A remény kézbesítői – életveszélyben dolgoznak az ukrán frontpostások
Hiába tart több mint 1600 napja a nagyléptékű háború Ukrajnában, a normalitás jelei a front közelében is megvannak még. Működik például a posta. A Válasz Online riportere az oroszok által megszállt Kinburn-félszigettel szembeni partszakasz falvaiba kísérte el az ukrán állami posta két dolgozóját Mikolajiv megyében. Riport állhatatosságról, szorgalomról – meg némi reményvesztettségről.
3653 hrivnya 41 kopijka. 25 737 forint. Cikkünk írásakor legalábbis. Tavaly ilyenkor 29 700 volt. 2022. február 24-én meg 39 200. Mindegy, mennyit ér, a néni a falu közepén várja a kézbesítőt. Aki huszonharmadik éve ugyanaz. Jelenség. Ráadásul még hajlandó idejönni. Kis pletykálás a padon, aztán végre megérkezik. Előveszi a bezacskózott bankjegyeket, majd gondosan leszámolja a summát. Egyhavi nyugdíjat. „Raz, dva, tri, csotiri. Raz, dva, tri, csotiri” – a bankjegyek diszkréten gyűlnek az asztalon. Hrihorij Szkovoroda, Leszja Ukrajinka, Tarasz Sevcsenko: az ukrán irodalom nagyjai most az 500-as, 200-as és 100-as papírpénzre nyomtatva okoznak katarzist. Más öröm nemigen van.
⁕
Nagy a sürgölődés kora reggel a mikolajivi logisztikai központban. Az Ukrposta Ukrajna állami postaszolgáltatója. Vannak erős kihívói, de – a Magyar Postához hasonlóan – mindmáig az egyik legnagyobb állami vállalat. 23-25 ezer dolgozója van. „A gazdaság és a lakosság megélhetésének biztosítása szempontjából kritikus fontosságú vállalkozás.” E redundáns jogi megfogalmazás egyet jelent a mozgósítás megúszásával: aki ilyen cégnél alkalmazott, az – különböző kvóták alapján – jó eséllyel elkerülheti, hogy a frontra küldjék. Népszerű is lett mostanság a postás szakma. Riportalanyaink azonban nem most kezdték.
Valentina Vaszilivna Baklan és Szerhij Ivanovics Tolpekin két éve alkot egy kézbesítő duót. Valentina szerint nincs főnök és egyenlőség van kettejük között, Szerhij ezt nem kommentálja. Sok mindent meg- és túléltek már együtt. A kézbesítőkocsikat, amelyekkel terepre mennek, eddig kétszer érte találat. 2024-ben volt a súlyosabb: a dróncsapásban Szerhij megsebesült, két hétig feküdt kórházban. Ennek ellenére végzik a feladatukat, és elmennek, ameddig lehet. Némi veszélyességi pótlékért cserébe. Állhatatos munkájukat maga Ihor Szmiljanszkij Ukrpostra-vezérigazgató ismerte el 2025 októberében.
A vállalat alapszíne a sárga, a járműveiket is így festik. Könnyű célpontok a magasból. Saját kárukon is tanulva egy ideje feltűnésmentesen, tiszta fehér autókkal közlekednek.
Kell az elővigyázatosság most is, az utolsó falu, ahová velük megyünk, 5-7 kilométerre fekszik az orosz megszállás alatt lévő területtől. Ezt a távolságot az orosz drónok gond nélkül átrepülik.
Indulás előtt rutinfeladatok. QR-kód alapján szortírozzák a küldeményeket, majd Valentina kézzel rögzíti a neveket és a címeket. Digitálisan is csinálhatná, de van, ami már nem változik. „Sztaraja buvalka” – jellemzi magát. Veterán. A Harkiv megyei Balaklijából való, Mikolajivba 1972-ben rendelték át. Azóta itt dolgozik, előbb főkönyvelőként, majd 2003 óta a postánál. Család nincs, 68 évesen is a munkának él. Ami ezúttal nyugdíjfolyósítás és küldemények kézbesítése két faluban a Dnyeper és a Déli-Bug torkolatánál, Mikolajiv megye déli, Herszonnal határos területén.
Azért csak kettő, mert nincs tovább. A végállomás jelentő második településtől, Jaszelkától keletre tilos menniük, és közeli kisváros, a 2022 előtt fontos haditengerészeti támaszpont Ocsakiv ugyancsak tiltott terület. Mikolajiv megyének ez a szeglete 2022 óta ugyan soha nem állt megszállás alatt, de a déli partszakasszal néhány kilométerrel átellenben, a torkolatot és a Fekete-tengert elválasztó földnyelven, a Kinburn-félszigeten ötödik éve ott vannak az oroszok. Az egykori nyaralóparadicsom az elmúlt hetekben sokat szerepelt a hírekben: júniusban valakik (valamik?) kitűztek egy ukrán zászlót, július közepén pedig tengeri drónról szállt partra egy szárazföldi robot. Rebesgetik: az ukrán hadsereg a Kinburnon keletre nyomulva tudná megkerülni az áthatolhatatlan frontvonalat jelentő Dnyeper folyót, és így betörni a megszállt déli területekre, tovább izolálva a Krímet. Szép tervek, de egyelőre az sem világos, ha sikerülne is a partraszállás, a logisztikát hogyan lehetne biztosítani. Teljes biztonsággal annyi állítható:
felmerült, hogy akár történhet is valami a Kinburnon. Ez azonban bőven elég ahhoz, hogy Valentináék munkáját korlátozza.
Ugyan a postások belátására van bízva, elmennek-e konkrét életveszélyt jelentő helységekbe, de a hadsereg tud felvilágosítást adni, javasolt-e az efféle vállalkozás. Jellemzően nem az. Vannak olyan frontfalvak, ahová havonta egyszer még kiszállnak, de teljesen szétlőtt helyekre nem mennek – „már nincs miért”. Ivanivkába és Jaszelkába még van. Nem kockázatmentesek ezek sem, a védőfelszerelés ott is van a a postások kocsijában, felvenni azonban csak akkor szokták, ha a szituáció ezt kívánja.
A mikolajivi bázis parkolójában a fehér autókon kívül az egyetlen háborúra emlékeztető elem a Szerhij oldalán függő Makarov, de ez nem újkeletű: mivel pénzt visznek házhoz, az oldalfegyver történelmileg is a felszerelés részét képezi. Használni szerencsére még nem kellett – és mivel elnéptelenedő területeken dolgoznak, már a kockázat is annyira minimális, hogy a kötelező pisztolyviselést hamarosan felülvizsgálhatják. „Ivanivka 70 kilométer, kövessenek!” – mondja a volán mögé ülő Szerhij. Indulunk.
⁕
A falut északról közelítjük, földúton. A főút elmegy a folyóig, Ocsakiv felé kerül, túl veszélyes. Porzik minden. Szerhij gyakorlottan vezet a szántóföldek mellett, a faluközpont felé vezető Lenin utca kátyúi felüdülést jelentenek. A totalitárius szimbólumokat jó évtizede központilag eltüntető dekommunizációs folyamat itt nem annyira előrehaladott. Az önkormányzat épülete előtt nem sikerült teljesen leverni az utca névadójának domborművét, az összetéveszthetetlen fejforma messziről is feltűnő. Az Ukrposta-jármű leparkol a hivatal melletti épület előtt, minket meg megkérnek, hogy a fa alá álljunk. Sosem tudni, mikor téved arra egy orosz drón.
Valentina kinyitja a postahivatalt. Sebtiben kisbolttá is alakítja. Nincs már bolt a faluban, ilyenkor lehet beszerezni a legszükségesebbeket: konzervet, édességet, a sokszor íztelen köreteket feldobó szószokat, pipereholmit. A sarokban hegyekben áll a puffasztott kukorica is. Más külsőségen is megakad a szemünk: az egykor a nyitvatartási időt mutató ódon táblán meg a távbeszélő fülkén, ami valaha a falu egyetlen telefonja volt.
A posta alkalmazkodott a háborúhoz: nemcsak élelmiszert, de gyógyszert is szállít olyan helyekre, ahol ezeket már nincs hol beszerezni.
(A gyógyszer-házhozszállítás annyira sikeres lett, hogy az egész országra kiterjesztették.) Amíg Valentina kikészíti a nyugdíjfizetéshez szükséges készpénzt meg a bizonylatokat, Szerhij az asztalnál a banki termináljával felkészült, hogy máris megdézsmálja a klienseket: nála lehet befizetni a közüzemi számlákat, a komunalkát. Az errefelé megszokott 4-6 ezer hrivnyás – a 7300 körüli országos átlag alatti – nyugdíjnak ilyenkor nagyjából a negyede ugrik. Télen még több.
A helyiség előtt várakozó falusiak előtt végre nyílik az ajtó, hozzájutnak a járandóságukhoz. Egy-egy jó szó mindegyiküknek jut, a postás páros régi ismerős már náluk. „Az ég adjon nekik hosszú életet!” – kiált fel az egyik nyugdíjas, amikor a riportalanyainkról kérdezzük. A címzetthez, Valentinához fordulunk.
– Mit szeret a munkájában?
– Mindent. De főleg azt, amikor megvesznek valamit.
– Mit adott el?
– Két zacskó cukorkát. Ez egy rosszabb nap. Cigit és alkoholt nem árulunk.
– Érzi, hogy ön itt ilyenkor fontos ember? Mégiscsak a megélhetést hozza.
– Ez nem az autoritásról szól. Azt érzem, hogy segítenem kell. Látta, kik jönnek ide. Ki más foglalkozna velük? Másképp rég nyugdíjba mentem volna.
– Nem fél?
– Ki nem fél? Választhatnám, hogy otthon ülök, de inkább dolgozom, mert nekem jó, az embereknek meg nem rossz. Egész életemben dolgoztam, ehhez képest otthon ülni nehéz lenne.
– Milyen az ideális postás?
– Szorgalmas, fegyelmezett, segítőkész, tud csapatban dolgozni.
Ivanivka kis falu. Hírünk megy. Csakhamar feltűnik a sztaroszta, a falu vezetője. Natalija Liszovszka nemigen kérdez, inkább mindent meg akar mutatni. Nem Lenin fejével, hanem kistérségük hőseivel büszkélkedik. A tizenegy hősi halott emléktábláját a poros útból kiemelkedő viacolor-járdaszakasz és a kifogástalanul rendben tartott virágágyások teszik összetéveszthetetlenné. Megakad a szemem Anton Doroszevics katona portréján. 1992. június 22-én született és 25 évesen, 2017. június 22-én halt meg a Donbaszban. Június 22-én születettként pillanatnyi figyelemkihagyást okoz a dolog. Liszovszka megsúgja: a kistérségnek van még hat eltűntje és három egykori hadifoglya. Meg azt is, hogy a falu elég veszélyes a folyamatos belövések miatt. Most ugyan nyugalom van, de előfordul, hogy FPV-drón esik a házak közé, két napja pedig a falu mellett lőtt le a légvédelem egy orosz Sahed/Gerany drónt. A támadások helyszíneihez kiérkezőkre pedig ráküldik a Molnyija drónokat; specifikusan vadásszák a tűzoltókat, a mentőket – és a postásokat.
„Az a legnagyobb baj, hogy hozzászoktunk – mondja a háborúról. – Bezárt az óvoda, a falu kiürült, a férfiak hiányoznak, az árokszélen a nők kaszálnak. Benzint kapunk csak a gépekhez, embert nem.”
Valaha a főutca végén, a Dnyeper–Bug-parton működött a Zsitomir megyei Romanivszkij üveggyár turbazája (talán kemping-üdülőnek lehetne fordítani), de a plázs most megközelíthetetlen: a hadsereg ellenőrzi. Szemben ugyanis ott a Kinburn, az oroszok látótávolságra vannak. „Jó lenne már, ha véget érne, és csend lenne! Hiszek benne, hogy visszajöhet még az az idő, amikor volt itt minden. Mert hát: dolgokban hinni fontos” – sóhajt Liszovszka.
Visszaérünk a postára, ahol Valentina és Szerhij már pakol. Indulunk tovább a szomszéd faluba, Jaszelkába. Itt a helyi orvosi rendelő válik rögtönzött nyugdíj-kifizetőhellyé – ha már orvos nincs. Néhányan az 5 kilométerre fekvő Dmitrivkából jönnek át, mert Valentináék odáig már nem mehetnek el. A jaszelkai kifizetés sokban nem különbözik az ivanivkaitól, talán csak abban, hogy a hangulat itt még nyomasztóbb. A közeli szabad partszakaszhoz menekülünk, ahonnan tiszta kilátás nyílik a Kinburnra. Ocsakiv irányába meg egy elsüllyedt sétahajóra.
Jaszelkában elválunk a postásoktól, hogy végigrohanjunk Ocsakivon. Megkapjuk az utolsó, még működő postahivatal címét. A város felé vezető út fölé épp a drónvédő hálót feszítik ki. Jobb későn, mint soha. A belvárosban kihalt minden, valamennyi élet már csak a bedeszkázott ablakú postán van. Az alkalmazott egykedvűen szolgálja ki a klienseket. Egy oroszok által naponta lőtt városban kár vidámságot várni. Tüzérségi tűz- és drónveszélyben pár szót váltunk, aztán visszaindulunk Mikolajivba.
Soha nem volt még ilyen jó távol a tengertől.
