Viccjelöltek és permanens kormányválság – miért vált tragikomédiává a brit politika?
Mozgalmas hetei vannak Count Binface-nek, a kukasisakos brit viccjelöltnek. Júniusban még Andy Burnham ellen indult azon az időközi választáson, amely a Munkáspárt új erős emberét végső soron a Downing Street 10-be juttatta, egy hét múlva pedig ő lesz az ellenzéket vezető Nigel Farage „kihívója” Clactonban. Hogy egy ilyen figura köti össze a brit politikai nyár két fő eseményét, keserédes látlelete az ország közállapotainak. A modern parlamentarizmus hazája újabban gyorsabban fogyasztja a kormányfőket, mint Olaszország, évszázados kétpártrendszere öt egymást marcangoló középpárttá esett szét, amit választási rendszere nem követett le, és 2008 óta képtelen kitörni a stagnálás ördögi köréből. Látlelet tíz évvel a hanyatlás fontos mérföldköve, a Brexit-népszavás után.
Bármekkora is a baj, egy dolgot nem lehet elvitatni a britektől: a humorukat a válság sem tudja megölni. Kevés ország büszkélkedhet olyan demokratikus rituáléval, amit a brit választási éjszakák kínálnak: a miniszterelnök(-jelölt) körzetében a szavazatszámlálás után a pódiumon egymás mellett áll őfelsége kormányának következő feje és egy cilinderes, leopárdmintás vagy éppen kukasisakos figura, a választási biztos pedig ugyanazzal a szenvtelen komolysággal olvassa fel mindkettejük eredményét.
A viccjelöltek műfajának ősatyja Screaming Lord Sutch rockzenész, aki 1963-ban mérette meg magát először, majd megalapította a modern viccpártok ősatyját, a máig működő, sőt önkormányzati képviselőket is adó Official Monster Raving Loony Partyt („Hivatalos Szörnyeteg Őrjöngő Dilis Párt”). A jelenséget a Monty Python emelte be a popkultúrába: 1970-es, Election Night Special című szkeccs a BBC választási műsorait parodizálta, benne a Komoly Párt (Sensible Party) és a Hülye Párt (Silly Party) versenyével, amit egyes körzetekben a Nagyon Hülye és a Mérsékelten Hülye párt jelöltjei színesítenek. Az 1981-es crosby-i időközi választáson egy jelölt fel is vette a jelenet egyik figurája, Tarquin Fin-tim-lin-bin-whin-bim-lim-bus-stop-F’tang-F’tang-Olé-Biscuitbarrel nevét. 223 szavazatot kapott.
A szatirikus jelöltek újabb generációját a Darth Vaderről mintázott Lord Buckethead (Lord Vödörfej) képviselte, akit 1987 és 2019 között több humorista keltett életre. Egyikük, Jon Harvey egy szerzőijog-vita miatt megalkotta saját karakterét, Count Binface-t (Gróf Kukaarc), aki indult már a londoni főpolgármesteri posztért és volt Rishi Sunak volt miniszterelnök ellenfele is. Ott volt idén júniusban a makerfieldi időközi választáson is, amit azért írtak ki, hogy Nagy-Manchester főpolgármestere, Andy Burnham visszatérhessen a parlamentbe és átvehesse a Munkáspárt vezetői székét, egyúttal a kormányfői tisztséget a 2024 óta kormányzó Sir Keir Starmertől. Ott lesz az egy hét múlva esedékes clactoni időközi választáson is, amelyet a nemrég még a kormányfői poszt következő várományosának számító Nigel Farage, radikális jobboldali Reform UK párt vezetője íratott ki maga ellen korrupciós botránya nyomán. Sőt, itt Count Binface a legfőbb kihívó, mivel a „Normális Pártok” bojkottálják a szavazást, és akár a voksok 20 százalékára is számíthat.
Földcsuszamlásból bukás
Starmer 2024 júliusában papíron hatalmas győzelmet aratott: a Munkáspárt a 650 mandátumból 411-et szerzett meg. Csakhogy ehhez a szavazatok alig 34 százaléka is elég volt – minden idők legalacsonyabb győztes szavazataránya –, és az is inkább a toryk megbüntetéséről szólt, mint az egykori főügyész iránti lelkesedésről. Starmer tehát kis felhatalmazással kormányzott, és bár fel tudott mutatni eredményeket – csökkent a nettó bevándorlás, rövidültek az egészségügyi várólisták, megindult egy szerény növekedés –, a változás lassabban jött, mint ahogy a választók várták.
A fiskális realitások és a jóléti elvárások közti feszültség pedig állandó huzavonát okozott számára.
Ilyen volt a nyugdíjasok fűtéstámogatásának megvonása, majd a döntés visszavonása, a rokkantsági ellátások megnyirbálása, amely ellen több mint 120 munkáspárti képviselő lázadt fel, kibelezve a reformot és a megtakarításokat. Állandó vitatéma az is, hogy fenntartható-e az állami nyugdíjak garantált évi növelése, ami egyre nagyobb terhet ró a költségvetésre, de a nyugdíjasok körében igen népszerű.
Végül ott volt az Epstein-botrány brit mellékszála: amikor kiderült, hogy Peter Mandelson washingtoni nagykövet és régi Labour-veterán szoros kapcsolatot ápolt a szexuális bűnözővel, Starmernek nemcsak őt kellett menesztenie – a botrány kezelésébe a Downing Street kabinetfőnöke és kommunikációs igazgatója is belebukott. A miniszterelnök megítélése mínusz 42 pontra süllyedt, a párt támogatottsága 18-19 százalékra – és amikor a májusi helyhatósági választásokon a Munkáspárt elszenvedte a várt verést, heteken belül közel száz képviselő szólította fel nyilvánosan a távozásra.
Észak katolikus királya
A megoldást a párt Manchesterben találta meg. Andy Burnham 16 évig ült a parlamentben, Gordon Brown alatt egészségügyi miniszter volt, kétszer indult sikertelenül a pártvezetésért – majd 2017-ben hátat fordított Westminsternek, és Nagy-Manchester első polgármestere lett. Ott aztán megtalálta a helyét. A 2011-ben indult decentralizációs kísérlet keretében a várost és agglomerációját magába foglaló helyhatóság a brit viszonyok között szokatlan önállóságot kapott az adók és a közlekedés terén, és Burnham élt vele: a buszhálózatot visszavette köztulajdonba, ami egységes tarifát és sűrűbb járatokat hozott, egymilliárd fontos helyi növekedési alapot állított fel a beruházások koordinálására.
Az eredmény az országos képtől élesen elütő sikertörténet lett: Manchester növekedése tartósan a brit átlag duplája, az egykor kihalt belvárosban ma százezer ember él, és 2024-ben már többen költöztek Londonból Manchesterbe, mint fordítva. Burnhamet a Trónok harcából vett titulussal elkezdték „Észak Királyaként” emlegetni, és mindig nagy többséggel választották újra. Nem véletlen, hogy ő lett a párt utolsó reménye.
Az új kormányfő párton belüli ideológiai palettán nagyjából középen áll – távol mind a blairi New Labour piacbarát technokráciájától, mind a Jeremy Corbyn-féle radikális, Nyugat-ellenes, gyakran antiszemita szélsőbaltól. Katolikus munkáscsaládban nőtt fel Észak-Anglia iparvidékén, és saját bevallása szerint
identitásának három pillére – „ebben a sorrendben” – az Everton FC, a Munkáspárt és a katolikus egyház.
Mellesleg ő lett az Egyesült Királyság első katolikus miniszterelnöke (Boris Johnsont annak keresztelték ugyan, de már anglikánként konfirmált, Tony Blair pedig csak hivatali ideje után katolizált).
Burnham katolicizmusa ugyanakkor nem kultúrharcos témákban nyilvánul meg – vallása inkább identitás, a lancashire-i munkásvidék identitása, középpontjában a szolidaritással, ami persze az egyház társadalmi tanításának is fontos része. Politikai öntudatát ministránsként Derek Worlock liverpooli érsektől kapta, aki az 1981-es liverpooli zavargások és a 84–85-ös bányászsztrájk idején is a szegények mellé állt. Burnham a Thatcher-korszak dezindusztrializációja idején nőtt fel az északi iparvidéken, és visszatérő témája, mit tett a piaci sokkterápia az ottani közösségekkel. Miniszterelnökként az első beszédeiben rögtön „négy évtized neoliberalizmusának” üzent hadat – Margaret Thatchert név szerint is említve. De szemben áll a túlzott központosítással is, úgy véli, a londoni progresszív elit túlzottan a saját képére formált a brit államot.
Starmer emberei januárban még sikeresen elgáncsolták, hogy Burnham mandátumhoz jusson, de májusban már nem tudták. A makerfieldi képviselő lemondott a javára, Burnham biztosan nyert, Starmer négy nappal később távozott, és a kihívó nélkül maradt Burnhamet július 20-án már fel is kérte a kormányalakításra III. Károly. Hogy helyi sikerét országos sikerre tudja-e váltani, nagy kérdés, hiszen ugyanazokat a strukturális problémákat és fiskális korlátokat örökölte meg, amelyek Starmert is gúzsba kötötték.
A gépezet, amely felfalja a vezetőit
Burnham tíz éven belül a hetedik lakója a Downing Street 10-nek. David Cameron a Brexit-népszavazásba bukott bele, Theresa May a kilépési folyamatba, Boris Johnson a botrányaiba, Liz Truss a gazdaságpolitikája miatti piaci pánikba (49 nap alatt), Rishi Sunak az örökül kapott tory romhalmazba. A legutóbbi hatból egy kormányfő, Starmer került hivatalba úgy, hogy választást nyert pártja élén. A többieket a pártjuk emelte be a hatalomba választók megkérdezése nélkül. Az az ország, amelynek politikai rendszere évszázadon át a stabilitás etalonja volt – kiszámítható váltógazdaság, egyértelmű többségek, ciklusokat kitöltő kormányok –, ma gyorsabban fogyasztja a miniszterelnökeit, mint a kormányválságairól elhíresült Olaszország.
Ennek fő oka a rendszerbe van kódolva. A westminsteri modellben nem a miniszterelnöknek van frakciója, hanem a frakciónak miniszterelnöke.
Ez a mechanizmus az elmúlt évtizedben forgóajtóvá tette a hivatalt. Amikor egy kormány népszerűtlen – márpedig másfél évtizede mindegyik az –, mindig kéznél van az olcsó megoldás: nem a politikán kell változtatni, elég a vezetőn. A rendszer így maga termeli a bűnbakokat és a messiásokat: minden új vezető a tiszta lap ígéretével érkezik, majd elhasználódik, és kezdődik elölről.
Mélyíti az intézményi válságot a választási rendszer és a pártrendszer szétválása. Az egyfordulós, relatív többségi rendszert (first past the post) arra találták ki, hogy kétpárti versenyben egyértelmű győztest és stabil kormányt hozzon létre – és amíg a Konzervatív Párt és a Munkáspárt együtt a szavazatok 80-90 százalékát begyűjtötte, ezt hozta is. Csakhogy a kétpárti világnak vége. Ha nem is számítjuk Skóciát és Wales-t, ahol erősek szuverenista nemzeti pártok, illetve Észak-Írországot a maga külön pártrendszerével, akkor is öt középpárt között oszlanak meg ma a szavazatok. Az elmúlt két év helyhatósági választásain a hagyományos nagy pártokra a választók alig harmada voksolt. A régi pártkötődések helyét ráadásul új, törzsi jellegű identitások vették át – mindenekelőtt a Brexit teremtette „kilépő” és „maradó” identitás –, amelyek erősebbek bármely pártlojalitásnál, és amelyek mentén a szavazók pártról pártra vándorolnak.
Egy ötosztatú mezőnyben a többségi rendszer már nem stabilitást termel, hanem a legitimitást ássa alá – mint láttuk 2024-ben, amikor Starmer a szavazatok 34 százalékával a mandátumok 63 százalékát szerezte meg. A következő választás győztese jó eséllyel szintén 30-35 százaléknyi szavazattal kap majd többséget, megágyazva a következő válságnak. A britek régóta kacérkodnak az arányosa(abb) rendszerekkel. A skót parlamentet az új-zélandihoz hasonló vegyes arányos rendszerben választják, a nagyvárosi régiók (például Greater London és Greater Manchester) polgármestereit preferenciális szavazással – de Westminster szintjén egyelőre megakadt minden reformkísérlet (legutóbb 2011-ben referendumon).
A jobboldalon a populista Reform szívta el a tory szavazókat (és politikusokat), majd belőlük szakadt ki a még radikálisabb, Rupert Lowe vezette Restore Britain (mely Elon Musk támogatását is élvezi). A baloldalon a Zöldek erősödtek meg a Starmer-érában – a Zack Polanski vezette „öko-populista” párt részben a corbyni örökséget viszi tovább, és a gázai háború miatt a Munkáspártból kiábránduló muszlim szavazók jelentős részét is begyűjtötte, olyannyira, hogy tavasszal egy manchesteri időközi választást is nyert.
A stagnálás ördögi köre
Az intézményi válság ráadásul csak a felszín. A brit közéletet jó ideje a hanyatlás narratívája uralja, és egyik vezető sem tudott igazi kiutat mutatni a gazdasági lecsúszás és társadalmi dezintágráció tüneteiből. Hogy baj van, abban mindenki egyetért, bár abban nincs megegyezés, hogy mikor kezdődtek a bajok. A baloldalon, mint látjuk, máig a thatcheri neoliberalizmus az ősbűn. A jobboldal szerint a romlás 1997-tel, Tony Blair progresszív forradalmával indult. Mások a Brexitre datálják a gondok kezdetét.
Egy meggyőző magyarázat szerint a hanyatlás ciklusa valójában 2008-ban indult be igazán. A pénzügyi válság előestéjén Nagy-Britannia posztimperiális történelme csúcsán állt – az átlagos brit háztartás jövedelme lehagyta a németét, a font többet ért két dollárnál, London már-már elhódította New Yorktól a pénzügyi világfőváros címét. Azóta viszont folyamatosan rossz válaszokat adnak a mindenkori kormányok a kihívásokra. A toryk a 2010-es években a megszorításokban látták a kiutat, de ez csak mélyítette a leszakadó régiók válságát, amelyeket a jóléti transzferek tartottak a felszínen. A helyhatóságok támogatása 40 százalékkal esett vissza, a tartós szegénységben felnövő gyerekek aránya 14-ről 23 százalékra nőtt, a híres állami egészségügyi rendszer, az NHS egyre inkább a várólistáiról vált hírhedté.
A frusztrációra aztán megint rossz választ adtak: a Brexitet,
miután a bűnbakot a brit politika régi mumusában, Brüsszelben, na meg a kelet-közép-európai bevándorló munkaerőben találták meg. A kilépés szószólója Nigel Farage függetlenségi pártja volt, de csak azért járt sikerrel, mert a konzervatív kormányfő, David Cameron népszavazásra engedte a kérdést, abban a hitben, hogy úgyis a gazdasági racionalitás és így a maradás győz, de legalább az elégedetlenkedők kiengedik a gőzt. Tudjuk, hogy alakult.
A kilépés gazdasági mérlege mára aligha vitatható: a beruházások 12-18 százalékkal estek vissza, az egy főre jutó GDP-t pedig a szakirodalom 2-5, más számítások akár 6-8 százalékkal alacsonyabbra teszik, mint kilépés nélkül lenne. A termelékenység, amely a 2008-as válság előtt évi 2,2 százalékkal nőtt, azóta átlagosan 0,5 százalékkal araszol. A reálbérek tizenöt éve stagnálnak, amire száz éve nem volt példa. Az egy főre jutó GDP – egy sokat idézett, bár módszertanilag vitatott összehasonlítás szerint – éppencsak meghaladja Mississippiét, a legszegényebb amerikai tagállamét, és ebben már London felhúzó hatása is benne van. Ha így megy tovább, egy évtizeden belül az átlagos lengyel életszínvonala utoléri a britekét.
A mai Nagy-Britannia a jobb- és baloldali gazdaságpolitika legrosszabb elemeit ötvözi: az adóterhelés a második világháború óta nem látott csúcson van, miközben a thatcheri privatizáció örökségeként a közművek jórészt külföldi cégek kezén. Mindent bürokratikus mocsár bénít: az ország, amely az ipari forradalmat adta a világnak, ma képtelen bármit megépíteni. Itt épül a világ legdrágább vasútvonala – a felére csonkolt, de költségeit így is háromszorosára, 100 milliárd font fölé HS2 gyorsvasút –, valamint a világ legdrágább atomerőműve, Hinkley Point C. A lakásépítés megbénult: az azonos népességű Franciaországban közel másfélszer annyi lakás van, Londonban egy átlagos lakás ára a helyi mediánkereset tizenegyszerese.
Robbanáspont: bevándorlás
Minderre rárakódik a migráció. A Brexit egyik központi ígérete a határok visszavétele volt, ám visszaütött: a Johnson-kormány az egészségügyi munkaerőhiány és az egyetemek finanszírozási gondjai miatt kitárta a kaput az EU-n kívüliek előtt, és pár év alatt több mint hárommillióan érkeztek. Közben a La Manche-on átkelő csónakokon több mint 150 ezer irreguláris migráns jött át, akiknek az elszállásolására a kormányok szállodákat béreltek ki országszerte. Ezek a „migránshotelek” váltak az elégedetlenség gyújtópontjaivá: kisvárosok sora tiltakozott ellenük az elmúlt években. A tüntetők polgárőrségekbe szerveződtek, és tömegesen tűzték ki a Szent György-keresztes angol zászlót, ami a mozgalom jelképe lett.
A feszültséget időről időre bűnügyek robbantják be. 2024 nyarán Southportban egy 17 éves második generációs bevándorló három kislányt késelt halálra egy táncfoglalkozáson. Megrázták a brit társadalmat az ún. „grooming gangek” botrányai is. Rochdale-ben, Rotherhamben és más északi városokban hivatalos vizsgálatok tárták fel, hogy jelentős részben pakisztáni származású férfiakból álló hálózatok éveken át zsákmányoltak ki kiskorú lányokat, miközben a hatóságok – részben a rasszizmus vádjától tartva – szemet hunytak. Idén júniusban aztán a Nowak-ügy tartotta lázban az országot: egy fehér egyetemistát késelt halálra egy szikh férfi, aki a helyszínen rasszista támadással vádolta meg a haldokló fiút – a kiérkező rendőrök pedig neki hittek, és a segítségért könyörgő, levegőért kapkodó, haldokló áldozatot bilincselték meg.
A bűnbak-vállalkozó
A gazdasági lecsúszás és az identitásválság összeér – a migránshotelek elleni tiltakozások térképe sok tekintetben fedi a leszakadó iparvidékekét. Leszakadó hely a tengerparti Clacton is, ahol a lakosság 47 százaléka inaktív, 70 százalékkal szavazott a Brexitre, az egyetlen életképes ágazatot, a turizmust pedig a kelet-közép-európai munkaerő hazaküldése vágta taccsra. Ellenben sok fehér brit költözött oda a bevándorlók miatt „élhetetlen” nagyvárosokból, akik a „régi Anglia” utolsó bástyáját látják itt.
A közelmúltig úgy tűnt, a helyzet nyertese Nigel Farage lesz. Farage titka, hogy a „ki tette tönkre Nagy-Britanniát?” kérdésre mindig kínált egy egyszerű választ – először Brüsszelt, a Brexit után a bevándorlókat, a tehetetlen elitet és a bürokratákat. Fő témája a bevándorlás, amit az amerikai ICE mintájára tömeges deportálásokkal kezelne – hogy a gazdaságot hogyan indítaná be, arra homályosak a tervei.
A Brexit befejezése után Farage egy időre kiszállt a politikából, és a jobboldali GB News műsorvezetőjeként tartotta melegen a törzsközönségét, de a 2024-es kampányban visszatért pártja, a Reform UK-ra átkeresztelt Brexit Párt élére. Nyolcadik nekifutásra végre mandátumot szerzett – Clactonban –, a párt pedig országosan 14 százalékot kapott. Ez a többségi rendszerben csak maroknyi képviselői helyre volt elég, de szétzilálta a tory szavazótábort. Starmer miniszterelnöksége alatt már nem a toryk, hanem a Reform volt a legerősebb ellenzéki párt, 2025 elejétől több mint 300 mérésen keresztül, bő egy éven át vezette a mezőnyt. A 2026-os májusi helyhatósági választásokon 1400 önkormányzati mandátumot szerzett – az összes harmadát –, és addigra
Farage-t a következő miniszterelnökként emlegették. Ez a lendület most megtört.
A nyár elején kiderült, hogy a parlamenti etikai biztos Farage be nem jelentett juttatásait vizsgálja – köztük egy Thaiföldön élő kriptobefektetőtől kapott ötmillió fontot, amelyet a bankok annak idején gyanús tranzakcióként jelentettek. Farage lemondott, hogy újra megméresse magát Clactonban. Személyes megítélése mélypontra jutott, a Reformnak nem igazán van második embere, aki a helyébe léphetne, a Munkáspárt pedig Burnham mézeshetei alatt visszavette a vezetést. Ez a hatás persze elmúlhat, de korántsem biztos, hogy abból a Reform profitál majd. A toryk Kemi Badenoch vezetésével elkezdtek kissé visszakapaszkodni, jobbról pedig a Restore nyomul. A párt a makersfieldi időközin és manchesteri polgármester-választáson is nagyon messze volt a győzelemtől. Clactont persze igazi kihívó híján behúzza majd Farage, de Count Binface és a többi viccjelölt mezőnyében ez pirruszi győzelem lesz.
Ami pedig továbbra sem látszik: a kiút a válságból. De addig is ott van az angol humor.
Nyitókép: Nigel Farage, a brit ellenzéki Reform UK párt vezetője fagylalttal a kezében, miután leadta a szavazatát az angliai Walton-on-the-Naze településen 2026. május 7-én (fotó: MTI/EPA/Andy Rain)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
