Amikor győztünk Mohácsnál: egy elfelejtett diadal évfordulója
Magyarország ezekben a hónapokban Mohács ötszázadik évfordulójára készül. Csakhogy ennek árnyékában feledésbe merül a „második mohácsi csata”, a törökök fölött aratott döntő nagyharsányi diadal: egy olyan győzelem, amelyet saját korában Európa-szerte ünnepeltek, ma mégis alig talál helyet történelmi emlékezetünkben. Mintha Mohács és Nagyharsány két egymástól független történet volna, pedig a kettő együtt adja ki a teljes képet. Két évvel ezelőtt a Válasz Online-on közzétettük Varga Szabolcs történész nagyhatású beszédét, amit a mohácsi csata évfordulóján mondott el. Az augusztus 12-i nagyharsányi diadal 339. évfordulóján elmondott újabb beszédében az akkor felvetett témákat gondolja tovább. Hogyan érdemes a múltunkra tekinteni, hogy egy egészségesebb és reálisabb nemzeti önképet alakítsunk ki; második rész.
1687. augusztus 12-én a Harsány-hegy közelében a Lotaringiai Károly és II. Miksa Emánuel vezette, mintegy ötvenezer fős szövetséges keresztény hadsereg döntő győzelmet aratott Szári Szulejmán pasa hasonló nagyságú oszmán serege fölött. Az oszmán tábor, a tüzérség, a zászlók és a hadikészletek a győztesek kezére kerültek, az ellenséges fősereg szétszóródott, a keresztény hadak előtt pedig megnyílt az út Szlavónia és Belgrád felé. A puszta adatokból körülbelül ennyi mondható biztonsággal, ám az évforduló alkalmával érdemes arra keresni a választ, hogy mit jelentett ez a győzelem azoknak, akik kivívták, mit jelentett annak az országnak, amelynek földjén megszületett, és mit jelenthet nekünk, akik háromszázharminckilenc év múltán itt vagyunk.
Magyarország most Mohács ötszázadik évfordulójára készül. Ötszáz esztendő elég volt ahhoz, hogy a csata neve kilépjen a történelemkönyvekből, és beköltözzön a nyelvünkbe, a gondolkodásunkba, sőt az önmagunkról alkotott képünkbe is. Azt mondjuk: „több is veszett Mohácsnál”, és mindenki érti. Mohács már régen nemcsak hely és dátum, hanem egyszerre az elveszett aranykor iránti nosztalgia és nemzeti önvizsgálatra való felhívás. Helyénvaló tehát, hogy méltó módon emlékezünk a királyra, a főpapokra, a főurakra, a közkatonákra és mindazokra, akik azon a végzetes napon csatát vállaltak, küzdöttek és életüket vesztették.
Csakhogy közben szinte észrevétlen marad Nagyharsány háromszázharminckilencedik évfordulója, egy olyan győzelemé, amelyet saját korában Európa-szerte ünnepeltek, ma mégis alig talál helyet történelmi emlékezetünkben. Mintha Mohács és Nagyharsány két egymástól független történet volna; mintha az egyik a miénk lenne, a másik pedig valaki másé; mintha a vereség magyar volna, a győzelem viszont idegen.
Pedig 1526 és 1687 csak együtt érthető meg igazán.
Nagyharsány nélkül Mohácsról beszélni olyan, mintha a Csillagok háborújából mindig csak A Birodalom visszavág című részt néznénk meg, és annak sötét befejezése alapján akarnánk elmondani az egész történetet; vagy mintha A Gyűrűk Urából mindig csak A két toronyig jutnánk el, és sohasem néznénk meg A király visszatérését. Ismernénk a vereséget, de nem ismernénk a visszatérést. Tudnánk, miként szakadt félbe egy ország élete, de megfeledkeznénk arról, hogy másfél évszázad küzdelme után mégis sikerült megfordítani a negatív spirált.
Érdemes számba vennünk, mi minden hiányzott 1526-ban. Nem volt elegendő idő, katona és pénz, nem volt európai béke, és nem érkezett meg idejében a lengyel segítség sem. Ami akkor hiányzott, 1683 után azonban lassan összeállt. A pápai állam, a Habsburg monarchia, a lengyel–litván államszövetség és Velence Szent Ligája közös ügyet teremtett; a Szent Római Birodalom tartományai katonát és pénzt küldtek; magyarok, horvátok, bajorok, szászok, svábok, frankok és lengyelek pedig egyazon ellenség ellen indultak. Európa nagy keservek árán tanulta meg Mohács után, hogy a győzelemhez a bátorság mellett szervezet, utánpótlás, szövetség és kitartás is szükséges. Nagyharsánynál ez a drágán megszerzett tudás fordult át végre cselekvéssé.
A kortársak pontosan értették a győzelem jelentőségét.
Két nappal a csata után a zsákmányolt nagyvezíri sátorban Te Deumot énekeltek. A fejedelmek, tábornokok és közkatonák azért adtak hálát, ami a korabeli tudósítás szerint megtörte az ellenség gőgjét, növelte a császári fegyverek dicsőségét, és beteljesítette „az egész kereszténység vágyát”. Hat nappal később a bécsi Stephansdomban ismét felhangzott a Te Deum, mert Nagyharsány akkor nem távoli, vidéki ütközet, hanem Európa egyik legfontosabb híre volt.
Milyen más ünnep volt ez, mint az, amelyet az oszmán had 1526. augusztus 31-én tartott a mohácsi mezőn. Ott a győzelmi szertartás részeként mintegy kétezer hadifoglyot végeztek ki; itt, százhatvanegy évvel később, a legyőzött fél ágyúi már nem öltek, hanem a hálaadás díszsortüzében szólaltak meg. Mindez nem teszi meg nem történtté a felszabadító háborúk pusztítását, amely kegyetlen volt mindkét oldalon, de a két jelenet mégis megrendítően mutatja, milyen messzire jutott a történet a mohácsi vereség napjaitól.
A kortársak ezért nem választották el élesen Nagyharsányt Mohácstól. Már 1687-ben olyan emlékérem készült, amelynek egyik oldalán az 1526. évi vereség, a másikon pedig az 1687. évi győzelem látható. Egyetlen tárgy két oldala: ennél tömörebben aligha lehetne elmondani, hogy a két esemény összetartozik. Az 1688-ra készült francia falinaptárak egyszerűen „mohácsi csataként” hirdették a császáriak győzelmét. A „második mohácsi csata” kifejezés megalkotóját nem ismerjük, de maga a gondolat bizonyosan kortárs:
ugyanazon a vidéken, ahol II. Lajos serege elbukott, megfordult a hadiszerencse, és amit ott elveszítettünk, azt itt kezdték visszaszerezni.
Ennek a visszaszerzésnek különösen érzékletes jelképe a mohácsi Törökdomb története. A 17. századi oszmán hagyomány szerint azon a dombon állt Szulejmán szultán sátra 1526-ban, később pedig faépítmény őrizte a győztes uralkodó és az oszmán halottak emlékét. Az 1687-es hadjárat katonái még látták ezt a helyet, röviddel később azonban egy utazó már arról számolt be, hogy az egykori török emlékhelyet keresztény kápolnává alakították. Nemcsak a földet vették birtokba újra, hanem a hely jelentését is: az oszmán győzelem emlékjele a keresztény visszatérés szimbólumává lett.
Száz évvel később, 1787-ben, a nagyharsányi csata centenáriumán Dorffmaister István a mohácsi püspök megbízásából két hatalmas festményen mesélte el ugyanezt a kapcsolatot. Ez a mozzanat több egy évfordulós megrendelésnél, hiszen valójában Nagyharsány századik évfordulója tette új vágányra az 1526. évi csata emlékezetét is. Az egyik vásznon a vereség, a zűrzavar és a király halála jelent meg, a másikon a rendbe álló hadak, a győzelem és a visszaszerzett jövő; a két kép pedig ugyanabban a térben függött, II. Lajos arcképének közelében. Nem azért kerültek egymás mellé, hogy a győzelem semmissé tegye a veszteséget, hanem azért, hogy aki belép, egyetlen pillantással lássa a történet egészét. A nagyharsányi centenárium tehát nemcsak 1687-re emlékezett, hanem új jelentést adott Mohácsnak: a végzet helyéből egy hosszú történet kiindulópontját formálta. Király József pécsi püspök még 1816-ban is együtt beszélt arról, hogy itt „a magyar nemzet megbukott”, és arról, hogy 1687-ben „a pogány iga alól szerencsésen kiszabadíttattunk”.
Az elmúlt évek kutatásai felrajzolták azt az ívet, miként lett a vereségből évszázadok alatt önmagát igazoló nemzeti mítosz, és hogyan vetítette minden korszak a maga félelmeit és csalódásait 1526-ra. Ahogy Ottlik Géza keserűen pontos felismeréssel vetette papírra:
az elvesztett csatáinkat hajlamosak vagyunk „igazibb tulajdonunknak” tekinteni, mint a győzelmeinket.
Nagyharsány története ugyanezt a jelenséget a másik oldalról világítja meg: miközben Mohácsot egyre szorosabban magunkhoz öleltük, a fölötte aratott történelmi győzelmet lassan kitessékeltük a saját múltunkból.
Az 1849 utáni Habsburg-kép ennek a felejtésnek különös erőt adott. A szabadságharc leverése, a megtorlás és az önkényuralom tapasztalata érthetően vetült vissza a korábbi évszázadokra, de a Habsburg-uralom árnyoldalainak kimondása nem követeli meg a közös teljesítmény elhallgatását.
Érdemes újra rögzíteni: a dinasztia tagjai magyar királyként uralkodtak, az ország pedig megőrizte jogrendjét, országgyűlését, vármegyéit és különálló királyságának tudatát. Az uralkodó és a rendek többnyire együttműködtek, a csaknem négy évszázados közös történetből nagyjából három és fél évszázad békében telt. Ez nem kisebbíti szabadságharcainkat, csupán megmutatja, mennyire félrevezető volna az egész korszakot folyamatos magyar–Habsburg küzdelemként elbeszélni. Volt benne alku és küzdelem, hűség és lázadás, közös érdek és súlyos sérelem, ezért nem írható le egyetlen szóval, és nem törölhető ki belőle a közösen kivívott siker sem.
Mert az ország visszafoglalása közös siker volt.
A Habsburg Birodalom királyságainak és tartományainak pénze, adója, hitele és ipari ereje kellett a hadsereg felállításához és felfegyverzéséhez. A háború előtti mintegy hétmilliós éves hadikiadás a küzdelem során több mint háromszorosára nőtt, vagyis évről évre az egész állam rendes bevételeivel vetekedő összeget kellett előteremteni. Az adósságokat még évtizedekkel később is törlesztették: a nagyharsányi ágyúk árát a monarchia következő nemzedékei fizették.
Mindez az érem egyik oldala, hiszen ugyanígy nem lehetett volna győzni a Magyar Királyság nélkül sem. Magyar katonák, huszárok, hajdúk és végváriak harcoltak a hadjáratokban, ők derítették fel az utakat, biztosították az utánpótlást, és üldözték a visszavonuló ellenséget. Nagyharsánynál nem mutatható ki jelentős, önálló magyar kötelék, mert az 1687. évi hadjárat mintegy ötezer magyar katonáját más feladatra, Horvátország felé irányították, ám a háborút nemcsak a csatatér néhány órája dönti el. Hadsereg nem menetel kenyér nélkül, lovasság nem mozog zab nélkül, ágyú pedig nem jut előre ló, szekér, híd és járható út nélkül.
Mindezt nagy részben Magyarország adta. A falvak kenyeret, gabonát, lisztet, húst és bort szolgáltattak, a lovaknak szénát és zabot, a gazdák pedig szekereket és igásállatokat állítottak ki. Emberek ezrei fuvaroztak, utat javítottak, hidat építettek és katonákat szállásoltak el. Egyetlen adat szemléletesen érzékelteti e teher emberi nagyságát: 1684-ben a magyarországi természetbeni ellátás bizonyítható értéke közel négyszerese volt a Magyar Királyság egy egész évre becsült kincstári bevételének. Nem aranyhegyként kell ezt elképzelnünk, hanem kenyérben és hordó borban, zsák gabonában és szekérnyi zabban, elfáradt lovakban, útra kelt parasztokban, kiürülő csűrökben és katonákkal megosztott házakban. Volt benne megszavazott adó és önként vállalt szolgálat, de volt kényszer, rekvirálás, fosztogatás és mérhetetlen szenvedés is. A Magyar Királyság tehát nem egyszerűen a hadszíntér volt, hanem
táplálta, mozgatta és hordozta is a hadsereget, amely felszabadította.
És ott volt az emberélet ára. A visszafoglaló háborúk és az 1716–1718. évi küzdelmek során keresztény katonák tízezrei haltak meg csatában, járványban, éhezésben, téli szállásokon vagy hadifogságban is, és sokféle nyelven kapták meg családok a hírt, hogy a fiú, a férj vagy az apa nem tér haza. Nagyharsány jelentőségét azonban éppen az mutatja, hogy e hosszú háború egyik legeredményesebb, mégsem legvéresebb győzelme lett. Itt nem a saját halottak nagy száma adott súlyt a sikernek, hanem az, hogy a kiképzés, a hadvezetés, a fegyverzet és az utánpótlás hosszú fejlődése végre képes volt megóvni a katonák életét, miközben megtörte az oszmán fősereget. Nagyharsány ezért nemcsak bátor, hanem érett győzelem is volt: viszonylag csekély keresztény veszteséggel hozott döntő eredményt, és kaput nyitott a visszafoglalás folytatásához.
Ennek a győzelemnek arcai is vannak, olyan hadvezérek, akikkel az utókor különösen mostohán bánt. Lotaringiai Károly, Bádeni Lajos és az itt még fiatal Savoyai Jenő megérdemelnék, hogy tiszteletbeli hőseinknek, jelképes honfitársainknak tekintsük őket, hiszen tehetségük javát Magyarország visszaszerzésének szolgálatába állították. Különös sors az övék: a későbbi francia és német nemzetállami emlékezet számára egyikük sem volt eléggé francia vagy eléggé német. Lotaringiai Károly hercegségét Franciaország tartotta megszállva, miközben ő császári szolgálatban harcolt; Bádeni Lajos a Szent Római Birodalom sokfejedelemségű világához tartozott; a Párizsban született Savoyai Jenőből pedig Bécs egyik legnagyobb hadvezére lett. A magyar emlékezet pedig azért feledkezett meg róluk, mert Habsburg zászló alatt harcoltak, ám ha egy haza hálával tartozhat azoknak is, akik nem benne születtek, de szabadságáért kockára tették az életüket, akkor
ők joggal lehetnének a mi hőseink is.
Fogadjuk el: „a múlt, mivel nem létezik, az, amit ma csinálnak belőle.” Hát most csináljunk belőle valami igazat és valami szépet; ne olyasmit, ami megszépíti vagy átírja, hanem olyat, ami közel visz ahhoz, ahogyan a kortársak látták és megélték, amiből megérthetjük a lényegét.
Számukra Nagyharsány nem idegen hadak idegen győzelme volt, hanem Mohács történelmi ellenpontja, az egész kereszténység közös öröme és Magyarország visszaszerzésének ígérete. A múlt szeretete nem azt jelenti, hogy szebbre festjük, mint amilyen volt, hanem azt, hogy nem hagyjuk meghamisítani, megcsonkítani vagy kisajátítani. Aki valóban szereti a saját történelmét, annak a fájdalmas és a felemelő részeit egyaránt vállalnia kell, mert csak az egész múlt lehet igazán a miénk. Ez a történetírás feladata: a múlt egészben látása és az emlékezet tisztántartása, ami képes kialakítani egy egészségesebb és reálisabb nemzeti önképet.
Amikor tehát Mohács ötszázadik évfordulójára készülünk, ne engedjük, hogy Nagyharsány háromszázharminckilencedik évfordulója elsikkadjon. Ne azért emeljük fel az egyik emléket, hogy lejjebb szorítsuk a másikat, hanem fordítsuk vissza azt az érmet, amelyet a kortársak készítettek, és nézzük meg mindkét oldalát. Az egyiken azt látjuk, milyen rettenetes árat fizet egy ország, ha magára marad, ha elfogy az idő, a pénz és a segítség; a másikon pedig azt, mire képes, amikor van összefogás, kitartás, szervezet és közös akarat.
Mohács arra figyelmeztet, hogy egy ország elveszítheti szabadságát, egységét és jövőjének biztonságát, Nagyharsány viszont arra emlékeztet, hogy
az elveszített jövőt nemzedékek munkájával vissza lehet szerezni.
Mohács a vereség méltóságára tanít, Nagyharsány a hála kötelességére; az egyik megmutatja a sebet, a másik pedig azt, hogy a seb után is van élet. Nem kioltják, hanem megvilágítják egymást.
Most az 500. évforduló generációján a sor, hogy mindezt továbbadja úgy, hogy igazat szól a vereségről, és nem hallgat el semmit a győzelmünkből sem; ahogy a múltból nem válogatjuk ki csupán azt, ami beleillik későbbi sérelmeinkbe; és úgy, hogy felismerjük: 1526 és 1687 egymás által nyeri el teljes jelentését. Nagyharsány nélkül nem érthetjük Mohácsot, mert nélküle befejezetlen marad Mohács története. Hajtsunk fejet az elesettek előtt, adjunk hálát a győzteseknek, és őrizzük együtt a két csata emlékezetét – mert mindkettő a miénk.
Elhangzott 2026. augusztus 8-án Nagyharsányban, az ünnepi megemlékezésen.
Nyitókép: Romeyn de Hooge: Lotaringiai Károly herceg és Badeni Lajos őrgróf győzelme a törökök fölött Mohácsnál 1687. augusztus 12-én (rézmetszet részlete; © The British Museum)
Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
