Bojár Iván András: Haverom, Eduardo
„Ahogy életében is ámulva figyeltem látszólag motiválatlan, számomra mindenképp érthetetlen szélsőséges cselekedeteit, úgy most, bő emberöltő után sem állíthatom, hogy Eduardo személyiségét, életének irányváltásait, választásait és döntéseit érteném, magyarázni tudnám. Mint egy minden útjába kerülőt elsodorni képes lavina, látványos, akár lenyűgöző hatást kelt, működésének fizikai feltételei felfoghatók, de morális indoka, erkölcsi konzekvenciája nincs.” Bojár Iván András idén nyáron tért vissza Eszékre, ahol 34 évvel ezelőtt, háborús körülmények között cimborájával, a 2009-ben Bolíviában kivégzett kalandor Eduardo Rózsa Floresszel tartózkodott. Meg is rohanták az emlékek. Különleges, személyes hangú esszé.
Aki keresi, a messzi Bolíviában, Santa Cruz de la Sierrában, az Avenida Viedma, az Arenales, Paitití és Salvatierra utcák által lehatárolt területen találja meg a Cementerio Generalt. A sírkertet, amely 2009 áprilisa óta félreeső, csendes folyosóján ad helyet az egyik falában meghúzódó sírhelynek. Benne apró edény. Abban mintegy 2,5–3 kg tömegű hamu. Ez a néhány maroknyi szürke por a Bolíviából indult, majd kalandos életpálya után Bolíviába megtért valamikori haverom, Eduardo Rózsa Flores földi maradványa.
Két képre emlékszem ebből az időből: az egyiken egy szűk szállodai szobában, ágy tövében, alsónadrágban hasmánt halott férfi fekszik. Eduardo, vagyis Edu, ahogy hívtuk. Amikor híre jött Evo Morales kommandósainak akciójáról, döbbenten néztem a képet. A lelőtt embert. A másikon ajtórésen át lopva befotózva több hanyatt kiterített test látszik: egy székely ember, Magyarosi Árpád és egy ír férfi: Michael Martin Dwyer. A legközelebbi, harmadik véres és sérült koponyájú holttest halottasházi képén ő, vagyis a halott Eduardo Rózsa Flores ismerhető fel.
Nyáron Eszék főterén ültem egy pizzázó teraszán. Még a rekkenő kánikulában elnéptelenedett hétvégén is látszott, hogy egyébként népszerű és látogatott helyről lenne szó. Annak ellenére is, hogy a hajdan bő százezres város az eltelt évek alatt 35 ezer lakost veszített. Népszerű volt ez a kávézó 1992 nyarán is, amikor ugyanitt, a terasz sarkán lévő asztalnál foglaltunk helyet két barátommal, akikkel a délszláv háború egyik legádázabb, magyar szempontból leginkább érzékeny frontharcáról igyekeztünk tudósítást készíteni.
Körülményesen bár, mégis sikerrel egyeztetett találkozó helyszíne volt ez az asztal, ahol az elnéptelenedett, katonai teherautók és harci járművek uralta utcakép, terepszínű ruhákban mozgó emberek között egyszer csak hármas alakzatban, ütemre lépve, másfél méterrel a kísérői előtt jőve Ray-Ban napszemüvegben, oldalra csapott barettsapkában Eduardo közeledett felénk.
Én ezt a latin-amerikai banándiktatúrákban játszódó B-movie jelenetet most, leülve a régi karosszékek utódainak egyikébe, többször is látni véltem. Újra és újra.
A zord katonák közelítettek, ám mielőtt ideértek volna elém, újra a távolból kezdődött lendületes érkezésük. Szinte alig hiszem: jószerivel fél élet, 34 év telt el a két találkozás között. Ez a meghökkenés nem a helyszínről, sem utazásom valódi okáról árulkodik, csak arról, ahogy az emberélet során az idősíkok áttetsző fólialapok gyanánt fednek rá egymásra. Szellemképessé teszik a múltat, viszonylagossá a jelen időt.
Az Ördögkatlan fesztivál forró napjai alatt gondoltam egyet és átautóztam a 10 millió fa beremendi bázisától mintegy negyven percnyire lévő városba, Eszékre. Osijek – mialatt bő tíz évvel ezelőtt a Nagy Pécs Könyvön dolgoztam közel egy éven át, szinte hetente láttam az útjelző táblán ezt a következő nagyvárost ígérő feliratot, s mindannyiszor felébredt bennem a vágy, hogy visszatérjek. Hogy újra lássam tereit, miket legutóbb legvéresebb, legcsatakosabb napjaiban láttam. Megkeressem a pécsi elefántos ház 85 kilométernyire lakozó testvérét, melyet rácsodálkozva legutóbb repeszgránáttól sérülten, csonkultan láttam. Fölkeressem a helyszínt, ahol egy háborút követő budapesti beszélgetés során Edu, saját elmondása szerint, csetnik katonákat lőtt a Drávába. De nem mentem. Elmaradt a találkozás. Most spontán felbuzdulás vitt át, voltaképp röhejes, mennyire közel van, mégis másik világ. Nemcsak mint tájegység lóg le az általam belakott mentális térképről, de történelemként is egyre távolibb, homályosabb.
Ezen a délutánon azonban valóságos volt újra. Teszteltem térbeli emlékezetemet. Az elefántos ház nem azon a sarkon állt, ahol gondoltam, épphogy a tér ellenkező pontján. De megvolt és tényleg a pécsi, meg a grazi ormányos házak monarchiát idéző testvére. Meg egyébként is: ahogy 1992-ben a leginkább megragadóan hatottak az akkor már hónapok óta gránáttűz alatt tartott város sérülései, úgy most az érdekelt, mi maradt, mi lett Eszékből. Mi lett a néppel, amely akkor otthonvesztéssel, végtagvesztéssel, életvesztéssel hozott áldozat árán tartotta a várost, a környék falvait?
A főtér akkoriban még a Szabadság nevét viselte. Időközben a horvát haza atyja, Ante Starčević (1823–1896) nevét vette fel. A hangsúlyeltolódás az Eszékig vezető határközeli falvakon is látszott: mindenfelé piros-fehér pepita nemzeti lobogók szegélyezték az aszfaltcsíkot, pillanatra se tévedjünk, kiknek az országában visz utunk. Autóutunk alatt módszeresen szétlőtt, kiégett, sosem bevakolt téglakockaházak tömegét láttuk; mindez már a múlt. Legfeljebb egy-két kivándorolt család szomorú mementója csúfolkodik a felújított házsorokban. Amikor Eduval ittuk a város legjobb cappuccinóját, nagyon más volt ez a tér. Most modern zöld villamosok suhannak rajta. Egy háztömbbel odébb, különös kiszögellésben, egy másik akkori politikus, az 1999-ben meghalt Franjo Tuđman emberalaknál nagyobb bronzfigurája masíroz lendületesen a végtelen időben. Starčević államideáját a szerbekkel szembeni honvédő háború során ő tette valósággá. S hogy ez a valóság mit is képvisel? Szerbia ma is vedlő, zavaros, feszültségekkel teli állam, Horvátország EU-tag, a schengeni övezeten belül helyezkedik el és eurója van. Míg mi, a legvidámabb kommunista barakkból lett demokrácia-éltanulók Antall Józseffel, Torgyán Józseffel, Horn Gyulával keltünk-feküdtünk a kilencvenes években, a horvát nép háborút vívott, pusztult és pusztított. Ma mégis sok tekintetben előttünk jár.
Eduardóval a kapcsolatom a nyolcvanas évekre nyúlik vissza. Ugyanarra az egyetemre jártunk, a valamikori Pázmány Péter Tudományegyetem Pesti Barnabás utcai utódjának falai közé, ahol egykoron, 1945 után, apáink voltak évfolyamtársak a művészettörténet szakon. Rózsa György, szemben apám származásilag polgári, ám népi szociális látásmódjával, kommunista volt. S mint kommunista, jó érzékkel még időben lépett le a kommunista Magyarországról 1948-ban, mielőtt a kommunisták, szovjet háttérrel totális hatalomhoz jutottak. A pár szó, amelyet Edu apjával egykori Ajtósi Dürer sori lakásukban váltottam, megerősítette: emlékezett az öregemre. Ahogy ő is Rózsa Györgyre. Mi azonban Eduval a nyolcvanas évek egyetemi bulijain kerültünk közel egymáshoz. Amikor először láttam, nagy és sokszínű társaság közepén térdelt gitárral a kezében. Hol ehhez szólt, hol ahhoz volt egy vicces riposztja, hol amazhoz egy kérdése. Mindezt párhuzamosan tette a résztvevők nációja szerint hol franciául, hol angolul vagy spanyolul, olaszul, portugálul. Nemcsak tökéletesen beszélt egy sor nyelvet, de kiemelkedően kommunikatív is volt. És oldott, viccelődő.
Rendkívül meglepett, amikor kiderült, hogy ez a társaságközepe laza arc a bölcsészkar KISZ-titkára, mi több, munkásőr, aki magasabb fizetést visz haza, mint az egyetem rektora. Edu beskatulyázhatatlan volt és különleges.
A rendszerváltás napjaiban izzó vitákat folytattunk az egyetem folyosóján. Ő a már utolsó leheleteit köhögő MSZMP vezette kommunista rezsim hivatalos álláspontját képviselte. Meglepően nem papírízűen, ahogy a kor kommunista korifeusai tették, hanem kritikai látásmódból, sajátjává téve az eszmét. Én azonban már a rendszerváltás gyermeke voltam, a kommunisták utálatát, megvetését anyatejjel magamba szíva az akkor kibontakozó Fidesz látásmódját képviseltem. Edu ideológiailag képzett volt. És hiteles akkor is, ha 1989 napjaiban az általa képviselt látásmódnak egy hét jövője sem maradt. Ellenben jól érvelt.
A holokauszt során apját elvesztett idősebb Rózsa, Edu apja, festművész és művészettörténész, tanár, díszlettervező, tévés személyiség, drámaíró, világforradalmár. Elképesztő életpályát írt le. Ha nem kívánkozott volna filmre Eduardo élete, Jorge Rozsa Obermayer György is simán megérdemelne egy saját mozit. Hiszen Eduról Fekete Ibolya, Chico címmel, nagyszerű dokufikciós mozit forgatott 2001-ben.
Eszéken nem volt más lehetőségünk harmincnégy éve, mint a város modernizációs büszkeségében, a Hotel Osijekben megszállnunk. Ez a város legmagasabb háza, közvetlenül a Dráva-parton áll. Szobát a városra néző oldalon kaptunk, a folyó felőli szárnyat ugyanis a szerbek rendszeresen lőtték a túlpartról. A torony tövében álló Dráva-híd 1991 novemberében már a folyóba roskadt. Mint 1944 novemberében a Margit hídon a villamos, itt egy roncsolt piros autóbusz rekedt a romok között. Egyszer kimerészkedtünk a tetőre, elláttunk szinte a magyar határig. Néma síkság terült ki előttünk azzal a nyugtalanító érzéssel, hogy a messzi facsoportok takarásából bármikor aknavetőtűz zúdulhat ránk – akkoriban Eszék huzamosabb ideje szenvedett a pusztító gránáttámadásoktól.
A téren, ahol leültünk Eduardóval, nemcsak kíséretének két zord katonája, de a szentlászlóiak sokasága is felbukkant. A Kelet-Szlavóniában megmaradt Árpád-kori magyar falu túlélői, akik korábban öt hónapon át tartották vissza a szerb agresszor egymást követő betörési kísérleteit. Ők óvták meg Eszéket attól, hogy Vukovár sorsára jusson. Jó páran leültek hozzánk a terasz sarkára. Idegen ország háborújába csöppentünk nagyon mesze a kor Magyarországának valóságától, így aztán borzongatóan hatott, hogy a katonák magyarul beszélnek, ugratják egymást és káromkodnak. Ízesen, régiesen, olykor a horvát szavakat a magyarok közé csempészve diskuráltak. Bennfentes iróniával nevettek egyik társukon, aki épp mellettem ült hallgatagon. A cikizéssel ráirányuló figyelmet jólesően nyugtázó mosollyal a száján. Nem emlékszem a nevére. Megbolondult – mondták, térdüket csapkodva a többiek. Az egész családja meghalt, képtelen volt ép ésszel elviselni. Bekattant! – Nyisd ki a zubbonyodat! – nógatták viccelődve. Mire a férfi kelletlen lassúsággal kigombolkozott, széthajtotta zubbonyának oldalait, s alóla akárha epheszoszi Artemisz, a százmellű istennő lenne, kézigránátfürtök lógtak több sorban, körben a testén.
Gyakran eszembe jutnak ezek a találkozások: vajon merre kanyarodott aztán ennek az embernek az élete? És merre annak az akkor még csak 17 éves jóképű legénykéé, aki büszkén mutatta nekem a karabélyának fa puskatusába vájt két tucat rovátkát, amennyit „leszedett” a csetnikek közül?
Az eszéki forgatás után pár hónappal Edu felbukkant Pesten. Már a horvát hadsereg ezredese, egyben horvát állampolgár volt, nemzeti hős. Egy nagyinterjú kedvéért meglátogatott Sasad egyik csendes, falusias utcájában bérelt házamban. Belépett a nappalimba és jókora mordályt csatolt le az övéről. A kávéasztalra tette, pontosan tudva, hogy egy revolver a szoba közepén, kikerülhetetlenül átszervezi a viszonyokat: joviális kapcsolatunkba hatalmi erőfölényt csempész, s a napsütötte békés délutánt óhatatlanul finom feszültséggel telíti meg. Naiv ifjú voltam, a kilencvenes évek Magyarországától semmi nem állt távolabb, mint éles lőfegyver jelenléte a köznapokban. Átbeszéltük a délutánt, hosszan és kimerítően rajzolta meg addigi pályaívét, számára kézenfekvő, de több kérdést, mint választ hagyó módon magyarázta extrém váltásait, döntéseit. Igazi, kimerítő életútinterjú kerekedett a szövegből, ám a Playboy, amelynek reprezentatív portréanyaga lett volna, épp ezzel a számmal szűnt meg, s a beszélgetés sárguló írógéppapírokon örökre a fiókomban rekedt.
Mielőtt különös sodrású élete Edut a hazai szélsőjobb felé, korábban öntudatosan viselt katolicizmusa, tudomásul vett zsidó származása felől az iszlám felé terelte volna, még volt pár találkozónk. Részben náluk, a pesti lakásban, ahol zsúfolt íróasztala fölött, mintha iskola vagy pártiroda lenne, parafa üzenőtáblát üzemeltetett. A falon életének fontos mementói sorakoztak: egy kép gránátrobbanásról, Szentlászlóról, fontos telefonszámok fecnije, egy másik, központi helyen aláírt kép, amely II. János Pál pápát mutatta, meg egy horvát katonalány, kiről sokatmondóan mosolyogva nem árult el semmi konkrétumot. Készülő verseskötetéről azonban beszámolt, s magát mint Zrínyi Miklós óta a legfontosabb katonaköltőt márkázta be. Én csak költészetről tudtam eddig, efféle ágazati változatát nem ismertem. Részben pedig a Picasso Point Caféban találkoztunk. Őszi délelőttre emlékszem. A Dessewffy utca szemközti házfalát néztük mindketten, ahogy a földig érő kirakatba tett pult bárszékein ülve egymás mellett kifelé bámulva beszélgettünk. Edu már nem vett részt harcokban. Rendszeresen ingázott horvátországi bázisa és Budapest között. Elmondása szerint valami olasz fegyvergyártó cégnek dolgozott. Ide, az üres délelőtti bárba is golyóálló mellényben érkezett. Fel nem foghattam, miféle veszély leselkedhet rá az álmos és békés magyar fővárosban. Azt sem, kinek ad el nagy tételben fegyvert itt mifelénk. Hosszan beszélgettünk. Kacskaringós fecsegésünk egy pontján egyszer csak teátrálisan felcsattant. Kérdőn nézett rám.
– Képzeld csak el, milyen furcsa, hogy éppen én, akinek a nagyapját a fasiszták a Dunába lőtték, hogy lehet, hogy épp én lőttem bele két csetniket a Drávába?
Nem értettem a kérdésfelvetés lényegét. Ebben a formában elvont filozófiai tézisnek tűnt, csakhogy bárminemű intellektuális hozadék nélkül. Honnan nézve? Milyen megközelítés ez? A zsidókat a nyilasok irtották Budapesten a világháború alatt. Eduardónak semmi dolga nem volt a horvát–szerb konfliktussal, hiszen ő sem szerbnek, sem horvátnak nem született. Őt valami – akkor már meggyőződésemmé vált – világforradalmári, kalandori izgatottság, fontoskodás hajtotta mások konfliktusába. Apjának bolíviai világa, mint mintaadó közeg, hová hajdan maga Che Guevara is tartozott. S ugyanezt gondoltam Eduardo halálához vezető későbbi bolíviai belpolitikai küzdelmeiről is. Ha kívülállóként, ha érintettként vált végül két neki kiszolgáltatott katona kivégzőjévé, azt semmi nem menti. Elmondása szerint a csetnikek Eszék magas épületeinek felső emeleteire vették be magukat és távcsöves fegyverekkel onnan lőtték a civil lakosságot. S amikor nagy nehezen beszorították állásaikba, majd elfogták és az emeletekről lehozták őket, Eduardo feladata lett, hogy a civilek gyilkosait a főtérhez közeli folyópartra vigye és ott végezzen velük.
Torkomra fagyott a szó. A napsütötte kávézóba betörő halálos valóság, az általam addig kedvelt, minimum érdeklődéssel figyelt Eduardo félelmes dimenziót hozott be ide. Históriája nagyobb volt nálam. Egyszerre ébresztett szorongó kétséget és morális zavart.
A ma fellelhető források valóban beszámolnak csetnik mesterlövész-akciókról, a horvátok részéről utóbb bíróságon is elítélt eszéki háborús bűncselekményekről, de abban a formában, ahogy akkor Eduardo számolt be korábbi tetteiről, nem bukkantam igazolható adatokra. Emlegetett nagyapjáról, Rózsa Edéről annyit lehet csak tudni, hogy 1945. január 29-én eltűntként vették nyilvántartásba. A családi emlékezet nem őriz adatot arról, hogy a Dunában végezte volna. Ma már aligha lehet tisztán látni, de korabeli és későbbi brit sajtóriportok Eduardo és az Első Nemzetközi Brigád (PIV) háza táján súlyos gyilkossági ügyekről számoltak be. Egy svájci újságíró titokzatos megfojtásáról. Több forrás őt mint a kivégzésre parancsot adó személyt nevezte meg. Ma már nehezen rekonstruálható, ahogy ez zavaros háborús időkben történni szokott, mi is zajlott valóban Eduardo mentora, a szerb civilek kínzása és kivégzése miatt háborús bűnösként elítélt Branimir Glavaš birodalmában. Különösen, hogy Eduardo háborús költészeti víziói, talán nagyotmondásai, talán patologikus konfabulációi, önmitologizálásai, talán az információt szándékosan kuszáló hivatásos titkosszolgálati legendaképzései mind sűrűbb homályba burkolták a tényeket. Ahogy életében is ámulva figyeltem látszólag motiválatlan, számomra mindenképp érthetetlen szélsőséges cselekedeteit, úgy most, bő emberöltő után sem állíthatom, hogy Eduardo személyiségét, életének irányváltásait, választásait és döntéseit érteném, magyarázni tudnám. Mint egy minden útjába kerülőt elsodorni képes lavina, látványos, akár lenyűgöző hatást kelt, működésének fizikai feltételei felfoghatók, de morális indoka, erkölcsi konzekvenciája nincs.
Illetve talán egyetlen tanulság mégis levonható. Kicsi és hiányos. Eduardo Rózsa Flores immár végleg a Santa Cruz-i falban, emlékeinkben, egyre gazdagodó anekdotákban és maga generálta legendákban létezik tovább. Életének kacskaringós, lejegyzett históriája pedig valahol a kéziratkazlaim egyikében. Talán megtalálom egyszer. Talán soha már.
Nyitókép: a szentlászlóiak és – balra középen – Eduardo (forrás: a szerző archívuma)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
