban megalakult Konzervatív Párt ugyanazzal küszködött, mint Asbóth József 1875-ös Magyar Conservativ Politika című alapvetése, a két háború közötti hivatalos keresztény-nemzeti ideológia, vagy a rendszerváltás után kísérletek. Ugyan mit érdemes konzerválni a megszakítottság és a töredezettség által meghatározott politikai-társadalmi környezetben?
A szociáldemokrácia tiszteletreméltó érdekképviseleti és közösségszervezési munkát végzett, amíg tehette, de széles munkásréteg hiányában soha nem érte el a rendszerátalakításához szükséges politikai erőt – igaz, nem is hagyták neki. A Horthy-rendszerben súlyosan korlátozták működését, majd a szociáldemokraták a kommunistáktól azt kapták jutalmul, amit más politikai erők büntetésül: felszámolást, üldözést, recski kényszermunkatábort.
A katolikus egyház társadalmi tanításból megszületett kereszténydemokrácia a felekezetileg megosztott országban eleve mindig kicsit tömjénillatúnak számított, a Nyugat-Európa második világháború utáni fellendülésében nagy szerepet játszó kereszténydemokrata tömegpártok hazai megfelelője a kommunista hatalomátvétel miatt soha nem születhetett meg. A magyar CDU emléke helyett az 1945 és 1949 között bátran küzdő Barankovics István félbeszakadt politikusi pályájára támaszkodhatott az 1998-ig még önálló parlamenti képviselettel rendelkező kereszténydemokrácia.
A nemzeti gondolattal, a hagyományokkal szemben gyanakvó progresszív liberalizmus az 1990 utáni rövid tömegpárti lét ellenére általában marginális volt, bár a szellemi elődjének tekintett polgári radikálisok között olyan figyelemreméltó gondolkodók is akadtak, mint Jászi Oszkár.
A két háború közötti népi mozgalom a huszadik századi magyar kultúrtörténet egyik legfontosabb hagyománya. Illyés Gyula, Kovács Imre, Féja Géza és mások a magyar társadalom égető szociális gondjaira világítottak rá megrázó erejű szociográfiáikkal, de az 1945-ben a népi gondolat politikai képviseleteként fellépő Nemzeti Parasztpárt talán még a kommunista gleichschaltolás nélkül is gyorsan eltűnt volna.
A dualizmusig visszanyúló magyar fajvédelem/nemzeti radikalizmus időnként, különösen megrázkódtatások után, komoly támogatottsággal bírt. A Gömbös Gyula által 1932-ben bevezetett politikai termék, a „nemzeti öncélúság” mindig zsákutcának bizonyult, ezt
legújabban a nemzeti liberalizmustól a nemzeti radikalizmusig eljutott Fidesz példáján láthattuk.
A külön magyar út hangsúlyozása, az egzaltáltságig vitt nacionalizmus, a vezérkultusz, a jogállam leépítése, az intézmények elfoglalása, az állam egyre nyomasztóbb piaci beavatkozása jellemezte az áprilisban lezárult korszakot. Mindez végül újabb aranykor helyett gazdasági lecsúszást, a szövetségi rendszeren belüli elszigetelődést és a magyar politikában eddig ismeretlen, klánalapon szerveződő korrupciós rendszert eredményezett.
Ez utóbbi felszámolásának ígéretével választást nyert Tiszát olyan politikai kísérletnek tekinthetjük, amely a nemzeti liberalizmus bizonyos hagyományait újra előveszi. A párt hatalomra kerülésével ismét meghatározó szereplő a magyar politikában egy olyan alakulat, amely
igyekszik összeegyeztetni a nemzeti identitást, az alkotmányos államot, a nyugati orientációt a gazdasági-társadalmi szabadsággal.
Magyar Péter politikájának egyik legérdekesebb, eddig keveset tárgyalt vonása ez. A jelenséget még figyelemreméltóbbá teszi, hogy a miniszterelnök nem a klasszikus magyar liberalizmus 21. századi pártpolitikai utódaként lép fel – és nemcsak azért, mert Széchenyi nem aurafarmolt, és az abszolút filmszínházban is furcsán érezné magát. Hanem azért, mert Magyar Péter (részben ösztönösen, részben tudatosan) visszatér a 19. századi politikai gondolathoz, amely az imént felsorolt szempontokat nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő jellemzőknek tételezi.
II. Nemzet vagy Európa?
Joggal merülhet fel a kérdés: van-e értelme régen halott kardos-bajszos emberek gondolatait segítségül hívni a mai világ megértéséhez? Széchenyi István értelemszerűen nem tudhatott a mesterséges intelligenciáról, Tisza Istvánt pedig hiába olvassuk inspirációért a klímaváltozáshoz való alkalmazkodásért. Az eszmetörténeti hagyományok azonban segíthetnek a megfelelő kérdéseket feltenni a mai problémák kapcsán.
Mit kezd például egy szabad társadalom olyan technológiával, amelynek hatalma meghaladja az egyénét? Amire mi a mesterséges intelligencia kapcsán próbálunk válaszolni, ahhoz nagyon hasonló dilemmákkal szembesültek a reformkor nagyjai is. Hogyan védjük az egyént a túl nagy hatalmú intézményekkel szemben? Mekkora állami szabályozás szükséges? Mikor válik a szabályozás maga szabadságkorlátozássá? Ezek a kérdések a 19. században például az uralkodó és a nemzet viszonyával kapcsolatban, illetve a korszak robbanásszerűen fejlődő „mesterséges intelligenciája”, a sajtó kapcsán merültek fel. Széchenyi István és kortársai számára az is az egyik alapkérdés volt, miként lehet modernizálni a Nyugat-Európától elmaradó országot. A klímaváltozás korában az a téma, miként lehet egy iparosodott társadalmat megváltoztatni úgy, hogy ne tegye tönkre saját életfeltételeit. Mindkét esetben a modernizáció a kulcsszó – csak éppen más megközelítésben.
Amiképpen abban is lehet tanulni az előttünk járóktól, hogy
Magyarország szuverenitásának és nemzetközi helyének kérdését újra és újra meg kell fogalmazni.
Vajon miként lehet egy kis nemzet része egy európai rendszernek úgy, hogy közben megőrzi politikai önállóságát? Deák Ferenc a kiegyezést megalapozó nevezetes 1865-ös húsvéti cikkében úgy fogalmazott: „Párhuzamosan a magyar alkotmánnyal megfér a közös uralkodó alatt, a közös védelem mellett, a Lajtán túli országok teljes alkotmányos szabadsága is. Nem állanak ezek ellentétben egymással; azt hisszük, hogy megállhatunk egymás mellett, anélkül, hogy egymást absorbeálni [elnyelni] akarnók.” Nem nehéz itt párhuzamot vonni a jelenlegi helyzettel, amikor az elmúlt évek, illetve a választás óta eltelt időszak egyik kulcskérdése az Európai Unióhoz fűződő viszony volt.
Utóbbiban a nemzeti radikális válasz idővel egyre szélsőségesebb lett. Abból indult ki, hogy az EU „birodalmi központ”, amely az ország önállóságát fenyegeti és már a háborút indító Vlagyimir Putyinnál is nagyobb veszélyt jelent. Ennek kivédésére – szólt a politikai cselekvést meghatározó mesterterv – minél szorosabb kapcsolatra van szükség a keleti nagyhatalmakkal és a trumpi Amerikával, mert az egyensúlyozás az optimális megoldás. Csakhogy ez a politika zsákutcába vezetett. Magyarország külkereskedelme 2010-ben éppúgy hetven százalék feletti arányban az Európai Unióval zajlott, mint 2025-ben, az ideologikus keleti nyitás okaként megérvelt gazdasági előnyökből sem sok látszott. Eközben Magyarország saját szövetségesi rendszerében pária lett, amelynek nagyon is húsbavágó jelképe lett az uniós források jelentős részének felfüggesztéséről szóló 2022. decemberi döntés. Ezen összegek visszaszerzése a több mint négy hónapja kormányzó Tisza-kormány talán legnagyobb politikai sikere.
Nem tudjuk, a Magyar-kormányban olvasnak-e Deákot. Mindenesetre megtanulhatjuk tőle, hogy
a nemzeti liberalizmus különbözik a romantikus nemzeti maximalizmustól.
Az eredményes politika ugyanis aligha egyenlő a történelmi igazságként helyesnek gondolt követelések megfogalmazásával. Sokkal inkább arról szól, hogy egy adott viszonyrendszerben kell az ország számára elérni a lehető legnagyobb mozgásteret, a nemzeti érdek patikamérlegén szükséges egyensúlyba hozni a szuverenitást és az alkalmazkodást. Mindez a Tisza 2026-os választási programjában hangsúlyosan jelent meg. A szöveg a nyugati szövetségi rendszerhez való visszatérés mellett „szilárdan képviselt nemzeti érdekről” és Magyarország szuverenitásának erősítéséről beszél. Ez a kettősség azóta is meghatározó eleme az új kormány külpolitikájának.
Az elmúlt tizenhat év talán egyik legkárosabb öröksége a nemzeti-jobboldali-szuverenista és a liberális-európai-jogállami ellentétpár kényszeres alkalmazása, illetve az összes társadalmi konfliktus ilyen értelmű „lefordítása”. Pedig nem azért kell szakmailag feddhetetlen bírókból álló Alkotmánybíróság, az őt megválasztó kormánytöbbséggel is szembehelyezkedő köztársasági elnök, erős korrupcióellenes intézkedések vagy a miniszterelnöki mandátum korlátozása, mert a mitikus „Brüsszel” így akarja csökkenteni szuverenitásunkat és szolgaságba dönteni minket.
Valójában a legalapvetőbb magyar nemzeti érdek a fékek és ellensúlyok rendszerének visszaépítése.
Ezek hiányában ugyanis – láttuk az elmúlt években – a magyar állam piramiselven szerveződő szultáni udvarrá alakul, ahol a feltétlen lojalitásért cserébe alkalmatlan figurák kapnak gigantikus szpáhibirtokokat, s a közösségi vagyont saját gazdagodásuk érdekében fosztogatják. A reformkor nagy politikai gondolkodói, illetve a nemzeti liberális politika legjobbjai előtt aligha a nemzeti érdekkel indokolt személyes meggazdagodás lebegett példaként. Számukra a nemzet felemelkedésének előfeltétele volt a szabadság, az intézményes modernizáció és Európához való kapcsolódás.
A nemzeti liberalizmusnak persze hibái is voltak, amelyeket a hagyomány újragondolásakor figyelembe kell venni. A pragmatizmus könnyen elvtelenséggé merevedhet, ha képtelen megfelelően reagálni a magyar társadalmat feszítő szociális és nemzetiségi problémákra, amiképpen ez történt Tisza Istvánnal. Megférhet egy alapvetően autoriter, pluralizmusellenes rendszerrel is, mint Bethlen István esetében, aki ugyanakkor mégiscsak a vörös- meg fehérterror után konszolidálta a magyar társadalmat, felvétette Magyarországot a Népszövetségbe, és enyhítette a zsidó származású magyarok továbbtanulását akadályozó szégyentelen numerus clausust. Antall József kormányzásával kapcsolatban máig rendszeresen felmerül, hogy többet tehetett volna mind a rendszerváltás szociális sokkjának enyhítéséért, mind az igazságtételért. Nem az elszánás hiányzott, ez látszik Antall az 1990-es választás előtt a Vigília katolikus folyóiratnak adott interjújából, amely klasszikus nemzeti liberális krédó: „Az MDF politikai elkötelezettsége egyértelmű a liberális jogállam és a szociális állam szintézisével, a szociális piacgazdaság vállalásával és a keresztény értékek képviseletével, egyensúlyban tartva a nemzeti és az európai, az egyéni és a közösségi emberi jogokat.”
III. Közjog és kenyér kapcsolata
És bár még Magyar Péter kormányzásának elején tartunk, jól látszik, hogy a Tisza a választói elvárásoknak megfelelve próbál leszámolni a NER bebetonozott korrupciós rendszerével, miközben e korszak egyes képviselőit kooptálná a saját hatalma ellensúlyként is szolgáló intézményekbe. E két egymásnak ellentmondó szándék ütközése során a politikai racionalitást alkalmanként felülírja a politikai vérszomj. Jól látszott ez a Médiatanács tagjainak megválasztásakor, amikor a kormánytöbbség a parlamenti bizottságban előzetesen elfogadott fideszes delegáltakat nem szavazta meg. Az egész ciklus, illetve a Tisza politikai karaktere szempontjából kulcskérdés, miként tudja a kormánypárt
az elszámoltatás jogos (és jogállami) igényét összhangba hozni a hosszútávon is működőképes, a nem rá szavazók által is legitimnek elfogadott intézmények felépítésével.
Az ellensúlyok képzésére is alkalmas intézmények tisztelete mellett a magyar nemzeti liberálisok másik jellegzetessége a közjogiasság. Néha már túlzásnak tűnő elszántsággal hangsúlyozták mindig is az egyéni szabadságjogok mellett a politikai nemzet egészét felölelő alkotmányos közösség fontosságát. (Ebben például alapvetően különböznek az erősen individualista angolszász liberálisoktól.) Széchenyi a rendi alkotmányt akarta átformálni, Kossuth a népképviseletre esküdött, Deák a kiegyezés jogi konstrukcióját találta ki, Tisza István a parlamentáris állam keretein belül gondolkodott. A Magyar Péter által hangsúlyosan emlegetett Antall József pedig az alkotmányos rendszerváltás levezénylését tekintette küldetésének.
Érdekes párhuzam, hogy a korábbi nemzeti liberális korszakokhoz hasonlóan a Tisza-kormány első időszakát az elszámoltatás mellett éppen a közjogi viták uralják, amelyek tárgyalásában a jogász végzettségű miniszterelnök láthatóan nagy kedvét leli. Azonban politikai kockázatot jelent, hogy a választók jelentős része kevéssé érdeklődik intézmények, ellensúlyok kialakítása, új alkotmány iránt.
Ők teljes joggal saját életkörülményeik javulását várják az új kormánytól – Magyarország továbbra is az Európai Unió egyik legszegényebb országa.
Közjog és kenyér kapcsolata a magyar nemzeti liberalizmus legrégebbi dilemmája. Kovách Imre és Szabó Andrea kutatásaiból tudjuk, hogy a Tisza választói koalíciója a fővárosi és nagyvárosi elitektől, a közép- és kisvárosok polgárságán át a Fidesztől százezerszámra elpártoló falusi emberekig terjed – a csoportok mást és máshogyan várnak Magyar Péter kormányától. Az április 12. előtt a rosszul működő közszolgáltatásokról, oligarcháknak kiszolgáltatott gazdaságról és gyenge középosztályról beszélő Tisza ugyanazzal a problémával szembesül, mint Széchenyi István óta minden nemzeti liberális kísérlet: a gyenge polgársággal bíró magyar nemzeti közösség otthonát kell működőképes európai állammá szervezni. (Ráadásul úgy, hogy a korábbi egyértelműnek tűnő európai minták sem olyan egyértelműek már.)
Persze más a kor és más a helyzet, hiszen Széchenyi, Deák, Antall gondolkodásában sok volt az elméleti és történeti elem. Magyar Péter viszont elsősorban mobilizáló vezető, aki egy konkrét válsághelyzetből kiindulva épített új politikai közösséget és dolgozott ki cselekvési programot – amely meglepően sok ponton rímel a modern magyar történelem nemzeti liberális kísérleteire.
Az előttünk álló időszak eldönti, hogy a mostani kísérlet mennyire lesz sikeres.
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
