A professzor halálára – emlékezés Kósa Lászlóra
„Személyében olyan professzoreszmény (egyik utolsó?) képviselője távozott, aki felett mintha nyomtalanul múltak volna el a kommunizmus évtizedei. Szertartásos volt, ódivatúan udvarias, barátságos, de sohasem fraternizált. Hitt abban, hogy az egyetemnek küldetése van, a tudás palotája egy szellemi finomságokkal egyre kevésbé törődő korban” – írja a Válasz Online-nak küldött személyes hangvételű nekrológjában Ablonczy Balázs történész az életének 85. évében elhunyt Kósa László történész-néprajzkutatóról, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjáról. Hazánk leendő párizsi nagykövete Kósa László egykori munkahelyén, az ELTE Művelődéstörténeti Tanszékén tanít, s ebből a perspektívából idézi fel néhai professzora emlékét.
Kósa László nevét sajnálatosan kevesen ismerték a honi nyilvánosságban. Nem volt blogja, kerülte az internet nyilvánosságát, nem szerepelt gyakran a tévében, nem nyilvánult meg szíre-szóra a médiában. Pedig elképesztő tárgyi tudása, klasszikus, öltönyös-nyakkendős professzori karaktere, nyugodtsága és megfontoltsága, szabatos megfogalmazásai predesztinálták volna erre a szerepre. Most, hogy hosszú betegeskedés után elhunyt, lehet megkísérelni az összegzést: valójában mit is köszönhet neki a magyar művelődéstörténet, a néprajz és a szélesebb értelemben vett humántudományi kutatás?
Sokmindent lehetne felsorolni az egyetemi idők erdélyi biciklis útjaitól kezdve, a hatvanas-hetvenes évek szemnyitogató írásain és a határon túli magyarok körében végzett kutatásain át a budapesti ellenzéki-félellenzéki csoportosulásokban játszott szerepéig; díjait és útját az MTA-tagsághoz majd elmondják mások. A fontos az, hogy személyében olyan professzoreszmény (egyik utolsó?) képviselője távozott, aki felett mintha nyomtalanul múltak volna el a kommunizmus évtizedei. Szertartásos volt, ódivatúan udvarias, barátságos, de sohasem fraternizált. Sokakat pártfogolt, de sohasem bizalmaskodott velük. Hitt abban, hogy az egyetemnek küldetése van, a tudás palotája egy szellemi finomságokkal egyre kevésbé törődő korban. Baráti és kollegiális köre is hasonló alapállású értelmiségiekből állt; jó volt hallgatni közöttük egy csevelyt, élvezni a csipkelődésüket és a körükben honoló szellemi tágasságot.
Néprajzosként indult és lett kutató, tanár majd akadémikus, de már kamaszkorában sem zárta be magát az etnográfia világába. A gyulai református lelkészgyereket érdekelte az irodalom, a történelem, a fényképezés, és szívesen botanizált, mint ama 18. századi polihisztor professzorok valamely erdélyi református kollégiumban, akik a tacitusi sorok bölcs újraértelmezése mellett a Chelidonium majus gyógyhatásairól is érvényesen tudtak nyilatkozni.
Volt benne valami végtelen nyugodtság, derűs adomázásra való hajlam, ami egyéniségének mikszáthi oldalát erősítette.
Ez azonban egyáltalán nem jelentett számára öncélú történetmesélésbe forduló szellemi restséget. Mindig dolgozott valamin, előadásszövegen, szócikken, könyvön. A nagy előd, Domanovszky Sándor után írta és szerkesztette a hatvan év után megjelent első Magyar művelődéstörténetet; olyan közép-európai fürdőtörténetet írt, ami, ha nagy tengerentúli kiadónál jelenik meg, minden bizonnyal Schorske, Kann, Deák István vagy mások mellett a Habsburg Birodalomról szóló történetírás egyik klasszikusa lenne. Nem volt sznob, ugyanúgy büszke volt a Békés megyei levéltár által kiadott gyulai református egyháztörténetére, mint a monumentális és alapvető Reformátusok Budapesten két kötetére, a magyar katasztrófatörténeti kutatásaira vagy a kisnemesek társadalomnéprajzi elemzésére meg a kilencvenes évek elején kiadott, de ma is használt magyarságtudományi kézikönyvére.
Ifjabb korában bejárta a Kárpát-medencét, Jegenyétől Felsőőrig mindenütt megfordult, ahova hívták előadni vagy konferenciára. „Jó emberei” voltak mindenütt, könyvtárban, levéltárban, egyesületekben – mindezt úgy, hogy soha nem vezetett autót, és az internetet is meglehetős konzervatívan kezelte. Bámulatosan széles műveltséggel bírt, nem akadt olyan szereplője az elmúlt százötven év magyar művelődésének, akihez ne tudott volna egy személyes történetet kapcsolni, ne lett volna az illető kapcsán olvasmányélménye, ne hívta volna fel a figyelmet egy kevéssé ismert összefüggésre. Azt hiszem meg volt győződve arról, hogy
az egyén a művelődésen, a családja, környezete kulturális hátterén keresztül lehet csak értelmes és értelmezhető része a társadalomnak.
Szemében kevésbé számított a gazdasági vagy a politikai háttér. „Olvasókörben kiművelt kemény kubikusközegből jött, a Viharsarokból” – ilyenformán jellemezte, abszolút dicsérő kontextusban, egy-egy pályatársát, mert hitt abban, hogy a műveltség jelöli ki az egyén helyét a társadalomban.
Róla emlékezve szükségképpen a személyes emlékek tolulnak elő. Talán nyolcéves lehettem, amikor megkaptam a Megjártam a hadak útját című könyvét a magyar nép történeti emlékezetéről. Nem sokat értettem ugyan a mögötte felvázolt elméleti háttérből, de a benne foglalt apró történetek jól elszórakoztattak. Idő kellett míg rájöttem, hogy az 1993-ban, a felvételi bizottságom elnökeként ténykedő idős professzor (fiatalabb volt, mint most én) azonos a gyerekkori könyvem szerzőjével. Felvételi bizottság elnöke volt, amikor az Eötvös Collegiumba próbáltam bejutni, az ő programjában doktoráltam és ma az általa (is) alapított tanszéken tanítok. De cipeltem könyvesdobozait költözéskor, hívta fel figyelmemet a sörmelegítő fontosságára, jártuk be együtt Sáros vármegye falvait, ahol magán is nevetve, vicces etimológiával kereste az anyai felmenőit adó Zsengellérek nyomait („Ha nem innen jövünk, akkor a lettországi Zemgale marad csak” – nézett ránk huncutul, technikatörténeti unikumnak számító csiptetős napszemüvege mögül, talán az Eperjes melletti Zsegnyén, és vizslatta, hogy ugrunk-e az élcre.)
Hitvalló kálvinista volt, a magyar református közélet fontos szereplője, aki csendes konoksággal képviselte a maga nézeteit és vívta a maga küzdelmeit. Ez a hagyomány biztosan segített neki, hogy lássa maga, a közössége helyét és küldetését a világban.
Egyetemi szobáján ma is kint van a neve, a tágas professzori szobában tartjuk óráink zömét. Az ő asztalát és székét használjuk, termetes zöld fotelébe ültetjük a konzultálni jövő diákokat. De nagy lesz nekünk az a szék és az a fotel mindig.
Nyitókép: reformatus.hu / fotó: Dimény András
Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
