Fantomfájdalom: polgári és demokrata illúziók a Fidesz romjain
A borzalmas kórság neve polgárimagyarországitisz, lényege pedig, hogy hirtelen önnön porhüvelyükben kezdik érezni a polgári Magyarországot azok, akik az elmúlt években a leglátványosabban, vagy éppen a leggaládabb módokon elárulták, megtagadták azt – szóval, cselekedettel, vagy épp csak mulasztással. Sajnos amit éreznek, csupán fantomfájdalom. Trombitás Kristóf, Navracsics Tibor, reaktivált Reakció… Vélemény.
„A polgári Magyarországnak arra nincs ereje és pénze, hogy mandineres kollégák ne maradjanak állás nélkül. Szégyelld magad, Mészáros, Tiborcz etc. mi a faszt csináltál a pénzeddel, lumpen geci.”
Trombitás Kristófot jó okkal nem szoktuk idézni, ám fenti Facebook-bejegyzése valóságos boncasztali hulla, úgyhogy ezúttal kivételt teszünk. Mert noha a boncasztali hulla nem szép látvány, kétségkívül hasznos. Segíthet például megérteni, milyen betegségben hunyt el az illető. Meg mondjuk azt, kitörőben van-e valami járvány.
És igen: kitörőben van.
A borzalmas kórság neve polgárimagyarországitisz, lényege pedig, hogy
hirtelen önnön porhüvelyükben kezdik érezni a polgári Magyarországot azok, akik az elmúlt években a leglátványosabban, vagy éppen a leggaládabb módokon elárulták,
megtagadták azt – szóval, cselekedettel, vagy épp csak mulasztással. De nem elég ám, hogy a fertőzöttek hirtelen mégis, megint érzik ott, legbelül, ahogy pulzál bennük az a bizonyos. Nem. A betegség ennél is durvább lehet. Néhány fertőzött rögtön ellenállhatatlan vágyat is érez, hogy ő maga képviselje. A polgári Magyarországot.
Trombitás szálkás, tömör szösszenetében eddig talán nem jut el, mindenesetre egyértelmű, hogy önnön magát e polgári Magyarországon belül képzeli el, és e rész polgári modorát rögtön néhány fasszal és gecivel mutatja fel. Jó, ez nem annyira meglepő: az Orbán által nemzetgazdasági jelentőségűvé tett „keresztény” KESMA-lapok is „Dobjon el mindent! A gigamellű Demi Rose is regisztrált a legnagyobb pornóoldalra”, avagy „A férjes asszonyok réme – a dögös MILF büszke arra, hogy csak házas pasikkal hempereg – 18+”-típusú címekkel harcoltak a polgári, konzervatív értékekért az elmúlt években. A stílusellentmondás persze messze nem a legfontosabb itt. Lényegesebb az a mélyen, egyúttal önleleplező módon antipolgári tartalom, amely Trombitás soraiból árad. Az elvárás, hogy most akkor adjon Mészáros meg Tiborcz a kirúgott mandinereseknek pénzt meg munkát. Ez ugyanis a legcsekélyebb mértékben sem polgári. A szó, amit a jeles szerző keresett, a: törzsi.
Ha ugyanis ezek a figurák egyszerűen tisztességes vállalkozók, akik a közbeszerzéseket azért nyerték a NER időszakában, mert a közösség, az állam velük járt a legjobban, hiszen a legolcsóbban és a legjobb minőségben ők látták el a feladatokat, akkor Trombitás mégis milyen jogon tart igényt a pénzükre? Az bizony akkor az ő tisztes, polgári hasznuk és kész. Mi itt a Válasznál persze elég részletesen bemutattuk, hogy erről természetesen szó sincs Mészáros és Tiborcz esetében (a sokszoros túlárazások, extrém haszonkulcsok pontos háttere megtalálható NER-akták című nyomtatott kiadványunkban). Így tehát, hogy Trombitás igényt tartana pénzükre, akaratlanul is elismeri:
törzsi rablóhadjárat koncának tekinti az ezermilliárdos zsákmányt.
Amelyet nem azért dobtak oda nevezetteknek, mert a magyar államnak megérte velük szerződni. Hanem azért, hogy a fideszes törzset etessék akkor is, ha épp szűk esztendők jönnének. A törzsfőnökről persze még mindig nincs szó. Ő tabu és totem. Még mindig. Mintha Mészáros és Tiborcz létezne nélküle, mintha nem az ő parancsát teljesítették volna. S teljesítenék ma is, ha éppen kiadná azt a parancsot, hogy a szegény mandinereseket tessék támogatni.
A törzsfőni azonban nem ad ilyen parancsot. Valószínűleg úgy van vele, mint egy nála jóval betegebb és jóval diktátorabb törzsfőnök volt 82 évvel ezelőtt, aki szerint ha a német nép nem tudta megvédeni a nemzeti szocializmust, hát akkor megérdemli a pusztulást. Ha a megafonos meg a mandineres nem tudta megvédeni a magyar nemzeti bolsevizmust és összehozni az ő újabb győzelmét, holott tömték őket a más magyaroktól elvett közmilliárdokkal, hát akkor vessen magára a mandineres meg a megafonos. A félázsiai törzsfőnök vélhetőleg sosem gondolta komolyan az általa oly’ gyakran emlegetett bajtársiasságot. Amikor kiejtette a száján, valójában engedelmességre gondolt, amellyel neki tartoznak, ő meg nem tartozik senkinek semmivel. „Viszlát, és kösz a halakat!” – mostanra nagyjából ennyi hozzáfűznivalója maradt a témához.
Ennek ellenére az ő felelőssége még most sem vethető fel. Nemcsak Trombitás szintjén nem.
Navracsics Tibor az exűrbiztos asszonnyal karöltve már június végén követelte ugyanezt a pénzt (igaz, ami igaz: jóval polgáribb stílusban) szegény mandinereseknek. És lássunk csodát: ők sem jutottak el a felelősig. A héten pedig Navracsics nagyon egyenesen nagyon nem válaszolt arra a nagyon egyszerű kérdésre, hogy ugyanők
Orbán Viktor jóváhagyásával gründolják-e épp a Polgári Demokraták nevezetű… valamit.
A tünetek tehát rajtuk is mutatkoznak. A diagnózis egyértelmű. Bizony, bizony, polgárimagyarországitisz ez is. Mert noha a lopott szajréhoz való hozzáállás ugyanaz, ami Trombitás esetében, törzsi tehát, s a pénzt sem a nemzet számára hasznos valamire kérik a „nagytőkésektől”, hanem pártsajtóra, mégis ezt a polgári szót erőltetik. Meg a demokratát. (Már csak a koalíció hiányzik belőle, meg Gyurcsány Ferenc.)
Nyilván lehet velünk vitatkozni, de mi itt a Válasznál három szóban foglaltuk össze, mit is jelent számunkra az a bizonyos polgári értékrend. Ott van minden nyomtatott kiadványunk címlapján: „Közösség. Felelősség. Szabadság.” A középső, a felelősség nélkül az egész építmény összedől. A magát polgárinak és demokratának mondó Navracsics Tibornak viszont újabban sajnos nagyon meggyűlik vele a baja.
„De ha azt mondja, hogy én az elmúlt 16 évért felelős vagyok, akkor ön is felelős az elmúlt 30 év újságírásáért” – mondta például most hétfőn a volt miniszter Benyó Ritának a Kossuth Rádióban. Nem ez az első ilyen alkalom. Már 2024-ben is felháborodott, hogy Menczer Tamás éppen akkor elhangzott (elég rosszul öregedő) „Vége van, kicsi!”-akciójáról kérdeztük. Amikor politikustársa belemászott Magyar Péter arcába. Gondoltuk, az emberarcú fideszes, a polgár és demokrata elmondja majd, miért nem helyes ez a tempó pártjától. Nem tette. Hárította a felelősséget még Menczerről is, önmagáról meg pláne. Neki ezzel semmi dolga, ő nem beszél így, úgyhogy hagyjuk ezzel békén, ő becsukja a szobája ajtaját és szakmai munkát végez. (Az sem mindig sikerült jól, lásd „helyi önazonosságot védő” törvény, de csak az nem hibázik, aki nem dolgozik.)
Csak hát ez nem így megy. Nem úgy, hogy bemondom: nem ér a nevem. És akkor nem ér. Hogy közlöm: ott sem voltam, nincs közöm hozzá. És akkor tényleg nincs. Dehogy nincs.
Aki miniszter, az az ország legszűkebb vezetésének része.
Az a kormánnyal közösséget vállal – ha nem vállal, akkor meg lemond. Nincs olyan, hogy a miniszteri széket Orbánnak, a választási győzelmet Rogánnak köszönhetem, de Tiborcz eltérített százmilliárdjairól, Mészáros eltérített ezermilliárdjairól nincs véleményem. Meg a hergelő kék plakátokról sincs. Ezt összekutyulni azzal, hogy egy itt is, ott is dolgozó újságíró felelős az ország „újságírásáért” (bármi legyen is az), kínosan, fájdalmasan nevetséges.
Ha már nagyon újságíróhasonlatok kellenek, inkább olyan ez, mint ha elmennénk egy laphoz rovatvezetőnek, aztán látnánk, hogy egy idő után a főszerkesztő, a helyettesei, meg a rovatvezetők is mind-mind gyerekpornó-képekkel kereskednek a dark weben – s az ott megkeresett piszkos pénzt mossák tisztára a nagymúltú lapnál. Ha mi nem voltunk soha a dark weben, fotóval sem kereskedtünk, csak épp együtt ültünk minden értekezleten, ott volt a nevünk az impresszumban, felvettük a fizetésünket a mocskos pénzből, miközben pontosan tudtuk, mi zajlik, akkor nincs is felelősségünk abban, ami történt? Nyilvánvalóan van. Amikor lebukik a bagázs és véget ér a biznisz, legalábbis ne mi jelentkezzünk be a Gyermekekért című lap Lelki egészség-rovatának vezetésére.
Egy esetben lehetne ezt hitelesen megtenni mégis. Akkor, ha előállnánk azzal, hogy a mi belső aknamunkánknak köszönhetően bukott le (el) a bűnös bagázs. Vagy legalább azzal a mesével, hogy rengeteg borzalmat akadályoztunk meg. Ha tehát Navracsics Tibor őszintén elmondaná, mit tudott megakadályozni az orbáni őrületből, lenne valami hitele a mostani polgárkodásnak. Neki köszönhetjük netán, hogy mégsem szavazta meg az Országgyűlés az önkénytörvényt? Arra, hogy az ellen szólaljon fel, anno nyílt levélben szólítottuk fel. Lehet, hogy megtette belül és célt ért? Netán neki köszönheti az ország, hogy a rendőrség nem ment neki fegyverekkel a betiltott Pride-nak? Esetleg azt, hogy nem módosítottak választási törvényt az utolsó pillanatban? Netán, hogy nem robbant semmi az utolsó napokban, csak Szerbiában és csak majdnem?
Ha volt ilyen belső ellenállás, amely megakadályozott még rosszabb forgatókönyveket, az adhatna némi hitelt a polgári demokráciázáshoz – ilyenekről azonban nem tudunk. Navracsics Tibor sem mesél ebbéli szerepéről, helyette
vagy úgy tesz, mint aki ott sem volt, vagy megvédi a NER-t: nem volt az maffiakormányzás, áprilisban nem rendszerváltás történt, csak kormányváltás,
nem volt itt autoriter berendezkedés, hiszen le lehetett váltani demokratikusan. (Mintha a Kádár-rendszer ne lett volna diktatúra, csak mert nem lőttek a munkásőrök 1989-ben és az akkori állampárt is békésen adta át a hatalmat.)
Legalább ilyen szomorú látványt nyújtanak azok a fertőzöttek, akiknek most, 2026 augusztusának végén jött meg az éleslátásuk: a frissen reaktivált Reakción Balogh Ákos Gergely foglalja össze tíz pontban, mi volt a baj a NER-rel. Melyek voltak a bűnei neki. Remek gyűjtés. Az már kevésbé örömteli, hogy amikor még volt NER, a szerző sajnos elmulasztotta összefoglalni, mi a baj vele. A lóláb is kilóg sajnos: a +1-es pont nem bonyolult, nem hosszú. Annyi, hogy „Magyar Péter”. Annak idején, Gyurcsányék ellenében volt erő és báj a reakciósságban. De mennyire, hogy volt! Most, egy Wass Albert-rajongó, jobbos miniszterelnökkel szemben már kevéssé tűnik szexinek az alapállás. Főleg akkor érdekes a próbálkozás, amikor a jelenlegi kormány épp nagykövetté nevezi ki a Reakció és a később abból lett Mandiner ős-elődlapjának, az UFi-nak a megmondóemberét. A legendás Oli bácsit. Azaz Ablonczy Balázst. Pedig épp ez történik: friss hír, hogy a külügy megbízásából Párizsba megy.
Mindezt nem azért fontos rögzíteni, mert a „polgári Magyarország” nevezetű játszóteret mi itt a Válasznál a magunkénak érezzük és nem akarjuk odaadni a lapátunkat ebben a homokozóban. Azért fontos, mert Magyarországnak középtávon is szüksége lehet egy polgári, jobbközép, demokratikus pártra. Nem biztos, hogy szükség lesz rá, de ha a Tisza által kialakított rendszer mégsem az ígéreteknek megfelelően alakul, még lehet. Amire biztosan lesz: a Tiszától is, de a NER-től független polgári, demokratikus, jobbközép értékrendű nyilvánosságra.
A polgári és a demokratikus jelzőket tehát jó lenne, ha nem járatnák le olyanok, akik tevékeny vezetői vagy csendes társtettesei voltak a NER-nek.
Ne tegyenek úgy, mintha a polgári, jobbközép sajtó szűnne meg most, és azt kellene megmenteni. Köszönjük, a polgári, jobbközép sajtó (köszönhetően támogató olvasóinknak) jól van. Jól vagyunk. (Tudtunkkal a Magyar Hang is.) Ami ezekben a hónapokban összeomlik, az egyszerűen az értéktelen propaganda.
Betegeink fájdalma pedig leginkább fantomfájdalom – ha úgy érzik, hogy a lábukban ott pulzál megint a polgári Magyarország, az már csupán illúzió. Ők maguk amputálták le azt a lábukat, nehogy el találjon sétálni a NER melegéből.
Így hát már nem tud.
Pedig jön a hideg.
Nyitókép: Navracsics Tibor és Orbán Viktor a Karmelita teraszán 2020. július 16-án (fotó: Navracsics Tibor Facebook oldala)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
