„Majdnem ráment az ország” – Gyurgyák János az Orbán-rendszerről és magyar sorskérdésekről
Három fordulópont hosszú távú társadalmi hatásai miatt lett a magyarság olyan, amilyennek ma látjuk: Mohács, Trianon és az orosz megszállás – állítja Gyurgyák János. Az eszmetörténész, az Osiris Könyvkiadó vezetője öt évet szánt arra, hogy megírja „Magyarország oknyomozó történetét”, amelyben feltárja, „milyenek vagyunk, és mitől is lettünk olyanok, amilyenek vagyunk”. A most megjelenő könyv, a Kompország nyomán arról is kérdeztük, hogy Századvég-alapítóként, a régi szakkollégiumi nemzedék képviselőjeként mit gondol a NER bukásáról. Gyurgyák ítélete lesújtó: „Egy egész generáció elképzeléseit, álmait és törekvéseit egyetlen ember, Orbán Viktor hiúsította meg és vitte a sírba.” Interjú öt felvonásban.
Monumentális problématörténeti szintézist írt Kompország – Magyarország oknyomozó története címmel Gyurgyák János. A kötet négy fejezetben (hely, idő, sors, társadalom) tárgyalja az elmúlt ezer évünket. A Kompország formálódásának egy kicsit lapunk is részesévé vált, a szerző ugyanis az elmúlt években mindegyik fejezetből közzétett egy-egy részletet a Válasz Online-on. A végleges szöveget az azokra érkezett reflexiók is formálták.
×××
– Feltette magának a kérdést: milyenek vagyunk mi, magyarok, és mitől lettünk olyanok, amilyenek vagyunk? Majd eltelt öt év, írt 700 oldalt. Meglett a válasz?
– Egyfelől született egy határozott válaszkísérlet, amely elmélyült történeti, szociológiai, néprajzi, közgazdaságtani kutatásaimon és elgondolásaimon nyugszik. Másrészt viszont – erre most kellett rádöbbennem – a történész eszközei igencsak korlátozottak, a történelemben ugyanis sosincs végleges válasz. Olyan ez, mint amire Arthur Koestler híres könyvcíme utal: nyílvessző a végtelenbe. Tényleg rászántam öt évet az életemből arra, hogy megértsem, mitől lettünk ilyenek. Történeti szempontból szerintem három tényező bizonyult döntőnek: Mohács, Trianon és az orosz megszállás. Egészen pontosan e hatalmi és politikatörténeti fordulópontok hosszú távú társadalmi hatásai.
– Hogy Trianon és az orosz megszállás máig hat, értjük. Mohácsot az illő évfordulós tisztelet miatt mondja?
– Egyáltalán nem. Mohács és az oszmán hódítás következményei bizonyos szempontból máig hatóan változtatták meg a magyar etnikum és társadalom sorsát. Az ezzel kapcsolatos újabb kutatások csupán az akkori hatalompolitikai realitásokat helyezték új megvilágításba. A török megszállás, illetve az azt követő újjáépítés az ország déli részén gyakorlatilag megszüntette a magyar etnikum jelenlétét, a középső területen pedig a betelepítések és a spontán betelepülések etnikai szempontból egy színes, kaleidoszkópszerű képletet eredményeztek. A „szélek” pedig egyszer s mindenkorra elvesztek a magyarság számára. Erről részletesen írtam könyvem A hely című fejezetében. Másfelől ‒ ezzel párhuzamosan ‒ Amerika felfedezése alapjaiban rendezte át Európa gazdasági és hatalmi viszonyait, megváltoztatva a korábbi, hagyományos kereskedelmi útvonalakat. Ennek következtében politikai súlypontok is máshová, a Földközi-tengerről az Atlanti-óceánra helyeződtek, és mindez alapvetően meghatározta ‒ az oszmán-török megszállástól függetlenül is ‒ az ország esélyeit és lehetőségeit. Magyarország ugyanis ‒ máig hatóan ‒ Európa perifériájára, kompország pozícióba került. S ne feledkezzünk meg a harmadik tényezőről, nevezetesen a nyugati kapitalizmus kialakulásáról sem, amely szintén alapvetően befolyásolta Magyarország, és tágabban a régió korlátozott lehetőségeit.
– Könyve legvaskosabb része A társadalom címet viselő negyedik fejezet, és különösképpen a megrekedt polgárosodásról szóló rész. Miért foglalkoztatja ez ennyire?
– Történeti szempontból a magyar társadalom alapvető problémája volt és maradt az erős középrétegek hiánya, majd később az autonóm polgárság gyengesége.
Holott ez lenne nemcsak az ország, hanem a demokrácia fenntartásának is az alapja. Nem mondhatjuk persze, hogy valamiféle polgárosodás ne zajlott volna. Az újabb kutatások sokban finomítottak a régi képen, de kétségkívül sose lett annyira erős, hogy képes lett volna támaszt adni az országnak. Szerintem ez a társadalomtörténeti probléma magyarázza – a fentiekben felsorolt világgazdasági, valamint világpolitikai okok mellett –, hogy a 19. század végétől egészen a közelmúltig tízegynéhány rendszerváltás történt Magyarországon, nagyrészt a társadalom feje felett. Nincs ugyanis erre más magyarázat, hacsak a zűrös sorsértelmezéseket nem tekintjük annak. Egy stabil társadalmi rendszert és demokratikus berendezkedést ugyanis mind a mai napig erős polgári középrétegek tartanak fenn. Arról nem is beszélve, hogy 1948 után ezt az amúgy sem túl erős réteget sikerült totálisan szétverni és atomizálni, aminek hatása máig érvényesül.
– A kötetben idézi Ralf Dahrendorf német–brit szociológus „6–6–60 szabályát” a rendszerváltásokról. E szerint hat hónap kell egy politikai rendszer, hat év a gazdaság és hatvan a társadalmi-kulturális viszonyok megváltoztatásához. Noha nem volt hatvan évük, a szocialista átalakítás mégis végbement?
– A dahrendorfi hármasból az első kettőt maradéktalanul végrehajtották, erőszakos eszközöktől sem visszariadva. A társadalmi átalakításból viszont szinte csak a rombolás sikerült. Először szétverték az arisztokráciát, utána a megmaradt polgárságot, ezt követően pedig nekiláttak a parasztság szétzúzásának is. Utóbbi ment egyébként a legnehezebben. Ugyan a rendszer használta a munkásságot ideológiai szempontból, de kétségkívül szétzilálták a hagyományos munkásszervezeteket is. Ugyanakkor, amit létre akartak hozni a pozitív oldalon, azaz a „szocialista társadalmat”, nos, az totális kudarcba fulladt. Az erősen hierarchizált nómenklatúrán kívül másra nem futotta. Ez a magyar társadalom végletes individualizálódásának a legfőbb oka. És pontosan ez volt az, amit az én nemzedékem sem látott a rendszerváltás idején világosan. 1989-ben ugyanis azt gondoltuk, hogy ha a fedőt leveszik a fazékról, vagyis ha az oroszok elmennek, akkor automatikusan helyreáll a polgári társadalom, a demokráciáról már nem is beszélve. Vakság és naivitás volt.
– Miért nem látták, hogy mi van „a fedő alatt”?
– Álmokat kergettünk, de illúziók uralkodtak a társadalomban is, amelynek egyébként a feje fölött zajlott a ’89-es, ’90-es korszakváltás. Illúzió volt, hogy ha a kommunizmusnak vége van, akkor majd helyreáll a normális társadalmi rend. Pedig pont azt kellett volna feszegetni: mi is áll helyre tulajdonképpen? Mi van a romok alatt? A könyv írása közben ez izgatott a leginkább, ennek akartam utánamenni. Arra a szomorú következtetésre jutottam: a végletes társadalmi atomizálódáson kívül semmi sincs, ami helyreállhatott volna. A homo kádáricus és egy kifosztott roncstársadalom állt itt a rendszerváltáskor, amely képtelen volt regenerálódni. Fölülről, a politikától várt megváltást, annak azonban más volt az alapvető célja. És pontosan ez volt az, amit Orbán Viktor 2002, de még inkább 2010 után felismert – „Ezeknek Kádár kell!” – és a maga radikális és végtelenül cinikus módján ki is használt.
– Azért 2010 előtt, mert addig a polgári Magyarország ideája őszinte volt?
– Meggyőződésem, hogy Orbán eredetileg ezt komolyan gondolta, és alapjaiban én is egyetértettem ebben. Baloldali barátaimmal ellentétben nem hiszek az „Orbán, az ősgonosz”-elképzelésekben. Nem hiszem, hogy Viktor eredendően az lett volna. Időközben, de különösen a 2002-es kormányváltás után vált számára a hatalom megszerzése és megtartása a legfontosabb céllá, amelyben az ország csupán eszköz. Igaz, ennek már előtte is voltak halvány jelei.
TÁRSADALOM
– A könyvben meglepő módon arra a következtetésre jut, hogy a rendszerváltás utáni társadalom szerkezete kétszer alakult át jelentősen: az államszocializmusból a kapitalista piacgazdaságba való átmenet során, illetve 2010-et követően. Ennyire jelentősnek tartja azt, ami az elmúlt 16 évben történt?
– Igen. Úgy látom, a rendszerváltás olyan, alapvetően külföldi tulajdonosi réteget hozott helyzetbe, amely nyilván egy szuverén országban minimum problematikus. Ezt nyilvánvalóan valamennyire csökkenteni kellett. Ezt szerintem Viktor jól ismerte fel, nagyrészt egyet is értettem vele. Csakhogy nem mellékkérdés, hogy milyen alapon nyúlunk ehhez. Itt történt szerintem a fő törés. Összekeveredett egy jogos, nagyrészt igazolható igény a saját politikai hátország felépítésének céljával. Utóbbi alapjaiban mondott ellent a tehetség, a rátermettség, a „megfelelő embert a megfelelő helyre” mindennél fontosabb elvének.
– Biztos benne, hogy 2010 után is volt társadalmi vízió? Nem csak politikai?
– Már 2010 előtt is megfogalmazódott, hogy nem egyszerűen a politikai rendszert kell átformálni, hanem valamiféle társadalmi átalakításra is szükség van. És ehhez jött még később a harmadik szint, ami már teljes őrület volt: hogy a kulturális életet is gyökeresen át kell alakítani. Egy ország társadalmi rendszeréhez, a kulturálisról nem is beszélve, csak nagyon óvatosan, lassú lépésekkel lehet hozzányúlni ‒ ha egyáltalán. A társadalmi átalakítás azért volt eleve kudarcra ítélve, mert alapvetően azt juttatták tulajdonhoz és lehetőséghez, aki politikai szempontból engedelmes volt és nem akadékoskodott. Tehát
a politikai szempont összekeveredett, pontosabban maga alá gyűrte a társadalmit. Ez az elképzelés élesen szembement a polgári Magyarország elvével.
Orbán ennek az ellentmondásnak a foglyává vált, és így lett az egykori magasztos célból „politikai termék” ‒ ahogy azt G. Fodor Gábor pontosan megfogalmazta. Ezt az ellentmondást egy idő után nem lehetett feloldani, nem lehetett a kiépülő hazug rendszerből kilépni. Csak egy nagy bukással, ami meg is történt. Ahogy azt a kitűnő Kéthly Anna Marosán György könyvére utalva pontosan megfogalmazta: „A lejtőn nem lehet megállni”.
– A választás előtt megjelent Merre tovább? – Magyarország helyzete és kilátásai című kötetbe írt „Ezeknek Kádár kell” című írásában úgy fogalmazott, hogy „egy szabadságára büszke, civil kurázsival rendelkező társadalommal nem történhetett volna meg mindaz, ami velünk az elmúlt másfél évtizedben megesett”. Vagyis amellett foglalt állást, hogy a hatalompolitika borzasztó, de az igazi probléma a társadalom állapota. Nem éppen ezt cáfolta április 12.? Volt itt civil kurázsi, „lokálisan integráltak” lázadása, önszerveződés, Tisza Szigetek, akcióközösség…
– Az Orbán-rendszer végső bukásában az utolsó két-három év volt a döntő. Amikor Viktor és rendszerének tartóoszlopai hibát hibára halmoztak, többek között azokkal az ügyekkel is, amelyeket éppenséggel a Válasz Online is dokumentált. Ezek az ügyek a társadalom nagy részét szembefordították a rendszerrel, még azokat is, akiknek nem volt Orbán-fóbiájuk, sőt… Azért nehéz erre elemzőként bármit is mondani, mert a rendszer utolsó időszakában a teljes irracionalitás kezdett uralkodni. Számomra érthetetlen hibák, bűnök sorozata következett be. A társadalom semmibevételének ez a foka pedig már teljességgel magyarázhatatlan. Ez nem következett még a 2010–2020-as Fideszből, pontosabban Orbánból sem.
– Ez a rendszer sara. De hogy volt képes felkelni „a nép”?
– Azon viszont nem lepődtem meg. Történelmi tapasztalatom, hogy ha ennek a társadalomnak egyszer elege lesz valamiből, akkor kegyetlenül odacsap. Mint ’48-ban vagy ’56-ban. Ezen ritka pillanatok arról szólnak, hogy a magyar sok mindent eltűr, de nem szabad túlfeszíteni a húrt. Ez a társadalom alapvetően nem konstruktív és végletesen individualista, szereti, ha békén hagyják. De azt már nem tűri, hogy teljesen hülyének nézzék. Ennél többet azonban ma nem tudunk. Annyit láttunk, hogy a társadalom nagy része fellázadt a rendszer ellen. Az igazi kérdés azonban számomra az, hogy a lázadásból lesz-e konstruktív társadalmi mozgás, vagy csak egyszeri fellángolás volt.
– Melyiket tartja valószínűbbnek?
– Annyit mondhatok csupán, hogy az elmúlt öt évben a magyar történelmet és társadalmat napi tíz órában olvasó, figyelő kutatóként mérsékelten tudok reménykedni az alapvető változásban. A magyar társadalom ugyanis hektikus jellegű, kiugróan és megalapozatlanul képes lelkesedni, aztán pedig a kényelembe és a mélységekbe zuhanni. Ez azzal függ össze, ami egész történeti kutatásaimnak végső soron a végeredménye: nevezetesen, hogy a magyarság közösségi szempontból nem szervesült és erőteljesen individualizált. Ezt használta ki az előző politikai rendszer, és nagyon jó lenne, ha a következő nem ezt tanulná el tőle.
KOMPORSZÁG
– Nem gondolja, hogy az új könyve címe máris elavult? Magyar Péter már a kampányban, a 2025. júliusi székesfehérvári beszédében bemondta, hogy vége a kompországlétnek, Magyarország lehorgonyoz nyugaton.
– Visszakérdezek: hány miniszterelnökünk, hány politikai gondolkodónk jelentette már ezt be? Egyébként is, a cím a magyar múltra, a magyar történelemre vonatkozik. Csak abban lehetünk biztosak, hogy Magyarország Európa keleti szélén helyezkedik el, illúzió volt közép-európaiságunkról álmodozni.
– Tényleg?
– Szó sincs Közép-Európáról, mint önálló politikai-kulturális szféráról. Európa keleti szélén vagyunk, ott ingadozik az ország. Időnként elrugaszkodik nyugat felé, de – mint Ady mondta egykor – „szívesebben vissza”. A választás után a helyzet most teljesen egyértelmű:
visszalendülést látunk nyugat felé. Történészként csak azt tudom mondani, hogy „majd meglátjuk”.
Magánemberként persze bizakodom. Van itt azonban egy nagyobb probléma. Vajon olyan stabil ez a Nyugat, mint 1989-ben volt?
– Vagyis nem Magyarország pozícióival van gond, hanem a nyugat állapotával?
– A „komp” elindult visszafelé, de ezúttal egy olyan régióba, amely a világgazdaságban leszakadóban van és ezernyi problémával küzd. Jól tudjuk, hogy ezt az egész nyugati világot a francia–német tengely tartja fönn. Elhűlve látom, mi történik ebben a két országban.
– Tölgyessy Péter a korábbi, az Osirisnél megjelent kötetben, a Hegyementben így írt a Kompország-létről: „[Az Orbán Viktor vezette Magyarország] nem érez senki, így a nyugati szövetségesek iránt sem értékalapú szolidaritást. Általában sincsenek számára megkérdőjelezhetetlen értékek, csak hatalompolitikai előnyök. Vérbeli hazai politikai vállalkozóként egyformán begyűjteni próbálja rezsimje számára a nyugati szövetségi rendszerből és a keleti kapcsolatokból az összes lehetséges hasznot.” Ez alapján a kompországlét vége az értékalapú szolidaritás újbóli vállalása és a „politikai vállalkozás” befejezése.
– Egyetértek. A magyar társadalom többsége a választási eredménnyel most azt üzente, hogy az orbáni kelet-nyugati ingadozásnak véget kell vetni. Nyilvánvaló, hogy ebben most valódi váltás történt. A komp elindult visszafelé. Ennyit állíthatunk egyelőre, nem többet és nem kevesebbet. Nem tudjuk, hogy a magyar társadalom, szembesülve a közeljövőben a problémák garmadájával és a krízis mélységével, hogyan fog majd reagálni.
VÁLASZTÁS
– Hol volt április 12-én este 9 és éjfél között?
– Alsóörsön. Onnan követtem a televízióban a választási eredményeket.
– Elhallatszódott Alsóörsig, hogy tömegek ordítják a pesti utcán, hogy „Ruszkik, haza!”?
– Ahol én voltam, ott egészen biztos, hogy nem ezt kiabálták. Ott ugyanis semmit se kiabáltak. Néma csönd volt.
– Ön szerkesztette Orbán Viktor Nagy Imre újratemetésén mondott híres beszédét. Milyen érzésekkel figyelte, hogy a politikus, aki a „Ruszkik, haza!” jelszavával emelkedett fel, annak a bukását most ugyanez a jelszó kíséri?
– Ez számomra is felfoghatatlan. Nagyon hosszan tudnám idézni, hogy a fiatal Orbán hogyan gondolkodott, milyen szavakkal beszélt az oroszokról. Az én szememben nincs racionális magyarázat a fordulatára.
– Az elméleteket hagyjuk, az érzés érdekel, hogy miközben a szakkollégiumi nemzedék pont az oroszügyön hasal el, fiatalok ezrei skandálják az utcán a Moszkva-ellenes jelszavakat.
– Sajnos nemcsak az orosz ügyön hasalt el. Fájdalmas a beismerés, de a generációnk csődöt mondott, azzal együtt, hogy az eredeti célkitűzéseinket abszolút pozitívnak és őszintének tartom ma is. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy
egy egész generáció elképzeléseit, álmait és törekvéseit egyetlen ember hiúsította meg és vitte a sírba, akit úgy hívnak: Orbán Viktor. Ez a szomorú valóság.
Hogy valaki hogyan vihette ezt a nemzedéket, és vele együtt az egész országot zsákutcába, nos, az maga a tragédia. Ebből a zsákutcából, ahová magát lavírozta, aligha van visszaút.
– Az országnak vagy a Fidesznek?
– Orbánnak és rendszerének. Az országnak talán van.
– Amikor a választás előtt megírta, hogy „Orbánnak és rendszerének mennie kell”, nem hívta fel régi barátja, Kövér László, hogy János, elmész te fenébe?
– Nem hívott fel. Mára egyetlen egy ember maradt a régi szakkollégiumi körből, akivel tartom a kapcsolatot, ez pedig Wéber Attila. Mással lényegében nincs kapcsolatom.
– Miért bukott meg Orbán Viktor rendszere?
– Sok mindent mondtak már erről az elmúlt hónapokban, beszéltek korrupcióról, hazugságról, külpolitikai hibákról. Szerintem egyetlen szóval össze lehet foglalni a vereség végső okát, és ez pedig a hübrisz. Egyetlen személyiség végzetes torzulása. Az az elképesztő gondolat, hogy ő mindent jobban tud, és mindenki más mellette totál hülye vagy szolga. Emberileg nem rendkívüli eset ez, sőt, döbbenetesen mindennapi történet. Csak itt egy ország ment majdnem rá erre a hübriszre.
– „Balázs, ha megbuktok, akkor itt minden el lesz törölve az alkotmányig bezárólag.” Ki mondta, mikor mondta?
– Azt hiszem, én mondtam Orbán Balázsnak pont öt évvel ezelőtt, az Elvesztett illúziók – megtalált történelem című könyvem bemutatóján.
– Így van. Ez a mai „rendszerváltás” jóslata. Honnan tudta?
– Akkor már úgy éreztem, hogy a rendszer túl van minden racionalitáson, és akármilyen is a magyar társadalom, ezt nem fogja bevenni, előbb-utóbb fellázad ellene. Tudtam, hogy ennek egyszer vége kell, hogy legyen, mégpedig nagyon nagy bukással. Azt persze nem tudtam, hogy mikor. A rendszerváltás után volt egy bon mot, miszerint 1989-ben az emberek „szocializmust szerettek volna kommunisták nélkül”, de „kapitalizmust kaptak kommunistákkal”. Pesszimizmusom abból fakad, hogy egyelőre nem tudjuk, nem marad-e meg az orbánizmus, ezúttal Orbán nélkül.
– Ez reális veszély?
– Bár ne lenne igazam, bárcsak valóban gyökeres fordulat történt volna a magyar társadalomban! Ezt ma nem zárhatjuk ki, de egy pillanatra se feledjük el, hogy az egyik túlhatalmi szerkezetet váltotta egy másik, amelynek politikai és parlamenti ellensúlya jelenleg nincs. A társadalmat nem érzem elegendő ellensúlynak. Bár kétségtelen, hogy a magyar nép egyvalaminek ráérzett az ízére. Már tudja, milyen elzavarni egy túlhatalmat. Paradox módon Orbán egyik nagy pozitívuma, hogy a magyar társadalmat fölébresztette, és talán végre ráébresztette saját hatalmára.
MESTERSÉGES INTELLIGENCIA
– A könyve bevezetőjében néhány mondattal utal arra, hogy mélyebb tapasztalatokat szerzett a mesterséges intelligenciával. Jókat vagy rosszakat?
– Ma még sokan nem látják, hogy a mesterséges intelligenciával egy új világ kezdődött. Olyan ez, mintha Gutenberg vagy James Watt korában élnénk. Szerintem ugyanis ez a technológia mindent fel fog forgatni. Egy-két évvel ezelőtt még abszolút szkeptikus voltam. Írtam a saját dolgaimat, és azt gondoltam, hogy a mesterséges intelligencia ehhez nem tud semmit sem hozzátenni. Aztán már majdnem kész volt a Kompország, már csak csiszolgattam rajta, amikor a fiam azt javasolta, hogy ismerkedjek meg mélyebben ezekkel a programokkal, mert meg fogok lepődni. Akkor fogtam magam, és rögtön négy-öt platformban is elmélyedtem. Szisztematikusan végignéztem, hogy mit tudnak, nem általában, hanem konkrétan a szövegemmel kapcsolatban. Beszélgetni kezdtem erről velük. Az első megdöbbentő tapasztalatom az volt, hogy ezek a programok nem értéksemlegesek. Mindegyiknek egy kicsit más értékei vannak, máshova helyezik a hangsúlyokat. Azután történt még valami. Az egyik programnak beadtam egy fejezetemet, és rákérdeztem különféle szempontok szerint. Előbb tartalmilag, utána pedig formailag, hogy mit gondol róla. Egyre mélyítettem a kérdések sorát, majd
az egyik fordulóban egyszer csak megjelent a képernyőn: „Ugye Gyurgyák Jánossal beszélgetek?”
Nem hittem a szememnek és elfogott a félelem. Ugyanis a nevem nem szerepelt az oldalakon, legfeljebb a lábjegyzetekben, de ott sem gyakran. A program tehát a szöveg alapján rájött, ki is vagyok én.
– Mi tagadás, ijesztő.
– És ha belegondolok, az az igazán félelmetes, hogy ez még mindig csak az alapszint. Messze vagyunk még az általános mesterséges intelligenciától, és különösen messze a szuperintelligenciától. Miközben olyan pénzek mozognak ebben a szektorban, hogy naponta vagy hetente jelenik meg új verziójuk. És ez mélyen elgondolkodtatott a saját szakmámról is.
– Attól tart, hogy pár év fejlesztés után a mesterséges intelligencia megír egy komplett könyvet ön helyett?
– Erre ma még nem tudom a választ, ugyanis a kísérletezéseim során nem léptem át egy fontos határvonalat. Nem mondtam azt neki, hogy figyelj, itt van a könyvem, olvasd el, van egy fejezet, amit nem volt időm megírni – írd meg helyettem az előzmények alapján! Ezt nem tettem meg. S arra is negatívan reagáltam, amikor arra akart rávenni, hogy logikusabban és rövidebben átírja a fejezetet.
– Félt attól, amit kap?
– Igen. A mondandóm lényege, hogy a mesterséges intelligencia alapvetően megír, átír dolgokat. És szerintem ezzel még nincs mindenki tisztában. Még sok kutatótársam se. Az egyetemi beadandóknak pedig már most vége. A házi- és szakdolgozatoknak is. Nem látom tisztán, hogy hol lesz ennek a vége.
– Akkor hát felhagy az írással és lebeszéli a tanításról a kollégáit, merthogy eljárt fölöttük az idő?
– Ez bizonyosan nem fog bekövetkezni. Még legalább egy könyvre van tervem, és talán időm is. Az egyetemi tanárok nem fognak örülni, amit most mondok, de egyetlen egy lehetőségük maradt a mesterséges intelligenciával szemben: személyesen meghallgatni a diákokat. A jelenlét, a személyesség a bölcsészet talán egyetlen menekülő útvonala. És persze az is, hogy ismerjük az új technológia korlátait. Mert mi történik, ha valaki kihúzza a dugót a falból? Onnantól semmit se ér az úgynevezett mesterséges intelligencia-forradalom. Akkor mégis csak maradnak a most elavultnak tűnő könyvek. Vagy nem?
Nyitókép: Gyurgyák János budai otthonában 2026. szeptember 23-án (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
